Úgy vélem, nem annyira az iskolában tanultak vagy az amatőr tudósok hitelességéről van itt szó. Igen sokan vannak, akik nem tudnak belenyugodni a saját kozmikus jelentéktelenségükbe. Nem tudják elviselni a gondolatot, hogy a semmiből jöttek és a semmibe vesznek nyomtalanul az élőlények naponta pusztuló milliárdos tömegével együtt. Nem tudják elfogadni, hogy az univerzumban az egész Föld nevű bolygó az összes rajta valaha is élt kreatúrával együtt egy apró és indifferens epizód csupán, mint ahogy világok képződnek és pusztulnak naponta tőlünk felmérhetetlen távolságokra, és mi mit sem tudunk róluk. Ezek az emberek, akik magukat igen fontosnak gondolják, intelligenciájuk mértékében újabb és újabb "bizonyítékokat" találnak önmaguk maradandóságára, sőt halhatatlanságára. Biztonságérzetük megköveteli a fix pontokba kapaszkodást, Isten, örökkévalóság, mindenhatóság - „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak.” Stb. Ez az elképzelés az éterben örökre megőrződött lenyomatunkról is erre szolgál. Még inkább az az elképzelés, hogy a múlt-jelen-jövő szüntelenül jelen van, de mi csak a jelenet látjuk belőle mintegy vándorló fénycsóva által megvilágítva. Kétségbeesett kapaszkodás valamibe, ami állandó, változatlan - ebben a sodró, minden apró részletében sebesen mozgó, szüntelenül változó valóságban.
Utoljára módosítva:
