Minden jó, ha a vége jó!
Lassan cammogtunk a Mecsek kanyargós útjain egy teherautó karaván mögött. Dezső, drága kis Trabantunk is utálta ezt az iramot, bár a két hengere 100-nál többre sohasem tudta felpörgetni magát, de ez a vánszorgás, már neki is sok volt. Néha nyüszítő hangokat hallatott. A gyerekeimet ez nem zavarta, mert a reggeli friss levegő, és a kocsi mozgása, álomba ringatta őket. Máté még csak alig 1,5 Olivér pedig 8 éves volt azon a nyáron. Naná, hogy a Balatonra igyekeztünk, első közös nyaralásunkra, hármasban. Elhoztuk magunkkal a fél házat, ezért nem csak a csomagtartó volt tele, hanem a kocsi tetejére is került egy bőrönd. Még sohasem használtam „pókot” (rendszerint csak partvissal hadonásztam ellenük) így a rögzítés sem sikerült jól. Egy hirtelen fékezést követően, a piros kis bőröndünk repülő üzemmódra váltott, és sietősen lehagyva a Trabit, először a motorháztetőre, majd onnan többszörös guruló átfordulással egy árokban landolt. Kikerekedett szemekkel bámultam a mutatványt. Nem hagytuk, hogy ez az incidens elvegye a kedvünket, ezért a bőrönd árokból történő kicibálása után, gyerekdalokat énekelve száguldottunk tovább.
Balatonfenyvesre érve, megkerestük a vasútállomást, mert ott kellett volna megkapnunk a bérelt faház kulcsait. Be is kopogtam a jegypénztároshoz, aki készségesen kérdezte, hogy: hová? Én mondtam, hogy köszi, megérkeztünk, csak a kulcsot szeretném elkérni. Szépen bemutatkoztam, mert a tulaj azt mondta, csak a nevemet kell bemondanom, és ők már tudni fogják. Valószínűleg helyettesíthetett a vasutas kolléga, mert ugyan kaptam egy kulcsot, de közölte, hogy ha végeztem, hozzam vissza, és hogy nincs papír. Mondom neki, hogy mi tíz nap múlva szándékozzuk csak visszahozni, és hogy minden van nálunk. A válaszom nagy megrökönyödést váltott ki a férfiban, mert visszakérdezett, hogy nem a WC-kulcsát akartam elkérni? Na, akkor esett le a papír probléma, és elkezdtem gurgulázva nevetni. Amíg a könnyeimmel és a rám jött csuklással hadakoztam, megtalált egy leragasztott borítékot a nevemmel, és a címmel. No, innen már sínen voltunk, és gyorsan megtaláltuk. Valóban faház volt, és valóban vízparti, de azt elfelejtette mondani az öreghölgy, hogy ez egy ikernyaraló egyik fele. Mivel nem láttunk mozgást, gondoltam, egyedül leszünk. A gyerekek addigra már nagyon be voltak sózva, hogy azonnal menjünk le a vízhez, ezért nem pakoltunk ki semmit a Trabiból, hanem leügettünk mindhárman a jó hosszú mólóra. Kiskacsák úszkáltak nem messze. Máté ennek nagyon megörült, és a kezében lévő kis gumilabdáját feléjük hajította, majd elkezdett bömbölni, amikor rájött, hogy a játéka a vízben ringatózik. Én, mint jó anyuka, azonnal a labda megmentésére igyekeztem, és a mólóra letérdelve próbáltam elérni a vízből. Fiacskám, valószínűleg nem bízott a sikerben, mert pont abban a pillanatban lökött meg, amikor már majdnem elértem, és ettől elvesztve az egyensúlyomat, arccal beleplaccsantam a vízbe. Az én kedves csemetéim ezen a térdüket csapkodva nevettek, amíg meg nem látták villámokat szóró tekintetemet, minek következtében nagyiramú futásba kezdtek a part felé. A rövid farmernadrágom, és a világoskék pólóm, mondanom sem kell, hogy jó vizesen rám cuppant. A hajamat pedig hínár és egyéb meghatározhatatlan törmelék díszítette. Nem voltam jókedvemben, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ennél nagyobb probléma várt rám. Dezsőnk ugyanis, szőrén-szálán eltűnt az utcáról, mindenestől. Nem akartam hinni a szememnek. Talán 15 percig voltunk csak távol tőle, de valaki azonnal élt a kínálkozó lehetőséggel, ugyanis a kocsi kulcsát a csomagtartó zárjában felejtettem siettemben, amikor a gyerekek megiramodtak a víz felé. Mobiltelefon híján valamit kellett tegyünk, hiszem a ruháink és a nyaralásra hozott kajánk is a kocsiban volt. Szerencsémre az övtáska rajtam, így az irataink és a pénz legalább megmaradt. Minden bajunk ellenére, nagy mázlink volt, mert pár perc múlva egy rendőrjárőr kocsi fordult be az utcába, akiket azonnal meg is állítottam. Csak akkor vettem észre, hogy a ruházatommal akár indulhatnék is egy vizes-póló versenyen, ugyanis a rend őreit elsőre jobban érdekelte a kinézetem, mint a kocsi ellopás ténye. Annyira kétségbe voltam esve, hogy már semmi sem érdekelt, még ez sem. Szép komótosan kitöltöttek egy jegyzőkönyvet, melyet gondosan aláírattak velem, majd elköszöntek, jól megnézve még egyszer, és elhajtottak. A kezemet tördeltem, hogy mit csináljak. Annyi pénzünk természetesen volt, hogy vonattal hazautazzunk, és talán egy-két napi élelemre is, de a sírás kerülgetett, ha arra gondoltam, hogy minden értékünk oda. Talán csak 20 perc telhetett el, amikor a rendőrök visszajöttek, és már az autójukból kiabálták, hogy rátaláltak két utcával arrébb a kocsinkra. Hálát adtam a Mindenhatónak, mert a gaz tolvajoknak mégsem kellett Dezső. Csak a rádiós-magnót buherálták ki, és a gondosan kulcsra zárt piros bőröndöt vitték magukkal, ami ágyneművel és takaróval volt csak tele. Az amatőrök. Azért megnéztem volna a képüket, amikor meglátták a tartalmát. Tehát boldogság, happy… mégis csak indulhatott a nyaralás, ami ezután már rendes mederben folyt tovább… de örökre emlékezetes maradt.