Weöres Sándor

Weöres Sándor: TRILÓGIA

BALLADA KÉT TESTVÉRRŐL



Két viharvert, árva testvér csönd-erdőben éldegélt.

Künn nagy éj volt, hófúvásos, néma éj volt és sötét.



...



"Ifju testvér, jó füled van: semmi zaj sincs szerteszét?"

"Nem hallok zajt, kedves bátyám, csak a dús, vén csönd neszét."

(Vén csönd méhe mélybe zárja messze puszták énekét.)



"Ifju testvér, újra kérdem: semmi zaj sincs szerteszét?"

"Hallga! árva esti lárma lába rójja a cserét..."

(Csönd-erdőbe távol élet küldi halni énekét.)



"Testvér, kérdem harmadszor is: semmi zaj sincs szerteszét?"

"Hallga! forró titkos ének: nem álmodtam íly zenét!"

(Távol élet úgy zokogja, úgy ujjongja énekét!)



...



Elrohant az ifju testvér: "Most tudom, hogy élni szép!"

Künn nagy éj volt, hófuvásos, néma éj volt és sötét.



Weöres Sándor

JULA56 írta:

))

A szép régi házak és fényes paloták mindnyájan repedeznek,
egyik tűzbe romlik, másik csak elomlik és rendre düledeznek
s az új arcú falak, mint dísztelen szalag, egy-tömbbé szövetkeznek.

Mi mostani korunk hátunkon ostorunk és nem értjük: mit akart,
hogy kemény utcákkal, autó-csapákkal vonalozta a talajt
és hogy a szeretet miránk kockát vetett s mérges gázzá nőtt a kard.

Nagy szennyes záporok, torkos sikátorok csíkozzák mi életünk
és enni sokaknak munkáért sem adnak, azt mondják, hogy"jaj nekünk"
sőt azt mondják: "iszony ami van ma, bizony már semmit sem hihetünk."

De új korok jönnek s e silány özönnek csöppje is majd kincset ér,
mi ma giccs és máz csak, lesz az elmúlt lázak telje és valódi vér,
nem fintorúl harcra a tűnt század arca s másként illeti babér.

A jövőnk szemében így alszunk majd - ében tokjában szép drágakő:
mi ma nyomor alja s orrunkat facsarja: élet lesz és ép erő,
aki ma pióca, bűnös pénzek góca: bölcs lesz majd és jótevő.

Falusi magányban rímet verve vártam, hogy jobbak következnek,
húszéves sem vagyok, de sajnos a napok sebesen kerekeznek.
Mikor ezt csináltam, ezerkiláncszázban harminckettőt jegyeztek.

Weöres Sándor

Kattints a kibontásához...

És utólag is nagyon köszönöm.
Pekingben éjfél múlt 6 perccel, úgyhogy ez az év nem kezdődik rosszul.

Weöres Sándor
Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.

A jóságról

[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] A jóságról[/FONT]
[FONT=Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif] Ne kivánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre
egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és
melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid,
mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint
a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.[/FONT]

A Rongyszőnyegből:

Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Árny, láng, árny, láng, árny, lán,
árnyak és lángok sora víztükörben-

Arany ágon ül a sármány

Arany ágon ül a sármány,
kicsi dalt fúj fuvoláján,
arany égen ül a bárány,
belezendít citeráján.

Piros alma szivem ágán,
kivirító koronáján,
aki kéri, neki szánnám,
akinek kell, sose bánnám.

Hej hó!

száz határon, zergelábon, fecskeszárnyon,

hej,hó!

messze menni, megpihenni jó.

Hallihó!

hagyd a házat, nézd a tájat, füvet-ágat,

hallihó!

bandukolni és dalolni jó.

Hallihó!

vár az erdő, száll a felhő, fut a szellő,

hallihó!

messze futni, jót aludni jó.


Weöres Sándor – KODÁLY BICINIA SZÖVEGTELEN DALAI

Ez a vers, az elsők között van, melyet megismertem Weöres Sándortól.

Száncsengő

Éj-mélyből fölzengő
csing-ling-ling száncsengő
száncsengő csing-ling-ling
tél csendjén halkan ring.

Földobban két nagy ló
kop-kop-kop nyolc patkó
nyolc patkó kop-kop-kop
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hang erdő
csing-ling-ling száncsengő
száncsengő csing-ling-ling
tél öblén távol ring.

(ANNIKA, PANNIKA...)

Annika, Pannika, merre jártál?
Zöld erdőn, zöld mezőn mit találtál?
Hajnalon, estelen,
harmatos réteken
édes lelkem, mit találtál?

Zöld erdőn, zöld mezőn egyre jártam,
pintyet is, fürjet is sokat láttam,
hajnalon, estelen,
harmatos réteken
a rózsámra rátaláltam.

Weöres Sándor

Örök Pillanat

Mit málló kőre nem bízol
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

Mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta, és tovalibbent,
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is
és később mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

"...Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,.."

„Az élet időnként összeszűkül, hogy kicsüngünk belőle. S ezzel figyelmeztet bennünket, hogy ő: nem minden.”

Weöres Sándor

Verőfény

Varázsló lett a Nap, szalmából készít aranyat.

nanan írta:

Verőfény

Varázsló lett a Nap, szalmából készít aranyat.

Kattints a kibontásához...

LÁSD MEG BENNE

Láss bele,
láss bele
a csőbe,
a gömbbe,
lásd meg a fény csillagát benne,
lásd meg az árnyakat benne,
a mást,
meg az ugyanazt
lásd meg benne,
láss bele.

Weöres Sándor

Pityu és Pöszi
az óvodakertben mindenfélét sinálnak
ni mijen dicnók
a többi óvodások körülöttük álnak
nézi a Paidagógosz néni
pfuj meekkora dizsnók
űrlapot és hegyes tollat ragad
dühtől hullámozva ir:
Tüzdelt Zülők!
Máskor scináljanak jobb jerekeket.
És felelnek a zülők:
Kedves Paidagágász Néni!
Hun házasodunk hun meg elválunk
különb féle jerekekkel kisérletezünk.

Weöres Sándor – KISFIÚK TÉMÁIRA - 7

Kánikula

Szikrázó az égbolt
aranyfüst a lég,
eltörpül láng-űrben
a tarka vidék.
Olvadtan a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött utaznak
izzó gyöngyszemek.
Ragyogó kékségen
sötét pihe-szál:
óriás magányban
egy pacsirta száll.

A NEMZETSÉGFŐK

Ragyogó homokon királyok emelkednek a tenger szegélyén,
megjöttek, szinte aranyból, súlyosak, elpihennek.

Dárdájuk sebez óvakodva, heves az áradat,
diadal után is marad a felhőben egy szem kiszúratlan.

Hegyről harsognak a porba, hol barmok gomolyognak
s a fegyvertelen és mezitelen nyájat nők követik.

Szikláról halászok ugranak, mint pajzson a szarvas,
örvénybe hullanak, csillogó hassal visszapattannak a légbe.

A királyok cselekednek, de nézik a táncos forgatagot,
fülelik, mit énekelnek, hogy ne csorbuljon az ünnep.

Ragyogó homokról arccal az áradatba borulnak
súlyosan, szinte aranyból, hogy a déli szél örül.

Egymásba róva hézagtalan, mint a gerendák,
Királyok emelkednek a tenger szegélyén, cselekednek örökre.

*

MAGYAROK


Ezer évig a Duna partján ültem és sirtam. Ekkor egy iszapgöröngy a talpam alatt megmozdult sikosan, varangyos sár, fölém hajolt és szeliden köszöntött:
Nézz rám! Megismered önmagad?
Tövises folyószegélyen az élet napsugár kegyetlen aratásában és a vacogó ködben, a fényességben: lábam alatt hevert susogva, habok holt terhe, vállról levett zsák, és meg se pillantottam;
mellettem asszonyom már szinte sátrat vont fölénk, de csak mi láttuk, s a parti homokból lángost sütött, amig pásztorkutyám – fekete-himes sárga lárvában, mint egy örök isten, a változó holdra kiáltozott,
fölöttem Esztergom, a Visegrád kő-melle dörgött, Szentendre tarka népe zsivajgott, s a Naphegyen áldozó kelták, római jövevények, dobogó patkók, Vu-vang, Frauendienst, Rinascimento, a Rózsák apjának türbéje, acélhidakból szőtt Budapest, mind álmomban vonultak el, mert ébren se hittem szememnek–
de akit ezer évig meg se pillantottam, most ime fölém hajolt, arca helyén homály s a habok sarló-csapásai, semmi más,
és méginkább sirtam, mert – úgy véltem- eleven vérből fakadtam, mint az állatok.
Kézen fogott, vezetett minket: a barnán füstülgő rév-lámpák partra-bukó piros idomait csipkésre hasogatta kis csoportunk.

A lerombolt hid tövén a kompot sötétben értük el.

*

Eteté őket
Az gabonának lisztlángjából,
És az kőből
Mézzel elégité őket.

*

„... Magukkal és másokkal megférő népek
a jég hátán is
gazdagon élnek...”


Weöres Sándor

))

Marasztalás

két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még
mert e tájék
sötétben marad.

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!

(ŐSZI NYITOTT ABLAK...)


Őszi nyitott ablak, hol tétován belibben
párás szellő a korhadó csonkok fanyar zamatával,
ködben bolyong a harang hangja, folytottan, mint hegedűszó,
és érezni hinnéd a csillagok fém-illatát is
- mind folyton vándorol feléd, s ugyanakkor ott lakik benned.
S ha szemed behunyod: még rajta forr
a seb, mit a fények szúrnak pár pillanatra
szinek visszája, ábrák sövénye
aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetiti.
Ó, e benső tér! hol porszem se fér el a foghatóból
hol az emlékek hig vázai szállnak s a csodák testtelen lényei osonnak,
vajjon melyik a valódi végtelen?
az-e, hol virágok, hegyek és csillagok
képei, hozzád-hajózva, elférnek pupilláid cseppjén?
vagy a benső, hol külön világod habos játéka
folyton felépül és megsemmisül?
és húnyt szemed csak a sötét űrt vetiti,
mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora ,nem tudod,
néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,
s olykor láng gyúl benne itt-ott, nem tudni, messze, vagy közel,
hullámok magasodnak, vagy suhanó szikrák, tarka szőttesek,
egy kedves, vagy félelmes arc, s az emlékek hig vázai bolyongnak,
s ha szólnak: suttogás-e, vagy kiáltás, egyre megy,
úszkáló csodalények, babszem-aprók, kicsik, vagy hegynél
mondom: itt semminek sincs mérete, se távolsága, se rendje,
mind varázsosan keletkező, csapongó, eltűnő.
Kérdezném tőled: melyik a való végtelen?
Tán egyik sem. Tán csak a harmadik, melyről szólni sem tudunk,
hol mindenek közös töve honol
bizton és változatlan.

Weöres Sándor