<title>Krishnamurti tanításai</title><script src="http://stat.www.freeweb.hu/stat.js?type=head&username=krishnamurti" type="text/javascript" charset="utf-8"></script><script src="http://www.google-analytics.com/ga.js" type="text/javascript"></script><script type="text/javascript"><!-- // v1.2 window.MyTargetHash='eyJzaXRlIjoyOCwidXNlcmlkIjowLCJhZ2UiOjAsInJlZ2lvbmlkIjowLCJzZXgiOjAsImNyYyI6ImM1ZmY3ZDY5NDNmMjJlMmQifQ%3D%3D'; //--></script><script src="http://bs.mytarget.hu/mytarget_v2.min.js?rnd=0.4015903449665988.0.22885329497741152" type="text/javascript"></script><script src="http://freeweb.hu/javascripts/xgemius.js" type="text/javascript"></script>MÁSODIK BESZÉD
1934. június 17-én
Emlékezhetnek rá, tegnap arról beszéltem, hogyan keletkezik az összeütközés, és hogyan keresi az ész a megoldást. Ma reggel az összeütközés és összhangtalanság fogalmát akarom megtárgyalni és megmutatni, mily hiábavaló az ész próbálkozása midőn az összeütközés megoldását keresi, mert ha csak az összeütközés megoldását keressük, az nem fogja megszüntetni az összeütközést. Ha megoldást keresnek, módot arra, hogy az összeütközést megszüntessék, ezzel csak megpróbálnak helyébe, vagy fölébe új fogalom- vagy elmélet-csoportot tenni; vagy pedig megpróbálnak az összeütközés elől teljesen elmenekülni. Ezt akarják azok, akik az összeütközés megoldására vágynak.
Ha megfigyelik a dolgot, látni fogják, hogy amint az összeütközés keletkezik, azonnal megoldást keresnek. Szeretnének kiutat találni s általában meg is találják. De ezzel az összeütközést nem oldották meg, csak kibúvót találtak azáltal, hogy új feltételekkel, új környezettel helyettesítették, amik azonban megint csak újabb összeütközést fognak létrehozni. Nézzük tehát a fogalmat teljes egészében, miből keletkezik, s mitévők lehetünk vele.
Az összeütközés a környezet következménye nemde? Másként szólva, mi a környezet? Mikor lesz számunkra tudatossá? Csak akkor, ha az összeütközés és a környezettel szemben ellenállás keletkezik. Ha tehát megfigyelik a dolgokat és a maguk életét, látni fogják, hogy az összeütközés életüket folytonosan kitéríti, megrontja, átalakítja. Az intelligenciának pedig - és ez az ész és szív tökéletes harmóniája - egyáltalán nincs helye életükben. Vagyis a környezet életüket folytonosan úgy formálja és alakítja, hogy cselekedjenek. Természetes, hogy ebből a folytonos formálásból, alakításból, kitérítésből, megrontásból összeütközés származik. Nem lehet tehát intelligencia ott, ahol az összeütközés folyamata állandó. És mégis azt gondoljuk, hogyha mindegyre átvergődünk az összeütközéseken, akkor elérjük majd az intelligenciát, a teljes, gazdag eksztázist. De ha felhalmozzuk az összeütközéseket, ezzel még nem tudjuk meg, hogyan kell értelmesen élni. Ezt csak akkor fogják megtudni, ha megértik az összeütközést létrehozó környezetet és azt, hogy a puszta behelyettesítés, vagyis új feltételek megteremtése, nem oldhatja meg az összeütközést. És mégis, ha figyelünk, azt látjuk, hogy az összeütközésben az ész mindig helyettesítést keres. Vagy az "átöröklésről, gazdasági feltételekről, múlt környezetről" beszélünk, vagy hangsúlyozzuk hitünket a karma, újraszületés és fejlődésben. Ahelyett tehát, hogy megpróbálnánk rájönni arra, mi az összeütközés oka, vagyis megvizsgálnánk a környezet mélyebb értelmét, inkább mentegetjük azokat az összeütközéseket, amik eszünket fogva tartják.
Összeütközés csak a környezet - ezalatt értem a gazdasági és társadalmi létfeltételeket, politikai uralmat, szomszédságot - és a környezet eredménye, tehát az "Én" között lehetséges és csak addig maradhat meg, amíg megvan a visszahatás az "Én"-t létrehozó környezettel szemben. A legtöbb embernél ez az összeütközés nem tudatos. Ez a folytonos harc önmagunk - s ez nem más, mint a környezet eredménye - és a környezet között, csak igen keveseknél tudatos. Csak a szenvedés teszi tudatossá az összeütközést, diszharmóniát és küzdelmet a környezet és annak hazug teremtménye, vagyis az "Én" között. Csak heves szenvedés, fájdalom és diszharmónia teszi tudatossá az összeütközést.
Mi történik akkor, ha az összeütközés tudatossá válik? Mi történik, ha a szenvedés ereje egészen tudatossá teszi a harcot és küzdelmet, ami folyamatban van? A legtöbb ember azonnal enyhülést, feleletet kíván. Szeretnék magukat megóvni a szenvedéstől, s ezért különböző módokat találnak arra, hogy elmeneküljenek. Ilyenek, mint tegnap is mondtam, a vallások, lelki izgalmak, mindenféle semmiségek és sok más titokzatos útja a menekülésnek, amit az a vágyuk teremtett meg, hogy megvédelmezzék magukat a küzdelemtől. A szenvedés tudatossá teszi az összeütközést, és mégis, a szenvedés nem fogja az embert az élet teljességéhez, bőségéhez, gazdagságához és eksztázisához elvezetni, mert a szenvedés végül is csak az értelem nagyobb intenzitását ébreszti fel. Ha pedig éles az ész, akkor kérdéseket tesz fel a környezetnek, a körülményeknek, s eközben működni kezd az intelligencia. Csak az intelligencia fogja az embert az élet teljességéhez és a szenvedés mélyebb értelmének felfedezéséhez elvezetni. Az intelligenciát az éles fájdalom kezdi abban a pillanatban működtetni, amikor az ész és szív nem keresi többé a menekülésnek különféle útjait. Azokat az utakat, amiket oly ügyesen megteremtettek, s amik látszólag oly észszerűek, annyira tények és valóságok. Ha előítélet nélkül, gondosan megvizsgálják, látni fogják, hogy a menekülés nem megoldás, hogy amíg menekülnek, addig nem állnak szemtől szembe a konfliktussal és ezért szenvedésük nem más, mint felhalmozott tudatlanság. Ez annyit jelent, hogyha az ember nem menekül többé a jól ismert vágányokon, akkor az éles szenvedésben működni kezd az intelligencia.
Nem óhajtok példákat és hasonlatokat felhozni, mert szeretném, ha ezt maguk gondolnák ki. Ha én hozok fel példákat, akkor én gondolkodom, Önök pedig csak meghallgatnak. Ha azonban gondolkodni kezdenek azon, amit mondok, akkor önmaguk is megfigyelhetik és észrevehetik, hogy a helyettesítéshez, tekintélyekhez és meneküléshez szokott ész sohasem jut el ahhoz a heves szenvedéshez, ami az intelligencia működését kikényszeríti. Az összeütközés okát pedig csak a teljes erővel működő intelligencia szünteti meg.
Ha nem értjük meg a környezetet, akkor összeütközésnek kell keletkezni. Az összeütközést a környezet szüli s mindaddig, amíg meg nem értjük a környezetet, létfeltételeket s mindazt, ami bennünket körülvesz, és csak arra törekszünk, hogy ezeket másokkal helyettesítsük, mindaddig csak elkerüljük az egyik konfliktust és belebotlunk a másikba. Ha azonban erősen szenvednek, akkor kérdéseket kezdenek föltenni a környezetnek, megértik annak igazi jelentőségét, s az intelligencia természetes módon működik majd. Mindezideig az ész azonosította magát az összeütközéssel, környezettel és kitérésekkel, s ezért a szenvedéssel is. Azt mondták: "szenvedek". A heves és erős szenvedés állapotában azonban, amitől már nem menekülnek, az ész maga lesz az intelligencia.
Más oldalról nézve, amíg megoldásokat és helyettesítéseket keresünk, s összeütközéseink miatt és azok megkönnyítésére tekintélyekhez folyamodunk, addig eszünk a részlegessel kell, hogy azonosítsa magát. Ha azonban a lélek nagyon erősen szenved, és szenvedésében a menekülés útjai mind eltorlaszolódnak, akkor felébred és önkéntelen természetességgel működik az intelligencia.
Ha ezt kísérletileg is kipróbálják, meglátják majd, hogy nem elméleteket fejtegetek, hanem olyasmit adok, amivel dolgozhatnak, ami gyakorlati. Önökre a környezetnek igen sokféle alakját erőszakolta rá a társadalom, a vallás, a gazdasági létfeltételek, a társadalmi megkülönböztetések, kihasználás és politikai elnyomatás. Ez a kényszer és erőszak teremtette meg az "Én"-t. Az "Én" küzd a környezettel, ezért van összeütközés. Nincs értelme annak, hogy új környezetet teremtsenek, mert még mindig megmarad ugyanaz a dolog. Ha azonban az összeütközésben tudatos a fájdalom és szenvedés - és a szenvedés mindig megvan minden összeütközésben, csak az ember szeretne megfutamodni a küzdelemtől, s ezért keresi a helyettesítéseket - ha a szenvedés hevessége véget vet annak, hogy helyettesítéseket keressünk, és Önök valóban szemébe néznek a tényeknek, akkor látni fogják, hogy az ész, ami az intelligencia foglalata, kezd rájönni a környezet igazi értékére. Akkor valósággá lesz Önök előtt az, hogy az ész megszabadult az összeütközéstől. A szenvedést a nagyon heves szenvedés oldja fel. Ily módon értik meg az összeütközés okát.
Véssék tehát eszükbe, hogy a szenvedések felhalmozásából nem lesz intenzitás, és nem szüntetjük meg a szenvedést azzal, ha megsokszorozzuk. Mert élessé a szenvedés csak akkor teszi az észt, ha az nem menekül el többé. Ezt a nagyon heves szenvedést semmiféle összeütközés sem ébreszti fel, ha a lélek menekülni próbál, mert a menekülésben nincs intelligencia.
Mielőtt a hozzám intézett kérdésekre felelnék, röviden még egyszer: Mindenkit fogva tart a szenvedés és összeütközések, de a legtöbb ember számára az összeütközés nem tudatos. Ezek megoldást, menekülést és helyettesítést keresnek. Ha ellenben nem keresik többé a menekülést, de kérdéseket kezdenek föltenni az összeütközést okozó környezetnek, akkor az ész éles, eleven és intelligens lesz. Ez az intenzitás teszi az észt intelligenciává, s ezért ismeri fel az összeütközést teremtő környezetnek teljes értékét és mélyebb értelmét.
Biztosra veszem, hogy a hallgatóság fele nem érti meg ezt, de ez nem tesz semmit. Megtehetik azonban, ha akarják, hogy gondolkodnak rajta, valóban átgondolják, hogy lássák, vajon igaz-e amit mondok, változtassák cselekvéssé, és hogy cselekvéssé tehessék, kérdéseket kell feltenniük a környezetnek. Ez annyit jelent, hogy ha összeütközésük támad, természetesen kérdést kell intézniük a környezethez, de a legtöbb ember értelme annyira megromlott, hogy észre sem veszik, hogy csodálatos elméleteik segítségével megoldást, menekülést keresnek; okoskodásuk tökéletes, de alapja a menekülésnek egészen öntudatlan vágya. Ha tehát összeütközésük támad és meg akarják annak okát találni, akkor az észnek is rá kell erre jönnie, ha igen erősen gondolkodik, s ezért kérdést intéz mindenhez, amivel a környezet körülveszi - családhoz, szomszédsághoz, valláshoz, politikai tekintélyekhez. Ez a kérdezés cselekvést jelent a környezettel szemben. Ha megkérdezik, mi a család, szomszédság, állam mélyebb értelme, akkor látni fogják, hogy az intelligencia önként fakadó valami s nem lehet megszerezni, kiművelni. Elvetették a tudatosság magját, s ebből kinyílik az intelligencia virága.
KÉRDÉS: Azt mondja, hogy az "Én" a környezet terméke, úgy érti, hogy meg lehetne teremteni a tökéletes környezetet, ami nem fejlesztené ki az "Én"- tudatot? Ha igen, akkor a tökéletes szabadság amiről beszél, a helyes környezet megteremtésétől függ. Igaz ez?
HANGOK A HALLGATÓSÁG KÖZÜL: "Nem"
KRISHNAMURTI: Várjunk egy percre. Lehetséges valaha is helyes, tökéletes környezet? Nem lehetséges. Akik nemet kiáltottak, nem gondolták végig, azért okoskodjunk együtt, mélyedjünk bele egészen.
Mi a környezet? A környezetet, ezt az egész emberi szerkezetet az emberek félelme, óhajai, reményei, vágyai és szerzeményei teremtették meg. Nos, tökéletes környezetet nem lehet teremteni, mert mindenki a maga elképzelésének, vágyainak megfelelően teremt új létfeltételeket. Ha azonban értelmük intelligens, akkor keresztülhatolhatnak ezen az egész hazug környezeten s így megszabadulnak az "Én"- tudattól. Az "Én"- tudat, az "enyém" érzése a környezet következménye, nemde? Nem hiszem, hogy szükséges ezen vitatkozni, mert annyira nyilvánvaló.
Ha az állam megadná a házat és minden egyebet, amit kívánnak, akkor az "én házam"-ra nem lenne szükség. Lenne ugyan másra vonatkozó "enyém" érzés, de most erről a különleges esetről beszélünk. Mivel a dolgokat nem kapják meg, azért van az "enyém" érzés, a birtoklás érzése. Ez a környezet következménye, ez az "Én" nem más, mint a környezettel szembeni visszahatás. Ha azonban a környezetnek teszünk fel kérdéseket, akkor nincs többé visszahatás a környezettel szemben. Ezért nem érdekel, hogy lehetséges-e valaha is tökéletes környezet. Végül is, mi a tökéletes környezet? Mindenki megmondhatja, hogy ő mit tart annak. A művész ezt, a bankár amazt, a moziszínésznő megint mást fog megnevezni. Valamennyien olyan tökéletes környezetet kívánnak, ami őket kielégíti, szóval, ami bennük nem támaszt összeütközést. Ezért nem lehet tökéletes környezet. Ha azonban megvan az intelligencia, akkor a környezetnek nincs jelentősége, nincs értéke, mert az intelligencia felszabadult a körülményektől s működése teljes.
Nem az a kérdés, hogy meg tudjuk-e teremteni a tökéletes környezetet, hanem inkább az, hogyan ébresszük fel azt az intelligenciát, amely fel fog szabadulni a környezettől, legyen az tökéletes, vagy tökéletlen. Azt állítom, hogy ezt az intelligenciát fel lehet ébreszteni azzal, ha megkérdik, mi az egész értéke a környezetnek, ami lelkünket magához köti. Akkor látni fogják, hogy megszabadultak minden különleges környezettől, mert akkor lelkük intelligensen működik, nem alakítja át, nem rontja meg, nem ficamítja ki a környezet.
KÉRDÉS: Ön bizonyára nem úgy gondolja a dolgot, amint azt szavai látszólag közvetítik. Látva hogyan dühöng a gonoszság a világon, erős vágyat érzek, hogy küzdjek ellene és minden szenvedés ellen, amit az embertársaim életében létrehoz. Ez nagy összeütközést jelent, mert ha segíteni próbálok, gyakran gonoszul ellenem szegülnek. Hogyan mondhatja hát, hogy az igaz és hazug között nincs összeütközés?
KRISHNAMURTI: Tegnap azt mondtam, hogy küzdelem csak két hamis között lehetséges, a környezet és a környezet eredménye, vagyis az "Én" között. E kettő között vannak a menekülés megszámlálhatatlan útjai, amiket az "Én" teremtett. Ezeket hívjuk gonoszságnak, jóságnak, erkölcsiségnek, erkölcsi mértékeknek, félelemnek és a többi sokféle ellentétpárnak. Küzdelem csak a kettő, a környezet és a környezet hazug teremtménye, vagyis az "Én" között lehetséges. De nem lehet küzdelem az igazság és a hazug dolog között, az bizonyára nyilvánvaló, nem? Lehet, hogy gonoszul ellenszegülnek, mert a másik tudatlan. Ez már azt jelenti, hogy nem szabad küzdenie, de ne gondolja, hogy a harc igazságos. Hiszen tudják, hogy meg lehet tenni a dolgokat természetesen, kellemesen, önként fakadóan, enélkül a támadó, rossz igazságosság nélkül.
Ahhoz, hogy harcoljanak, mindenekelőtt tudniuk kell, mi ellen harcolnak. A lényeget kell tehát megérteniük, s nem azt, hogy két hazug dolog miben különbözik. Mi annyira tudjuk, mi a különbség a hazug dolgok, a környezet és annak eredménye között, hogy harcolunk velük s ezért reformálni, változtatni, módosítani szeretnénk anélkül, hogy az emberi élet egész szerkezetét alapjában megváltoztatnánk. Vagyis az "Én"- tudatot, a környezet hazug visszahatását szeretnék továbbra is megtartani, s amellett a világot átalakítani. Más szóval szeretnék a világot úgy átalakítani, hogy az "enyém", "tied" fogalma ne legyen meg benne.
Arra kell tehát rájönni, hogy lényeges vagy csak a felületen levő-e az, amivel törődnek. Én úgy látom, hogy a felületes mindaddig meglesz, amíg csak azzal foglalkoznak, hogy megváltoztassák a környezetet, hogy így enyhítsék az összeütközést. Vagyis még mindig ragaszkodni szeretnének az "Én"- tudathoz, az "enyém"-hez s egyúttal a körülményeket szeretnék oly módon megváltoztatni, hogy ne hozzanak létre összeütközést az "Én"-ben. Ezt felületes gondolkodásnak tekintem, amiből természetesen felületes cselekvés származik. Ha ellenben gondolkodásuk a lényegesbe hatol, vagyis ha kérdéseket tesznek fel a környezet eredményének: az "Én"-nek, s ezáltal a környezetnek, akkor cselekedetük lényegbevágó, s ezért maradandó lesz. Ebben pedig olyan öröm és elragadtatás van, amiről most nem tudnak, mert félnek attól, hogy lényegbevágón cselekedjenek.
KÉRDÉS: Tegnapi beszédében azt mondta, hogy a környezet nem más, mint hazug dolgok hullámzása. Környezet Ön szerint minden teremtménye a természetnek, az embert is ideértve?
KRISHNAMURTI: Nem változik-e a környezet folytonosan? A legtöbb ember számára nem változik, mert a változás folytonos alkalmazkodást, az ész szakadatlan tudatosságát foglalja magában, s a legtöbb ember a környezetnek statikus állapotához kapcsolódik. A környezet azonban hullámzik, mert uralmuk körén kívül esik és mindaddig hazug, amíg meg nem értik, hogy mit jelent.
"A környezet az emberi lényt is magába foglalja"? Miért különítsük el a természettől? Mi már nem annyira a természettel törődünk, mert a természetet csaknem uralmunk alá hajtottuk, de nem értettük meg azt a környezetet, amit az emberi lény teremtett. Nézzük csak két ember, vagy az emberek közötti kapcsolatokat, s mindazokat a létfeltételeket, amiket emberek teremtettek, s amiket nem értettünk meg, bár a természetet a tudomány segítségével már nagyrészt megértettük és legyőztük.
Tehát nem érdekel bennünket annak a környezetnek az állandósága és folytonossága, melyet megértettünk, mert mihelyt megértjük, már nincs összeütközés. Mi a bebiztosítást keressük, úgy érzelmi mint értelmi tekintetben, és csak addig vagyunk boldogok, amíg ez a bebiztosítás megvan. Azért nem teszünk fel soha kérdéseket a környezetnek, s a környezetnek folytonos hullámzása ezért hazug dolog, ami mindnyájunkban zavart hoz létre. Amíg összeütközés van, ez arra mutat, hogy nem értettük meg a létfeltételeket, amik közé kerültünk. A környezet hullámzása mindaddig hazug dolog marad, amíg bele nem hatoltunk mélyebb értelmébe. Ezt az értelmet pedig csak a szenvedésnek éles tudatosságában fedezhetjük fel.
KÉRDÉS: Teljesen világos előttem, hogy az "Én"- tudat a környezet eredménye, de nem látja-e, hogy az "Én" nem ebben az életben keletkezett először? Abból, amit Ön mond, nyilvánvaló, hogy mivel az "Én"- tudat a környezet eredménye, kezdetének a messze múltban kell lennie, s egyben folytatódni fog a jövőben. KRISHNAMURTI: Tudom, hogy ez a kérdés az újraszületéssel szeretne megfogni. De nem baj, lássuk csak a dolgot. Mindenekelőtt, ha gondolkodnak rajta, be fogják látni, hogy az "Én" a környezet eredménye. Nekem nem fontos, hogy a jelen, vagy múlt környezetéé-e. Végül is a múlt is környezet. Cselekedtek valamit, amit nem értettek meg, megtettek valamit tegnap, amit nem értettek meg, s ez mindaddig nyomukban van, amíg csak meg nem értik. A múlt környezetét addig nem tudják elintézni, amíg a jelenben teljesen nem tudatosak. Mit sem tesz tehát, hogy a lelket a múlt, vagy jelen létfeltételei nyomorítják-e meg. Fontos csak az, hogy megértsék a környezetet, ez fogja lelküket megszabadítani az összeütközéstől. Némelyek azt hiszik, hogy az "Én" a messze múltban született és folytatódni fog a jövőben. Nekem ez nem lényeges és nem is jelent semmit. Megmutatom miért. Ha az "Én" a környezet eredménye, ha az "Én" csak az összeütközés esszenciája, akkor a lelket nem az összeütközés folytatódása, hanem az összeütközésből való megszabadulás kell, hogy érdekelje. Nem számít tehát, hogy a múlt környezet nyomorítja meg, vagy a jelen környezet rontja meg a lelket, vagy hogy az "Én" a messze múltban született-e meg. A fontos az, hogy a szenvedésben, a tudatosságban, a szenvedés tudatos élességében szétoszlik az "Én". Ez fölveti a karma fogalmát. Tudják, hogy mit jelent: a múlt terhével vannak megrakodva a jelenben. Vagyis a múlt környezetet magukkal hozzák a jelenbe, és e teher miatt kormányozzák, alakítják a jövőt. Ha elgondolkodnak rajta: úgy kell lenni, ha lelküket megrontotta a múlt, akkor a jövő természetesen szintén torz lesz, mert ha nem értették meg a tegnapi környezetet, akkor annak ma is folytatódnia kell. És azért ha nem értenek ma, akkor természetesen holnap sem fognak érteni. Vagyis, ha nem látták meg egy környezet, vagy cselekvés teljes jelentőségét, ez megrontja ítélőképességüket, a mai környezetet s az ebből származó cselekedetet illetőleg, s ez viszont megrontja a holnapot. Az ember tehát fogva van ebben a gonosz körben, s ebből keletkezik a folytonos újraszületés gondolata, az emlékezés újraszületése vagy a környezet által folytatódó lélek újraszületése. Azt mondom azonban, hogy a lélek megszabadulhat a múlttól, múlt környezetből, múlt akadályokból, s ezért felszabadulhat a jövőtől is, mert akkor erősen, dinamikusan és már fokozható mértékben a jelenben él. A jelenben van az örökkévalóság, s hogy ezt megértsük, meg kell szabadulnunk a múlttól. Hogy pedig ezt megtehessük, nagyon intenzíven kell kérdezgetnünk a jelent, nem törődve azzal, hogyan fog folytatódni az "Én" a jövőben.