.......Ismétlem,ez még dínók korában volt,amikor nem kiabáltunk hangosan a jogainkért,viszont mindenki tudta a kötelességét. Félre ne értsetek,nem vagyok az agresszió híve,de néha egy időben kiosztott apró,amolyan jelképes nyakleves csodákra képes!(hosszú,öt gyerekes szülői pályafutásom alatt talán két-három alkalommal kényszerültem ezt a fegyvert bevetni
)
Bár én is majdnem a dinók korában voltam általános iskolás, és akkor ugye mások voltak a szokások, de érdekes módon a tanárok közül kettőt tiszteltünk és szerettünk nagyon: a tornatanárt, aki egy pedáns, mindig öltönyben járó szigorú de igazságos pedagógus volt, aki a rendetlenkedést és a nyegleséget úgy büntette, hogy a fiúknak fekvőtámasz, lányoknak guggolójárás, kisebb vétségekért meg kokit adott. Viszont mindig éreztük, hogy szeret minket, jóindulattal bánt azzal is, aki esetleg nem volt a legjobb tornából, a legesetlenebb is kaphatott ötöst, ha látta, hogy komolyan veszi és erőlködik pl kézenállni, csak mondjuk nincs hozzá elég egyensúlyérzéke... Ilyenkor a dicséretet sem sajnálta, s nem engedte kinevetni az illetőt. Viszont ha megharagudott, iszonyú hangereje volt, de nem hiszem, hogy bármelyikünk is érzelmileg sérült, vagy labilis lett volna ettől, de a határt megtanultuk az illemben és a viselkedésben.
A másik az osztályfőnökünk volt, aki most halt meg kilencven évesen, a 35 éves osztálytalálkozónk után, amire sajnos már épp nem tudott eljönni. Bár saját vér szerinti gyereke nem volt, de nála jobb, gyerekszeretőbb, gyermeklélek-értőbb pedagógussal azóta sem nagyon találkoztunk: mindezt annak ellenére éreztük így, hogy nagyhangú, szigorú tanár volt, de ő is igazságos. Volt egy szokása, amit máig emlegetünk: ha valaki nem figyelt az óráján, akkor magyarázat közben, hangján mit sem változtatva felállt, naplóval a kezében odament, aztán épp csak annyira, hogy észrevegye magát a rendetlenkedő, a fejére ütött egy kicsit. Lehet, hogy akkor épp az felháborító volt nekünk, de mindig igaza volt. És anyánk helyett anyánk volt az iskolában, mindenkiről tudta, milyen családi környezetből, milyen háttérrel érkezett, és ő sem azt erőltette, hogy mindenki az utolsó betűig elszavalja az utolsó verset is, hanem hogy a saját szintjéhez képest a maximumot hozza ki magából. (A mi osztályunk lett azon az évfolyamon a legjobb, még Zánkára is eljutottunk)...
S az utóbbi időben ez az osztály egyre gyakrabban találkozik, mert anno az osztályfőnökünk ezt az osztályt nagyon összekovácsolta azzal, ahogy bánt velünk: szigorral, igazságossággal, odafigyelve ránk....
