Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

BODOR PÁL:
Hazatérő útirajz

Ne higgyétek, hogy csak a délszaki, buja szók csábítanak
s a merész áttételek liánjai közt gomolygó különös illatok mámorát vágyom,
ne higgyétek, hogy a költői képek rikító egzotikuma izgat,
de a furcsa ízeket és idegen aromákat,
mint a távoli világok földrajzát,
megösmerem és megtanulom;

a poétika világrészeit nékem be kell utaznom,
a költészet fővárosait megcsodálom
és buzgalommal bebarangolom a rejtettebb ösvényeket is;
az impresszionisták vízfestékein fölfénylő
révedező és dologtalan ragyogást is megfigyelem,
- és tőlük is tanulok, barátaim,
mint a véletlenekből a törvények alkotója.

Utazó vagyok én: anyanyelvem tolmács-szolgája minden idegen szó,
és önmagamhoz híven hallgatok minden idegen hangzást,
de minden útról hazavágyom s hazaérek rendületlen hittel és bizalommal,
hogy nem térek meg üres iszákkal,
s nem csupán préselt virágok és tűre tűzött csodabogarak az én kincseim;
nemzetem, ez a bölcs, tanulékony iskolamester
imigyen tanulta meg a hegedűt idegen kézből
és citeráján így zengtek fel Bach bűvös futamai,
a görögség garmada kincse így jutott el szívünk táraiba,
így tettük a más szépségeket szebbé
a mi asszonyaink és férfiaink lelke termékeny anyagával,
és olvasztottuk ki a hiú csillogásból a nemes érceket is.
Nem keresem messzi tájak itthoni ikreit én;
lám, nem a buja délszaki szók meg a képek
csábosan érett ízeit ízleli ínyem,
a romlott, rossz, rafináltakat gyűlölöm tiszta szívemből,
nem vagyok ínyenc s a burkok külcsínje nem szédít,
s bárki hazudja - utánzó nem vagyok én,
s nem igazítom ajkamat távoli dalra -
azt kutatom csak, ha ritkán kitérek a honni
tájból a távolok más zsivajába:
hol az a szép, mit e nép is a szívébe véshet,
hol az a hang, mit e népnek is hallani kell!
És bizonyítani örökkön zengő szép anyanyelvünk
végtelen húrozatát -
hogyne is kapnék a húrba a mélyen
és a magosan szóló részeken is -
így a szabadvers nagy iramában is forrón
zúg föl újólag népdalaink üteme;
nem hiszem én, hogy „mi jó muzsikával
jó magyar fülnek is édesen szól
avagy ismert, nagy robajokkal harsog a harcban elöl
s benne az elme jó igazára talál -
nem hiszem én, hogy az nékünk rossz s idegen...
Ám hiszem azt, hogy az ősi poézis mély gyökeréhez
lehajlik a csúcsról az ág és a népnek
friss talajában újólag meggyökerez!
És hiszem azt, hogy iramló időkben a nyelvünk
melyben a tartalom sűrű vére kering,
mondatok és szavak kristályos rajza ragyog
s melyben a benső ritmusok dobaja dübörg -
gyönyörű nyelvünk lelke képes e kornak
bő áramában a legszebb kincseket adni...

BODOR PÁL:
Anyanyelv

Magunkba térünk vissza szomjasan
mint a vizek a vizekbe
szavunk nélkül szótlan lenne a világ:

micsoda gyönyörűség fölgöngyölni
fölbugyborékoltatni

följajdítani fölsikoltatni fölujjongtatni a szót:
hallgatag tenger fölöttünk az önmagában úszó
meg nem nevezett idő;

mindennek neve van, annak is, ami nincs -
mondható a kimondhatatlan,
nevek tízezreivel nevezzük a létezőt -

végtelen körmondat, ellipszis-mondat a Világ.

Mosolyogj, ige. Tündökölj, öldökölj, remélj -
tedd, ami tiszted.
Mi vagyunk magod, húsod, véred:
semmi nincs, amíg mi nem vagyunk
s amíg meg nem nevezzük.

S ha elfelejtenénk nevét
addig forogna ránk
hangos aranylással
míg ki nem találnánk újra, még egyszer: NAP
Szavakba foglaltunk földet és eget -
ez az egyetlen honfoglalás.

Elmegyek, elmegyek

Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek,
Hosszú út porából köpönyeget veszek.

Búval és bánattal kizsinóroztatom,
Sűrű könnyeimmel kigomboztattatom.

Fúdd el, jó szél, fúdd el, hosszú útnak porát,
Hosszú útnak porát, az én szívem búját.

(népdal)


Papp Lajos:

ELMEGYEK, ELMEGYEK
asztaltól a székig;
udvaron a faltól
el, a kerítésig.
S lépkedvén, anyámmal,
majd az iskoláig.
Apámmal elmegyek
szerelmem házáig.
Hullatja szirmait
a pipacs virága:
Ővéle indulok
magunk udvarába.
Aztán halványodik
búzavirág kéke.
Amott, a fákon túl,
utam véget ér-e?

"Az olyan aki anyai nyelvét nem tudja, nincs otthon hazájában, és olyannak látszik előttem lenni, mint a mesterséges hangokra tanított madár, mely természetes énekét elfelejti, és a nótáját hibásan vakogja”

Szeder Fábián

"Ha valaki szókincsét és kifejezőképességét akarja fejleszteni, akkor a legfontosabb önképzési mód az olvasás. Állandó, elmaradhatatlan, soha eleget nem gyakorolt terület ez, amely amellett, hogy rendkívül kellemes időtöltés, nagymértékben fejleszti a gondolkodást, a szókincset, alakítja érzelmeinket, ismereteket nyújt."
(Krivek Gabriella:
Törekszem a szép beszédre - részlet)

Implom József helyesírási verseny a Biblia évének jegyében

A magyar helyesírási normák ismerete nemcsak a magyar nyelv tantárgyának, hanem minden műveltségi területnek az anyagához hozzátartozik, és az Implom József helyesírási versennyel nemcsak anyanyelvi tudást, hanem az általános műveltség fejlesztésének ügyét is szolgáljuk.
<O</O
A versenyt a középiskolák IX–XII. osztályos tanulói számára az Oktatási, Kutatási és Ifjúsági Minisztérium Kisebbségi Főosztálya, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ), a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium szervezi, a Babe&ordm;-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszéke szakmai felügyeletével, a szaktanfelügyelők segítségével. A verseny célja: anyanyelvünk ápolása, a nyelvhasználat iránt érzett felelősségtudat és az anyanyelv szeretetének erősítése. A versenyen a diákok helyesírási képességét mérik. Minden fordulóján évfolyamtól függetlenül egységes tollbamondást írnak, és egységes helyesírási feladatlapot töltenek ki. Ez az alkalom lehetővé teszi azt is, hogy a javítás idején a versenyzők és tanáraik aktuális nyelvi-nyelvhasználati kérdéseket vitassanak meg.
A megyei és az országos forduló feladatlapjai az egész Kárpát-medencére vonatkozóan egységesek. Az egyes fordulók helyesírási feladatlapjait és a tollbamondás-szövegeket a Szegedi Tudományegyetem tanára, dr. Nagy L. János, valamint az országos verseny zsűritagjai dr. Cs. Nagy Lajos és dr. N. Császi Ildikó, az ELTE tanárai állítják össze. Az idei tollbamondás témája a Biblia, apropója, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Kar nemrég helyesírási ajánlásokat és szójegyzéket hagyott jóvá. Az ajánlásokban az egyházi élet és a vallási szertartások számos kifejezését nagy kezdőbetűs írással is lehetővé tették: tízparancsolat/Tízparancsolat, ószövetség/Ószövetség, újszövetség/Újszövetség, teremtés könyve/Teremtés Könyve, hegyi beszéd/Hegyi Beszéd stb.
Az Implom József helyesírási versenynek 2009-től van országos döntője. A megyei fordulók eredményei alapján Máramaros megyéből 3 diák juthat tovább az országos döntőre, melyet Sepsiszentgyörgyön rendeznek. Versenyünk továbbjutói: Váradi Emese, Tuns Paula és Kulik Árpád.
dr. Váradi Izabella,
magyar szakos tanfelügyelő


forrás:Bányavidéki Új Szó<O</O

(Olvastatott a Magy. Tud. Akadémia 1879. október 13-iki ülésén.)

Vetráb József Kadocsa: A tihanyi alapítóoklevél 1055-ből

A Tihanyi Alapítólevél 1055-ből

Vetráb József Kadocsa



<CENTER>KRISZTUS. AZ OSZTHATATLAN SZENTHÁROMSÁG NEVÉBEN. ANDRÁS ISTEN SEGÍTŐ KEGYELMÉBŐL A MAGYAROK GYŐZHETETLEN KIRÁLYA.</CENTER>
Minthogy némely halandók elméjükben többnyire elgyöngülve akár lustaság folytán akár vétkes hanyagságból, s igen gyakran a világi dolgoknak hamarosan múló gondjai miatt is tudatlanul, mert nem emlékeztek rá, könnyelműen a feledésnek adták át, amit láttak és hallottak, ezért a tudósok, bölcselők s atyáink igen sokan tanácskozással, okossággal és iparkodással rájöttek, hogy amit az emberi nem fiai helyesen elhatároztak, azt a mindig szorgalmas írnokok keze által betűk emlékezetére bízzák, nehogy annak avultsága folytán nyoma se maradjon a későbbi kor utódaiban. Minthogy tehát ezt ők hasznosnak és jónak látták, s hogy a jelenkori összes bölcsek is lássák ugyanazt még hasznosabbnak és kitűnőnek, ezért András a legkeresztényebb jogart viselő hatalmából folyó parancsából ezen ünnepélyes hártya tanúbizonyságába foglalni rendelte — amint azt jelen oklevél sorjában megmutatja — hogy miket adott Szűz Máriának és Szent Anyos püspöknek és hitvallónak a Balatin fölött a Tichon nevű helyen lévő egyházához a saját és felesége, fiai, leányai és valamennyi élő és megholt atyafia üdvéért megművelt vagy parlagon fekvő földekben, szőlőkben, vetésekben, szolgákban, szolgálókban, lovakban, ökrökben, juhokban, disznókban, méhekben s ezeknek őrzőikben, valamint az illő egyházi felszerelésekben. Oda adta ugyanis a fent említett dicső király az előbb írt helyet ott a szigeten, ahol az egyház alapíttatott, s ennek a határai így jegyeztetnek fel: egy tó van körülötte és egy töltés, amely a régiek keze munkájával készült; ezeken belül minden nádas és halászóhely ide tartozik. Ugyanebben a tóban van egy Petra nevű hely, amely a többiekkel együtt ide tartozik. És tudja meg mindenki, hogy ami gyümölcsös, kaszáló és más egyéb — a szőlőkön kívül — a szigeten van, ide tartozik. A királyi rétek pedig, amelyek a szigethez legközelebb fekvő falu mellett terülnek el, ugyanezt az egyházat illetik. Van egy rév is ezen a tavon, s ez hasonlóképpen hozzá tartozik. Azon a Fuk nevű patakon ugyanis, amely a mondott tóból folyik ki, van egy hely, ahol a népek átjárnak, néha a hídon, gyakran pedig a gázlón át, s ez szintén ide tartozik. Másik hely az, aminek Huluoodi a neve, ez szintén a tónál kezdődik, és egészen ide tartozik; hasonlóképpen mindaz, ami ettől a Huluooditól a kis hegyig és ettől a Turku tóig fekszik, amelynek a fele a népé, fele pedig az egyházé. Ez a hely egészen a Zakadatig, innen a nagy útig, azután az Aruk szögletéig, majd a Segig és tovább Ursaig, innen pedig a nagy tóig terjed. Ezen kívül van egy másik szénakaszálásra alkalmas és megfelelő hely a Zilu kut és a Kues kut között, amely ide tartozik. Hasonlóképpen ide tartozik egy másik jó szénatermő hely, a Kerthel. A fent mondott egyházhoz tartozik továbbá egy hely, amely ugyancsak a Bolatin tónál kezdődik s Koku zarma a neve, ez a Keuris tuere vezető nagy útig és innen megint a már gyakran említett tóig terjed. Mindaz pedig, amit ezek a határok foglalnak magukba, legyen az sziget, szénatermő hely vagy rét, kétségen kívül ezé az egyházé. Rajtuk kívül ide tartoznak ennek az egyháznak a szolgái a földjükkel és a halászóhelyeikkel, amelyeket előbb a többi néppel együtt bírtak. Azt a sok köröskörül fekvő cserjést pedig az említett király a tisztjei kezével jelöltette ki ugyanennek az egyháznak tulajdonául. Ugyan ezé az egyházé lettek mindazok a halászóhelyek és nádasok, amelyek a Seku ueieze és a révhez vezető út között fekszenek. A fent megírtakkal együtt van egy másik hely is, ugyancsak a Bolatinban Putu uueieze és Knez között s ez is a szent egyházhoz tartozik halászóhelyeivel és nádasaival együtt. A hasonlóképpen minden jövedelmükkel az itteni kaszálóhoz és rétekhez tartozókon kívül van egy Lupa nevű hely, ahol különböző fajtájú fák vannak, és ide tartozik három másik hely is, amelyek nagyon alkalmasak szénakaszálásra. Másutt van egy falu, amelyet Gamasnak hívnak; ebben a mondott egyháznak van földje és ezt két út határolja: az egyiknek neve Ziget zadu, a másik nagy út s ezek Szent Kelemennél végződnek. Az erdő pedig, amely itt a királyé volt, s amelyet mezők és völgyek vesznek körül, az említett egyházat illeti, kivéve mindazt, amiről — mint láttuk — már fentebb említés történt. Egy másik helynek, amelynek Gisnav a neve, ezek a határai: a Fizeg menti Munorau kereku, innen Uluues megaiahoz megy, azután a Monarau bukurea, innen Fizeg azaahoz, majd Fyzegen túl Brokina rea és innen a közútig s ezen vonul a Kurtuel faig, innen pedig a Hurhuig, azután egy másik útig, amely megint a Monarau kerekvhoz vezet. Mindaz pedig, ami ezeken a határokon belül terül el — a szőlőket kivéve — a már említett egyházhoz tartozik. Van még azután egy Mortis nevű hely, amelynek határa a Sar feunél kezdődik, innen az Eri iturea, innen Ohut cutarea megy, innen Holmodi rea, majd Gnir uuege holmodia rea és innen Mortis uuasara kutarea s ezután Nogu azah fehe rea, innen Castelichoz és a Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, azután Petre zenaia hel rea. Ezek mellett másutt van egy falu, amelynek Fotudi a neve s ebben ennek az egyháznak van szántóföldje, amelynek ezek a határai: a nagy út innen az Aruk tueig, amely völgy a Kangrez útig nyúlik, tovább a Lean syherig, innen Aruk feeig, majd Luazu holmaig, azután pedig a Kaztelicba vezető útig. Mindaz, amit e határok zárnak körül hasonlóképpen az említett egyházé. Másutt van egy hely és szántóföld rétekkel, amelyet hasonlóképpen a király tisztjei jelöltek ott ki. Ennek a birtoknak a határában van egy erdő, amelynek határa az Ecli révnél kezdődik és Fidemsiig megy, innen az Aruk tuehez vezető nagy útig, tovább pedig a kőfejig, azután Bagat mezeeig vonul, majd innen Asauuagihoz. Ebben az erdőben sok kis halastó van s ezek mind a fentírt egyházéi, három kivételével, amelyek közül kettő a királyé, a harmadik pedig Szent Mihályé, Opoudi és Lopdi a királyéi. Ha pedig vannak ugyanitt termő és nem termő fák, ugyanazt az egyházat illetik mindazzal együtt, amit előbb feljegyeztünk. Van egy lólegeltető hely, amelynek határa keletről a Baluuananál kezdődik,innen Auihoz, azután az Eleuui humokhoz, majd a Harmu ferteuhoz, azután a Ruuoz licuhoz s innen a Harmu highez megy, innen a Iohtucouhoz, azutána Babu humcahoz ér el, innen az Oluphelrea, azután pedig a Cuestihez, innen a Culun vize közepén vonul, ettől a Fekete kumucig, innen pedig a Fuegnes humuchoz, azután a Cues humuchoz megy, majd a Gunusaraig, innen a Zakadatig és tovább a Serne holmaig, azután a Baluuanig vezető Arukig. Mindaz, ami e helyeken bozótosban, nádasban és rétekben található, ezen szent egyházhoz tartoznak. Mindazokkal együtt, amelyeket már fentebb megírtak, a kegyes király ennek a szent egyháznak adományozta Sumig vásárvámjának harmadát, hasonlóképp Thelena révének és vámjának harmadát. Odaadta továbbá Segisto tavát is. Az istentisztelet serény és fáradhatatlan végzésére, de a szentek dicsőítésére s tiszteletére is szerzetesek seregét gyűjtöttük oda, s királyi bőkezűséggel gondoskodtunk számukra mindenről, ami ételükhöz, italukhoz vagy ruházatukhoz szükséges, hogy Isten szolgálatában ne lanyhuljanak, vagy ne legyen okuk az ebben való restségre. Hogy pedig idők folyamán azokra nézve, amiket Krisztus tiszteletére s az ott élők és a nekik szolgálók eltartására az előbb mondott egyháznak adtunk, semmiféle patvarkodástól ne szenvedjenek, a jelen hártyán a jegyző kezével minden egyenként fel van jegyezve. Van tehát húsz eke föld, hatvan háznéppel, húsz szőlőműves szőlővel, húsz lovas szolga, tíz halász, öt lovász, három gulyás, három juhász, két kanász, két méhész, két szakács, két tímár, két kovács, egy aranyműves, két kádár, két molnár malmokkal, két esztergályos, egy ruhamosó, egy szűcs, tíz szolgáló. Ezeken kívül harmincnégy hírnök lovaikkal, száz tehén, hétszáz juh, száz sertés, ötven kas méh. Ezeken kívül a szerzetesek szükségletére évenként ötven csikót adunk a királyi ménesből. Az egyház szolgáinak száma összesen száznegyven háznép. Mindezeket szabad ajándékozással adtuk az előbb mondott monostornak. S nehogy valaki a következő idők folyamán bármit ezekből megkárosítani vagy visszavonni merészeljen, azt átkunkkal fenyegetjük. Ha pedig valaki rossz tanácstól félrevezetve ezen rendelet áthágója találna lenni, kitaszítva Isten örök büntetéssel sújtsa és kényszerítsék tizenkét font arany megfizetésére.
S hogy ezen összeírás érvényes és sértetlen maradjon, pecsétünk rányomásával jelöltük meg, s átadtuk híveinknek megerősítésre.+ Benedek érsek jele. + Mór püspök jele. + Kelemen püspök jele. + Lázár apát jele. + Gilkó ispán jele. + Zacheus nádor jele. + Vojtek ispán jele. + Miklós püspök jele. András király. + Lajos ispán. + Ernye ispán jele. + Vid ispán jele. + Márton ispán jele. + Illés ispán jele. + András ispán jele. + Fancel ispán jele. + Nana lovász jele. + Koppány bíró jele. + Preca asztalnok jele. + Celu tisztviselő jele.
A hétszintes menny és az egész teremtés egy Istene üdvösséghozó megtestesülése ezerötvenötödik esztendejében, amikor az elöl mondott győzelmes fejedelem királyságának kilencedik esztendejében szerencsésen uralkodott és vele a legnemesebb Béla herceg, állította össze ezt az ünnepélyes oklevelet a boldogságos Miklós főpap, aki ez idő szerint a királyi udvar jegyzőjeként tevékenykedett, s a király saját kezevonásával hitelesítette a már fentírt tanúk jelenlétében.

Forrás:
A Tihanyi Alapítólevél.
Latin szöveg és utószó: Érszegi Géza.
Szómagyarázat: Eva Berta és Érszegi Géza.
Magyar fordítás: Holub József és Érszegi Géza.
Szakmailag átnézte: Csóka Gáspár.
Szerkesztette: Sz. Farkas Aranka.
Tihany, 1993.
Holub József és Érszegi Géza fordítása.
Tanulmány a csatolásban!

Láncz Irén

Kosztolányi gondolatai a nyelvről*

Kosztolányi Dezső 1905 és 1936 között mintegy 60 lapban (regionális és országos napilapban, hetilapban, folyóiratban) publikált. Ezek között volt például a Bácskai Hírlap, a Budapesti Napló, A Hét, a Pesti Napló, a Pesti Hírlap, a Bácsország, a Délmagyarország, a Figyelő, a Nyugat, a Színházi Élet, az Új idők, a Vasárnapi Újság, a Független Magyarország, a Népszava, az Egyenlőség, a Nagyváradi Napló, A Toll, az Élet és Irodalom, a Képes Újság stb. És jelent meg írása a Magyar Nyelvőrben is. Írt esszéket, recenziókat, vitairatokat, nyílt leveleket, lírai vallomásokat, jegyzeteket, tárcákat, karcolatokat és más műfajú írásokat, melyek témája sokszor a nyelv volt. Deme László jegyezte meg vele kapcsolatban, hogy Arany János óta nem volt szépírónk, aki olyan mélyrehatóan foglalkozott volna nyelvünkkel, mint ő.
Kosztolányi magát a dilettáns nyelvművelők közé sorolta. 1922-ben Tolnai Vilmosnak, a nyelvésznek ezt írta levelében tevékenységéről: "Egyáltalán nem érzem azt a különbséget, melyet Ön nyelvész és költő közt jelez. Mind a kettő philologos, nyelvszerető, sokkal atyafiságosabbak, sokkal közelebbi rokonok, mint például a költő és a tudattalan álmodozó, aki nem hisz az igék varázsában, a betűk, hangzók nagy igézetében. Számomra, ki nem vagyok szakember, a nyelvészet szerelem, s egy lelkes dilettáns áhításával olvasok el mindent, amit Önök írnak".¹De a műkedvelő nyelvészeket is szakembereknek tekintette: "Az emberek folyton beszélnek. Mióta megszülettek, szavak zümmögnek köröttük... Ki merészeli azt állítani, hogy nem mindenki nyelvész, hogy nem mindenki született szakember?"²Úgy látta, hogy az a baj, hogy kevés a dilettáns nyelvész, hogy nem szeretik igazán a nyelvet, és nem tettek semmit érte. Ami persze túlzásnak tekinthető, mert nem volt olyan kor, amely ne törődött volna a nyelv állapotával.
Nem sok adatunk van arról, hogy a nyelvészeti szakirodalomból mit olvasott, de olvasmányélményeiről olykor beszámolt. Például megilletődéssel lapozgatta Gombocz Zoltán és Melich János etimológiai szótárfüzetét, s mint írja, izgatóbb élmény volt számára, mint egy regény. Két-három napig bujkált a szavak rengetegében, s gyönyörködött a szavak muzsikájában.³
Persze nem minden nyelvészeti olvasmánya töltötte el lelkesedéssel, nem mindennel és nem mindenkivel értett egyet. Sértették például Antoine Meillet megjegyzései, hogy "a magyar nem régi civilizációs nyelv. Szókincsének mindenféle külső hatás nyomait viseli, telis-tele van török, szláv, német, latin kölcsönszókkal, s ő maga alig gyakorolt a szomszéd népekre tartósabb hatást", "szerkezete bonyolult, senki se tanulja meg könnyűszerrel, Magyarországon kívül teljesen ismeretlen", "Ez a nyelv nem rejt magában eredeti civilizációt." Sorra cáfolja meg az értékítéleteket, s bizonyítja, mennyire nem helytállóak.⁴
Kosztolányi számára minden nyelv értékes, nem rangsorolja őket (mint tették a 19. században): "Szükségtelen hangsúlyoznom, hogy a nyelvek között nem ismerek rangkülönbséget. A csettintő hottentottára éppoly bámulattal tekintek, mint a görögre vagy a spanyolra", s azzal folytatja, hogy minden nyelv a maga természete szerint lehet szép és tiszteletreméltó.⁵ Egyik vitairatában még visszatér erre: vitapartnere "még mindig nem ismeri el, hogy a nyelvek között nincsen rangkülönbség, hogy nincsenek méltóságos és kegyelmes nyelvek, mert mindegyik egyformán bámulatra méltó, mint a természet, s az emberi szellem alkotása, még azoknak a rézbőrű indiánoknak a nyelve is, melyet gúnyosan emleget".⁶
A nyelvre csodálattal tekintett, anyanyelvéért rajongott. Számára a nyelv különleges hangszer, muzsika, a természet csodája, az emberi szellem lelke.
A nyelvnek sok kérdését járta körül írásaiban, de nem tanulmányokat írt a nyelvről. Amikor a róla beszélt, akkor is a költő, a szépíró szólt az olvasóhoz.
Nemcsak a magyar nyelv ügyei érdekelték, általában a nyelvről is voltak megjegyzései. Ezek elszórtan találhatók meg írásaiban.
A nyelvet természeti jelenségnek, természeti produktumnak tartotta, a nyelvészetet pedig természettudománynak. "A nyelv egymagában álló hatalmas szervezet, egy természetproduktum, melynek oly furfangos, de lényegében fölségesen egyszerű törvényei vannak, mint a természetnek."⁷ A természettudományos nyelvészettől várta annak a rejtélynek a megvilágítását, hogy milyen viszonyban vannak egymással "a hangok és a jelzendő tárgy". A nyelvészeti racionalizmust éppen azért nem fogadja el, mert a racionalizmust nem lehet a természet jelenségeire alkalmazni, a nyelvre sem, mert természeti jelenség, "az élet eleven szövete". Véleménye szerint ésszel nem lehet megközelíteni a nyelvet. Mert ha felboncoljuk, sejteken kívül nem találunk benne semmit, a lényeges láthatatlan marad. A racionalizmus nem látta meg, hogy "milyen nyomot hagytak rajta elevenek és holtak vágyai, indulatai, hogy a lélek munkálja meg a nyelvet, hogy a lélek forrósága olvasztja meg és ragasztja össze, hogy a lélek >műveli ki<..."⁸
S bár egyetlen alkalommal sem említi, Wilhelm von Humboldt nyelvelmélete lehetett rá hatással. A nyelvet tudniillik Humboldt is szervezetnek tekintette, csakhogy nem biológiai értelemben (mint August Schleicher, a 19 század naturalista irányzatának teoretikusa), hanem filozófiaiban. Hogy Humboldt lehetett nyelvről vallott felfogásának forrása, több gondolatával bizonyíthatjuk. A nyelvbölcselet nagy alakja "a nyelvben a nép történelmének, kultúrájának, szellemi tevékenységének a megnyilvánulását látja", szerinte is a nyelvben a közösség "nyelvalkotó képességei nyilvánulnak meg"⁹. Kosztolányi szerint is a nyelv a nemzeti jellem kifejeződése, s a nyelvek azért térnek el egymástól, mert különböznek a nemzetek szellemi sajátságai is. "... minden nyelv a természet csodájának tekinthető, s belső és külső alapszerkezetét változatlan szellemi törvények hozzák létre."¹⁰ A nyelv külső és belső formáját Humboldt különböztette meg egymástól. A külső forma a hangalak, a belső a lélekben van, s minden nyelvben másként fűzi össze a beszélőt a világgal. Ezzel Humboldt azt mondja, hogy a nyelv világszemlélet, különböző nyelvek más-más módon tagolják a valóságot, a szó jelentése világkép, a nyelvi különbségek gondolkodásbeli, világképi különbségeket tükröznek vissza, azt eredményezik. A nyelvi relativizmus ezekkel a megállapításokkal indult útjára. Kosztolányinál is vannak erre rímelő mondatok: "A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete."¹¹ Egy másik helyen pedig: "Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma, új értelmi és érzelmi törvényekkel."¹²
S amire hivatkozni szoktak a nyelvi relativizmus gondolatának hívei, azt Kosztolányi is megjegyzi: hogy nem minden szó fordítható le minden nyelvre.
Később megváltozott a véleménye a nyelv lényegével kapcsolatban. A 19. század utolsó harmadára már elavult természettudományos szemlélettől eltérve, helyesebb álláspontra helyezkedik, amikor azt írja, hogy a nyelv közkincs, társadalmi tény. Egyébként Antoine Meillet-nek is nagy szerepe volt abban, hogy a nyelvről másként kezdtek gondolkodni a nyelvtudományban, ő francia nyelvész is hangsúlyozta, hogy a nyelv társadalmi intézmény, s nyelvelméletében a nyelv szociális jellegéből indult ki.
Van-e logika a nyelvben? Kosztolányi erre is ad választ. Írásai azt sugallják (tegyük hozzá, helyesen), hogy ne keressünk logikát a nyelvben. A nyelv - és a magyar nyelv is - tele van szabálytalanságokkal, "sok törvényesített őrület, emberies őrület" van benne. A logikával, az ésszerűség merev, erőszakos őrületével szemben a lélektani szempontot védelmezi, mondván, hogy helyesen teszi a Prágában megjelent tanári segédkönyv szerzője, amikor azt hangsúlyozza, hogy "a nyelv nem értelmi (logikai) jelenség, hanem lélektani (pszichológiai)."¹³ Azt azonban nem tudjuk rekonstruálni, hogy a lélektani azt jelentette-e nála, amit a nyelvtudományban.
Minden nyelv önmagából és önmaga által érthető meg és céltalan benne mást keresni - írja. Minden nyelv önmaga érték, a mi nyelvünket is tulajdon rendszerével magyarázhatjuk.
Kosztolányit a nyelv eredete is foglalkoztatta: "Az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában... A vers mindnyájunk anyanyelve."¹⁴
Arról is írt, hogy milyen kötelék kapcsolja a nevet a dolgokhoz. A kapcsolat közöttük, írja, eredetileg nem volt önkényes, most viszont már az, mert "minden szó szimbólum", azaz szavaink konvencionálisak. A szó alakját ugyanolyan fontosnak tartja, mint a jelentését: "az az ezer és ezer öntudatlan, zenei kapcsolat, mely hallatára fölébred bennünk, és színt ad neki, veretet, talán sokkal inkább, mint az a tárgy, az a fogalom, melyet jelezni kíván."¹⁵És ámulatba ejti a jelentések és árnyalatok gazdagsága is, az a képzettartalom, amely fokozatosan kapcsolódik a szavakhoz a használat során: "Idő kell hozzá, amíg reá az a fénykör fonódik, mely a pontosan kicövekelt, fogalmi jelentésen kívül bizonyos nemes tétovaságot és elmosódottságot is ad neki, a kedélynek azt a sugárzó mozgékonyságát, a beleképzeléseknek és hozzágondolásoknak azt a derengő rugalmasságát, a különféle emlékeknek azt a gyöngén világló, sejtelmes ködét, mely a szavaknak voltaképp a lelke. Ezt valóban csak az emberek közmegegyezése biztosíthatja."¹⁶ (Az ilyen szöveghelyekre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy a nyelvről írva is a költő szólal meg.)
A nyelv több számára, mint eszköz. És ez nyelvszemléletéből következik. A nyelv az ember vallomása, a nép lelkének, történetének, műveltségének foglalata. De ehhez azt is hozzáteszi, hogy minden nyelvnek csak anyanyelvén van igazi értéke, az anyanyelv a lélek beszéde, s mindenki a maga képére formálhatja. S mert a mesterséges nyelveknek, ahogy ő nevezi őket, műnyelveknek, nincsen múltuk, nem is értékeli őket (pontosabban megváltozott róluk a véleménye, mert amikor először írt az eszperantóról, még lelkesedett érte): "az értelem lombikjában jöttek létre", "nincs színük és illatuk", "nincs emlékezetük".¹⁷ "Szóval a műnyelveken mindent ki lehet fejezni, amit egyáltalán nem érdemes kifejezni, és semmit se lehet kifejezni, amiért szóra nyitjuk a szájunkat."¹⁸
Nyelvünkkel kapcsolatban is sok mindent elmondott. Kifejtette véleményét pl. a színészek kiejtéséről, a szaknyelvi szavakról, a tájnyelvről, a csibésznyelvről, a pesti nyelvről, nyelvünk változásáról stb. Írásainak középpontjában a nyelvművelés állt, ennek szükségességét hangsúlyozta, főleg azért, mert korának nyelve tele volt idegen szavakkal. A nyelvtisztítást célul kitűző mozgalomnak volt a lelkes harcosa.
A korabeli nyelvhasználatról a következőket írta: "... polgárjogot kapott nyelvünkben egy nyegle nemzetköziség, s ez idegenné változtatott olyan szavakat és kifejezéseket is, melyeket annakelőtte csak magyarul használtunk."¹⁹Igyekeznek megszabadulni a magyar szavaktól, túladnak rajtuk, idegeneket vásárolnak helyettük. Szerinte fontoskodás, nyegleség idegen szóval élni. "A nyelvtisztítás célja éppen az, hogy a rest és tunya nyelvalkotó ösztönt munkára ösztönözze."²⁰
Véleménye szerint a nyelv iránt jobban kell érdeklődnie mindenkinek, mint eddig, ugyanis mindenkinek egyforma köze van hozzá.
Ő példát mutatott, és ma is megszívlelhetjük, amit mondott nyelvünk állapotáról és a nyelvművelésről. Az ezzel kapcsolatos megjegyzésein, fejtegetésein ma is elgondolkodhatunk, mert számunkra is van üzenetük.<dl><dt>Jegyzetek</dt><dt>¹ Kosztolányi Dezső: Levelek-Naplók. Bp. Osiris Kiadó, 1996. 471. o. </dt><dt>²Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Bp., Szépirodalmi Kiadó, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1990. 76. o.</dt><dt>³ A! - Aszó. = I. m. 27. o.</dt><dt>⁴ A magyar nyelv helye a földgolyón. = I. m. 88-106. o.</dt><dt>⁵ Nyelvművelés. = I. m. 205. o.</dt><dt>⁶ Zárószó egy vitához. = I. m. 261. o.</dt><dt>⁷ A nyelvtanulásról. = I. m. 8. o.</dt><dt>⁸ A magyar nyelv helye a földgolyón. = I. m. 95-96. o.</dt><dt>⁹ Vö. Máté Jakab: A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Bp., Nemzeti </dt><dt>Tankönyvkiadó, 1997. 59. o.</dt><dt>¹⁰Zárószó egy vitához. = Kosztolányi: Nyelv és lélek. 260-61. o.</dt><dt>¹¹ Ige. = I. m. 234. o.</dt><dt>¹² A tíz legszebb szó. = I. m. 241. o.</dt><dt>¹³ A magyar nyelv. = I. m. 288. o.</dt><dt>¹⁴ Ábécé a versről és a költőről. = I. m. 489. o.</dt><dt>¹⁵ Lélek és nyelv. = I. m.109. o.</dt><dt>¹⁶ Nyelvművelés. = I. m. 208. o.</dt><dt>¹⁷ A lélek beszéde. = I. m. 217. o. </dt><dt>¹⁸ A lélek beszéde. = I. m. 223. o.</dt><dt>¹⁹ Nyelvművelés. = I. m. 202. o.</dt><dt>²⁰ Nyelvművelés. = I. m. 207. o.</dt></dl>forrás:zetna.org

Oláh Imre Jenő:KÉT HUN NYELVEMLÉK.

Oláh Imre Jenő, 2005, Chicago


KÉT HUN NYELVEMLÉK.


A Hunok nyelve érdekes téma. Ha vesszük azokat az óriási területeket melyeken Kelet Ázsiában majd később Nyugat Ázsiában-Európában uralkodtak, nem is tételezhetjük fel, hogy egységes nyelven beszéltek. Ez olyan sületlenség lenne mintha azt kérdeznénk milyen nyelven beszélt a lebukott Szovjet birodalom. Persze volt náluk egy domináns nyelv, az orosz, de ez távolról sem jelentette azt, hogy a birodalomban mindenki ezen a nyelven beszélt. A hunoknál is volt domináns nyelv, ez szerintem a korai Hun időkben keleten a török/mongol/kevésbbé -magyar, később, amikor nyugatabbra, nyugatra szorultak a szabir, szaka, és ugor nyelvhatások kerekedtek felül, azaz a magyar.

Ezen véleményemet igazolandó, itt van mindjárt két "Hun" nyelvemlék

Időben először.

Itt van például az Issik-kuli, Aral tó környéki rovásírásos ezüstcsanak, melyet egy tetőtől talpig aranypikkelyes díszruhában eltemetett szaka-szkita vitéz tetemén találtak egy előzően kirabolt kurgán sírrablóktól megmenekült mellékkamrájában. Az írás minősége meglehetősen kitűnő, hosszú terjedelmű, az ezüst csanakba karcolták. Megfejthető, mert aránylag hosszú szöveg, és jó állapotban maradt fenn. Első felbecsülések szerint K.e. 7.sz.-i. Aztán rájöttek, hogy az arámi írás előtti lenne ezáltal, és így mindjárt megelőzné azt, s ezért felfiatalították K.e. 5/6.sz.-ra. Nekünk ígyis-ugyis jó, mert nem ez a lényeg. A lényeg az hogy egy Örjes úr, vóti kende vérszerződési momentó megörökítője a szöveg. A vótok a Hunok egyik törzse volt.
Magam már 26-éve foglalkozom rovásírással. Ennyi idő alatt mindenesetre meg lehet tanulni, hogy a magyar rovásírás tengelye nem a közismert Székely rovásírás ÁBC-ben forog. A magyar ősírás eredete a Kárpát-medencében keresendő, a Mezolitikumban. A neolitikumban már találhatók magyarul könnyen olvasható szövegek. Nem sok, csak (egyelőre) kettő, szerencsére meglehetősen hosszú, a tatárlaki táblákat nem ide számítva. Érdekes, hogy A kárpát-medencei neolitikumi nyelvemlékek jeleiből elég sokat lehet találni az Issik-Kuli szövegben. Természetesen, e kis irományom itt csak pillanatnyilag bemutató jellegű, az itt írottakat részletesebb tanulmány fogja igazolni. Csak étvágygerjesztés céljából szeretném közölni az Issik-kuli írásból kiolvasható jelsorozatot, mely ugyan nem teljesen mássalhangzós írás, de néhol magánhangzó kiegészítést is igényel. Sajnos itt nem lehet rajzokat és a szöveget, annak megfejtési szakaszait bemutatni. A végeredmény, a szövegből kiolvasható fonetikai jel (betű) sorrend ez:

ER J S U R V TI K N D
R DI SZ N TI N K N CS N AK J RA V I S AK T SZT T V
R T IJ O B R SZT V Z T L N K T V K J F SZT VÉN Ő VÉ RE B L N K

Most pedig a rovásírásban megszokott magánhangzó kiegészítésekkel, továbbá a megkívánt helyeken a betűkettőzéseket kisbetűs mássalhangzóval kiegészítve, ezt kapjuk:


öRJes ÚR VóTI KeNDe
éRDISZeNTINek éN eCSaNAKJáRa VeISe AKi iTt eSZT TeVe
eRéT IJ O eBbe eReSZT eVve' eZ iTt eLé eNneK TeVe ki eJFe' eSZT
e'-VÉN Ő VÉREBeLiNeK

Továbbá, tisztába rakva a szöveget, de megtartva a penetránsan kicsengő népies beszédet, ezt kapjuk:

Örjes Úr, vóti kende:
Érdiszentinek én e csanakjára veise,
Aki itt eszt teve:
Erét ily ő ebbe ereszt
Evve' ez itt elé ennek teve,
Ki ely-fe' eszt e-vén ő vérebelinek.

Ha valaki még így sem érti, akkor itt van germano-judeo-szlavo-fil. 21. sz.-i újságírónyelven:

Örjes Úr vóti kende:
Én Érdiszentinek erre az ivópoharába vések,
aki itt ezt teszek:
Eremet így ebbe vágom, véremet ebbe beleeresztem
ezzel ezt a poharat én elé ennek teszem,
ki erre föl ezt (engem) elvesz ő vérebelinek.(Azaz kiissza a csésze tartalmát).

Csak mellékesen szeretném megjegyezni, hogy érdemes lenne ezt az "ázsiai barbár" szöveget összevetni a cca. 1800 évvel későbbi Halotti Beszéd szövegével, melyet egy magyarul alig tudó kultúrbugris (nyugati) neveltetésű pap hagyott ránk. Mint mondhatnánk, nyomorított nyelvemléket.


Időben másodszor:

A nagyszéksósi aranykehely.

Majdnem pontosan az Issik-Kuli csanaklelet után 1000-évvel későbbi. (Aki nyelvfejlődést szeretne észrevenni, nem fog, a magyar nyelv ennél sokkal stabilabb).

A nagyszéksósi aranykehely régészeti felső [határát K.u. 453-ra teszi a régészet, tehát Atilla (nem Attila) halála idejére. Tudják, hogy a kehely halotti máglyán olvadt meg félig. A "drágakő" betétek kiolvadtak, kiégtek. A talpa peremén belül megmenekült rovásírás van. Mivel az arany nem rozsdásodik, és ez a rész nem égett meg, a szöveg kitűnő épségben maradt meg. Az írás szerkezete roppant tömör, ligatúradús, megtoldva más érdekes rövidítési módszerekkel. Nem ismerem az összes olvasási kísérleteket, de kettőről tudomásom van:

1.) Egy magyarországi olvasat szerint, az írás az aranykehely ötvözeti arányait ismerteti. Közelről nem ismerem az olvasat megvédését. Ha valaki tud róla, nagyon érdekelne.

2.) Az Észak Amerikában élt Baráth Tibor hivatásos történész (elhunyt), sok őstörténelmi talányt tisztázott, rovásírásos olvasatokkal is foglalkozott. Sajnos a rovásírás terén nagyon elfogult és egyben felületes hozzáállású volt. Emiatt sok elfogadhatatlan olvasatot publikált. Érdekes, hogy a nagyszéksósi aranykehelyre is volt olvasata, mely teljesen rossz volt, de --- de zsavú ? (déja vu?)--- értelmileg mégis ráhibázott a lényegre. Szerinte ez:

Essze eji meg enkarok Titánát szt. római lán.

Érthetőbben:

Ezzel öli meg ungarok Titánát szent római lány.

Ha a kehely felirata Atilla halálával függ össze, mit keres it a Titán. Nem hiszem, hogy Atillát Titánnak hívta volna bármely hun is. Enkarok = ungarok pedig roppant erőltetett. A szóban forgó lány pedig Ildikó, helyesebben Krimhilda kellett hogy legyen, aki egy frank vezér lánya volt, apja mellett harcolt, és miután lekaszabolták őket az utolsó emberig, Atilla testőreivel elfogatta a lányt, aki nagyon megtetszett neki és feleségül szándékozott venni. A leány semmiképpen nem volt római, szent sem.



3.) Az én megfejtésem,

melyet eredetileg a 80-as évek végén publikáltam itt Amerikában:
Az Issik-Kuli jelrendszerrel és a kárpát-medencei neolitikumi jelrendszerrel, továbbá , a Székely rovásírással is szervesen összefüggő nagyszéksósi hangrend ez:

RE RA S FE EO T EN EO
M G R DI R N OR VÉ RA BB
D OT SZEK B ARA MAR ILN

Magánhangzó kiegészítéssel, és esetleges dupla mássalhangzó kiegészítéssel:
(minden kiegészítés kisbetűs)

erRE Ra eS FE' EŐ TENEŐ
MöGeReDI eRréN ORrVÉRA eBBe
De OTt SZÉKéBe aRa MÁR ÍLeN.

Mai helyesírással, de megtartva a nyelvjárási érdekességeket:

Erre Rá es fe' eő Tenyeő.
Mögeredi errén orrvéra ebbe,
De ott székébe ara már ílen.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy olvasatom jó-e? Illetve vehető-e megfejtésnek? Ezt eldönteni, nyugodtan az utókorra hagyom. Azért, lenne egy-két mondanivalóm:

A szövegmagyarázatot megelőzően, szeretném megemlíteni, hogy volt egy ősi hun szokás, egy koncepció. Két vetélkedő közül az lesz a másik szolgája a túlvilágon amelyik előbb hal meg. A Lehel kürtje mondája is ezt látszik megerősíteni. Lehel tudja, hogy megölik, de utolsó kívánságként megkéri a német császárt, hogy még egyszer belefújhasson kürtjéba. Aztán ehelyett, a kürttel fejbe csapja, amaz szörnyet hal. Lehel most már dolga végezetten kész meghalni, mert gyilkosa lesz örökre szolgája a túlvilágon.

Gárdonyi Géza, a Láthatatlan Ember című regényében Atillát mint a Hun királyok királyát, az az császárát, egyik regényszereplő keresztül TENYÓ-nak szólítja. Aztán ott van MAGOR TANA Mezopotámiában, ahol a TANA nem név hanem cím. A japán császár hunoktól eredő neve Tannó, aztán még ott van Magyarországon a bakonyi hármas hegyvonulat, a Bakony, Sokoró, és Tenyőhegy. Ázsiában meg van egy Tanótuve (Tenyotöve ?) nevezett helység. Nincs itt hely folytatni, bár lehetne.


Akkor most már kész vagyunk megérteni a Nagyszéksósi aranykehely szövegét:

Adva egy Tenyő, Hun császár, ki orra vére megeredtével rábukott a neki menyasszonya (arája) által nyújtott menyegzői ital kelyhére. Az éber és képzett testőrség egyik tagja kellet, hogy tudja (esetleg közvetett tapasztalatból), hogy van egy abszolút halálos bizánci méreg melynek mai ismeret szerint is első megnyilvánulása a megeredő orrvér. Tudja, hogy ura meghal, nem engedi hogy ura a gyilkos ara szolgája legyen a másvilágon, előrántja tőrét és azonnal torkon szúrja a menyasszonyt, aki szörnyethal. Torkon még azért is, hogy szétroncsolja hangszervét, nehogy a másvilágon még Isten előtt kérkedjen, hogy ő volt aki szolgájává tette Tenyőt. És hogy egész biztosra menjen a dolog, félreértés még csak fel sem merülhessen, még az Istennek is meg kellet írni mindezt, egy több ezeréves bevált túlvilági távirati módszerrel:
Most jön a meredek. Ismerjük az ízig-vérig kifejezést ? Vagy azt a magyar kifejezést amikor valami abszolút igaz: "Ezt vérben írták". Avagy vérben az igazság. Ez mind abból ered, hogy az őskortól fölfelé, ha az istennek akartak valamit írni, azt kövecskébe vagy agyagkorongba karcolták vagy írták, aztán ujjukat megszúrva annak vérével bekenték az írást és azt a tűzbe dobták. A Tűz Isten egyik megjelenési formája volt, ugyanúgy mint a Nap, továbbá csakis az Isten adott életet és csakis Ő vehette vissza, és mivel az ősi felfogás szerint az élet a vérben van, egy tűzbedobott friss-élővéres szöveg mindenképp az Istenhez került. Őskori túlvilági távirat. Ez volt a Nagyszéksósi kehely írása is. Bökkenő: Bár az aranyba könnyebb szöveget karcolni mint azt türelmesen kipontozni, az írnok mégis az utóbbit választotta. Hogy miért azt nekem ki kellett kísérleteznem. Szereztem egy kis puha aranylemezt. Belekarcoltam jeleket. Megszúrtam újjam és bekentem a jeleket friss vérrel. Egyáltalán nem működött. az aranyhoz ugyanis nem tapad a vizalapu folyadék, amilyen a vér is, vagy lepereg a rováskarcokról vagy idétlen nagyobb csöppekbe összeáll, de semmiképp nem követi az írást. Aztán pontozottan írtam le jeleket, egész más lett a helyzet. Újra újjszúrás, bekenés, a fölösleges vért egy száraz újjal letörölve, a pontozásban mint ékszerek csillogtak az élő vérgyöngyök. Ez teljes siker volt. Így csinálhatta Atilla táltosa is az égi táviratával, amikor végtisztességért adott urának és tanúbizonyságot vérbe írva magának az Istennek. Aztán röpült a csodatávirat a temetési máglyára az alkirályok és vezérek ezüst és aranyveretes öveivel, ékszereivel, aranypénzeivel mázsaszámra, esetleg tonnaszámra. A Nagyszéksós környékén annak idején Móra Ferenc is ásatott és szerinte mielőtt a leletvédelem beindult, a környező népség már évek óta talicskaszámra hordta szét az aranyat. Egy későbbi ásatás alkalmakkor találták itt a megégett nagyszéksósi aranykelyhet is.

************************

Pár megjegyzés:

1.)Sándor József László: HADAK ÚTJÁN, II. kötet 769. oldal,
"Ha el is lett titkolva Krimhilda valós szerepe, nem bocsátottak meg neki. Edekon felmarkolta a frank nőt és késével elvágta a torkát. Ez bizonyította, hogy ők Krimhildát tartották bűnösnek."
(Edekon volt Atilla testőrsége főparancsnoka.)
Én azonban nem innen vettem a megfejtésem magyarázatában a torkon szúrást,
hanem az írásban három helyen is szereplő képes-ligatúrából. Egy képes ligatúra az amikor a betűjeleket úgy írják össze, hogy abból a mondanivalót sejttető szinte absztrakt módon kifejezett kép is támogassa az írás mondanivalóját. Ez nem tévesztendő össze a későbbi úgynevezett képírásokkal. A képes ligatúrák nem az én találmányom, még az indogermán írásokban is van róla említés "rebusz" néven. Mellesleg fordítva olvasva, szuber! Az egyik ilyen "rebusz" a nagyszéksósi kehely írásában egy áll alatt szúró pozícióban kést vagy tőrt sejttet, és így a rebusz pontosított értelmet ad a " de ott székébe ara már ílen". Az ílen természetesen ugyan az mint élen, azaz átszúrva. Még ma is ismert a kifejezés: "kardélre került".

2.)A nagyszéksósi kehely " ő " -ző nyelvjárása a következőkből tűnik ki:
Az egész írásban két helyen van a magánhangzó " Ö " kiírva, az "Erre rá es fe' Ő TenŐ" részben. Azt a jelet amit itt Ő-nek használ az írnok, az más ősi magyar szövegekben az " E " -betű jele. Nem tehető fel, hogy az írnok "Erre rá es fe' E TenE"-et akart volna írni, mert ilyen magyar nyelvjárás soha nem volt. A megoldás az, hogy nem tettek éles különbséget az Ő és E között és a jelet egész bizyosan "eö"-nek ejtették, tehát " eő Tenyeő".
Van egy magyar nótás hanglemezem ahol az énekesnő a keszkenő szót "keszkeneőű"-nek énekli, tehát egy még mai vidéki tájnyelvben sem szokatlan az ilyesmi. Másrészről érdekes, hogy pont Szeged és környékén, ahol Atilla főhadiszállása volt, ma is ő-ző nyelvjárás van.

*********************************
2005.01.05 - 08:59 (Átírva 2006, aug. 24.)

Régi magyar imádság - kódexlapon
Hányszor idézték már a francia analfabéta földmívest, aki naponta a mezőről hazafelé betért faluja kis templomába, és ott hosszan elidőzött. Egyszer megkérdezték, mit csinál annyi ideig. "Imádkozom" - hangzott a válasz. "Te, aki olvasni sem tudsz?" "Igen. Nézem Jézust, és ő néz engem."

A Laskó Sorok a kódexben

A benső imádás szép példája ez, s valahányszor visszatérő eset, ha arra gondolunk: régi elődeink, akik a képes Biblia (Biblia pauperum) eseményeit szemmel követték, mit mondhattak az Úrnak, "ki a kenyér színében rejtőzik". Van, hogy ne lenne sok régi imádságunk, s nyelvünkön is, melyeket ha megtanultak, emlékezetükben tovább adtak a hívők, szent örökséggé váltak. Lehet, hogy a francia földművelő is tudott a maga nyelvén otthonról kapott imádságot, melyet százszor elmondott az eucharisztia előtt.
Két régi magyar imádságról kaptam írásos "híradást" a napokban, amely imádságok az oltáriszentségről szólnak. Az egyiknek szerzője minden bizonnyal az a Laskói (vagy Laskai), aki a nevével fémjelzett, latin nyelvű kódex legtöbb szövegét másoló szerzetes volt, s az 1434-ben és 1435-ben írt résznél a nevét feltüntette. Holl Béla, a már elhunyt piarista tudós adott hírt a kódexről, s hogy Laskói a pécsváradi bencés apátság monostori iskolájával volt kapcsolatban. A kódexet ott másolhatta: először tanulóként, majd "1434 után a gazdag tartalmú kéziratot már mintapéldányként használhatta tanításnál, a szövegek magyarázatánál."
A "híradás" A. Molnár Ferenc nyelvtudós igen alapos, elgondolkodtató új könyvecskéje (a Nyelvtudományi Értekezések 148. száma) az Akadémiai Kiadó jóvoltából. Közli az imádságot - úgynevezett vendégszöveget, melyet Laskói a kódex 16. levelének lapjára jegyzett a kor magyar nyelvén és írásával, s amely "könyörgés a kenyér színe alatt jelen lévő Krisztushoz. Rokona a későbbi, XVIII. századi énekeskönyvekben ťTempore elevationsŤ - Szent áldozatkor, Krisztus teste felmutatására való címmel ismert énekeknek." Ez a mindössze öt sor "testvére" a Thewrewk-kódexben található másik imádságnak. Mondhatjuk: a magyar-horvát egyházi kapcsolatokhoz tartozik, hiszen Laskói kódexe a dalmáciai Sibenik ferences kolostorának könyvtárában található: 1933-ban már mint kiemelt könyvértékről számol be róla horvát kutatója, s utal a magyar nyelvű sorokra is, de az akkori, két országbeli kapcsolatok gyér volta miatt a vendégszöveg visszhangtalan maradt. Ezért is lényeges, hogy A. Molnár külön foglalkozik az imádsággal friss kiadványában, de azért is, hogy új adattal gyarapodott a köztudatban magyarságunk oltáriszentség-tisztelete, hiszen az úrnapi ünneplés nálunk már a XIII. századtól ismert; szinte közvetlenül attól kezdve, hogy IV. Orbán pápa 1264-ben elrendelte az ünnepet - Lüttichi Julianna szerzetesnő látomása nyomán. A kor legjelesebb teológusa: Aquinói Szent Tamás írt magasztaló himnuszokat, melyeket ma is énekelünk, mondunk.
Krisztus teste és vére mindenkori eledelünk, "üdvösségünk záloga", ezért így év elején sem elhanyagolható e táplálék erősségére felhívni a Krisztust szeretők figyelmét Pál fordulása táján (január 25.), amikor fele kenyérről beszéltek a régiek (vagyis ha a télire eltett élelem fele ekkor még megvolt, nagy baj nem lehetett) meg februárban, Szent Péter székfoglalásának emlékezetekor, amikor az ország egyes helyein gabonát vittek a szobába, a sublót tetejére a feszület, meg a házi örökmécs alá: essék fényvilág a búzára, szép legyen a termés. Szívesen mondjuk áldozás után Szent Ágoston búcsúnyeréssel járó fohászát ("Édes Jézusom, leborulok szent színed előtt..."), a messzi liturgiatörténeti múltú (XIII. századi!) úrfelmutatáskor fölnézünk a "világító Élet-Kenyérre", csillanó Kehelyre, melyeknek a lélek oltára ad helyet. Ilyenkor érdemes gondolni őseink buzgóságára, hitet erősíteni példájukon - emlékezve a szóban lévő Laskói Sorokra, mostani átiratban:
Ó, Istennek teste, édesség (üdvösség), e világ oltalma,
ó, tiszteletre méltó test, most téged én, aki nem vagyok méltó rá
(méltatlanul), imádkozva kérlek,
hogy engem légy kegyes (méltóztassál) halálom idején
Ó, életnek kenyere, adj nekem örök örömet táplálni (add nekem az örök élet örömét)!
Téged kérlek és kérlellek, lelkemet (elmémet) érzékelésemmel
(testemmel) együtt tisztítsd meg.
(A. Molnár Ferenc értelmezése)
Becses szöveg, s ha a mai imádságainkban egyesek által kifogásolt archaizmusokkal találkozni, gondoljunk arra, hogy például az édesség (idesség) az élő nyelvhasználatban rögzült így, eredetileg idvesség (üdvösség) volt, s hogy a Szentostyát szívesen nevezték Úrnak. (Úrfelmutatás) Az oh érzelmi indulatszó szorosabb kapcsolatot teremtett a megszólítással, "ugyanis a kifejezett értelem motiválója (és egyben címzettje) nagyon gyakran épp maga a megszólított..." Az éltet a régiségben etet értelmű. E rövid szövegtest tanulságos: egyetlen fölösleges, lélektelen eleme sincs, értelem és érzelem együttes fölemelésével a Legszentebb közelségét, a Vele való teljes egyesülést "segíti" elő - benső szavakkal.
Tóth Sándor
<!-- 7. cikk body + nagy kep + kep alairas-->
forrás: Új Ember

Reneszánsz és reformáció - Magyar irodalom

Magyarországnak 1301 után — elsősorban az Anjou-dinasztia révén — közvetlen kapcsolatai voltak Itáliával, így a reneszánsz műveltség elemei gyorsan megjelentek hazánkban, de a királyi udvaron túl nem hatottak. A magas színvonalú reneszánsz műveltség további terjedésében viszont Észak-Európa (pl. Lengyelország) felé közvetítő szerepet játszottunk.
A magyar reneszánsz első periódusa az udvari humanizmus kora volt. Az olaszos műveltség már Nagy Lajos korában megjelent, Zsigmond alatt erősödött, a virágkor pedig Mátyás alatt következett be.
A magyar reneszánsz második szakasza a reformáció időszaka a XVI. században.


Az udvari humanizmus korában, a XIV-XV. században a délvidékről sok magyar fiatal jut ki az itáliai (padovai, bolognai) egyetemekre: Vitéz János, a Szilágyiak, a Hunyadiak, a Garázdák, Janus Pannonius stb. Hazatérésük után a magyar kulturális és politikai élet élvonalába kerülnek.
Vitéz János (1408—1472) püspök Nagyváradon könyvtárat létesít az európai műveltség alapműveit tartalmazó kódexekből, ezzel mintát szolgáltat Mátyás király későbbi világhíres Corvina-gyűjteményének (Bibliotheca Corviniana). Vitéz János mecénás szerepet is játszott, pl. a rokon Janus Pannonius pártfogója és taníttatója volt. 1465-től esztergomi érsek, a latin nyelvű reneszánsz episztola nemzetközi rangú mestere.
Janus Pannonius (1434—1472) első európai hírű költőnk, a latin nyelvű humanista irodalmunk kiemelkedő alakja. A magyar hagyományokat és az egyetemes latinitást magas szinten összegezte és teremtette újjá. Itáliai korszakában epigrammák, Magyarországon elégiák fémjelzik költészetét. Műveiben a reneszánsz személyiség szólal meg. Az antik hagyományokat képviseli a verseiben a mitológia, a versforma, a stilisztikai és retorikai eszközrendszer és maga a latin nyelv. Latinságát kivételes érzelmi-hangulati kifejező erő jellemzi. Egyes verseiben nepolatonista, panteista elemek is megjelennek. A természetesség és a tudós szellem költője volt, aki elsőként hozta hazánkba "Helikón zöldkoszorús szűzeit".
Mátyás udvarában vendégeskedett — legelőször Janus Pannonius közbenjárására — a csehországi származású humanista Galeotto Marzio (1427—1497), aki anekdotikus beszámolóban örökítette meg magyarországi élményeit (Mátyás király kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről; De egregie, sapienter, jocose dictis ac factis regis Matthiae, 1485), pl. kultúrtörténeti értékű beszámolóban szólt az udvarban elhangzó magyar nyelvű vitézi énekekről. Az itáliai történetíró Bonfini (Antonio, 1427—1502) Mátyás felkérésére megírta a magyarság történetét (Hungaricarum rerum decades IV. et dimidia), a könyvet Heltai Gáspár fordítja majd le magyarra és adja ki 1575-ben.
Mátyás magyar nyelvű krónikása Thuróczy János volt (kb. 1435—1489), műve: Chronica Hungarorum (1488).
1490 után az egyetlen jelentős magyarországi humanista centrum, a királyi udvar teljesen elveszti erejét. Néhány évtized elteltével azonban Magyarországon is a reneszánsz második, immáron átütően eredményes hulláma jelentkezik.


A reformáció korában a magyarországi kultúrában is a bekövetkezik az anyanyelvűség általánossá válása. A latin nyelv használata illusztris területekre szorult vissza (pl. a diplomáciára és a kolostori tudományos életre). Ez a fordulat irodalmunk életében létfontosságú volt; az írásbeli magyar szépirodalom megszületése előtt hárult el a legjelentősebb akadály. A korszakváltás első jelentős eredménye a magyar anyanyelvi irodalom úttörőinek, Sylvester Jánosnak, Heltai Gáspárnak és Bornemisza Péternek a munkássága és életműve volt, a magyar nyelvű reneszánsz első csúcsteljesítménye — és rögtön a végpontja — pedig Balassi Bálint költészete.


Korszakalkotó, máig ható jelenség volt ugyanakkor a könyvnyomtatás elterjedése is. Hess András budai műhelyében (Gutenberg 1450 körüli feltalálása után némi késéssel, de egész Európában még mindig az elsők között) 1473-ban megjelenik a legelső magyarországi nyomtatvány, a Budai Krónika — latin nyelven, a szövegeKálti Márk XIV. századi krónikája volt.
A könyvkultúra elterjedése Magyarországon a reformáció korára tolódott, így a protestáns prédikátorok gyakran egy személyben voltak irodalmi szövegek szerzői és kinyomtatói is (pl. Bornemisza Péter).
Magyar nyelvű szövegrészek nyomtatására először csak 1527-ben kerül sor — arra is csak Krakkóban, egy négynyelvű iskolai gyakorlókönyvben. A legelső teljesen magyar nyelvű nyomtatott könyv is még Krakkóban lát napvilágot (1533-ban): Szent Pál levelei, Komjáti Benedek fordításában; Sylvester János akkor már ott tanulta a nyomdászmesterséget. Magyarországon a Sárvár melletti egykori Újsziget ad otthont az első olyan magyarországi nyomdának (1535 táján), ahol magyar nyelvű nyomtatványok készülnek. Az alapító Nádasdy Tamás főúr, a vezető munkatárs Sylvester János.
A könyvnyomtatás mellett az anyanyelvű iskoláztatás elterjedése is mérföldkő a magyar kultúrtörténetben. A régi káptalani vagy plébániai iskolák egy része nagy hatású protestáns szellemi központtá (református kollégiummá vagy evangélikus líceummá) alakul, mások idővel (az ellenreformáció idején) jezsuita iskolákká lesznek. Országszerte gomba módra sokasodnak az elemi iskolák, nő a magyar nyelven olvasni tudók száma, nő a könyveké is.
A kiforrott reneszánsz a reformáció révén terjed el egész Magyarországon. Tartalmai: a tudás szabad mozgása, a Biblia széles körű megismerése anyanyelven, a Biblia tanításainak szabad értelmezése. (E kor fémjelzője a "magyaráz" szavunk.)
A XVI. században az irodalom tehát már két közegben terjed: az énekmondók, lantosok révén szóban, a főúri udvarok és némely városok nyomdái révén pedig immár írásban is. Nádasdy Tamás újszigeti kezdeményezése után jelentős nyomda kezdte meg működését Bártfán és Kolozsvárott. Semptén Bornemisza Péter, Debrecenben Huszár Gál és Brassóban Honterus János működtet nyomdát. Nagyszombatban Telegdi Miklós esztergomi nagyprépost állíttat fel könyvnyomtató műhelyt — a közelben tevékenykedő protestáns Bornemisza hatókörének csökkentésére.
A szépirodalomban előbb a több századon át felhalmozódott lemaradásunk behozása volt a feladat. A lovagi irodalom a középkorban még nem volt számottevő Magyarországon, a reneszánsz idején azonban — már Zsigmond udvarában is — jelentős lovagkultusz alakult ki. Epikus műveink kedvelt hőse még ekkor is a legendás lovagkirály, Szent László (Nagy Lajos királyunknak is ő az eszményképe), majd Toldi Miklós. Kifejlődik a novellisztikus példázat is, elszakadva a Bibliától, és a XVI. századra nálunk is önállósul a világi novella. A középkor végén — francia területről érkezve — jelent meg a ballada műfaja, például a Molnár Anna balladája, az Európa-szerte ismert "kékszakáll"-történet stilizált megverselése magyarosodott tartalommal és formával. Szerelmi líránk első fennmaradt darabja igen kései: a mindössze két sornyi (töredék?), a Soproni virágének (1510).
Az irodalom világiasodása a XVI. század második felében felgyorsul. Ennek jele a szórakoztató széphistória, ill. a lírában is a szerelmi téma középpontba kerülése (pl. Balassinál). A históriás ének verses, énekelt epikai műfaj, többnyire katonai eseményt mond el történeti hűségre törekedve; hangszerrel (hegedűvel, lanttal) kísérték. A széphistória szerelmi történetet elbeszélő, terjedelmes epikai műfaj, aXVI. században igen népszerű volt, ponyvafüzetekben is terjedt.


A XVI. század második felében magyar nemesifjak már nagy számban tanulnak híres európai egyetemeken (Genf, Padova), és hazatérve alakuló értelmiségünk jelentős rétegét alkotják.
Zsámboky János (humanista nevén Johannes Sambucus, 1531—1584) Bécsben élt mint Miksa császár udvari történetírója és költője, de a császárvárosban is a magyar kultúra felemelkedését szolgálta. 1472 után összegyűjtötte Janus Pannonius műveit. Híres volt embléma-verseiről.
Sylvester János (1504—1552) humanista műveltségű tudós, Erasmus híve, a magyar nyelvtudomány megalapítója, nyomdász Krakkóban és Újszigeten. Fő művei: Grammatica Hungaro-Latina (1539), Új Testamentum (fordítás, verses előszóval, 1541). A bibliafordítás közben szerzett tapasztalatairól, a magyar nyelv metaforikus képességeiről írja Az olyan igíkrűl, melyek nem tulajdon jegyzísben vítetnek c. fejtegetését (1541).
Pesti Gábor (a XVI. sz. első felében) humanista műfordító, a magyar nyelvű írásbeliség úttörője. Magyarra fordítja és Bécsben — illusztrációkkal — kinyomatja "Ezópus" meséit (1536), valamint az evangéliumokat Uj Testamentum címmel (1538).
Kecskeméti Vég Mihály (XVI. század) az 55. zsoltár fordítója. Erre a szövegre készül Kodály Zoltán oratóriuma 1923-ban Psalmus Hungaricus címmel, Budapest megalapításának 50. évfordulójára.
Heltai Gáspár (1500—1574) protestáns prédikátor, nyomdász és fordító-átdolgozó szerző. Legjelentősebb átírásai állatmesék (Száz fabula, 1556), valamint egy Mátyás-kori latin nyelvű krónika (Bonfini műve) alapján a Chronica az magyaroknak dolgairól (1575).
Tinódi Lantos Sebestyén (1505—1556) költő, vándorénekes, Török Bálint íródeákja. Leghíresebb históriás éneke az Eger vár viadaláról való ének; ez a Cronica című, 1554-ben Kolozsvárott megjelenő énekgyűjtemény egyik darabja.
Ilosvai Selymes Péter (XVI. sz.) krónikás énekszerzőink leghíresebbje. Irodalomtörténeti értékét Az híres neves Tholdi Miklósnak jeles cselekedeteiről és bajnokoskodásáról való história c. széphistóriája hozta meg (1574).
Gyergyai (Gergei) Albert a XVI. században szerezte a História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról című széphistóriát, e műfajban a legnépszerűbb alkotásunkat, olasz eredeti nyomán.
Bornemisza Péter (1535—1584) protestáns prédikátor, költő, író, műfordító és nyomdász. Előadásra készíti el, majd 1558-ban Bécsben kiadatja a Tragédia magyar nyelven, a Szophoklész Élektrájából c. munkáját. Prédikációit 5 kötetben gyűjtötte össze és adta ki a saját nyomdájában, Semptén az 1570-es években. Erkölcsnemesítő könyve az Ördögi kíséretetekről című alkotása (1578). Protestáns énekgyűjteményt is összeállított. Jelentősek műfordításai, istendicsérő költeményei, és különösen a Cantio optima c. verse ("Siralmas énnéköm"). Bonfini nyomán ő is összeállítja a magyarok történetét. Nevelő a Balassi családnál, az egyik tanítványa Balassi Bálint.
Balassi Bálint (1554—1594) az első magyar nyelven író, európai rangú költő. A három részre szakadt Magyarországon törekszik a személyes boldogulásra, katonáskodással - és versírással. Költészetéből elkötelezett hazaszeretet, mély vallásosság, kivételes műveltség, lobogó életszeretet és boldogságvágy, erőteljes személyiség és rendkívüli érzékenység sugárzik. Költeményei a vallásos, a szerelmi és a vitézi témakörökben íródtak. A költő "a maga kezével írott könyvben" ciklusokba rendezte verseit, Petrarcát követve daloskönyvet szándékozott kialakítani. Líránkban Balassi Bálint szakított az alkalmi versszerzéssel, ő az invencióköltészet meghonosítója, ugyancsak ő a magyar nyelvű szövegvers, a dallamtól függetlenedő műköltészet kialakítója. A lineáris versszerkezet helyett zárt kompozíciókat is létrehozott (pl. Egy katonaének). Saját versformákat is alkotott, pl. a népdalokban is továbbélő Balassi-strófát. Számos költeménye volt már a saját korában közismert, kifejezései a dépdalokban (pl. virágénekekben) is felbukkannak.

Károlyi Gáspár (1529—1591) a Biblia első teljes magyar nyelvű fordításának készítője, református lelkész Göncön. A mű a 1590-ben közeli Vizsoly településen működő vándornyomdában látott napvilágot. A Károlyi-Biblia vagy más néven vizsolyi Biblia a régi magyar nyelv legmaradandóbb, legismertebb alkotása, hatása egész irodalmunkra (pl. Ady Endre költészetére) is jelentős.

Szenci Molnár Albert (1574—1634) zsoltárfordító, filológus és nyelvtudós. Ő készítette első jelentős magyar-latin szótárunkat (1604). A Magyar zsoltároskönyv c. alkotása (Psalterium Ungaricum) 1607-ben jelenik meg. Magyar nyelvtankönyvet állított össze latinul (1610). Életműve zömmel külföldön jön létre, csak 1626-ban költözik haza, Kolozsvárra.

Oláh Miklós (1493—1568) esztergomi érsek dicsőítő éneket írt a Mohács előtti Magyarországról.


A magyar reneszánsz irodalom műfajai: a tudós humanista irodalom, a latin, majd magyar nyelvű emlékirat és történetírás, a bibliafordítás, a szótár, a nyelvtankönyv, a deákénekek széles skálája, a virágének, a gúnyvers, a krónikás ének, a históriás ének, a széphistória, a regényes história, az alkalmi versek sora, a vitairat, a prédikáció, a szövegmagyarázat, a bibliai história, az egyházi ének, a hitvitázó dráma és a reneszánsz udvari dráma.
Népszerűek a külföldi reneszánsz irodalom fordításai is, pl. antik tárgyú regényes elbeszélések és reneszánsz novellák.
A magyar reneszánsz stílusban az arányosság, a harmónia uralkodik. Ennek konkrét eszköze lehet a számszimbolika, illetve az aranymetszés. A művilág elemei: antik mitológia, újszerű metaforák, hasonlatok. A mondatok áttetszők, a szókincsre az elvont főnevek jellemzők, a hangnem emelkedett.

A MAGYAR NYELV

Idegenek véleménye Árpád ősi népének ősi nyelvéről

Összegyűjtötte: Kerkayné Maczky Emese


Sir Bowring John (1792-1872)

“A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb ma beszélt európai nyelv még nem is létezett. Egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír. Az angol ember legyen büszke arra, hogy nyelve az emberiség történetére és múltjára utal. Az eredete kimutatha¬tó, meglátszanak rajta az idegen, különböző nemzetektől származó rétegek, melyek összességé¬ből kialakult. Ezzel szemben a magyar nyelv olyan mint a terméskő, egy tömből van, amin az idő vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, s nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. E nyelv a legré¬gibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi független¬ségnek. Amit a tudósok képtelenek megfektemo, azt mellőzik, a nyelvészetben csakúgy, mint a régészet¬ben. A régi egyiptomi templomok mennyezetei, amik egyetlen kőből készültek – nem ma¬gyarázhatők. Senki sem tudja, honnan származnak, melyik hegyből szerezték a csodálatos képződményt, vagy miként szállították és emelték a helyére a templomokban. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, isteni titkot fog kifejteni; tény, hogy e titok első tétele:
Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.”

Sir Bowring John (1792-1872) angol nyelvész, irodalmár és gondolkodó több mint száz nyelvet beszélt, köztük a magyart is. Sok magyar költeményt fordított angolra. 1830-ban kiadott egy verseskötetet "Poetry of the Magyars Preceded by a Sketch of the Language and Literature of Hungary and Transylvania" címen, amelynek előszavában írta az itt közölt megállapítást. Sir Bowring el volt ragadtatva a magyar nyelvtől, és észrevette, hogy születése valahol a történeleme¬lőtti idők homályában tűnik el.

Dudás Rudolf negyven éven keresztül minden nyomot felkutatott, hogy Sir Bowring prófétai meglátásának a nyitját megtalálja. Hamar rájött, hogy ilyen messzi távlatokba visszamenő ősiségben Sir Bowring titkába modern nyelvészeti eszközökkel nem képes betekintést nyerni. Kutatásai eredményeként megállapítja:
"A magyar nyelv korát felbecsülni még megközelítőleg sem lehet; lehet, hogy egykorú a Vértesszőlősi emberrel, 350,000 év, vagy még idősebb. Bizalommal hívhatjuk MAGYAR ŐS¬NYELV-nek is, mert kezdetben, a Biblia szerint az emberiség összessége egy nyelven beszélt.” (Dudás Rudolf, A teremtés ősmagyar nyelve, Szikamber Kör, Vancouver, 1999)

Csőke Sándor nyelvész hasonlóan nyilatkozik (Három tanulmány, Eberstein, 1977, 63.o.)
„A magyar nyelv magyar eredetű. A magyar nyelvet az idők végtelensége szülte. A magyar nyelv szókincsének kilencvenöt százaléka magyar eredetű. Transzcendentális mélységekből – önmagából – eredő ősnyelv… szerkezeti rendszerében is.”
(Badiny Jós Ferenc, Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig, Orient Press Kft., Budapest, 1996)

Berzsenyi Dániel (1776-1836) költő mindenkinél hamarább felfedezte a magyar nyelv ősiségét:
„Régóta gyanús előttem az a régi előítélet, amely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, melyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzöttek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származattját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam. Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem elannyira, hogy csakhamar általlátám azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja, mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekből lehet származtatni.” (1825)

Sir John Bowring (1792-1872) eredeti angol szövege a magyar nyelvről:

“The Magyar language goes far back. It developed in a very peculiar manner and its structure reaches back to times when most of the now spoken European languages did not even exist. It is a language which developed steadily and firmly in itself, and in which there are logic and mathematics with the adaptability and malleability of strength and chords. The Englishman should be proud that his language indicates an epic of human history. One can show forth its origin; and alien layers can be distinguished in it, which gathered together during the contacts with different nations. Whereas the Hungarian language is like a rubble-stone, consisting of only one piece, on which the storms of time left not a scratch. It's not a calendar that adjusts to the changes of the ages. It needs no one, it doesn't borrow, does no buckstering, and doesn't give or take from anyone. This language is the oldest and most glorious monument of national sover¬eignty and mental independence. What scholars cannot solve, they ignore. In philology it's the same way as in archeology. The floors of the old Egyptian temples, which were made our of only one rock, can't be explained. No one knows where they came from, or from which mountain the wondrous mass was taken. How they were transported and lifted to the top of the temples. The genuineness of the Hungarian language is a phenomenon much more wondrous than this. He who solves it shall be analyzing the Divine secret; in fact the first thesis of this secret:
'In the beginning there was Word, and the Word was with God,
and the Word was God.”

* * *

Galeotto Marzio (1427-1497
Olasz humanista – Janus Pannonius pécsi püspök jó barátja, akinek hívására érkezett Magyarországra, Mátyás király udvarába – a következő megfigyelést tette:
“A magyarok, akár urak, akár parasztok, mindnyájan egyazon szavakkal élnek.”

* * *
Polanus Amandus (1561-1610)
Baselban élő humanista írja szenczi Molnár Albertnek nyelvtana megjelenésekor:
“Akadtak, akik kétségbevonták, hogy a zabolátlan Magyar nyelvet nyelvtani szabályokba lehetne foglalni. Te azonban kiváló munkáddal alaposan megcáfoltad őket.” (1609)

* * *

Herder, Johann Gottfried (1744-18603)
Német író és udvari lelkész szerint nagy kincs a Magyar nyelv (1790):
“Van a népnek kedvesebb valamije, mint a nyelve? Benne él egész gondolatvilága, múltja története, hite, életalapja, egész szíve, lelke.”

* * *

Giuseppe Mezzofanti (1774-1849)
a nyelvtudományok legnagyobb tudósa, aki élete vége felé ötvennyolc nyelven írt és százhárom nyelven beszélt, ismerve minden hangárnyalatot és nyelvjárást, a következőket felelte mosolyogva, amikor megkérdezték tőle, melyik nyelvet tartja a legszebbnek: ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult és azt tartja legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkozás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül, egy kevéssé ismert nyelv, a Magyar az, amelyet legkifejezőbbnek tart. Egy osztrák költőnek pedig ezt mondta:
“Tudja melyik nyelvet tartom az olasz és a görög után, minden más nyelv előtt leginkább dallamosnak és a verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A magyart. Ügyeljen, egy feltündöklő költői lángész még igazolni fogja nézetemet. A magyarok, úgy látszik, maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában...”
A következő idézet is Mezzofantitól származik:
“Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar...”(1836)

* * *

Grimm Jakob (1785-1863)
Nagy meseíró, német egyetemi tanár, a történeti hangfejlődés törvényszerűségeinek felismerője, az első német tudományos nyelvtan megalkotója kijelentette:
“A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet.” (1820)

* * *

Henry John Temple Palmerston (1784-1865) angol politikus (magyarországi angol nagykövet 1848-ban) a magyarok szeretetéről éppen nem híres diplomata véleménye:
“... a Habsburgok keleti birtokán élő magyar nép... nem csak kontinensünk egyik legerő¬sebb államát alkotta évszázadokon át, de valami általunk nem ismert nagyon ősi művelt¬séggel a környező népeket és országokat századokon át teljes tiszteletadásra tudták kény¬szeríteni.

* * *

Sir Boyle Roche (1736-1807):
“A magyarok népi nyelve rendkivül kifejező és a dalaik ősibbek, szebbek, kifejezőbbek a mieinknél (angolokénál).”

* * *
Erbersberg N. (1840)
“Olyan a magyar nyelv szerkezete, mintha nyelvészek gyülekezete alkotta volna, hogy meglegyen benne minden szabályosság, tömörség, összhang és világosság, és emellett szorgosan került minden közönségest, kiejtésbeli nehézséget és szabálytalanságot.”

* * *

Simpson N. 1848. márciusában írja “Levelek a Duna mellől” című cikkében:
“A magyar nyelv költői, gazdag, hangulatos… tele van lelkesedéssel, eréllyel, mindennemű költői célra alkalmatos, bátor, s mégis gyöngéd összhangzatos, dallamos és kifejezése tiszta.”

* * *

Chevalier de Berris (1817-1865) francia nemes ezt írta a magyar nyelvről:
“Egészen különös ez a nyelv, kissé talán nehéz is. De mindevvel nem törődve, megtanul¬tam, mert jól csengő. Az általam ismert nyelvek közül a legszebbnek és legtisztábbnak tartom. Különösen, ha egy hölgyet hall beszélni az ember, akkor vele együtt a nyelvbe is bele kell szeretni.”

* * *

Schott Vilmos (1807-1889) német tudós:
“ Olyan sok szép lágy mássalhangzója van, például bizonyos hangok oly jóleső jésítése (ny). Magánhangzóit tisztábban ejti, mint a német. Egyaránt képes velős rövidségre és hatásos szónoki nyújtottságra, szóval a próza minden nemére. Összhangzatos felépítése, csengő rímei, kifejezésbeli gazdagsága, és zengő hangjai kiválóan alkalmassá teszik… a költészet minden ágára.” (1840)

* * *

Machik, a zágrábi egyetem magyarbarát tanára, 1842-ben zenének mondta a magyar nyelvet:
“Bizonyára, ki csak hallja, ha nem is érti, lágy hömpölygését, fenséges zengését, erőteljes hangját, vágyat érez, hogy megértse”.

* * *

George Bernard Shaw (1856-1950) angol irófejedelem komolyan tanulmányozta a magyar nyelvet. Egy rádiós nyilatkozatában mondta:
“... egy igazán tehetséges angol irónak az előbb már említett hatalmas előnyök ellenére is leküzdhetetlen nehézségekkel kell szembenéznie. Őszintén mondom, az anyanyelve¬men nagyon sokszor képetelen vagyok érzéseimet és gondolataimat teljes pontossággal visszadni. A mi nyelvünk gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal... Bátran kijelent¬hetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit. A magyar nyelvben a propozíciók használata helyett a legtöbb szó végét óriási variációan változtatni lehet. Ez a művelet a legkisebb érzelmi rezdülést is képes kifejezni és hűségesen visszadni. Ehhez képest (s itt bocsánatot kérek a tisztelt Hallgatóságtól) sokszor úgy érzem, hogy a mi angol nyelvünkön a legtöbbször képtelen vagyok a közlendőm belső lelkiismeretem szerinti pontos vissza¬adásra, és ahelyett, hogy biztosan odatalálnék, ahová akarok, csak járom és járom az utam akörül a szólás-mondásunkban szereplő bizonyos bokor körül. (I am just going and going around the bush.)”

* * *

Brockhaus Lexikon
“A magán- és mássalhangzók szép aránya, a hangok finom árnyalása, minden szótag egyenletes és tökéletes képzése és a magánhangzó-illeszkedés harmóniája pompássá és férfiassá teszik ezt a nyelvet.”

* * *

Romains Jules (1885-1972) francia költő:
“Mivel a magyar nyelvet nem értettem, minden erőmmel azon iparkodtam, hogy megérez¬zem. A színházban, ahol két estét töltöttem, az idegen szavak áradatát nemcsak közönyös zajként engedtem magamra hatni. Tőlem telhetőleg figyeltem, amint zenét hallgatunk, vagy helyesebben, amint a vakember végigtapogat egy érmet, hogy legfinomabb körvonalait is megkülönböztesse. Aztán, mivel jól tudtam, hogy nyelvészeti atyafiság fűzi össze a finn meg a magyar nyelvet, emlékezetembe idéztem egyik hasonló kísérletemet, melyet Helsinkiben tettem, s próbáltam rájönni, vajon ez a nyelvészeti rokonság megnyilatkozik-e az én fülemnek érezhető hasonlóság által. Be kell vallanom, hogy ilyesmit nem észleltem. A két nyelv zenéje külsőleg merőben másnak tetszett. A finn nyelvnek van valami sajátos varázsa: állandóan cseng, mint a drágakőfü¬zér, melyet egy kéz mozgat a mellen, vagy a fürge csermely, mely kavicsokat görget. Csillingelé¬sében van valami semmihez hasonlítható frisseség. Minden nyelv közül, melyet hallottam, a finn nyelv érzékelteti meg leginkább a gyermekkor kellemét, egy ősi tavaszi ünnep vidámságát. Ezzel ellentétben úgy éreztem, hogy a magyar nyelv csupa erő. Nem ismerek ehhez fogható férfias nyelvet. Szenvedelmesen férfias. Az önök szótagjaiban van valami az izmok kemény nekiduzza¬dásából, néha rekedt és rövid lihegés emeli fel őket, amint a szilaj indulat felemeli a mellkast. Hát én legalábbis ezt éreztem, amit egy másik kísérletem is megerősített, mikor meghitt társaság¬ban elszavaltattam magamnak a klasszikus és jelenkori költészet néhány darabját.”
(21 47 145 - Nyelvtan-nyelvművelés 306-321 o.)

* * *

Krantz S. Grover (1931-2002) amerikai antropológus:
“A magyarországi magyar nyelv ősisége ugyanilyen meglepő lehet… átmeneti kőkori nyelvnek tartom, mely megelőzi az újkőkor kezdetét… a magyar az összes helyben maradó európai nyelvek közül gyakorlatilag a legrégibb…”
(Grover Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása, Bp. 2000, Imre Kálmán fordítása)

* * *

Barry Dave
“A számítógép-világnak sajátságos nyelve van, akárcsak Magyarországnak. A különbség az, hogy ha elég sok ideig tartózkodik az ember magyarok között, előbb-utóbb kezdi megérteni miről is beszélnek...”
(Get With the Program, Reader's Digest, 1996)

* * *

Gschnitzer Oswald, Heidelberg
“Amikor német barátaim meghallják, hogy megtanultam magyarul, csodálkozni szoktak. Hiszen ők úgy tudják, hogy ez egy rettenetesen nehéz nyelv. Semmi köze a némethez, és több mint harminc főnévesete van! (Itt nyilván egy túlbuzgó nyelvész összeszámolta a főnévi ragokat, a ládába-tól egészen a pávává-ig.) Megnyugtatom őket, hogy ezekben a “főnévesetekben” már az elöljáró is benne van. Melyiket nehezebb megtanulni, a -ba, -bet vagy az in + accusativot? Ami pedig a rokonságot illeti, az igaz, hogy a magyar és a német szavak, néhány kivételtől eltekintve, nem hasonlítanak egymásra. De az összetett szavak és az állandó kifejezések igen! Aki valaha próbálta megértetni magát Angliában a német Sackgasse szó szerinti fordításával: sack alley, az igazán értékelni fogja a magyar zsákutca szót. Hasonlóan kézenfekvő a német auf der Hand liegend (kézenfekvő) fordítása. Egyébként, szoktam folytatni, a magyarban csak három igeidő van, nincsenek nemek - a feministák paradicsoma! -, és a helyesírás fantasztikusan egyszerű.
Ennyit a reklámból! Magunk között bevallom, hogy magyarul tanulni mégsem fenékig tejföl. Például igaz-e, hogy csak három igeidő van? Ha lovastul és karácsonykor külön főnévese¬tek, akkor kotorászik, olvasgat, zuhog mind külön igeidők! Hiszen hasonló szemléleteket fejez ki így a magyar, mint a francia a híres-hirhedt imparfait-jával (befejezetlen cselekmény) és az angol az I will have been, having been, having had-féle dadogásával!
A magyarul tanulónak különös ínyencfalatok a hangulatfestő szavak. Megszámolhatatlan seregük keresztülballag, -baktat, sőt -hömpölyög a magyar nyelv birodalmán. (Kevésbé finomkod¬va azt is mondhatnám: nyüzsögnek benne.) Magyar-német szótáramban ezek nagyrészt nem találhatók meg, nyilván azért, mert túl sokan vannak. Hát forduljunk segítségért a Magyar Értelme¬ző Kéziszótárhoz! Az például a retyerutya szót a következőképpen magyarázza: cókmók, motyó. Már a menni, járni hangfestő rokonai, barátai és üzletfelei önmagukban véve megtöltenének egy egész szótárt. Így fölszerelkezve, egyetlen szóban le tudjuk írni valakinek a járásmódját, és ezzel együtt elmesélhetünk sok érdekes dolgot az illető életkoráról, testi- és lelkiállapotáról, jelenlegi kedvéről és annak okáról. Sőt, egy kis nyelvérzékkel és némi rosszindulattal még hitvese hűsé¬gére is tehetünk célzást.
Hasonló kifejezőerejük van az úgynevezett ikerszavaknak. Ilyen például a retyerutya és cókmók mellett a huzavona. Nézzük csak meg ezt a szót fönt említett forrásunkban: “Valaminek az elintézésében ellentétes szempontok érvényesülése miatti halogatás.” Persze csodálatos, hogy a magyar egy-egy Grimm-mesét el tud mondani egyetlen szóban, ám a magyarul tanulóknak a feladatát ezzel aligha könnyíti meg.
Remélem, az aligha szót jól használtam. Az efféle szavakkal mindig bajban vagyok. Írjunk csak föl egy kis szótárt: de = igen, dehogy = nem, dehogynem = igen. Tulajdonképpen egysze¬rű: mínusszor mínusz az plusz. Csak beszéd közben egy kissé nehéz mindezt végiggondolni: Nemde? - Hogyisne! - mondja most alighanem megvetően az Olvasó.
Az szokták mondani, hogy a magyarok túl kevesen vannak. A magyar igekötőkről viszont ezt nem állíthatnám. Vegyük például a mosni ige nagycsaládját: mosni, megmosni, elmosni, felmosni, lemosni, kimosni, bemosni... és ez még csak a vérszerinti rokonság; csatlakozik hozzá a beházasodott mosogatni, és mosdatni is, az összes rokonukkal együtt. Főleg az el/meg ikerpárt tévesztem el gyakran, bár szerintem inkább ők tévesztenek meg engem. Durva tréfa ez, mert például megpatkolni és elpatkolni mégsem ugyanaz.
És ha végre elhatározta (vagy meghatározta) az ember, melyik igekötő kell neki, még azt is el kell döntenie, hová rakja: el kell dönteni, eldönteni kell, vagy kell eldönteni? Döntse el a kedves Olvasó! És ezzel máris rábukkantunk a soron következő nehézségre.
A magyar nyelv legszigorúbban őrzött titka a szórend. Még a saját feleségem sem árulta el. Ő azt mondta, hogy a magyar szórend szabad. A tankönyvemben olvastam egyetlenegy egyszerű szabályt. Csak az a furcsa, hogy azzal nem találtam el többször a helyes szórendet, mintha nem olvastam volna. A kivételek ugyanis nem voltak benne a könyvben, mert túl bonyo¬lultak. A magyar nyelvművelő irodalomban meg azért nem találhatók meg, mert egy magyarnak úgysem okoz nehézséget a szórend.
Aztán egy könyvtárban végre kezembe akadt egy magyar nyelvtan németek (persze még a keletnémetek) számára. A könyv végefelé, két oldalon - kiemelés nélkül összezsúfolva - ott voltak a kivételek. Azóta nem láttam a könyvet. Nyilván a magyar titkosszolgálat rájött az árulásra és eltávolította...
Kis híján elfelejtettem a kiejtésről panaszkodni. Az indogermán beszélő minden szónak csak a hangsúlyos szótagját ejti hosszan, a többit többé-kevésbé elnyeli. Ezért persze idegesíti: a magyar ragaszkodik ahhoz, hogy minden szótagot tisztán ki kell ejteni. Néha még éppen a hangsúlyos első szótag rövid, a többi pedig hosszú. Ezeket fordított szavaknak nevezném, például fehér, kerék. Aztán vannak még a gépfegyver szavak, mint az elengedhetetlen, a fékező szavak, mint hólapátolás. Persze akad még sok más kemény dió, például a tárgyas igeragozás, az egyes szám használata a számok után, az ny és a ty kiejtése, és így tovább. És ez jól is van így, mert ami olyan érdekessé és vonzóvá teszi a magyar nyelvet, az éppen a gazdagsága és az egzotikus¬sága, egyszóval: a nehézsége.”

(Nehéz-e a magyar nyelv?, Tárogató, Vancouver, 2001 március, 29. o.; eredetileg az “Élet és Tudomány”-ban jelent meg)

Gschnitzer Oswald német matematikus és sakkozó. Magyar felesége indíttatására 1989 őszétől kezdett magyarul tanulni. Látszólag csipkelődik a nehézségeken és furcsaságokon, de sok szépet és érdekeset talált legdrágább nemzeti örökségünkben, ősi magyar nyelvünkben.

* * *

Arnaldo Dante Maria Nacci, az Olasz Kultúrintézet igazgatója, mondta – Sir Bowring John két könyvének (1830, 1866) magyarországi megjelenésének bemutatóján -, arra a kérdésre felelve, mi ragadta meg figyelmét Sir Bowring írásából:
“Igen, szeretném felidézni azt a mondatot, hogy a magyar nyelv nem szorul senkire, nem kölcsönöz, nem üzletel, nem ad, nem vesz el senkitől. Míg más országokban a nép formálja a nyelvet, addig itt a nyelv formálja a magyarokat. Azt hiszem, hogy a magyar nyelv a világörökség része is lehetne, mert tiszta nyelv. Semmilyen más nyelvnek nem sikerült tulajdonképpen behatolni és idegen kifejezéseket ráeröltetni…” (2006)

* * *

Teller Ede (1908-2003)
Teller Ede ugyan nem idegen, de figyelemreméltó, amit mondott a magyar nyelvről Pakson (Fontos megjegyezni, hogy életének 95 évéből 77-et külföldön élt, de még közvetlenül halála előtt is tökéletesen beszélt magyarul):
“...új jeles felfedezésem, miszerint egy nyelv van, s az a magyar.”
(Mai Nap, Budapest, 1991.9.)

“Teller Ede mondta, hogy amennyiben nem Ady teremtő nyelvén ismerte volna meg a világot, akkor aligha vitte volna többre egy átlagos középiskolai tarnárnál.”
Idézet Patrubány Miklós újévi köszöntőjéből (2003)

Ehhez kapcsolódik magyar anyanyelvű nagy matematikusok vallomása is:
“Hja, magyar anyanyelvvel könnyű nagy matematikusnak lenni.”

Vigyázzunk tehát ősi nyelvünkre, az emberiség legnagyobb, ma is csonkítatlanul élő, szellemi kincsére.

költői szójáték:

Weöres Sándor:
DARÁLÓ


Jő a fecske tavasszal,
minden szívet vigasztal,
tavasszal
vigasztal,
csak engem nem nyugosztal.

Megterítve az asztal,
vendégeket marasztal,
az asztal
marasztal,
engem menni tapasztal.

Minden virág tavasszal
följebb nő egy arasszal,
tavasszal
arasszal,
tapasszák le tapasszal.

Szemben ennyi pimasszal
teli vagyok panasszal,
pimasszal
panasszal,
nem bírok a ravasszal.

Körben csupa kopasz fal,
följajdúl a panaszdal,
kopasz fal
panaszdal,
búbánatot magasztal.