Az eutanázia görög eredetű szó, jelentése eu=jó: thanatos=halál: tulajdonképpen a könnyű, gyors, fájdalommentes halált jelenti. Olyan orvosi cselekedetre vonatkozik, amely szándékosan megrövidíti az utolsó stádiumban levő szenvedő beteg életét, annak kifejezett kérésére.
Nagyon ellentmondásos kérdés az eutanázia elfogadása vagy megtagadása és a mai modern világban egyre égetőbbé válik, egyre több államban mint szükségszerűséget törvényesítik (Ausztrália, Hollandia, Belgium, Oregon). De ahhoz, hogy ezt megértsük, nézzük meg előbb, miért is vált egyáltalán szükségessé a jó, a kegyes halál kérdésének felvetése?
A halál tulajdonképpen egy folyamat, természetes velejárója az életünknek. 100-150 évvel ezelőtt az emberek még nem tekintették félelmetes ellenségnek, amit mindenáron le kell győzni, elfogadták mint ismerős, elviselhető szükségszerűséget és a beteg otthon, a családdal, barátokkal körülvéve, békés körülmények között halt meg.
Ma, a mindennapi „betevő falat” utáni rohanásban a családnak nincs ideje a beteg, szenvedő hozzátartozóját ápolni. Ugyanakkor mindent meg akarunk tenni szeretteinkért (meg a saját lelkiismeretfurdalásunk ellen is, hisz érezzük, hogy tulajdonképpen a beteg mellett lenne a helyünk), ezért kórházba visszük, és megkérjük az orvosokat, vigyázzanak rá, gyógyítsák meg. Sok esetben a terminális fázisban levő, gyógyíthatatlan betegeket is intenzív osztályra utaljuk, mert nehéz számunkra a szenvedésüket nézni (és vajon milyen lehet nekik elviselni azt?). De az elvárások ilyenkor is nagyok, azt akarjuk, hogy az orvosok ne csak enyhítsék szenvedéseit, de mentsék meg életét is.
Ezzel párhuzamosan az orvostudomány fejlődése lehetővé tette a súlyosan beteg emberek életfunkcióinak mesterséges fenntartását és ezzel a halál késleltetését (sose feledkezzünk meg arról, hogy a halált legyőzni nem lehetséges, az életünk része, bármennyire is félünk tőle). A család és a társadalom elvárásai miatt az orvosok mindent megtesznek, hogy késleltessék vagy elkerülhessék a súlyos betegek halálát. Néha valóban történnek csodával határos gyógyulások, de legtöbb esetben csak a beteg szenvedéseinek meghosszabbítását jelenti a mesterséges lélegeztetés, művese-kezelés, szív- és egyéb szervek működését fenntartó készülékek használata. De az orvos és az ápoló személyzet, miközben az orvosi technika „csodái”-t alkalmazza, a kivizsgálások eredményeit tanulmányozza, megfeledkezik (vagy nem marad ideje rá) magáról a lényegről: a haldoklóról, aki tulajdonképpen az elmúlás folyamatában teljesen magára marad félelmeivel, szorongásaival. Ahelyett, hogy szerettei körében, megbékülve halna meg, kórházi ágyban, idegenekkel körülvéve „harcol” a halállal.
A család és az orvosok sisyphus-i harcával szemben a kórházak vezetősége, a politikusok, pénzügyi szakemberek a „gazdasági krízisre” hivatkozva hirdetik: a terminális beteg életben tartása, gondozása sokba kerül, ekkora pénzösszeggel több tíz, esetleg több száz ember életét meg lehetne menteni, és ezzel arra ösztönzik a társadalmat, fogadja el az eutanáziát, arra ösztönzik az orvosokat, hogy szüntessék be az életfenntartó eljárásokat. (Érdekes módon viszont tűzijátékra, reklámokra, giccsre, választási kampányra és fegyverkezésre van pénz.)
Az eutanáziának két formája létezik: az aktív és a passzív eutanázia. Az aktív eutanázia során a terminális fázisban levő betegnek el kell magyarázni betegsége súlyosságát, lefolyását, életkilátásait, majd a beteg kérésére, fájdalmainak, szenvedéseinek véget vetésére az orvos egy fájdalommentes, könnyű, gyors halált biztosító injekciót ad. Tulajdonképpen asszisztált öngyilkosság. Mondhatjuk humánus cselekedetnek is, hisz célja a beteg ember szenvedéseinek enyhítése, illetve megszüntetése. De mennyire lehetek biztos abban egy orvos, hogy betegének valóban nincs semmilyen életkilátása? Biztosan ismer minden tradicionális és alternatív gyógymódot, amivel segíthet páciensén? Próbálkozott már mindennel, mielőtt lemond róla, kért-e segítséget kollégáitól? Azért, hogy megszüntesse fájdalmait, szenvedését. De mi tulajdonképpen a szenvedés? A szenvedés legfőbb oka az elhagyatottság. Társas lény vagyunk, bár erről gyakran megfeledkezünk a két munkahely és tévézés közben. De amikor az ember megbetegszik, halálán van, leginkább szeretetet, együttérzést igényel, sokkal inkább mint személytelen, tudományos kezelést. Az eutanáziát törvényesített országokban a megkérdezettek két harmada nem az elviselhetetlen fájdalmak miatt kérte halálához a segítséget hanem az elhagyatottság, kiszolgáltatottság miatt vagy mert úgy érezte, teher családjának és könnyíteni akart szerettei sorsán.
Az eutanázia másik formája, a passzív eutanázia során a kórházban fekvő, súlyos, kilátástalan betegnél megvonják a mesterséges táplálást, az életmentő kezelést és várják, amíg meghal. Ebben az esetben is felmerül a kérdés: valóban annyira súlyos állapotban van, hogy nincs más kiút? Vagy csak fáj látni saját tehetetlenségünket a betegséggel szemben, esetleg túl sokba kerül a kezelés, szükség van a kórházi ágyra (vár rá egy valós életkilátásokkal rendelkező vagy egyszerűen csak egy jobban fizető beteg). A legtöbb esetben ilyenkor öntudatlan betegekről van szó, akiknél már kipróbáltak mindenféle gyógyszert, orvosi eljárást, de állapota nem javul. Csakhogy éppen azért, mert a beteg nincs tudatánál, megkérdezni sem tudjuk, mint aktív eutanázia esetén, vajon ő mit választana, mit szeretne, egyszerűen csak sorsára hagyjuk. Az eutanáziának a passzív formája sem törvényes, mégis szinte minden kórházban elvégzik és ezzel a formával a legtöbb vallás is egyetért. Pedig legtöbb esetben arról van szó, hogy a beteg éhen hal, hisz törvény hiányában az életfenntartó eszközöket nem szabad megállítani.
Vajon melyik humánusabb, morálisabb: a halálba segítés vagy hagyni meghalni? Ha elfogadjuk az aktív eutanáziát, akkor mit teszünk majd az öngyilkosokkal? El sem kezdjük az életmentő eljárásokat, hisz tulajdonképpen ők meg akarnak halni?! Ha elfogadjuk, hogy valakinek joga van súlyos betegsége során a halált választania szenvedései enyhítésére, el kell majd fogadjuk azt is, hogy valakinek a lelki szenvedése akkora, hogy fizikai betegség hiányában is meg akar halni.
A passzív eutanázia törvényesítésére bevezették az „élő végrendelet” vagy „előzetes meghatalmazás” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy még életünkben, egészségesen vagy betegségünk kezdetén, amikor még tudatunknál vagyunk nyilatkozatot kell írnunk, hogy súlyos esetben szeretnénk-e vagy sem ha mesterségesen életben tartanának. Ezzel vajon nem szolgáltatjuk ki magunkat az emberi gyarlóságnak? Vajon akkor is mindent megtesznek majd értünk az orvosok, vagy hamarabb lemondanak megmentésünkről, hisz tulajdonképpen mi kértük őket erre. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a halál küszöbén nagyon sokan meggondolják magukat: szeretnének még egy órát, még egy napot, még egy hetet, hogy mindent rendbe téve mehessenek el. Hollandiában, az elmúlt 6 év tapasztalata azt mutatja, hogy az aktív eutanáziát kérvényező, súlyos betegek egy harmada az utolsó pillanatban meggondolta magát és a természetes halált választotta.
Az ember önmaga felett szabadon rendelkező lény: joga van az élethez és joga van a halálhoz is, joga van beleegyezni vagy elutasítani bizonyos műtéti vagy gyógyszeres kezeléseket. De ugyanakkor azt is hozzá kell fűznünk, hogy az életet Istentől kaptuk, s ilyenformán máris feltehetjük a kérdést: Jogunk van-e nekünk, embereknek dönteni élet és halál kérdésében? Jogunk van-e eldönteni, hogy kinek a betegsége súlyos annyira, hogy már nincs visszaút (mint már említettem, csodával határos gyógyulások történtek, történnek)? Jogunk van-e eldönteni, melyik emberi élet értékes, érdemes harcolni érte, míg a másik ember életét megrövidítjük, mert nincs esélye (vagy pénze fizetni az ápolás költségeit). Viszont ha Isten már elszólította gyermekét, de az orvosok nem hagyják meghalni, tovább harcolnak életéért, mesterségesen életben tartják (legtöbb esetben a család kérésére)? Vajon hol a határ, amikor nyugodt szívvel azt mondhatjuk, hogy mindent megtettünk hozzátartozónkért, betegünkért, most már el kell, el szabad őt engednünk.
Szabad-e törvényesíteni ezeket az eljárásokat, vagy ezzel csak visszaélések sorozatát indítanánk el? Ha törvényesítjük, úgy gondolom, már csak egy kis lépés választ el attól, hogy kötelezővé tegyük az eutanáziát, vagy úgy éreztessük a súlyos, beteg emberrel, hogy kötelessége ezt az utat választania.
Teljesen elvetni az eutanáziát, a fájdalommentes halált, viszont csak úgy lehet, ha a beteg, szenvedő embernek valódi alternatívát nyújtunk. És létezik szerintem egy emberséges, etikus válaszút: a palleatív kezelés, melynek célja nem az élet kioltása vagy mesterséges meghosszabbítása, hanem a terminális állapotba jutott gyógyíthatatlan beteg testi és lelki szenvedéseinek a csökkentése, a fájdalom enyhítése. A palleatív központoknak, úgynevezett hospice-intézményeknek a célja a gyógyítás mellett az ápolás, a maximális törődés kórházban vagy otthon. Ma már léteznek (városunkban is) ilyen intézmények, bár igaz még csak gyerekcipőben, ahol a gyógyíthatatlan, többnyire rákos betegek számára biztosítják a fájdalommentes, méltóságteljes utat a halál felé: szeretteik körében, megfelelően gondoskodó ápolószemélyzettel körülvéve, ha igény van rá, lelkipásztor, pap kíséretében, nyugodt, békés körülmények között. Ha a haldokló gondozása megfelelő, akkor a beteg élete végén nem válik annyira elkeseredetté, hogy öngyilkosságot akarjon elkövetni, hogy az eutanáziát válassza.
Mielőtt tovább folytatnám elmefuttatásom, szeretnék pár szót szólni a fájdalomcsillapításról is. Ma már léteznek különböző összetételű, rövidebb-hosszabb hatású fájdalomcsillapító gyógyszerek illetve eljárások, melyek segítségével a fájdalmat majdnem tökéletesen meg lehet szüntetni, anélkül, hogy a páciens tudatát veszítené. A fájdalomcsillapító szereknek valóban sok kellemetlen mellékhatásuk lehet, emiatt sok orvos fél megfelelő adagot felírni betegeinek, de a különböző kombinációban adott gyulladáscsökkentők, opiát-származékok illetve adjuváns (anxiolytikumok, antidepresszánsok, izomrelaxánsok, stb.) gyógyszerek hatásosabbak lehetnek, jóval kevesebb mellékhatással. Emellett sosem szabad megfeledkezni a stimulációs kezelésekről (az akupunktúra is idetartozik), a regionális fájdalomcsillapításról (a gerincvelői ideggyökök mentén végzett egyszeri vagy folyamatos gyógyszeradagolás), fizikoterápiáról, pszichoterápiáról meg az idegsebészeti kezelési lehetőségekről, melyek nagyon jól kiegészíthetik a szenvedő beteg fájdalomcsillapító terápiáját. Sajnos kevés fájdalomcsillapításra szakosodott rendelő létezik környékünkön, ahol szakorvos végezhetné ezen eljárásokat.
Mindezeket tudva, felmerül még egyszer a kérdés: valóban szükséges az eutanázia kérdésével foglalkoznunk? Hol marad az emberség? A család hogyan fog majd szembenézni utolsó útjára induló rokonától, amikor tudja, hogy ápolással, palleatív kezeléssel, kis áldozattal még köztük maradhatna egy ideig, és ugyancsak szenvedésmentesen, de családi környezetben, szerettei mellől távozhatna utolsó útjára. Hogyan fog az orvos szembenézni betegével, akinek a halált okozó injekciót beadja, hiszen ő az életre, gyógyításra esküdött fel. Hogyan fog majd többi betege szemébe nézni, akik gyógyulási vágyból fordulnak hozzá? Vagy örökre a halál „fekete angyala” marad, orvosi diplomával a zsebében? Hogyan nézzünk a jövő nemzedék szemébe, hisz a halál siettetésével megtagadjuk a tudomány továbbfejlesztését.
Végezetül volt főnököm és kedves barátom, Kerek István szavaival szeretném eszébe juttatni orvoskollégáimnak, hogy „az orvos nem élet és halál ura, ő az élők szolgálója. Szerepe nem több és nem kevesebb a Cirenei Simonénál: leveszi a szenvedő ember képében mellette görnyedő Jézus válláról a keresztet és elkíséri a Golgotára”. Legalábbis erre esküdtünk fel.
Mielőtt döntést hoznánk, érdemes elgondolkozni azon, vajon az eutanázia kinek jobb: a betegnek, a családnak, az orvosnak vagy a társadalomnak?
Dr. Kovács Judit
Nagyon ellentmondásos kérdés az eutanázia elfogadása vagy megtagadása és a mai modern világban egyre égetőbbé válik, egyre több államban mint szükségszerűséget törvényesítik (Ausztrália, Hollandia, Belgium, Oregon). De ahhoz, hogy ezt megértsük, nézzük meg előbb, miért is vált egyáltalán szükségessé a jó, a kegyes halál kérdésének felvetése?
A halál tulajdonképpen egy folyamat, természetes velejárója az életünknek. 100-150 évvel ezelőtt az emberek még nem tekintették félelmetes ellenségnek, amit mindenáron le kell győzni, elfogadták mint ismerős, elviselhető szükségszerűséget és a beteg otthon, a családdal, barátokkal körülvéve, békés körülmények között halt meg.
Ma, a mindennapi „betevő falat” utáni rohanásban a családnak nincs ideje a beteg, szenvedő hozzátartozóját ápolni. Ugyanakkor mindent meg akarunk tenni szeretteinkért (meg a saját lelkiismeretfurdalásunk ellen is, hisz érezzük, hogy tulajdonképpen a beteg mellett lenne a helyünk), ezért kórházba visszük, és megkérjük az orvosokat, vigyázzanak rá, gyógyítsák meg. Sok esetben a terminális fázisban levő, gyógyíthatatlan betegeket is intenzív osztályra utaljuk, mert nehéz számunkra a szenvedésüket nézni (és vajon milyen lehet nekik elviselni azt?). De az elvárások ilyenkor is nagyok, azt akarjuk, hogy az orvosok ne csak enyhítsék szenvedéseit, de mentsék meg életét is.
Ezzel párhuzamosan az orvostudomány fejlődése lehetővé tette a súlyosan beteg emberek életfunkcióinak mesterséges fenntartását és ezzel a halál késleltetését (sose feledkezzünk meg arról, hogy a halált legyőzni nem lehetséges, az életünk része, bármennyire is félünk tőle). A család és a társadalom elvárásai miatt az orvosok mindent megtesznek, hogy késleltessék vagy elkerülhessék a súlyos betegek halálát. Néha valóban történnek csodával határos gyógyulások, de legtöbb esetben csak a beteg szenvedéseinek meghosszabbítását jelenti a mesterséges lélegeztetés, művese-kezelés, szív- és egyéb szervek működését fenntartó készülékek használata. De az orvos és az ápoló személyzet, miközben az orvosi technika „csodái”-t alkalmazza, a kivizsgálások eredményeit tanulmányozza, megfeledkezik (vagy nem marad ideje rá) magáról a lényegről: a haldoklóról, aki tulajdonképpen az elmúlás folyamatában teljesen magára marad félelmeivel, szorongásaival. Ahelyett, hogy szerettei körében, megbékülve halna meg, kórházi ágyban, idegenekkel körülvéve „harcol” a halállal.
A család és az orvosok sisyphus-i harcával szemben a kórházak vezetősége, a politikusok, pénzügyi szakemberek a „gazdasági krízisre” hivatkozva hirdetik: a terminális beteg életben tartása, gondozása sokba kerül, ekkora pénzösszeggel több tíz, esetleg több száz ember életét meg lehetne menteni, és ezzel arra ösztönzik a társadalmat, fogadja el az eutanáziát, arra ösztönzik az orvosokat, hogy szüntessék be az életfenntartó eljárásokat. (Érdekes módon viszont tűzijátékra, reklámokra, giccsre, választási kampányra és fegyverkezésre van pénz.)
Az eutanáziának két formája létezik: az aktív és a passzív eutanázia. Az aktív eutanázia során a terminális fázisban levő betegnek el kell magyarázni betegsége súlyosságát, lefolyását, életkilátásait, majd a beteg kérésére, fájdalmainak, szenvedéseinek véget vetésére az orvos egy fájdalommentes, könnyű, gyors halált biztosító injekciót ad. Tulajdonképpen asszisztált öngyilkosság. Mondhatjuk humánus cselekedetnek is, hisz célja a beteg ember szenvedéseinek enyhítése, illetve megszüntetése. De mennyire lehetek biztos abban egy orvos, hogy betegének valóban nincs semmilyen életkilátása? Biztosan ismer minden tradicionális és alternatív gyógymódot, amivel segíthet páciensén? Próbálkozott már mindennel, mielőtt lemond róla, kért-e segítséget kollégáitól? Azért, hogy megszüntesse fájdalmait, szenvedését. De mi tulajdonképpen a szenvedés? A szenvedés legfőbb oka az elhagyatottság. Társas lény vagyunk, bár erről gyakran megfeledkezünk a két munkahely és tévézés közben. De amikor az ember megbetegszik, halálán van, leginkább szeretetet, együttérzést igényel, sokkal inkább mint személytelen, tudományos kezelést. Az eutanáziát törvényesített országokban a megkérdezettek két harmada nem az elviselhetetlen fájdalmak miatt kérte halálához a segítséget hanem az elhagyatottság, kiszolgáltatottság miatt vagy mert úgy érezte, teher családjának és könnyíteni akart szerettei sorsán.
Az eutanázia másik formája, a passzív eutanázia során a kórházban fekvő, súlyos, kilátástalan betegnél megvonják a mesterséges táplálást, az életmentő kezelést és várják, amíg meghal. Ebben az esetben is felmerül a kérdés: valóban annyira súlyos állapotban van, hogy nincs más kiút? Vagy csak fáj látni saját tehetetlenségünket a betegséggel szemben, esetleg túl sokba kerül a kezelés, szükség van a kórházi ágyra (vár rá egy valós életkilátásokkal rendelkező vagy egyszerűen csak egy jobban fizető beteg). A legtöbb esetben ilyenkor öntudatlan betegekről van szó, akiknél már kipróbáltak mindenféle gyógyszert, orvosi eljárást, de állapota nem javul. Csakhogy éppen azért, mert a beteg nincs tudatánál, megkérdezni sem tudjuk, mint aktív eutanázia esetén, vajon ő mit választana, mit szeretne, egyszerűen csak sorsára hagyjuk. Az eutanáziának a passzív formája sem törvényes, mégis szinte minden kórházban elvégzik és ezzel a formával a legtöbb vallás is egyetért. Pedig legtöbb esetben arról van szó, hogy a beteg éhen hal, hisz törvény hiányában az életfenntartó eszközöket nem szabad megállítani.
Vajon melyik humánusabb, morálisabb: a halálba segítés vagy hagyni meghalni? Ha elfogadjuk az aktív eutanáziát, akkor mit teszünk majd az öngyilkosokkal? El sem kezdjük az életmentő eljárásokat, hisz tulajdonképpen ők meg akarnak halni?! Ha elfogadjuk, hogy valakinek joga van súlyos betegsége során a halált választania szenvedései enyhítésére, el kell majd fogadjuk azt is, hogy valakinek a lelki szenvedése akkora, hogy fizikai betegség hiányában is meg akar halni.
A passzív eutanázia törvényesítésére bevezették az „élő végrendelet” vagy „előzetes meghatalmazás” fogalmát. Ez azt jelenti, hogy még életünkben, egészségesen vagy betegségünk kezdetén, amikor még tudatunknál vagyunk nyilatkozatot kell írnunk, hogy súlyos esetben szeretnénk-e vagy sem ha mesterségesen életben tartanának. Ezzel vajon nem szolgáltatjuk ki magunkat az emberi gyarlóságnak? Vajon akkor is mindent megtesznek majd értünk az orvosok, vagy hamarabb lemondanak megmentésünkről, hisz tulajdonképpen mi kértük őket erre. Emellett szeretném megjegyezni, hogy a halál küszöbén nagyon sokan meggondolják magukat: szeretnének még egy órát, még egy napot, még egy hetet, hogy mindent rendbe téve mehessenek el. Hollandiában, az elmúlt 6 év tapasztalata azt mutatja, hogy az aktív eutanáziát kérvényező, súlyos betegek egy harmada az utolsó pillanatban meggondolta magát és a természetes halált választotta.
Az ember önmaga felett szabadon rendelkező lény: joga van az élethez és joga van a halálhoz is, joga van beleegyezni vagy elutasítani bizonyos műtéti vagy gyógyszeres kezeléseket. De ugyanakkor azt is hozzá kell fűznünk, hogy az életet Istentől kaptuk, s ilyenformán máris feltehetjük a kérdést: Jogunk van-e nekünk, embereknek dönteni élet és halál kérdésében? Jogunk van-e eldönteni, hogy kinek a betegsége súlyos annyira, hogy már nincs visszaút (mint már említettem, csodával határos gyógyulások történtek, történnek)? Jogunk van-e eldönteni, melyik emberi élet értékes, érdemes harcolni érte, míg a másik ember életét megrövidítjük, mert nincs esélye (vagy pénze fizetni az ápolás költségeit). Viszont ha Isten már elszólította gyermekét, de az orvosok nem hagyják meghalni, tovább harcolnak életéért, mesterségesen életben tartják (legtöbb esetben a család kérésére)? Vajon hol a határ, amikor nyugodt szívvel azt mondhatjuk, hogy mindent megtettünk hozzátartozónkért, betegünkért, most már el kell, el szabad őt engednünk.
Szabad-e törvényesíteni ezeket az eljárásokat, vagy ezzel csak visszaélések sorozatát indítanánk el? Ha törvényesítjük, úgy gondolom, már csak egy kis lépés választ el attól, hogy kötelezővé tegyük az eutanáziát, vagy úgy éreztessük a súlyos, beteg emberrel, hogy kötelessége ezt az utat választania.
Teljesen elvetni az eutanáziát, a fájdalommentes halált, viszont csak úgy lehet, ha a beteg, szenvedő embernek valódi alternatívát nyújtunk. És létezik szerintem egy emberséges, etikus válaszút: a palleatív kezelés, melynek célja nem az élet kioltása vagy mesterséges meghosszabbítása, hanem a terminális állapotba jutott gyógyíthatatlan beteg testi és lelki szenvedéseinek a csökkentése, a fájdalom enyhítése. A palleatív központoknak, úgynevezett hospice-intézményeknek a célja a gyógyítás mellett az ápolás, a maximális törődés kórházban vagy otthon. Ma már léteznek (városunkban is) ilyen intézmények, bár igaz még csak gyerekcipőben, ahol a gyógyíthatatlan, többnyire rákos betegek számára biztosítják a fájdalommentes, méltóságteljes utat a halál felé: szeretteik körében, megfelelően gondoskodó ápolószemélyzettel körülvéve, ha igény van rá, lelkipásztor, pap kíséretében, nyugodt, békés körülmények között. Ha a haldokló gondozása megfelelő, akkor a beteg élete végén nem válik annyira elkeseredetté, hogy öngyilkosságot akarjon elkövetni, hogy az eutanáziát válassza.
Mielőtt tovább folytatnám elmefuttatásom, szeretnék pár szót szólni a fájdalomcsillapításról is. Ma már léteznek különböző összetételű, rövidebb-hosszabb hatású fájdalomcsillapító gyógyszerek illetve eljárások, melyek segítségével a fájdalmat majdnem tökéletesen meg lehet szüntetni, anélkül, hogy a páciens tudatát veszítené. A fájdalomcsillapító szereknek valóban sok kellemetlen mellékhatásuk lehet, emiatt sok orvos fél megfelelő adagot felírni betegeinek, de a különböző kombinációban adott gyulladáscsökkentők, opiát-származékok illetve adjuváns (anxiolytikumok, antidepresszánsok, izomrelaxánsok, stb.) gyógyszerek hatásosabbak lehetnek, jóval kevesebb mellékhatással. Emellett sosem szabad megfeledkezni a stimulációs kezelésekről (az akupunktúra is idetartozik), a regionális fájdalomcsillapításról (a gerincvelői ideggyökök mentén végzett egyszeri vagy folyamatos gyógyszeradagolás), fizikoterápiáról, pszichoterápiáról meg az idegsebészeti kezelési lehetőségekről, melyek nagyon jól kiegészíthetik a szenvedő beteg fájdalomcsillapító terápiáját. Sajnos kevés fájdalomcsillapításra szakosodott rendelő létezik környékünkön, ahol szakorvos végezhetné ezen eljárásokat.
Mindezeket tudva, felmerül még egyszer a kérdés: valóban szükséges az eutanázia kérdésével foglalkoznunk? Hol marad az emberség? A család hogyan fog majd szembenézni utolsó útjára induló rokonától, amikor tudja, hogy ápolással, palleatív kezeléssel, kis áldozattal még köztük maradhatna egy ideig, és ugyancsak szenvedésmentesen, de családi környezetben, szerettei mellől távozhatna utolsó útjára. Hogyan fog az orvos szembenézni betegével, akinek a halált okozó injekciót beadja, hiszen ő az életre, gyógyításra esküdött fel. Hogyan fog majd többi betege szemébe nézni, akik gyógyulási vágyból fordulnak hozzá? Vagy örökre a halál „fekete angyala” marad, orvosi diplomával a zsebében? Hogyan nézzünk a jövő nemzedék szemébe, hisz a halál siettetésével megtagadjuk a tudomány továbbfejlesztését.
Végezetül volt főnököm és kedves barátom, Kerek István szavaival szeretném eszébe juttatni orvoskollégáimnak, hogy „az orvos nem élet és halál ura, ő az élők szolgálója. Szerepe nem több és nem kevesebb a Cirenei Simonénál: leveszi a szenvedő ember képében mellette görnyedő Jézus válláról a keresztet és elkíséri a Golgotára”. Legalábbis erre esküdtünk fel.
Mielőtt döntést hoznánk, érdemes elgondolkozni azon, vajon az eutanázia kinek jobb: a betegnek, a családnak, az orvosnak vagy a társadalomnak?
Dr. Kovács Judit