Kiss Dénes: Bábel után
/Részlet/ A BECÉZÉS MAGYAR EREDETŰ
Példaértékű szótári kutakodás
Korábban emlegettük részletesen a be-CÉ-zés természetes eredetét. A csecsemő ccöcös cuppanásaitól kezdve, amit a szopás alkalmával hallat, egészen addig, hogy a jólesősen elfogyasztott étel vagy ital után, magunk is jót cuppantunk: ccö, ez jó volt! Nos ez a cirógató, cirmos, cica-micás, ácsi-bácsi, cuki, kece-bece, maci-baci, paci, böcce-becce-boci, eredendően ősi csecse-becsés csecsemőnyelv, a magyarban egyúttal nagykorú is. Nemcsak gyerekek használják, hanem felnőttek is. A Cé hangzó bekerül a szóba s ezáltal a szó cirógató jelentéstartalmat kap. (A szopás cuppantó hangjait sok ezerszer hallatja és hallja a csecsemő, de a felnőtt sem felejti el, ennek egyetemes gyermeki, valamint egyetemes ősi voltáról már 1972-ben írtunk a Kortárs című lapba.) Így az anyaság elemi szeretete, a kedvesség egyedülálló égése is kapcsolódik e szavunk előzményeihez.
S mint annyiszor a nyelvi gyakorlatban, a magyar nyelv megnevezi ezt az állapotot: így alakult ki a BECÉZÉS szavunk. (Ha már nem emlékeznénk, gondoljunk a selypít és a pösze szavakra, azokból is megtudjuk, hogy az illetőnek az S-SZ hangzók ejtésével van gondja. Hogyha kissé tréfásan akarnánk e példákat gyakorlatban is bemutatni, akkor olyasmit mondhatunk, hogy aki selypít, az a pösze szót pöcé-nek ejti. Aki pösze, az a selypít szót így ejti: szejpit. De nehézséget okoz például a csizma szavunk ejtése is, mert így mondják: csisma és így tovább.)
De akkor sem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy nyelvünkben az azonos jelentésre azért van (lehet) két szó, mert külön kínálja magát a hangutánzás. Gondoljunk például a hány, bányás, kihány stb. szavunkra. Ezek a kifelé "törekvő" hányság-mennyiség megnevezései. Ebből lesz a tűzhányó, amit a fúró kihány - se fa, se! forgács -, kihányja a földet stb. (Nyilvánvalóan összefügg a hányatott, hányatottság és így tovább, de ez kissé oldal-leágazás.) Viszont ide sorakozik az okád, okádik szavunk is, mégpedig a hangutánzás lehetőségeként. Ugyanis ez a szavunk az öklendezik-kel együtt azt fejezi ki, amit hányáskor minden ember hallat! Akármilyen anyanyelvű! Ugyanígy, aki köhög, az kö-hök-et hallat. Nagyon hosszan sorolhatnánk a hasonló hangutánzó szavainkat. Említjük itt is e példákat, egyrészt emlékeztetőül, másrészt mert ennek a tulajdonságnak gyönyörű leágazó- j s a az a jelenség is, hogy nyelvünk bizonyos hanghasználatot, szótag- és szóhasználatot, sajátos visszhangként megnevez. Ilyen az öööö nyomán az ötlet. Amikor elgondolkodik az ember, akaratlanul is az ööö hangot adja. De ahogy emlegettük, a bizonytalankodó, aki ööö, ha... öööö ha... nyökögésével beszél mellé, az ötöl-hatol. A selypítőt és a pöszét említettük, valamint több más szavunkat is, gondoljunk még a hőőő-zésre, amit a lovak megállításakor mond a kocsis. Persze ma már egyre kevesebb a kocsis, de azért van még hőkölés, hátrahőkölés, meghökkenés és így tovább. Vagy ott van a nógat szavunk. Azt mondjuk no, akkor, no, no, gyerünk! Igaz, ahogy a hőőzés is lehet hóózás, a nógatás no-ja lehet na, azén nagyjából mindez és még sok más kifejezés vitathatatlanul a hangutánzás szülötte nyelvünkben. Végül is azért emlegetjük ezen a helyen e szavainkat, mert a beCÉzés is egy hang, hangzó, használatának kimondása. A kimondott és hallatott-hallott hangutánzás pontos megnevezése. (Természetesen ide sorolható a csók, de még a puszi szavunk is.) Ez aligha lehetett tudatos, sokkal inkább annak a következménye, hogy nagyon régen megvan ez a nyelvünkben és szinte ösztönösen kínálkozott a megnevezése is. "Mit pöcéskedsz! " - hallottam gyerekkoromban kisgyerekektől. Ahogy a buta enyhítéseképpen a te baca! - kifejezést. (De lehet, hogy a marha, azaz a böcce, becce helyett mondta ezt emlékezetem szerint egy kislány a fiúnak) Jól látható, hogy egész rendszer bontakozik ki előttünk, noha sok példát nem soroltunk föl, az effajta nyelvi lehetőségből. Mindez szintén megkülönböztetetten magyar nyelvi jelenség. Nyelvünknek egészen egyedi tulajdonsága. Hiszen e kis dolgozatnak az a célja, hogy bemutasson néhány jellemző példát arra nézve, hogy mennyire félrevezetnek bennünket a szótárak!
Az teljesen világos, hogy a valóság természetes nyelvében, a mi nyelvünkben, az ősi nyelvi törzsfejlődés elemei is megmaradtak, és ezek megismétlődnek minden gyermek esetében, amikor beszélni tanul. Csakhogy ezek a hangok - szopás, cuppantás -, egyetemes kényszerhangok. Nem kötődnek anyanyelvhez. Kérdés, miért csak a magyar nyelv őrzi így töretlenül szerkezetében és szókincsében s fejleszti szinte tökélyre, az inkább még érzelmi töltésű hangzókat? S ad nekik értelmi töltést is. Leírtuk: a nagy marha vagy tehén a csecse- becsés gyermek szemszögéből lesz böcce, hecce stb. Aztán kissé nagyobb körbe tartozó szavakra mondjuk, hogy becézettek. Nemcsak a Lacit emlegetik becézettként, hanem az Ilit, Palit stb., szintén. Vagyis a kicsinyítésnél jelentős szerepet játszó "í" hangzó (ici-pici, picur, kis-kicsi stb.) részvétele a "becézésben", már jelentésbővülés, bekebelezés következménye.
A kiindulás és a lényeg azonban a sokat használt Cé megnevezése, eredendően ez a tény a természetes és logikus! Ezen az egyetemes valóságon alapul a magyar BECÉZÉS szavunk. Tehát, ahogy láttuk, akárcsak a többi szavunk, ez sem véletlenül hordoz ilyen-olyan jelentéstartalmat, ez esetben is igazolódik a tételünk. Lehetnek a világban CÉLTALAN dolgok, de OKTALANOK nem. Másként fogalmazva: célja csakis (ön) tudatnak lehet, oka mindennek van.
Mindezekről azért szólunk még külön is, mert szótárakat forgatva, sokszor elborzadtunk azon, hogy szótárak készítői mennyire vakon tapogatóznak, amikor egy-egy idegen szó mellé odaírják a magyar jelentést. Nagyon sok példát sorolhatnánk, szinte minden második szavunk jó példa lenne arra, hogy milyen lehetetlenre vállalkoztak a szótárak írói, szerkesztői, de a fordítók is.
Lássunk csak egyetlen példát. Honnét tudja a szótár készítője, hogy mondjuk a fut, rohan, szalad, inal, lohol, vágtat, iramlik, trappol, száguld stb., szavak esetében melyik a megfelelő a másik nyelven? (Erről is szólunk másutt is, mint ahogy az ismétlések általában szándékosak. Azt akarjuk, hogy az olvasó több ponton is kapcsolódjon a mondandóhoz, többször is rögzüljön benne ugyanaz, ha más és más leágazásokban is) Ráadásul még nem is soroltuk föl minden lehető szavunkat, amelyek a gyors menésre, sietésre vonatkoznak. A fő "hibás, " minden nyelvek közül leginkább a magyar nyelv. Gondoljunk csak például a lóhalálában szavunkra! Nyolc-tíz nyelvet megnéztünk, azokban szó sincs a lóról! Ámbár világosan és érthetően, sőt, ahogy korábban logikusan levezettük, hogy anélkül értelmetlen az egész. Éppen a ló jelenléte, a lovon való közlekedés jelenti a nagy sebességet, gyorsaságot - az abban való személyes részvételt-, de sebet, sebbel-lobbal-iságot is stb. (Nem szólva arról, hogy a ló fölgyorsította a történelmet!) Tehát bőven válogathatnánk a szavak közül, de mi a becézés szavunkat választottuk. Néhány nyelvben megnéztük a becézés, becenév stb. szavakat. Nos mi nem is vonjuk le a következtetést, csak megmutatjuk a szavakat s kérjük tűnődjön rajtuk a Kedves Olvasó. De előbb lóhalálában nézzük meg, éppen ezt a szót.
Lássuk előbb néhány nyelvben a LÓHALÁLÁBAN szót. Angolul, a szótár szerint at breakneck speed. Már nem is szólunk a lóvátesz, lódít, lókötő stb. szavakról, amelyek nyelvünk valóság alapjához, annak is a leglényegesebb részéhez tartoznak, minden bizonnyal több évezrede, hogy a lohol, loppal, lopakodik és így tovább, szintén innen ágazó jelentésekről ne is szóljunk. De ne feledjük ide írni, hogy angolul a ló= horse. A "ha ló nincs, a szamár is jó" kifejezés pedig imigyen található: "half a loaf is better than none" (v. no bread)
Németül a ló das Pferd, a szótárbeli közlés szerint a lóhalál (á) ban=Hals über Kopf, in gröster Eile. Hát ez meglehetősen félrevezető! (S hány lehet ilyen és hasonló a szótárakban?! Hiszen még a régies, már nem nagyon használt Ross szó sem szerepel e mondásban!) Ugyanis a der Hals jelentése nyak, torok, gége. Die Eile jelentése sietős, sietség, der Kopf a fej. De most nézzük meg a magyar-német szótárban. Íme: nyak=der Hals, torok=die Gugel/Kehle der Hals, gége=die Kehle és így tovább. Noha a Kehle közel áll a köhögéshez, de ezt úgy látszik a németek elfeledték, a német nyelv elfeledte vagy nem is tudta? De azért különös, hogy nem egyértelmű, hogy melyik szó jelenti a gégét, a torkot és a nyakat? Ámbár tagadhatatlan, hogy a nyakon belül van a gége, annak felső része a torok - mint tor-kolat s tán tor-nác, mint bejárat, ahol meg-tor-panunk, s pi-tar is? - de mindez elkülönül a magyarban. S főként mi köze ennek a lóhalálában szóhoz? (Kétségtelen, hogy mondható az is, nyaktörő sebesség, de lehet nyaktörő mutatvány álló helyzetben is. Bizony a szótárak készítőinek oda kellene írni, nincs ilyen a német nyelvben, de van helyette ilyen-olyan szólás-mondás)
Orosz nyelvben a ló= lóságy, kony (lágyító jellel!), s rögtön lássuk, hogy a lovagolni szóban benne van-e a ló? Vagy hiányzik, mint a német nyelvben? Tehát orosz nyelven lovagol = ezdity, katátyszjá, lovaglás = verhovájá ezdá, katánye verhóm, lódít (lök) =dvigáty, tolkáty lódul=sebelisz (lágyjel), trógáj.
És itt álljunk meg! Két dolog miatt is, ezek olyan jelenségek, amelyeket lépten-nyomon tapasztalunk, a szótárakat forgatva. A hasonló szavakat megtaláljuk a német, angol, francia, spanyol stb. nyelvekben. Vagyis egy-egy szó, szórész, mintha a magyar nyelvből való áthallás, átvétel volna, csakhogy nem mindig közvetlen ágon, ám a logikai kapcsolat kimutatható! Nos, akik már olvasták korábban a tól-től tagok sokrétű szerepét nyelvünkben, valamint a seb logikus belekerülését a gyorsaság rokon értelmű szavába a sebességbe, azok velünk együtt gondolkodjanak el! Hiszen itt látható, hogy éppen a lóval kapcsolatban bukkan föl az orosz nyelvben a lódít egyik jelentéseként, amint a szótárban is jelzik a lök is benne van, a tolkáty orosz szó, benne a -tol! Miután lökik a dolgot, valami-től valahova lökődik! De ez aligha orosz fejlemény! Ez jellegzetesen az átvételekhez sorolható, a nyelvek hajnalából! S mintha csak ezt támasztaná alá a másik orosz szó, amit a lódul után találunk az orosz szótárban, a sebelisz+lágyítójel. Ebben pedig a seb szavunk található, ami a magyarban logikusan a lóhalál gyorsaságnak, a sebződésnek a következménye! Tehát megint azzal a jelenséggel találkozunk, mint amivel százszor szembekerültünk, mintha a magyar nyelvi rendszer széttört darabjai bukkannának föl egyes nyelvekben?! Ha ad magára a nyelvtudomány és nem marad meg a szolgai hajbókolásnál, mindezeknek alaposan utána kell nézni! Ugyanis túl sok ahhoz a hasonló példa, hogy véletlenről legyen szó! De menjünk tovább.
A spanyol nyelvben a ló=caballo, lódít (hazudik) = mentit bromear, mintiendo stb., nem függ össze a lóval, lókötő = ladrón, de caballos, lovagol = cabalgar, loval=incitar, lovarda=estatna ecuestre, lovag=caballero, például a Búsképű Lovag=el Caballero de la Triste Figura.
De a lóval kapcsolatos szóösszetételekben, például lószerszám, lovaglóiskola stb., és még tucatnyi szóban nincs benne a ló! Noha, amint láttuk, a spanyol nyelvben vezet bizonyos kapcsolat a ló szóhoz, ám a lohol, lódul, lovall és így tovább, szintén nem az ősi valóságból épülő szavak. Érdekes szó a lópata=casco. Még a kilátszik a lóláb kifejezésben sincs benne a ló. Az az érdekes, hogy e nyugatinak vehető nyelvekben a lovag szóban benne van a ló általában, de ezzel arról tudat bennünket a nyelv, hogy a lovag lovon járt, holott magához a lovagiasság fogalmához lényegében nincsen köze a lónak! Gyalogosan is lehetne valaki lovagias. Tehát amikor e jelentés kialakult, akkor a lovagok lovon járók voltak. Dümmerth Dezső írja Az Árpádok nyomában című nagy munkájában, hogy a lovagiasság bizonyos formái éppen innen terjedtek nyugatra, Szent László híres lovagkirály volt! Az egyszerű katonák lovagiassága nem is kapott volna hírértéket, az kellett, hogy ismertek legyenek az első képviselők! (Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a barbár magyaroktól ilyesmi terjedhetett nyugatra, ahogy Attila sem rombolta le Rómát, a kutyapojájú hun király bizony megkímélte. De a germán nyugatiak nem ezt tették!) Talán itt említjük, visszautalva az orosz nyelvre, hogy a lovascsapat= gruppa vszádnyikov, illetve többször is feltűnik, mint például a lovasroham = kavaleríjszkája atáka, a spanyolból ismert "kavalérüj" stb. szóalak. (Megjegyezzük, hogy a latin nyelvben sincs benne a szótár szerinti lóhalálában szóban a ló! Nem is lehet, hiszen nem voltak jelentős lovascsapataik a rómaiaknak, csak a centurió - vezető, százados - járt lovon, de nem volt kengyele, mert még nem ismerték! László Gyula szerint a hunok és magyarok hozták be a Kárpát-medencébe a kengyelt.) Ha megnézzük, a kengyel felső része félköríve, de benne is van a szóban a K+N - ken - képlet, ami a kany-ar, köny-ök, al- kony, kony-ul stb., szavainkban, és a kampó, gamo - Eszter-gom, ahogy Badiny Jós Ferenc írja: Istár-gam, ott a Duna nagy kany-arja -, gombóc, gömb is ide tartozik, ahogy már másutt írtunk erről, de például a gömbszerű keny-érre is utal.
A francia nyelvben a ló = cheval - nem nehéz fölfedezni benne a kabal-kaval szóalakot. (A kaba állítólag sólyomféle, de e sorok írója inkább lónak gondolja. S miként a ráróról, amely valóban sólyom, vadászsólyom, ma azt hiszik, hogy lóféle, mert lovak neveként szerepel. A sólyom szintén Iónév: Sólyom, s lóhátról, a Ráróról röppent el a sólyom, a ráró. A két szó nemcsak képletesen, de valóságosan is keverhető.) Franciául a lovaglás = équitation, monte, lovagol= monter; lovall=exciter, lókötős voleur de chevaux stb., néha látható a kapcsolat, de például a LÓLÁB esetében többféle, hosszú mondatot ír a szótár, de azokban sincs benne a ló! Íme: laisse percen le bout de l'oreille vagy je vous vois venir avec vos gros sabots. Aligha azt jelentheti, amit magyarul, hogy kilóg a lóláb! Hasonló értelmű szólás lehet, tehát egyenesen hiba a szótárban ezt és még sok minden mást, magyarázatok nélkül közölni! Mert most már nagyon kilóg a lau lába. (Lau, tájszó, németül futni laufen!? )
Most érkeztünk el célunkhoz. Hiszen a be-CÉ-zés szótári megjelenését kívántuk, szintén röviden, bemutatni. A lóhalálában szavunkkal kapcsolatos kis mutatvány csupán a bevezető volt. Természetesen olyan eligazító egyben, ami szoros kapcsolatban áll a mondandónkkal. Sőt, annak szerves része. Talán enélkül nem is volna érthető az, amit közölni szeretnénk. Az pedig nem más, mint a szótárkészítés, nyelvtanítás - idegen nyelvű és anyanyelvű! - alapos és átgondolt felülvizsgálata az újabb kutatások figyelembevételével. E néhány szó emlegetése és elemzése csak példa a sokból arra vonatkozóan, hogy tele vannak a szótárak hibás közléssel, mégpedig azért, mert a nyelvészet illetékesei felületes munkát végeztek. (Vannak üdítően jó kivételek, mint például Papp István szótárai!) A cél nem az, hogy a nyelvek egymástól való távolságát hangsúlyozzuk, hanem inkább a közelséget! Ám ahhoz az szükséges, hogy lehetőleg a valóban egymásnak leginkább megfelelő szavak, illetve jelentések legyenek a szótárak oldalain. Már csak azért is, mert a legtöbb ember valóban azt hiszi, hogy minden szó tényleg teljes mértékben megfelel egymásnak, amikor két nyelv szavaként egymás mellé kerülnek, mint azonos jelentéstartalom. Ez pedig, ahogy láttuk, egyáltalán nem így van. Viszont lehetne jobban és pontosabban közölni a szavakat, mélyre hatoló, új módszer szerinti elemzések után.
Valójában a véletlen - nos és a sok, mindennapos szótárlapozás, tanulmányozás - ösztökélt arra, hogy a beCÉzés jelentéseit néhány szótárban megnézzük. A magyar nyelvben, amint erről többször is szóltunk, megvan az ősi cöcc-cicicuppantós, ciki- cuki cirmos CÉ! De nemcsak ősi, hanem egyetemes ez a hangzó, ez a hangadás. És mégis, mintha csak a magyar nyelvben volna jelen logikusan és törvényszerűen, valamint szintén rendszeri alkotva?! Vajon miért? Nos, ez is az a tényező, amely bizonyíték arra nézve, hogy a magyar nyelv lényeges tulajdonságait tekintve eltér a világ legtöbb nyelvétől, valamint arra vonatkozólag is, hogy nyelvünk a valóság nyelve. A Cé-s cuppantás az élet, a valóság hangja, éppen úgy, mint a nyögés vagy a nevetés. Így hát benne lehetne minden nyelvben!
De, amint láthatjuk, nincs benne. Persze mi csak néhány nyelv szavait néztük meg, de ezek között ott vannak az ún. világnyelvek.
Kezdjük a spanyol nyelvvel. Becéz = acariciar; azonban a spanyol nem ejt cé-t, általában a latin alapú nyelvekben a mély magánhangzók előtt "k"nak ejtődik a cé, a magas magánhangzók előtt a spanyol nyelvben "sz" hangzó lesz. (Ezért ejtjük Frederico Garcia Lorca nevét így: Federikó Garszia Lorka) Tréfásra fogva a dolgot, a spanyolok legföljebb pöszén becézhetnek. Becenév= sobrenombre, becézés=carino, balago, caricia, s nagyjából ezeket a szavakat használja a spanyol nyelv, a becézget, becézgetés, becéző jelentésekkel kapcsolatban is. Igaz, a cé hangzó ott van, csakhogy ká-nak, szi-nek ejtendő!
Következzen a francia nyelv. Becéz = cajoler, caresser, dorloter, choyer, becézés=caresses, cajolerie, a nyelvre vonatkozóan: language hypocoristique, becéző (-k, -t, -en) = caressant. A szótár nem gazdagít bennünket nagyon, azt pedig a franciáknak vagy a franciául jól tudóknak kell eldönteni, hogy ez az egyetemes cirógatás, amit az ősi cé ma is élően jelenít meg minden nyelvben, ma milyen és mekkora szerepet kap? Persze a nyelvi igazságtételhez is le kell vetkőzni az ún. nagy népek gőgjét! Ha erre nem képesek, akkor marad a nyelvi elnyomás! Ami azért nem teszi a magyar nyelvet semmivé, mert éppen az az erőssége és nemzet megtartó ereje, amit nehézségként emlegetnek a külföldiek. Az élő logika!
Írjuk ki szó szerint az angol szótárból: becenév=pet name, (tréfás) nickname, becéz=1. (névvel) coll by a pet name, 2. (simogatva) (molly) coddle, becézés=1. (névvel) petting, 2. (simogatva) fondling, becézget=1. (névvel) pet 2. (simogatva) fondle. Itt sem találjuk az egyetemes hangzású, ősi cét!
A német nyelvben a becenév=der Kosename, becéz= (lieb) kosen, herzen, aztán a becézget, becézett, becézgessen stb., lásd becéz! Az természetes, hogy a simogatás, a szeretet, a szív stb., valamilyen módon kapcsolódik a jelentéshez. Ám maga a becézés csakis a magyarban alkot így, az ősit és mait megnevező, külön szót!
Természetesen az orosz nyelvbe is odaírták ezt az egyébként oroszul sem létező fogalmat. Mert a magyar nyelv öntörvényéből következik, hogy szó- és jelentésalkotó, tehát eszmeképző nyelv! Van simogatás, szeretet, cirógatás és így tovább, de becézés, mint sajátos megnevezés, bizony nincs! Az orosz nyelvben becenév = laszkátyelynoe ímja becéz (kényeztetve) = laszkáty, nézsity természetesen lágyítójellel az utolsó hangzók! -, nos, ennyi és nem több.
S végül lássuk a rokon nyelv szavait. A finn becézés (névvel=kutsuminen, lempinimellä, csakhogy a becenév = lempi /hyväily /hellittelynimi és a lempi szerelem, szerelmeskedés, a Lempi női név, a lempiä pedig szeret, szeretkezik stb., tehát itt sem jelenik meg a csodálatos és teljesen eredeti, csakis magyar szó, a becézés. Természetes, hogy minden itt emlegetett szó és jelentés külön megtalálható a magyar nyelvben is. A szeretet (általában a szeretetre és a szerelemre nincsen külön szó a nyelvekben!) és a kedveskedés, szívesség, szívélyesség, cirógatás, simogatás, mind megvan, de a kicsinyítés is a maga módján ide sorolható. Hiszen az ici-pici-picurka kicsi, sőt, a kicsikém szavunkban minden együtt van! A kicsi-ben benne van a cé-t helyettesítő, a csókból ismert csé! A kicsinyítésben részt vevő "í" hangzó, valamint a kicsinyítő, de inkább kedvesítő ka-ke-kó képző, hiszen a ke-d-ves-ke szóból lesz kedveském, illetve a ki-csi-ke szóból a személyes névmás birtokos ragjából - enyé-m! - alakul a KI-CSI-KÉ-M, ez az egyszerre kedvesített, becézett és kicsinyített szavunk alakja. Ez az, amit a nyelvünkre vonatkozóan logikai rendszernek nevezünk az élő szervezetben, a magyar nyelvben. De ez csak egy tulajdonsága a sok közül, amely miatt azt mondhatjuk és mondjuk, hogy nyelvünk lényeges tulajdonságait tekintve, a világ legtöbb nyelvétől eltér. Nekünk már csak ezért is, szívbéli kötelességünk becézni, szeretni! /folyt./
