Komjáthy Jenő: Vallomás
Szeretlek égi áhitattal,
Híven örökké igazán:
Oly tiszta, mint a nap szerelmem,
És mély miként az óceán,
Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,
Szebb, mint az égnek minden csillaga,
A mennyet én már itt megízlelém
Az én szerelmem az élet maga.
Szeretlek forró indulattal,
Lobogva kéjjel, lángolón.
Oly forró, mint a tűz, szerelmem,
S miként a tűz, oly romboló.
Te vagy a legkívánatosabb nekem
A Pazar összesség csodás ölén,
Nem céltalan, nem álom életem,
Ha te hajolsz áldólag én fölém.
Szeretlek rémes szenvedéllyel,
Vihar kél csókjaim nyomán,
Hervasztó, mint a nap szerelmem,
S háborgó, mint az óceán.
Önnön világát nem szeretheti
Jobban az Isten, mint én tégedet,
A láng, mely a világot élteti,
Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.
Szeretlek titkos rettegéssel,
Marcangol egy sötét talány,
Hogy hirtelen nem oszlasz-é el,
Te fényes égi látomány?
Hogy üdvömet meg nem sokallja-e
A boldogságra irigy, gúnyos ég?
De hiszen örök lelkünk élete,
A égbe is utánad szállnék!
Szeretlek mélységes gyönyörrel,
Lelkem csak benned s érted él,
Ember nem vágyhat magasabbra,
Érted szenvedni, sírni, kéj.
Látásod üdvén sápad a merész,
Szívem a kéjtől majdnem meghasad,
Ölelni, bírni téged szinte vész,
Nem bírják el a testi csontfalak.
Szeretlek élő szerelemmel,
Nem múlik el a láng soha,
Hervasztó bár, de hervadatlan,
Örök, mint az Isten maga.
Dicsőbb vagy, mint büszke csillagok,
Nagy szíveden a mennyet élvezém,
Szívünkbe hallhatatlan láng lobog,
Hiszlek, Szeretlek és Reméllek én!
Szeretlek égi áhitattal,
Híven örökké igazán:
Oly tiszta, mint a nap szerelmem,
És mély miként az óceán,
Mert legdicsőbb te vagy a földtekén,
Szebb, mint az égnek minden csillaga,
A mennyet én már itt megízlelém
Az én szerelmem az élet maga.
Szeretlek forró indulattal,
Lobogva kéjjel, lángolón.
Oly forró, mint a tűz, szerelmem,
S miként a tűz, oly romboló.
Te vagy a legkívánatosabb nekem
A Pazar összesség csodás ölén,
Nem céltalan, nem álom életem,
Ha te hajolsz áldólag én fölém.
Szeretlek rémes szenvedéllyel,
Vihar kél csókjaim nyomán,
Hervasztó, mint a nap szerelmem,
S háborgó, mint az óceán.
Önnön világát nem szeretheti
Jobban az Isten, mint én tégedet,
A láng, mely a világot élteti,
Halált is oszt, mert vég nélkül szeret.
Szeretlek titkos rettegéssel,
Marcangol egy sötét talány,
Hogy hirtelen nem oszlasz-é el,
Te fényes égi látomány?
Hogy üdvömet meg nem sokallja-e
A boldogságra irigy, gúnyos ég?
De hiszen örök lelkünk élete,
A égbe is utánad szállnék!
Szeretlek mélységes gyönyörrel,
Lelkem csak benned s érted él,
Ember nem vágyhat magasabbra,
Érted szenvedni, sírni, kéj.
Látásod üdvén sápad a merész,
Szívem a kéjtől majdnem meghasad,
Ölelni, bírni téged szinte vész,
Nem bírják el a testi csontfalak.
Szeretlek élő szerelemmel,
Nem múlik el a láng soha,
Hervasztó bár, de hervadatlan,
Örök, mint az Isten maga.
Dicsőbb vagy, mint büszke csillagok,
Nagy szíveden a mennyet élvezém,
Szívünkbe hallhatatlan láng lobog,
Hiszlek, Szeretlek és Reméllek én!