Weöres Sándor

Weöres Sándor: A jóságról


Káromkodj, ha jónak látod,
szidd az embert és a világot,
ha szitkod szép: élvezem.
De hogy itt, e földi honba
bárkinek hibája volna:
senkinek el nem hiszem.

Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz –
mi a jóság, ha nem ez?

Weöres Sándor: Protohomo


Az ember még nem ember,
csak hadonászó, veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát.

Weöres Sándor: Canzone

`Feleségemnek`


Még nem tudom, hogy mennyi van nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom, hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szivem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.
A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez buvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond itéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.

WEÖRES SÁNDOR: RONDO

(Vörösmarty: ,,kalmár -- fejedelem -- tudós -- szerelmes'' témájára)

Mint kagyló két fele zárulni eggyé,
te és én, vagy maradni két barát,
külön hajók másféle zászlaját
lengetni szélbe vászon lengeteggé,

vagy inni szent magányosság borát,
az emberek szemében nőni heggyé,
vagy párban tűrni törpeség sarát,
mint kagyló két fele zárulni eggyé,

magányban átváltozni hadsereggé
megismételve Isten ostorát
tört nép hátán magasztosulni keggyé,
te és én, vagy maradni két barát,
mint kagyló két fele zárulni eggyé.

ÉJTSZAKA S VIRRADAT
részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből

Első igaz szerelmem
Josó, e barna medve,
Hatalmas izmos alakja,
Égő szem villogása,
Ropogtató ölelése
Álmomban is kisérget.

Az övé lenni akartam,
S felelé: rokon leányt ő
Nem tesz ki a veszélynek.
S ölelé a pap kisasszonyt,
Sidó szatóts feleségét,
Béres jányok s menyetskék
Sikítozó tsapatját,
Mindenkit, tsak nem engem.

Aztán fordúlt a kotzka,
Ő érttem nyugtalan lett,
Nem alhatott miattam,
Most rajta én nevettem,
De azért én se aluttam.

Éjel tzirpeltek a prütskök,
S ő ablakom alá jött:
„Bözsém, enyim vagy, igérted,
Irtózatosan szeretlek,
S ha rajtam nem segéttesz,
Miattad meg-betegszem.”

Felelém: „Édes Josókám,
Tudod, szeretlek én is,
De félek a veszélytűl,
Várjunk két három évig,
Hogy eggymásé lehessünk.”
Mint eggy éhes gyerek sírt,
Én ablakon ki-hajolva
Haját, artzát simogattam.

Újfent kezdé: „Meg-engedd,
Hogy illatod érezhessem,
Ágyadba hadd borúljak,
Többet nem is kivánok.”

Katzagva válaszoltam:
„S ha attúl még betegebb léssz?”
„Bözsém, már azt se bánom,
Engedj ágyadba búnom
S talám beléje halnom.”

Én a haját tzibáltam:
„Nem hólsz-meg, makk egészség,
Na jó, nyújtózz lepedőmre,
Én meg karszékbe ülve
Ügyelek, nem jő-e lélek.”

Se lélek, senki sem jött.
Josó fekütt az ágyam
Közepén, és én a szélén.
Hallám sohajtozásit,
Eggymáshoz szót se szóltunk,
Értettük még-is eggymást.
Ő ismét sírni kezde,
Már én is véle sírtam,
S hogy meg-vigasztalódnánk,
Lassan melléje kúsztam
És át öleltük eggymást.
Már nem vala semmi bánat,
Mikor fel-kélt a hajnal.



Sátorallya-Újhel, 1811. Februarius.

EGGY KAPÓS IFIÚHOZ
részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből

Lassan a testtel Barátom,
Reád a fejér személek
Mint lépvesszőre ragadnak.

Ki-lovagolsz a határba,
Már paripádrúl le húznak
Visogó paraszt menyetskék.

Veszel új kantárt a bóltban,
Már a sidó bóltos asszony
Mandola szemmel katsint rád
S meg-kérd, ohajtsz-e pihenni.

Ha vendég vagy te, az úrné
Pirúlva füledbe súgja:
Ollyan tsimotát szeretne,
Ki tüzes nézésű, mint te.

Mogorva kegyetlen ortzád
S zord sziklai medve formád
Azoknak szép, de nekem nem.

Újjod vidd-el kebelembűl,
Fúvó ajakod nyakombúl,
Ölegen híjnak, de én nem.

Ha már a fejér személek
Gerintzedet is ki-szíjták,
Akkor jere, és el-adlak
A gebe-bőrös sidónak.

Sátorallya-Újhelen, 1810 év őszén.

AZ OKTALAN
részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből

Minö tsudálatosság,
A-hogy a pitzin leány néz
A tzafatos téli hóba,
A vakittó nyári kertbe,
A gömbölű világba!
Olly jó vígan virúlni,
Minek is okát kutatni.

Tizennégy éves múltam,
Testvér néném eggy éve
Lőn asszony, és Urára
Imádattal tekinték,
Bajszával, termetével
Juppiter álla elöttem.
Ő vélem alig törődék,
Takonpótznak tekinte,
Mohón reá sütő kis
Tudatlan kandiságom
Eggy két tzirógatással,
Mellyen karolgatással,
Rokoni tsókkal viszonzá.

Testvér néném vajúdott
Első szülése kínnya
Véres veszékelés vólt.
Hamar meg-jött a bába;
Néném urát meg engem,
A férfiat s az aprót
Az asszonyok ki-kűldvén,
Bentrűl, a szülő-szobábúl
Nyögés, szitok ki-hangzott
Az ebédelő terembe.

A Sógorom szorongott,
Fel és alá toporgott,
Én hátulrúl követtem
S vígasztalón öleltem.

Ő nagy szemet vetett rám:
„Kedveske, haggy el” - úgy mond -
Rég olta nem feküttem
Az asszonyommal, érts-meg,
Ne izgass Liza, ne érints.”
Gyermek valék, nem értém
S haragván sutba búttam.

Akkor még rémitőbben
A jajgatás ki-áratt,
Mint haldokló sikoltás.
S reám rohant az ember:
„Édeském, Nina meg-hal
És én nem dőlhetek-le
Mellé a koporsóba!
Te lész hozzája hasonló,
Szeress, akár-mi lészen!”
Tsitíttám szánakozván,
És engedém, öleljen,
Kínnyában ropogasson,
Az asztalon ki-teríttsen,
Nagy súlya reám heverjen.
Mit tuttam én, mi okozta
Testemnek vérezését,
Ugyan-e szerszám okozta
Néném kínnyát, szülését.

És szűne bennt a sikongás.
Lótás futás, feredő víz -
„Nints semmi baj. Fiú lett,
Erőssen rugdalódzik.”
Egyéb gonddal törődvén,
Nem is sejték, mi esett-meg
Velem s az új Atyával.

Aztán minden kapa vágás
Felett a fű ki-sarjad,
Minek is okát kutatni.


1812.

AKROSTICHON
részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből

Gondgya életemnek, szépséges Tsapásom
Gyakorta okozza hév köny hullatásom,
Sőtt nagy dühöss Poklom, fog tsikorgatásom,
Rúla vagyon nékem sok gondolkodásom.

Alig járúl hozzám eggy két kedvest szóllni,
Holován ortzámat pirosra patskolni,
Télen fagyos kezem forrón meg-markolni,
Ünnep napkor aztán még is meg-tsókolni.

Széles mellye, sullyos termete hatalmas,
Jó lovon járása deli diadalmas,
Karja Birodalmat meg-víni alkalmas,
Véle de nélkűle, életem siralmas.

Tó szélin ha állok, fésűlködök ottan
Lábomig le-omló fekete hajamban
S a tó tükörébe merengek magamban,
Felém még se lépdel, ölben vinne onnan.

Ollykor víg kedvemben etetek pityéket,
Rutzákat, tikokat, zajgó szárnyas népet,
Szép hajuldozásom felé ha tekénget,
Katzag eggyet kettőt, és más hova téved.

Nem ismér-meg sovár tsendes bánatomban,
Mordan figyel hevess zokogó kínomban,
Majd veszettségemben, sékoltozásomban
Haragoss beszéddel keserítt még jobban.

Pedig az Biblia hírli szent szavával
Hajdanán Jákóbot örűlni Leával,
De nem tsak ez első hites aszszonyával,
Rákhellel-is, szebb s jobb második párjával.

Szerelmesem ezértt meg-vallhatom néked,
Hogy ha kénlódásom gyermek bajra véted,
Bábbá tészen fösvén irégy feleséged,
Engem meg-öl im-már betegségem értted.


Tállyán, 9. Februarii Anno 1809.

Weöres Sándor: MERÜLŐ SATURNUS


Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról, ahonnan égbe röppent naponta – bolond! –
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kívánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.

Így állok, arccal falnak fordúlva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályúnál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból?

a kapuba rakott robbanásból?Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs –
bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni, évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályúban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.

Weöres Sándor: ÖREGEK

`Kodály Zoltán mesternek``Kodály Zoltán mesternek`


Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé --
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban --
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízüen --
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állnak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
„Jónapot, bácsi.”

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
„Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni...”

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvü, álmos, leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata --
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
„No gyere, tedd le.”

Weöres Sándor: Nem szándékom


Nem szándékom, hogy kérjelek a jóra.
Perzselő szomjat kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra.
Korgó éhet kelteni a jóra: ezért jöttem.
Nem szándékom, hogy kérjelek és hívjalak.

Ha nem iszol meg engem: torkod lángot vet.
Beled összefacsarodik, ha nem eszel meg engem.
Nem kérdem: akarsz-e követni.
Választhatsz köztem és kínod között,
s a kínt választani gyáva vagy - igen gyáva.

Nem tervem, hogy vonjalak a jóra.
Lépést sem teszek érted.
Nem tervem, hogy várjalak a jóra.
Magad kivánsz jönni hozzám.
Hogy vonjalak és várjalak: nincs oly jelem.

Kicsiny vagyok, mint a porszem.
Szolgád vagyok, de meggörnyedsz előttem.
Királyom vagy, de meg kell görnyedned előttem,
mert ostobán bántál hatalmaddal - igen ostobán.

Kicsiny vagyok, mint a porszem,
s az Atya megnevez engem,
s az Anya karján visz engem,
mert szomjat fakasztok benned a jóra,
mert éhet támasztok benned a jóra:
mert hiába hívtak téged a jóra.

Weöres Sándor: FÉRFIAK TÁNCA
(A Huszonnégy melódia című ciklusból)

Valaha, valaha
gyermekek voltunk.
Körülguggoltuk a tüzet,
hol kukorica pattogott.
Ágakon lógtunk fejjel lefelé.
Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha
gonoszok voltunk.
Megrángattuk a cica farkát,
kihúztuk a bogarak lábát,
marokkal téptük a virágot.
Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.
Valaha, valaha
tiszták voltunk.

És egy napon
tündért láttunk a hegy felett,
meztelen volt és nevetett
és két kitárt lába között
a Nap, a Nap emelkedett!
Lestük estig,
akkor szétszállt fekete köddé.
Mikor hazamentünk,
anyánk zokogott,
hogy nincs fia többé.

Weöres Sándor: TIZENEGYEDIK SZIMFÓNIA
CSILLAGZENE

végtelen vonalak hatalmas árama
gomolygó benti éj örvénylő irama
hatalmas gomolygó vonalak benti éj

zárt kapcsú híd-ívek messzi kék karmai
vonalak zárt kapcsú végtelen benti éj
gomolygó messzi kék híd-ívek irama
végtelen vonalak hatalmas árama

eleven hulló kő tágra nyílt éneke
híd-ívek gomolygó vonalak karmai
zárt kapcsú tágra nyílt éneke végtelen
messzi kék benti éj hulló kő irama
gomolygó benti éj tágra nyílt éneke
örvénylő irama hatalmas árama

halálos nagy madár halovány árnyon át
eleven híd-ívek örvénylő vonalak
hulló kő messzi kék benti éj végtelen
nagy madár tágra nyílt karmai eleven
híd-ívek örvénylő irama karmai
halovány nagy madár messzi kék éneke
gomolygó benti éj hatalmas árama

vezérlő csillagod kioltja mécsesét
zárt kapcsú híd-ívek tágra nyílt éneke
eleven hulló kő vezérlő csillagod
kioltja mécsesét halálos nagy madár
halovány árnyon át örvénylő végtelen
zárt kapcsú hulló kő gomolygó mécsesét
kioltja nagy madár eleven benti kék
halálos hulló kő örvénylő irama
vezérlő csillagod hatalmas árama

Weöres Sándor: Vázlat az új líráról


„A versben fő a tartalom.” De akkor
mért vers? Hiszen prózában egyszerűbb
akármi tartalmat rögzíteni,
élményt vagy eszmét pontosan közölni.
Azért van vers, hogy iskolásgyerek
a rímbe-font tant könnyebben magolja?
hogy mellénygombon fogjon és okítson
okos dologra, mit meg kell jegyezni?
Az ilyen költészettől elfutok
zenébe, csöndbe, hogy bolond maradjak.

„A versben fő a forma.” Tiszta zengés,
tökéletes rend: dermesztő unalmas.
Kis Jánost, Szász Károlyt olvasni bírod?
Arany nem írt olyan hibátlanul,
Petőfiről nem is beszélve, mint ők,
hitbuzgalomról, langyos évszakokról,
tisztes szerelmi erkölcsről, hazáról,
madárdallal behintve mindenütt.
Metrum, hangsúly, rím, mind helyén való;
átlátszó forma és olvashatatlan.

Se tartalom, se forma – Hát mi kell?
A jó vers élőlény, akár az alma,
ha ránézek, csillogva visszanéz,
mást mond az éhesnek s a jóllakottnak,
és más a fán, a tálon és a szájban,
végső tartalma vagy formája nincs is,
csak él és éltet. Vajon mit jelent,
nem tudja és nem kérdi. Egy s ezer
jelentés ott s akkor fakad belőle,
mikor nézik, tapintják, ízlelik.

Weöres Sándor: ARS POETICA


Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

VENUS ÉS MARS
részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből


Feküvén a harcz Urával,
Eggy fél test fordulattal
Gátlám heveskedésit,
És félig alajja tsuszva
S félig föléjje hajolva
Öltém testembe testét.
Tsípőm, farom tsedervén
Törpétskémet tsiszálám
A harczi óriással
S láztúl pirúlt-ki orczám
S habos fejér husomban
A gyönyör újra meg újra
Hullámokká tolúlt-fel
S hullámokká alélt-el.
De végtire is be-tellvén,
Magamat hanyatt vetettem
S engettem a szokásnak,
Hogy szembe reám hasallyon,
És engem, kis töredékenyt,
Mint eggy alapos tseléd jányt,
Kémélletlen dögönyözzön.
Tudám, ő néki ez jó;
Nékem jó ebbe tsak annyi,
Hogy bírhatám karomban,
Szerelmessen figyeltem,
Elméje tört hajóként
El-süllyede tengeremben,
A lelke szerte bomlott,
De teste még-is itt vólt,
Rajtam tombolt, viharzott,
Lazán reá fonódtam
S czirkáló ujjaimmal
Hátát, nyakát simogattam.

Lőtse, 1815 ősz-elő.

JOSÓ NEVIBEN CHRISTINÁNAK
részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből

Tállya, 1810. Karátsony elött.Tállya, 1810. Karátsony elött.

Édes szép szerelmem, el kell válnom tűled,
A ki a bélemnek úgy gondgyát viselted,
Pulkáid, lúdaid mind nékem nevelted,
S ha éhezék, nyakok által-nyeszetelted.

Kell forogni nékem Világ forgásába,
El kűldnek Olmützbe Cadet oskolába,
Hol az ifiúnak el-fagy keze lába,
S nem rakhat eggy zsombor tikmonyt a gyomrába.

Sokat gondolok rád, látlak sodró-fával,
Gyenge kis kezedben kolbásszal, hurkával,
S mint eggy szekér-oldal olly nagy szalonnával,
Öreganyád korhatt főző kanalával.

Ne felejts-el engem, gyöngy harmatos rósám,
Küldjél sódart, sunkát, legyél kegyes hozzám,
Szelj ökör-girintzet, remegő violám,
Vagy kegyetlenséged bűnit sohajtoznám.

De ne külggy káposztát, fürjbabot, tengerit,
Igen terjedelmes, veszi másnak helit,
S én putzoljam, főzzem? rajtam ki sem segít,
Ha szép személledben tenn magad nem vagy itt.

Küldd nehány kerek szép aranyát Körmötznek,
Szép arany hajadra innét emlékezzek,
Katona társimmal kis Reissaust vehessek,
S ne félj, hogy el-tsípik tűlem kis ügyessek.

Miattam a frajlák donghatnak mint legyek,
Várhattyák, hogy vélök véremben kárt tegyek,
Majd mercurialis arcanumot vegyek,
S meg-jövén, néked is nagy bajodra legyek.

Meg-követem illőn a frantzos kurvákot,
Már még-is nékem ne tartanák a zsákot,
Inkább mottyognának templomban imákot,
Reszelnének tököt, őrölnének mákot.

Meg-gyüvök még hozzád, drágalátos holmi,
Ha te idegenben nem hagysz éhhel holni,
Liktáriomot is szokj nékem pakolni,
Tudgyunk szerelmessen eggymásra gondolni.


Pitzinded otthoni Carricatura, mellyben enyhén ki-tsúfolám Cousinom Maylad Jósef farkas étvágyát, és Sógor-ném Haller Christa konyhai szorgalmatosságit. Eme faluvégi rigmusomnak tsupán tsípése vagyon, marása nintsen, nem is szolgáltak-reá.

Nem haraguvának truffám miatt. Sőt rá-következő estén, vatsora után, Atyák, Anyák, Rokonok elött, Christinka elő-penderűle, nyakában hurka collier, haján kolbász koszorú; Josó pedig elejbe térgyepelvén, epekedő hangon mondá-fel a versemet. Tsak a frajlákrúl, meg a kurvákrúl szólló strophákat hagyá-el, a familiaris füleknek túlságos drasticusokat. Utánna Christinka az elötte térgyeplő Josót talpra segitté, meg-tsókolá, s minden gastronomicus ékességit nékie praesentálá. A Familia értőn nevetett. Igy tehát tsúfolkodásomat vidám datzzal el-fogadák, s én lettem a játékban a kopasz.

UNGVÁR-NÉMETI TÓTH LÁSZLÓNAK,
a Poesisben Mentoromnak, de semmi egyébben nem

részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből


XXXXXXXXXXXXXXXXXPesten, 1814. esztendőben ősz-utó hava 10-dik napján.


Laczkó, ugyan hiába
Pislogsz-ki könyveidbűl
Tűzes szemekkel én rám.
Az ollyan nagy tudósnak,
A millyen vagy te Ficzkó,
Minden tudás a fejében,
Az-után alább se-mennyi.
Görbedt silány kukacczal
Horgássz keszeget toczóbúl,
Ne tengeri Sirenát.

Bármelly suttyó kölök tud
Lapos tsókot le-kenni,
Bármelly reves karó tud
Érzéstelen döfölni;
Könyvekbűl meg nem érted,
Mint kell nyakon lehellni,
Nyelv-tsútssal fülbe mászni,
Czimpák tsókolgatását,
Bimbók birizgatását,
Hajlások songatását,
S ha már a kis fazék forr
Véletlen bé-hatolni
Tsiklándva és tsavarva,
Hogy az el-bízott libuczka
Levegő után sepegjen,
Ismerve Herosára.

Maradgy nem illy igényes
Úrnőid szoknya-szélén:
Ágnes, jámbor lovatska,
Nem vet le a nyeregbűl,
Akár mint nyargalod-meg;
És Klára, komolly kisasszony,
Hideg Pallas Athena
Se óhajtson külömbet.

Ha helettök engem áhítsz,
Ne Philosophiábúl,
Tanulj Empiriábúl
S Naturábúl, barátom,
Hogy fűzőmet meg-oldhassd.
Ficzkó, engedd-meg: addig
Hypatiád lehessek,
Ki ha ifjait taníttá,
Hogy vágyódást ne keltne,
Arczát el-fátyolozta.

KATITZÁHOZ KESERŰSÉGEMBEN

részlet Weöres Sándor: Psyche c. művéből


Én szép szeretőmet patak partra vitted,
Engem irégyelvén, lábárúl le-vetted,
Jókora répáját levesedbe tetted,
S rám haragszol, ki ezt ellenem vétetted.

Nékem kéne sírnom, hát te se bánkodgyál,
Hogy vele két-fejű tzímer állat vóltál,
Szívességed mián eggy kis vért áldoztál,
Azt hiszem meg-érte, igen szórakoztál.

Erkölts tisztességed mit sem fogyatkoza,
A mélységes erdő esküvőd temploma,
Menyekző chorusod kis madarak zaja,
Két gála ruhás őz nászodnak tanuja.

Esküdtető papod stolás harkály mester,
Sok fekete rockos prütsök a minister,
Organáló cantor a szarvas magister,
Szép híred nem kerűl nagy dobra ez eggyszer.

Kérlek, ne vádaskodgy ama jó fiura,
Ő hozzád igazi kis cavallier vala,
Ő téged tisztele, ujjal sem únszola,
Fontold míg nem késő, tsak ezt kéri vala.

Én rám se gyűlölködgy, ki magára vessen,
Mert barátném s párom sétára engettem,
Féltő kellemetlen banya nem lehettem,
Ajándokos kedved ugyan nem sejtettem.

Botsájts-meg, mint én is meg-botsájtok néked,
Mostantúl fogva ha meg-tsókollak, érzed,
Tsókom ortzátskádon kétszeressen éget,
Fele ő felé száll, fele illet téged.


XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXMád, 1811 nyár-utó hava.

Weöres Sándor: Pastorale


Bőrödre zöld fényt lop a félhomály
s két szemgolyód egészen elsötétül.
Leheleted a vállgödrömbe szédül
nyakamra száll a pilleszárnyú száj.
A szíved lüktetése szíven üt,
feszes indák fonódnak derekamra,
te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra,
élő koporsó, átfogsz mindenütt.
Oldalam bordás tengerpartja mellett
hogyan hullámzik a nyakad, a melled!
Fekszünk, lelketlen, mint az állatok.
Megindulnak félelmes áramok
mint fellegárnyas föld felé a villám.
Aztán bokrot von a könny a pupillán.