Édes anyanyelvünk, azaz "Mely nyelv merne versenyezni véled."

Siető képzelet

Makkai Ádámmal Faragó Laura beszélget


Makkai Ádám – költő, műfordító, az Illinois Egyetem nyelvész professzora – jelenleg Chicagóban él. 2000. június 15-én, egyik itthoni látogatásakor, budapesti lakásán beszélgettem vele. A ház külső falán márvány emléktábla, koszorúval: „E házban élt és alkotott 1949 – haláláig IGNÁCZ RÓZSA (1909–1979) író, színművész.”

– Látom körülötted a gyönyörű bútorokat, faragott székeket, a falakat díszítő szőtteseket, erdélyi bokályokat, tányérokat, fazekas műremekeket… Valaki nagy-nagy gonddal gyűjtögette össze ezeket a tárgyakat, szinte az életét adta azért, hogy ilyen szép otthona legyen.
– 1949-ben került ide anyám, miután két helyről is kibombáztak bennünket, és ami bútor még megmaradt, azt megpróbáltuk összerakni. A székek nagyon régiek, úgy tudom, hogy 1790–1810 tájáról származnak, erdélyi fafaragások, és mindegyiknek a hátán egy népmesei részlet látható – valamikor tizenkettő volt, most nyolcat lehet összeszedni belőlük. Az asztal, ami mellett ülünk, végképp nem való ezekhez, ez egy biedermeier bútordarab, úgyhogy ezt majd oda fogom adni a kovásznai Ignácz Rózsa Múzeumnak, ahol tavaly októberben – abban a szobában, ahol édesanyám született, a református paplakban – berendeztek egy emlékmúzeumot. Különös dolog, hogy létezik Strada Ignácz Rózsa a tizenkétezer lakosú Kovásznán, ahol kilencezer magyar és háromezer román teljes békességben él egymás mellett Málnási Levente magyar polgármester felügyelete alatt. Az itteni lakásról szólva minden nagyon öreg és rozoga, de ahogyan a római jog mondja, ha anyagi értéke nincs is, „princium affectionis”-a – azaz lelki értéke –, szeretetbeli értéke van itt minden tárgynak!
– A lakás falain is – mintha múzeumban, kiállítóteremben lennék – gyönyörű képeket látok, többek között Czóbel, Egry József, Zsögödi Nagy Imre festményeit.
– Zsögödi Nagy Imrének az volt a munkamódszere, hogy sem vászonra, sem egyéb tárgyra nem festett, kizárólag vékony falapokra volt hajlandó festeni. Anyám nagyon megszerette ezt a képet – a címe: A mosdó nő –, így ezt a festményt személyesen neki dedikálta, s így került ide a falra. Úgy tudom, hogy nemzeti kincs.
– Az imént láttam egymás mellé függesztve három különleges festményt – mintegy sorozatként –, s az egyszemélyes tárlatvezetéskor igen különös történetet is fűztél a képekhez.
– Anyám a színiakadémiát is elvégezte, és a Nemzeti Színház tagja lett. Először Szegeden volt színésznő, később Budapesten, s így őt roppant módon érdekelte a magyar színjátszás története, amelynek kiemelkedő alakja volt Laborfalvi Róza. Írt is egy regényt Róza leányasszony címen, amelyet még akkor is tanítottak a Magyar Színiakadémián – ezt Hegedűs Gézától tudom, aki nagyon szerette anyámat –, amikor minden egyéb művét mellesleg „kizúzdázták”. Tehát azt, hogy „Anyanyelvem magyar”… vagy „Született Moldovában” …, ezeket nem lehetett megkapni, de a Színiakadémián tanították a „Róza leányasszony”-t mint magyar színtörténetet! És anyám, aki kicsit „vajákos” volt, kitalálta, hogy a híres színdarabíró, Szigligeti Ede, valamint Laborfalvi Róza szeretők voltak – ám erre semmi bizonyíték nem volt… egészen addig, amíg egyszer csak 1940-ben meg nem érkezett egy csomag, Feszty Árpád – a híres körkép festőjének – lányától, Feszty Masától. A csomagban lévő Szigligeti-képen ez olvasható: „Laborfalvi Rózának, rózsában a kedves rózsának, az én szeretett rózsámnak, baráti emlékül: Szigligeti” – s a dedikáció dátuma: 1844. Tehát ez tényleg egy nagyon régi és igen szép darab! Ehhez járult még a csomagban egy nagyon szép Laborfalvi Róza-kép, amiről sajnos lekopott már az írás, de – mivel régi fényképmásolat is őrzi – ez olvasható: „Én is küldöm egy rózsának, a szép Ignácz Rózsának, Rózsa nagy írójának, baráti emlékül: Feszty Masa”. A Szigligeti-dedikációból utólag kiderült, hogy a vajákos erdélyi írónő – aki egyébként fantasztikusan tudott kártyát vetni és az emberek jövendőjét megjósolni – igazat mondott, amikor kitalálta, hogy Szigligeti és Laborfalvi Róza tényleg szerették egymást! Én ezt persze nem tudom bizonyítani, mert nem voltam jelen 1844-ben, azonban ez egy irodalomtörténeti érdekesség, amelyet itt szemlélhetünk a – ma már történelmi értékű – képeken a falon!
– Életrajzodból annyit ismerek, hogy 1956 után elhagytad az országot, Amerikába kerültél, ott rengeteg költeményed született, amelyekből most idézek is egyet; azt a versedet, amely leginkább árulkodik a gyötrő magányról s a mégis megtartó összetartozásról. A keltezés: 1957, Harvard University.



Amikor azt kérdem mi lesz még

Zsuzsának



Amikor azt kérdem mi lesz,
mi is lehet még,
mi vár e nagyléptű idegen földön –
csöndesen felel egy másik hang,
arról beszél, ami maradt
ami enyém még,
amikor zöld szobám falán
átszűrődik s magába olvaszt
az angolul társalkodó magány,
amikor álmom idehozza,
hogy meg se foghassam, messzi anyám – – –
amikor úgy hinném, mindennél drágább
a szétfoszló, csorba emlékezet:
A Város, a házak a sarki fűszeressel
téged idéz mind, hogy ölelj, ne eressz el,
téged utánoz a szél is,
a fák sudar ága,
érted süvölt az esti gyorsutakon
a sebes Fordok suhanása,
hogy amikor azt kérdem mi lesz,
mi lehet még,
mi vár e nagyléptű idegen földön –
csöndesen feleljen a másik hang,
arról beszélve, ami maradt,
ami enyém még,
hogy mikor úgy hinném mindennél drágább
a jövőbe rontó, siető képzelet:
ölembe hulljon – fáradt madárka –
jogarom: rebbenő, halvány kezed.

– Versed olvasása után két dologról beszélgessünk: menekülésedről, majd az azt követő honvágyról…
– Az igazság az, ha nem mentem volna el, lehet, hogy megúsztam volna hat hónapi börtönnel, vagy ilyesmivel … pedig nekem életemben nem volt fegyver a kezemben, senkire soha nem céloztam (egyáltalán képtelen volnék embert ölni?)…, azonban nagyobb ostobaságot követtem el: 1956 előtt írtam vagy hat cikket arról, hogy nekünk az angolokkal és az amerikaiakkal semmi veszekedni valónk nincs; ezt aláírtam a saját nevemmel, és otthagytam a Szabad Nép-székházban. Ezután gondoltam csak arra, hogy ha valaki ezt megtalálja, akkor vagy kirúgnak az egyetemről, vagy legalábbis hatalmasat dorgálnak, vagy amitől a leginkább tartottam… esetleg bántják anyámat…!
– Bölcsészettudományi karra jártál 56-ban?
– 1954-ben érettségiztem, csodával határos módon – hisz a matematika mindig borzasztó nehéz volt számomra – kitűnően, és volt egy szabály, hogy aki kitűnőre érettségizett, azt bárhová föl kell venni! Ennek megörültem, hiszen én latin–görög szakos szerettem volna lenni, mert a családi legendárium szerint abban nem volt politika. Hát dehogyisnem volt! Mert a felvételi vizsgán nem latinból és görögből kérdeztek, hanem, hogy mi a véleményem a „Fáklyaláng-vitáról”, amit nagyban vitatott akkor a magyar írótársadalom: hogy „Görgey áruló volt-e vagy sem”? Trencsényi Waldapfel Imre volt a zsűri elnöke, s nekem a latin felvételin erről kellett társalognom! De az egészben az volt a vicces, hogy pont egy héttel előtte találkoztam Karinthy Cinivel – aki családi barát volt, mert anyám férjének (Kocsis Lajosnak) osztálytársaként együtt ültek nyolc évig a padban –, és kérdem Cinitől, hogy honnan jössz? – Most jövök az Írószövetségből. – Kérdem: – Mit csináltatok? – Erre azt mondja: „Fáklyalángvita”! Akkor kíváncsiságból megkértem, hogy mesélje el nekem, mi volt az a „Fáklyalángvita”, s ő részletesen mindent elmondott. Úgyhogy egy héttel később Trencsényi Waldapfel – akit mi „Emericus Teretinus Cindi Bonusnak” hívtunk (a vicc kedvéért) – egy olyan dologba kérdezett bele, amelyben én teljesen otthon voltam! Így minimum háromnegyed órás szabad előadást tartottam arról, hogy Görgeyt egyrészt lehet árulónak tekinteni, másrészt lehet a magyar hadsereg megmentőjének; ez „dialektikus harci kérdés” – így fejeztem ki magam (Cinit szó szerint idézve) –, … úgyhogy ők csak ámultak! S akkor szépen hazaküldtek, hogy kitűnő, s mindenki kezet fogott velem. Majd rá két hétre kaptam egy levelet, hogy jóllehet a felvételi vizsgán tökéletesen megfeleltem, ám helyszűke miatt nem tudnak felvenni. Jelentkezzek a pécsi Állatorvosi Karra! Iszonyodom a vértől, s amikor bevittek az állatorvosira, akkor a kioperált kutyák formalinos szagától sebesen elájultam. Úgyhogy minden akartam lenni, csak állatorvos nem! S ezek után nagy nehezen a jogász Eckhart Ferenc professzor úr segítségével – akit a mostohaapám apja, dr. Kocsis Iván (aki a Magasépítészeti Tanszék akkori vezetője, a Regnum Marianum és a boglári Katolikus Templom … stb… stb… építője) személyesen ismert –, bekerültem a jogi karra mint jogász. Itt három hónapig senyvedtem, rendkívül kellemetlen volt az egész, de volt nekem egy drága jó barátom – akivel mindmáig tartom a kapcsolatot (tegnap este is meglátogatott) –, Vázsonyi Vilmos! Az ő nagypapája volt az első zsidó származású magyar igazságügy-miniszter, IV. Károly alatt. Apját a nácik megölték Mauthausenben, és Vázsonyi Vili Rákosi-versenyt nyert a Horthy-korszak külpolitikájából! Így tökéletesen tisztában volt családom minden lehetséges működésével, és a létező lehető legjobb barátok lettünk. Vilinek azonban egy dologgal mindig problémája volt: hogy nem tudott déli tizenkét óra előtt fölkelni – mert éjjel négyig mindig olvasott (hat nyelven). Ezért a bölcsészkarról a francia szakos hallgató szeretett volna átkerülni a jogi karra, ahol délután is lehetett „szigorolni”! Így történt, hogy Tamás Lajos rendkívüli engedélyével a másodéves francia szakos bölcsészt, Vázsonyi Vilit kicserélték az első éves joghallgató Makkai Ádámmal! Így lettem én magyar–francia szakos! S azon helyt elkezdtem fordítani. Az akkori tanárom, Győri János hatására, beleszerettem az óprovance-i trubadúrokba, amelyeket akkor nemcsak énekelni lehetett – hanem fordítani is! Másodszor, kérdezted a menekülést…, hogy miért mentem el? Az volt az érzésem, hogy minket, fiatal értelmiségieket az akkori rendszer disszidálásra nevelt. Tizennégyen voltunk az osztályban, és ebből tizenketten elmentek. Aki Bécsig eljutott, az „madárlátta” ember volt. Miközben pedig az öregek ilyeneket meséltek, hogy … este felültem az Adria-expresszre, s másnap kiszálltam Velencében …, elszakadt a cipőfűzőm, de közben mezítláb végigjártam az összes múzeumot. Szóval, borzasztó menésvágy volt akkor az emberekben! Szüleim válása miatt apám eltűnt az életemből tizenegy évvel koromban… Rengetegen szidták, mint a bokrot, sokan azt mondták, hogy becsületes ember volt, s én meghaltam a kíváncsiságtól, hogy apám valójában kicsoda?! Tudtam, hogy ő Amerikában van, és meg akartam vele ismerkedni. Anyám, a második szovjet visszatérés (november 4.) után azt mondta: „Fiam, lehet, hogy én bele fogok halni, de te nagyon rossz káder vagy itthon, próbálj szerencsét nyugaton!” Így indultam el, s Püskiék adtak föl a vonatra… Külföldön a gyötrő honvágyról pedig – többek között – az általad idézett versem tudósít, amelyet akkori magyar feleségemnek, Zsuzsának ajánlottam. Őt egyetemista koromban vettem feleségül. Kemény Zsuzsának hívták, és édesanyja, Mikes Margit Szabó Lőrincnének a húga volt. Két nagy kiadó létezett annak idején, a Mikes és az Osvát. És ők a Mikesnek a lányai voltak (Klára és a Manci néni…), akik közül az ifjabb leány elég jó költőnő volt. Annak idején Radnóti fedezte fel! Mikes Margit néven szerepel is a magyar költészet általam szerkesztett angol antológiájában. Szerintem méltánytalanul elfelejtették.
– Azzal, hogy magyar feleséget választottál, hazát is pótoltál? Tehát a „hazát” számodra az „asszony” jelentette?
– Nagyon sok szempontból … természetesen. És az anya! Akkor rengeteg emberben őrült bűntudat élt, hogy „mi, 56-osok”, itt hagytuk a nagy „csetepatét”, és gyáva disznók vagyunk, s nem kellett volna elmenni … hanem itthon maradva sorsunkat vállalni! Ilyenkor az itthon maradók néha azzal vigasztalnak bennünket, hogy akkor ott kinn többet lehetett néha tenni a hazáért! Ezt azzal próbálom bebizonyítani, hogy kivándorlásom óta fordítottam és azóta is fordítom a magyar költészetet angolra. Sőt, fordíttatom is, amerikai, angol, ausztrál és egyéb költőket felkérve – és szájukba rágva, hogy milyen is az a magyar vers –, Gara László módszerével; aki annak idején 1962-ben megtette ezt A magyar költészet antológiájában! Rá kell venni a külföldi fordítót, hogy ne prózában fordítson, hanem igenis, formában! Az alkaioszi vers legyen alkaioszi vers, a sapphói és az aszklepiadeszi legyen az, a hexameter legyen hexameter, a distichon legyen distichon, akkor is, amikor az angolok ezt körülbelül 1700-ban már abbahagyták!
– „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”…! Le lehet egyáltalán fordítani ezt a gyönyörű zenei költészetet?
– Igen, angolra is le lehet. Igaz, nem olyan szép, mint magyarul… de az a sor, hogy „elhull a virág, eliramlik az élet” – egyszerűen fordíthatatlan! Ezért írtam hozzá egy húszsoros lábjegyzetet, így szó szerint megvan angolul! De Weöres Sándor Galagonyáját viszont sikerült gyönyörűen, egy az egyben, ritmusban lefordítani, olyannyira, hogy feleségemmel, Arany Ágnessel (egyikőnk angolul másikunk magyarul), szinkronban tudjuk mondani! Ezt Keszthelyen, legutóbbi itthoni előadásunkon meg is tettük, akik ott voltak, hallhatták!
– Kik a kedvenc magyar költőid? Melyek azok, akiket legtöbbet fordítottál, s akiket megismertettél már az angol nyelvű olvasókkal?
– A magyar költészet olyan nagy, hogy rendkívül nehéz kedvencet választani! Borzasztóan szeretem Balassit, nagyon-nagyon szeretem Berzsenyi Dánielt, úgyhogy első verseimet az ő hatására, alkaioszi formában írtam. Egy pár ilyen formában írt versem az új Hét évszázad magyar verseiben is megtalálható, amelyek közül a legismertebb a „Faludy Györgynek” ajánlott. Az a címe, hogy Párizs dicsérete – amelyben leírom, hogy tulajdonképpen Párizs milyen borzalmas és pocsék hely… Mindezeket azért mesélem, mert valóban nálam Berzsenyi: életem kiindulópontja! Ezek után az ember megismeri Arany János fantasztikus képlékenységét a Tengeri hántásban, aki szintén nagy hatással volt rám! Vagy a zseniális Petőfi, akitől nem lehet megszabadulni, vagy a fantasztikus Ady, aki szintén nagyon mélyen hatott rám! Érettebb koromban pedig rájöttem, hogy még mindig József Attila hatása alatt állok! Ő az a magyar költő, aki a gondolati és a lírai elemet elsőnek tudta igazán egyesíteni magában. Ez aztán kicsúcsosodik a három későbbi, a XX. század második felének három legnagyobb magyar költőjében; akik szerintem Weöres Sándor, Pilinszky János és Nemes Nagy Ágnes. Aki e három költőt túl tudja szárnyalni, az rendkívüli ember kell hogy legyen! Természetesen ehhez a csodálatos triászhoz csatlakozik Juhász Ferenc és Nagy László, akiknek a költészete sugárzott, és bevilágította az egész vidéket! A ma élők közül hozzám legközelebb Kányádi Sándor áll, éspedig azért, mert utóerdélyi vagyok magam is, de függetlenül a lokalitástól; a Halottak napja Bécsben, az egy olyan szimfónia – és most ismét a zenész beszél belőlem –, ahol a költő maga „a legárvább akinek még halottai sincsenek”, megáll az Ágoston-rendiek fehérre meszelt oszlopainál, és Mozart Requiemjét hallgatja. A Requiem számomra egyébként is a világ egyik legjobb zeneműve! S miközben Mozart zenéjét hallgatja, az egész élete, mintegy „monolog enteriőr”- elfut a szeme előtt. És ez a hatalmas vers egyszerre modern, egyszerre posztmodern, egyszerre klasszikus és egyszerre preklasszikus – mert olyan rímei vannak, mint „dies irae dies illa / szórhat szikrát a favilla / föstve divat a szempilla”…, ezt tessék lefordítani angolra! Zolmann Péter megoldotta! Én is megpróbáltam lefordítani, valamint írtam egy százötven oldalas tanulmányt hozzá, amely a Halottak napja Bécsben négy fordítását hasonlítja össze.
– Kányádi nagy terjedelmű költeményének gondolati előzménye egy Jékely vers, a „A Missa pro pauperibus hallgatása közben” című. Érdekes számomra, hogy egy szintén erdélyi költőt, szintén a Bécsben hallott „mennyei muzsika” ihleti versírásra, s magyarságának megvallására. Összesen hány nyelvet sikerült elsajátítanod?
– Kezdjük az anyanyelvemmel, amely az alfa és az ómega – ugye az első huszonegy év, az döntő az ember életében – (habár hétévenként cserél anyagot a test, a memória kivételével)! Húsz év és tizenegy hónapos voltam, amikor elmentem innen, a huszonegyedik születésnapomat már Bécsben értem. Második nyelvem az angol. Angolul álmodom, angolul több antológiában és folyóiratban szerepelek, sőt mint amerikai költő, saját kötetem jövőre fog megjelenni. Nagyon jól tudtam németül gyerekkoromban, mivel szüleim borzasztó elfoglalt emberek voltak, és fölvettek egy osztrák nőt, hogy pesztonkázzon… amellyel szemben én rettenetes ellenállást tanúsítottam. Állítólag két- és hároméves korom között ráztam a gyerekágyat, és azt üvöltöttem, hogy nem akarok németül aludni! Körülbelül hatéves koromban Kodolányi János egyszer telefonált, anyámat kereste, és mesélik, hogy a következőképpen válaszoltam: „én fátyok a gyerek az ányukától”! Erre Kodolányi azonnal fölhívta anyámat, és azt mondta, hogy Ignácz Rózsa, szégyen és gyalázat! Az Anyanyelvem magyar szerzőjének a gyereke így beszél! Hát nem süllyed el? Hogy lehet ilyet csinálni?! Anyám erre rettenetesen megriadt, kirohant a városba, és megvette Benedek Elek: Magyar mese- és mondavilág tíz kötetét, és hazahozta. Attól kezdve minden este egy teljes órán át székely tájszólással olvasta nekem a magyar mese és mondavilágot! A történet úgy folytatódott, hogy körülbelül nyolc hónap múlva jön a postás, én nyitok ajtót, s anyám a következőt hallja: „Hát te meg hun jársz itt, ahol a madár se jár?”
– Amerikában, 1957 februárjában bekerültél a Harvard egyetemre, ahol orosz–francia tanári diplomát szereztél, s 1958 szeptemberében már meg is kezdted a tanítást a Honolulu-i Iolani Schoolban latin, francia, német és orosz tanárként.
– Nagyon szerencsés voltam – amihez tudni kell, hogy az amerikaiakban rettenetes bűntudat volt 56 miatt! Miért? Mert az Amerika hangja hetenként mondott ilyen szöveget, hogy „adjatok egy jelet, s visszagördítjük a vasfüggönyt”! Azt hiszem, mi többet adtunk, mint egy „jel”; emberek ezreit irtották ki 56-ban, és nem csináltak semmit! Minden valamirevaló egyetem akart egy magyart, akit ösztöndíjasként taníthat. Így kerültem én a Harvardra Bostonba, amely a leghíresebb és főleg a legrégibb amerikai egyetem; 1636-ban alapították, vagyis a Pázmány Péter Egyetem után egy évvel (Boston városát csak 1638-ban!). Így kerültem ide először csak egy beszélgetésre, ahol megkérdezték, hogy milyen nyelveket tudok? Mondtam, hogy franciául! – Ugyan, mindenki tud franciául! – Még milyen nyelvet tudok? – Németül! – Á, mindenki tud németül! – És mégis, mit tudok még – kérdezték. – Mondom, hogy latinul… hiszen latin szakos voltam otthon az egyetemen! – Kérem, ezt tanítjuk már kétszáz éve! Nem tud esetleg oroszul véletlenül? – Dehogyisnem … , de hát most lőtték szét Budapestet, könyörgöm, hagyjanak ezzel békén! – Igen, de abból volna a leginkább ösztöndíj! – mondták. – Egyébként holnap tessék meghallgatni Tolsztoj Anna grófnőt, aki a nagypapa Háború és béke című regényéről fog beszélni, és mindez franciául folyik majd, egy madame Elisabetha Stenbock nevű hölggyel, aki egy ezüsthajú gyönyörű szép dáma, és akiről kiderült, hogy a papája Lengyelország cári kormányzója volt! Ilyet én még az életemben nem láttam! Tehát ennek a két idősebb hölgynek az előadására lettem én meghívva, és ott meghallottam a gyönyörű orosz világirodalmi nyelvet, amelybe egyből beleszerettem. Tolsztoj nyelve, Puskin nyelve eredetiben – elképesztően szép. Csodálatos! És elfogadtam az ösztöndíjat, így 1958 augusztusában kaptam meg a kétszakos tanári diplomát (a többiek már májusban befejezték a szakot, úgyhogy nekem csak három hónapot kellett hosszabbítanom – s nem vesztettem egy évet sem!), s így szeptembertől már munkába is álltam mint nyelvtanár, a Hawaii szigeteken. Úgy kerültem oda, hogy a Harvardon volt egy munkaközvetítő iroda, és a Hawaii szigeteken volt egy iskola, amit az episzkopániánus egyház mozgatott, és itt nyelvtanárt kerestek. Ez az anglikán egyház amerikai változata. Az anglikanizmus rítusa teljesen azonos a katolicizmussal, kivéve hogy nem tartoznak a pápához (VIII. Henrik miatt, aki lefejeztette a feleségeit, mert nem volt neki fiú utódja), s ennek az amerikai verziója az Episkopenien – tehát püspöki egyház. Az iskolát 1857-ben alapította a hawaii királynő, akit Emmának hívtak. Ide szerződtettek német-, francia- és latintanárnak. Reggel, 7 óra 30-kor kellett kinyitni az osztálytermet, volt egy egyórás ebédszünet, a tanítást háromkor fejeztük be, és az esti órákban megbíztak azzal, hogy kezdjem el tanítani az oroszt! Tehát én vezettem be az orosz nyelv oktatását a Csendes-óceán közepén, középiskolai szinten. Ma is az iolani az egyetlen iskola az ötvenedik államban, Hawaiiban, ahol orosz nyelvoktatás folyik – s mindezt egy 56-os magyar követte el…
– Versantológiád – amely a teljes magyar költészet keresztmetszete – mind a kétezer példánya elfogyott az Egyesült Államokban, Kanadában, Angliában, Ausztráliában és még ki tudja, hány helyen, ahová elkerült.
– A kötet címe: A Csodaszarvas nyomában. Ez az angol nyelvű chicagói antológia Magyarország költészetét tartalmazza a XIII. századtól napjainkig. A kötet a millecentenárium és az 1956-os szabadságharc negyvenedik évfordulóján, 1996-ban jelent meg. Kiadásához egy konzorciumot kellett létrehozni, amelyet mi magunk alakítottunk Chicagóban, Atlantis-centaur néven, amely cég elnöke feleségem, Makkai Arany Ágnes; alelnöke Boldizsár László ügyvéd; én magam pedig a szerkesztője vagyok. A kiadáshoz hozzájárult a magyar Szivárvány Alapítvány Mózsi Ferenc vezetésével, valamint a Corvina Kiadó. Nem én kezdtem a munkát, hanem Gara László kérésére – aki szegény a francia antológia megjelenése után öngyilkos lett (de halála előtt egy pár héttel megkérte Tábori Pált, hogy amit ő megtett franciául, azt Tábori folytassa angolul) – elindult egy fordító munka. Tábori Pál maga mellé vette a jeles prózaíró Kabdebó Tamást, én pedig 1966-ban kerültem a munkába mint harmadik szerkesztő, s az én reszortom Vörösmarty és a XIX. század költői voltak. 1975-ben Tábori meghalt. Nem tudta elhelyezni a kötetet. Kabdebó betegeskedett – főleg a szívével voltak súlyos problémái és operációi –, így az 1979-es, 80-as évtől szinte teljesen magamra maradtam a megkezdett munkában. Később, amikor már a millecentenárium szelei kezdtek fújdogálni, elhatároztam, hogy lefújom a port az antológiáról; kicserélem a fordításokat a legújabbakra és a legjobbakra! Számos segítőtársam akadt kiváló fordítók személyében, akik közül feltétlen meg kell említenem az Angliában élő dr. Zolmann Pétert – aki eredeti szakmáját tekintve fizikus és computerfeltaláló, de a Csongor és Tündét például oly nagyszerűen tette át angolra, hogy a darabot az Edinbourghi Fesztiválon is előadták. A nagy sikerre való tekintettel újból kiadjuk – bővítetten – az antológiát (az első kiadás elfogyott), remélem, hogy 2001-ben e kötet is elkészül! Az eredeti versekre több fókuszból is megpróbálunk rávilágítani. József Attila Születésnapomra című versét négy fordításban közöltük az antológiában, s az új kiadásban már hat fordításban adjuk közre. A bővített kiadás első kötete csak lezárt életműveket tartalmaz (kivéve Juhász Ferenc versét, A szarvassá vált fiú kiáltozása a titkok kapujában címűt a csodaszarvas-téma miatt). A második kötet a ma kilencvenévesekkel kezdődik, Károlyi Amyval, Faludy Györggyel, majd a nyolcvanasokkal, Határ Győzővel, a hetvenéves Kányádi Sándorral, Tornai Józseffel időrendben folytatódik a fiatalokig, például az 52-ben született Bari Károlyig, és a rengeteg tehetséges mai fiatalig! Ebben is körülbelül nyolcvanöt szerző szerepel, terjedelmét tekintve ez is jó ezeroldalas kötet lesz.
– Számodra a költészet is zene, sőt Te magad is még mindig kitűnően zongorázol. Szerinted véletlenszerű-e a hasonlóság az Örömóda és az új stílusú magyar népdal, A csitári hegyek alatt szerkezete között? Hiszen ha a két négysoros dallamot külön-külön elemezzük, ugyanazt a sorszerkezetet találjuk Beethovennél: A – Av – B – A, illetve a népdalban: A – A – B – A! Vajon mitől lehet közös a két dallam szerkezeti építkezése? Mert bizonyos, hogy a magyar nép nem ismerhette az Örömódát, s Beethoven sem a magyar népdalt!
– Az Örömóda dallama állítólag egy osztrák népdal, amely dúr hangnemét illetően egészen más karakterű, mint a moll-szerű új-stílusú magyar népdal; de mivel ezer éve szomszédok vagyunk, lehet strukturális hasonlóság a két népdal között. Nyilván nincs direkt összefüggés a hasonlóságban, de az tény, hogy ennek a térségnek van egy lelkisége. Nem véletlen az – Cs. Szabó László írja az antológiához csatolt esszéjében –, hogy a nagy német szimfónia, az Esterházyéknál születik. Nem véletlen, hogy Haydn az Esterházy-birtokon, Kismartonban dolgozik! Nem véletlen, hogy a kismartoni együttesben muzsikál egy olyan család, akit az 1700-as évek elején még maga a zeneszerző Esterházy Pál szerződtetett, s akinek leszármazottja Haydn zenekarában is működött mint segédkarmester. Ezen kívül, Beethovenre sok zenekritikus mondja, hogy keveredik benne Haydn technikája és Mozart lelke. És a „zene” – modern értelemben – vele kezdődik! Beethoven nem volt sem német, sem osztrák: a neve holland, azt jelenti, céklamező. Ő át tudta venni ennek a területnek a lelkiségét! Engem – egy különleges ugrással – Petőfire emlékeztet, akinek az anyja, Hrúz Mária, szlovák volt, az apja pedig Petrovics, ő maga pedig azt írta, hogy „Ha nem születtem volna magyarnak, / E nép mellé állnék ezennel én, / Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb / Minden népek közt a föld kerekén”! Beethoven miért ne vehette volna át ennek a közép-európai térségnek a szellemiségét, amibe A csitári hegyek alatt éppúgy belefér, mint az Örömóda! Azt szoktam mondani, hogy mi vagyunk a „közép” népe! Van egy „kelet”, eredetileg Kína, Japán és Oroszország ázsiai részei; van egy „nyugat” – (tehát végképp nem vagyunk olyanok, mint a franciák, sem mint az angolok!) –, tehát hozzánk legközelebb mégiscsak a szomszédaink állnak; és akkor létezik a „távoli nyugat”, Amerika, ahová rengeteg ember emigrált! Úgy is mondhatnám, hogy Európa a legfiatalabb kontinens a legrégibb emberiséggel, és Amerika, geológiailag a legrégibb földrész, a legfiatalabb emberiséggel! Visszatérve az európai „irgalomra” és Dosztojevszkijre: szenvedés nélkül nincsen semmi! Pál apostol írja, hogy az egész föld, vajúdva és szenvedve, várja a fiúságnak lelkét! Tehát minekünk, embereknek, csak az ásványi világ fölött van uralmunk … tehát bármilyen „csészét” meg tudunk alkotni, de egy élő virágot nem! Az embernek az a célja, hogy társteremtővé váljon az Isten mellett, és valamilyen módon, morális erőtől áthatva, megváltsa az anyagot! Tehát ne úgy használjuk az anyagot, mint a fogyasztói társadalom, hogy pusztítunk, pusztítunk, eszünk és veszünk, és nem pótolunk vissza semmit!
– Talán nem is pontos a bibliafordítás, amikor azt idézzük, hogy hajtsd uralmad alá a földet! Valószínűleg arról van szó, hogy pásztorold!
– Hogy szolgáld a földet, és pásztorold! Pontosan így van! És hogy tegyetek tanítványokká minden népeket! Ezt nem karddal kell csinálni (mint ahogy az iszlám teszi!), vagy az inkvizíció, vagy a Borgiák, és nem úgy, mint a becsavarodott hittérítők, hogy én jobb vagyok, mint te; hanem hogy mindenből és mindenkitől a jót kell megtanulni! Vannak például olyan ősi indián gyógyszerek – a fák moháján olyan pókhálót ismernek –, amelyet ha ráteszel a sebre, kiderül, hogy meggyógyít! Ezt, ha mikroszkóp alá tesszük, ez a penicilin. De visszatérve a szenvedésre: Dosztojevszkij tudta talán leginkább, hogy a szenvedésből keletkezik az igazi művészet! Óriási művében, a Bűn és bűnhődésben, valamint az Ördöngösökben ír erről, ahol jön a megszállott ember, és leül Krisztus lábai elé. Aki kiűzi a gonoszt őbelőle! S az belemegy egy disznócsordába, amely lerohan és belefullad a mocsárba.
– Hogyan látod a mai ember útszakaszát az emberiség fejlődéstörténetében, akár úgy is kérdezhetném, hogy a kozmoszban?
– Próbáljunk meg elképzelni egy óriási U betűt vagy egy fantasztikus nagy parabolát! A fölső jobb szárán nézzünk meg egy híres alakot, például Hektort, aki Trója alatt harcol. Igen ám, de ő emberfeletti dolgokra képes, de csak akkor, ha jön egy isten, Hermész, galamb formájában, rászáll az ő vállára, és mondja neki, hogy mit kell csinálnia! Tehát voltaképpen egy makrokozmikus lény, de nincs neki igazi individuuma. Tehát nem olyan egyedi lény, mint mondjuk te, vagy én! Ő nem tud maga dönteni! Na most nézzük meg, hogy mi van ennek az U betűnek az alján; és megint egy híres irodalmi alakkal élnék: ez Hamlet. Ő már ugyanolyan individuum, mint mi – hiszen Shakespeare-nél vagyunk a XVI. században –, és látja, hogy nagybátyja, aki megölte apját, éppen imádkozik. Ott van a tőr a kezében, és azt mondja: ha most leszúrom, lehet, hogy az égbe megy! És habozik! Tehát ő már individuális lény, de isten már nem jön, csak az apjának a kísértete, s pont annyira van csak energiája, hogy elmondja, hogy vele mi történt. De cselekvésképtelen! Ő a klasszikus modern ember, aki mikrokozmikus – ellentétben a makrokozmikus Hectorral –, és habozik! Ezek vagyunk mi! És most képzeljünk el az U betű másik szárán egy újabb lényt, és ez Faust! Akiről Goethe írta csodálatos művét, s aki emberfeletti dolgot szeretne újból elérni, például azt, hogy örökké ifjú maradjon! Ehhez neki egy segítőre van szüksége. Kérdés az, hogy jön-e Hermés, vagy jön-e egy angyal? Nem! Az ördög jön: Mefisto, és csak egy csepp vérrel kell aláírnia a szerződést! Ezért szoktam mondani – nagyon szomorúan, hogy miközben a modern emberiség az U betű jobb szárán szinte emberfeletti dolgokat tud csinálni (például kikötünk a Holdon, atomrobbantásokat tudunk végrehajtani, gépeket küldünk a Marsra, el tudnánk érni például, hogy ne legyen éhezés a Földön) – sajnos, nem az angyal jön a segítségünkre a parabola másik vége felől, hanem az ördög! Nézz körül: mi folyik a világon! S az ördög létét máris bizonyítod!
– Azt mondják, akkor válik felnőtté egy ember, ha felelősséget tud vállalni egy másik emberért.
– Ez a teljes emberiségre nézve is igaz! Magyarországon volt egy írói irányzat, melyet Várkonyi Nándor, Kodolányi János és Hamvas Béla képviselt – amely írói vonulatba tartozott édesanyám is két regényével, az Ünnepi férfiúval és a Vádlottal, valamint a maiak közül ugyanebben a gondolati körben mozog Jókai Anna –, akik az egész emberiség tudatfejlődésével foglalkoznak, és azt mondják, hogy azt kell elérni, hogy a mózesi Tíz parancsolatból legalább egyet betartson az emberiség: azt, hogy ne ölj! Akármilyen vallású lehet valaki, buddhista, izraelita, kálvinista, görögkeleti, római katolikus avagy egy becsületes ateista – egyet meg kell érteni és komolyan venni az emberi együttélés örök szabályaiból; legalább a hatodik parancsolatot: ne ölj! Mert abból semmi jó nem származik.
– Gondolom, minden világvallásban megtalálható a „ne ölj” parancsolata, de kérdés, hogy mely kor embere az, amely ezt be is tudta tartania
– Indiában a dzsailák például, valamint a hinduizmusnak vannak olyan fokai, amikor a légyre sem mernek rálépni (mert félnek attól, hogy léggyé változnak – ami ugye nevetséges!), de Gandhi tudatos volt, őt tartom a XX. század egyik legnagyobb géniuszának! Magát a buddhizmust is érdemes megismerni, mert Buddha a részvétet Krisztus előtt ötszáz évvel már kitalálta! Ha a kereszténység elérné azt, amit valamikor célozni kívánt – vagy amit szeretett volna elérni –, akkor az összes vallást megtalálhatnánk benne: mert a gyermek Jézusban meglátjuk Buddhát, a tizenkét éves Jézusban meglátjuk Zarathusztrát (aki a bölcsekkel tárgyal), és a föltámadott Krisztusban (akit Pál apostol lát meg a damaszkuszi úton), Krisnát láthatjuk (egyes etimológusok szerint mindkettő ugyanaz a szó). Így ezek szerint az egész emberiségnek egy vallása volna, és maga Jehova, aki az égő csipkebokorban azt mondja Mózesnek, hogy „én az én vagyok vagyok”, melyet úgy fordíthatnánk, hogy én a te énné válásodnak lehetősége vagyok – ezért választotta Kodolányi ezt a címet regényének: Én vagyok –, tehát Jehova, az Egyisten képmása lett volna! Az emberben valójában létezik egy kozmikus memória, amelyet a világhírű magyar professzor, László Ervin, aki – több mint hetven könyvet írt az emberiség jövőjéről és a planetáris tudatról; leghíresebb munkája: A kreatív kozmosz (ő egyébként az UNESCO tudományos főtanácsadója) – ezt a memóriát görög betűvel, pszí-vel ábrázolja. Ez a pszí, egy matematikai egyenlet, amely szintén egy híres magyar matematikusnak a találmánya, s magában a pszichológia szóban is benne van! Tehát ha van egy kozmikus memória („pszí”), akkor mi nem cifra majmok vagyunk, hanem a majmok a mi lemaradt unokatestvéreink, akik nem tudták az ember fokot elérni. (Ezért a majmokat külön szeretni kell, és a veszélyeztetett orangutánokat és csimpánzokat pedig védeni – hiszen a mi génállományunk 99 százalékban azonos az övékével! –, és el fogjuk érni azt a korszakot, amikor majd májat vagy tüdőt lehet kapni egy arra orvosilag előkészített csimpánztól vagy orangutántól!) A darwini fejlődéselmélet roppant intelligens, nagyjából jól látja a dolgokat, de olyan, mint amikor egy épülő háznak csak az állványzatáról beszélne, tehát kívülről, s nem magáról a házról, és nem arról, ami a házon belül van! Fejlődés van, ebben igaza van; de nem magától az anyagtól, hanem a szellem fejlődteti ezt az egész dolgot! S aki ezt csak kívülről nézi, az csak egy részét látja! Tehát nekünk arra kell törekednünk, hogy az intelligencia mellé – amely szinte az utcán fekszik – morális kvalitásokat gyűjtsünk magunkba!
– Milyen a jó irodalom és milyen a rossz irodalom?
– A fő szempont az, hogy ne csak a szavakat szaporítsuk, hanem mondjunk is valamit! És valami olyat mondjunk, ami igaz, ami felemelő, ami elgondolkoztató; olyat, ami képi, hangi és fogalmi egyszerre; mert ez a hármas egység alkotja az esztétika lényegét! Tehát van fogalmi költészet (logopoeia), van hangi költészet (malopoeia), és képi költészet (fenopoeia); azaz ismerünk gondolati, moralizáló verseket; ismerünk zenei verseket, olyanokat, mint Weöres: Galagonyája, amely egy hangi vers; és ismerünk olyan típusúakat, melyeket például egy modern amerikai költő ír: jaj de szép ez a gyönyörű fehér talicska a sárga csirkék mellett; amely egy képi vers. Amit a legtöbb ember művel, az fogalmi költészet, vagy logopoeia! Múltkor említettem Határ Győző barátomnak: „Győző bátyám, Te egy logopoetikus költő vagy” – mire ő azt válaszolta: „Ádikám, igazad van”! Goethe, A vándor éji dalával elérte mindhármat egyszerre: fogalmi (a halálról szól anélkül, hogy kimondaná), ugyanakkor képi (Über allen Gipfeln ist Ruh), valamint hangilag is cseng-bong, tehát zeneileg is tökéletes (Warte nur, warte nur, balde ruhest du auch!). Nem véletlen, hogy Schubert, Liszt Ferenc és még nagyon sok zeneszerző dalt írt belőle! Tehát gyönyörűséges mintapéldája a költészet hármas tagozódásának! A társadalomnak is van egy elképzelése a hármas tagozódásról – legalábbis a francia forradalom óta az emberiség ezen ügyködik: szabadság, egyenlőség, testvériség! Ám ennek megvalósításában halomra öljük egymást, és igen rosszul csináljuk; mert a szabadságból szabadosság keletkezett (például minden őrültnek lehet egy revolvere Amerikában!); az egyenlőséget – amely önmagában egy képtelenség, hiszen nem születtünk egyforma talentummal (belőlem például sohasem lesz jó festő vagy jó futóbajnok) – s amelyet a jognak kellene képviselnie (s melyet nem képvisel, hiszen sok esetben megfizethető az igazság!); a testvériség megvalósítása pedig a legnehezebb, mert a szeretet – nem megrendelhető! Nem lehet törvényt hozni arra, hogy Romeo szeressen ki Júliából, avagy egy mérges ír munkás szeresse a feketét, s az ő gyerekét is ugyanolyan iskolába vigyék autóbuszon, ahová a színes bőrűek járnak! A testvériség ott kezdődik, ha nekem önként szorul össze a gyomrom, ha a másik ember éhes! Itt kezdődik a szeretet. És ezt nem lehet elrendelni!
– Úgy gondolod, hogy ezt a szeretetet – „galamb” nélkül, „kegyelem” nélkül – csupán intelligenciával, előbb-utóbb elérheti a földön az emberiség?
– Is, is! A „credo guia absurdum” korából (hiszem, ami hihetetlen), tehát a halak korából, át kell lépnünk a vízöntőbe, a magas szintű ráció korába, amely csillagászati ciklusban egyesek szerint már benne is vagyunk! Ennek a jövőnek a korszaka az „intelligo ut credam” (értem, hogy hihessem), s ennek a rezgésciklusában már valóban benne élünk. Ez egy gyönyörű felfogása minden létező vallásnak!
– Születésed szerint budapesti vagy.
– Kimondhatatlanul szeretem szülővárosomat, Budapestet, olyannyira, hogy szinte már jogot érzek arra, hogy olykor szidjam is! Ez a gondolat egyébként a nagy angol író, Laurence Durelltől származik, aki azt mondta, hogy „minden patrióta kötelessége hazáját kreatívan szidalmazni”! Írtam is egy verset ilyen címmel, hogy Kutyapest! (Megtalálható az Árgus, 2000/2-es folyóiratban.) A város piszka – számomra – elviselhetetlen! Ugyanakkor Budapest egy óriási szintézis; a fiatalságom, az iskolák, hogy a legjobb barátaim még mindig itt élnek, és itt él az irodalom színe java, itt az Írószövetség: ha bemegyek a Bajza utcába, mindig boldogság fog el, hogy az orosz hadsereg kivonult innen, és ismét lehet szabadon beszélni! Hogy Magyarországon több az úgynevezett zseniális fej, mint bárhol máshol a világon! Ez roppant stimuláló valami! Rengeteg rokonom él Pesten, unokatestvéreim, valamint feleségem ikertestvére és az ő családtagjai! Nem kívánok holtom után idegen földben nyugodni – mert itt vagyok igazából otthon! Előbb-utóbb úgyis az lesz a vége, hogy csak hazakerülünk! De ennek még nem jött el az ideje, a munkám még Amerikához köt!
– Beszélgetésünket egy Bostonban írt verseddel zárom, melyet 1958-ban írtál:



Világtölcsér

„Ars Poetica” helyett



Forgó tölcsérként tágul a vak világ
s mi benne bukdácsoló nyakigláb mamlaszok…
Megesik olykor, hogy egy-egy bőmellű ács
gyaluval, vésővel munkához áll, s
míg a falhoz tapasztva vésőjét
röpíti körbe a Roppant Centrifuga
karcolva, harapva tágít a tölcsér konok falán,
s ha egy-egy dalforgács lehull:
… könnyez az éj, tölcsérünk bandzsa húga,
Ám mint örvényben korhadt moszatok
ti kontárok, csak sápítozzatok,
hogy „…mi is tágítjuk ám a tölcsér falát?”
Csak kerengtek meddőn az illúzióban,
mint nyakigláb mamlasz, ki hasra esett
a vurstliban forgó
fekete
hordóban.

A gyermeki beszéd csodája, megmosolyogtató példákkal

http://www.startlap.hu/

• Szerző: dr. Bódi Zoltán
• 2010. július 2.

Hétköznapjaink egyik legnagyobb csodája, ahogy gyermekünk a semmiből fölépít magának egy teljes nyelvi rendszert, ahogy a beszédértés és a beszéd képessége párhuzamosan kialakul, és a gyermek a gondolatait kimondott szavakba tudja önteni.
<noscript>
</noscript>

<ins style="display: inline-table; border: medium none; height: 280px; margin: 0pt; padding: 0pt; position: relative; visibility: visible; width: 336px;"><ins id="google_ads_frame1_anchor" style="display: block; border: medium none; height: 280px; margin: 0pt; padding: 0pt; position: relative; visibility: visible; width: 336px;">
</ins></ins>

Terjed az internet, romlik a nyelv

Antenna Magazin, 2005. II. sz.


Igaz-e, hogy az internet tönkreteszi a nyelvet? Egyes nyelvészek úgy vélik, hogy a modern kommunikációs technikával bezúduló idegen fogalmak és nyelvi hatások, a nyelvi és helyesírási norma kontrollját nélkülöző szövegek szabad burjánzása végromlásba döntik édesanyánk nyelvét. Más nyelvészek szerint éppen ellenkezőleg, a világháló visszaadja az embereknek saját, igazi nyelvüket.
„Lehet-e magyarul szkennelni?” – kérdezi az Édes Anyanyelvünk című nyelvoltalmi folyóirat Digitális nyelvújítás című rovatának szerzője. Azon bánkódik – azt fájlalja –, hogy a tömegével mindennapivá váló idegen (szak)szavak, nyelvi elemek jó részének magyarítása sehogy se akar sikeredni. A szoftver, a hardver, a fájl – meg a rengeteg többi „beözönlő” – nem magyar.
Erről a beözönlésről mindjárt megjegyezhetjük, hogy a magyar nyelv egész története, mint minden más nyelvé, nagyrészt idegen nyelvi elemek meghonosodásának története, és amilyen magától értetődő természetességgel lett valaha a török dzsindzsü-ből gyöngy, az alán achszin-ból asszony, a szláv kuhinyá-ból konyha, a latin apothecá-ból patika vagy a �kanonok� jelentésű német Chorherr-ből korhely, ugyanúgy lett szempillantás alatt magyar – hangzású és viselkedésű – a szoftver és a hardver az angolul egészen máshogyan hangzó és viselkedő software és hardware szavakból. (A korhely arra is jó példa, hogy az átvevő nyelv nemcsak hangtanilag, hanem jelentéstanilag is a helyükre teszi a jövevényeket.)
Aggódó szerzőnk különösen hajlamos kajla fejleménynek vélni a fájl szó meggyökeresedést, és csodálkozik rajta, hiszen a jl mássalhangzó-torlódást szóvégen „nehéz kiejteni”. A magyar azonban „tudja” anyanyelvének hangtani törvényeit (ha nincs is tisztában velük), és magánhangzó előtt ugyanúgy gördül ajkán a jl, mint a fejlövés-ben (fájlok), mássalhangzó előtt meg nemes egyszerűséggel kiejti az l-t (fájban, fájlal, fájrendszer). És nem bíbelődik az adatállomány-nyal, ha van egy egy szótagú, egyértelmű, mindenki által értett nemzetközi szava.
Aggódó szerzőnk azon is búsong, hogy a szkenner főnév és a szkennel ige milyen makacsul tartja magát, pedig a párhuzamba állítható printer és printel helyett (igazítsuk ki: mellett), milyen jól elvan a nyomtató meg a nyomtat. Igen ám, de nyomtatni évszázadok óta tudunk, a jól ismert nyomtat jelentése egyértelműen illik a printel-ére, és egyforma hosszúak is; a javasolt lapolvasó viszont éppen annyira ismeretlen, mint a fele olyan hosszú szkenner. Ráadásul nincs hozzá azonos tőből képzett ige – ezért kérdezi szerzőnk, lehet-e magyarul szkennelni? Kifogásolja a leginkább elterjedt beolvas igét, mondván, hogy az már használatos más jelentésben; azt nem mondja meg, hogy az �odamondogat� vagy a �hírt a rádióban felolvas� jelentésre gondol, és azt sem, miért baj, ha egy szónak több jelentése van. A betáplál és a bevisz igéket javasolja hát, azt remélve, hogy használatuk elősegítené a lapolvasó elterjedését. „Ehhez azonban a szakemberek, a tanárok és minden nyelvi mintául szolgáló nyelvhasználó egyetértésére van szükség” – zárul a cikk. Talán nem kockáztatnánk sokat, ha nagy összegű fogadásokat kötnénk arra, hogy ez a hajó már elment; egy – az egyetértő szakemberek és tanárok nyelvi mintájánál – sokkal erősebb nyelvi minta már beégette a szkenner-t.
Romlik a nyelv! Bár ha igaz, hogy a magyar nyelv úgy háromezer éves, akkor háromezer éve romlik (sőt már az ugor is romlott, mit ne mondjunk, már az uráli is), de most aztán tényleg komoly baj van. „Az igazi romlást az új kor információs forrása, az Internet hozta el.” A komor kijelentés a VII. Országos Alkalmazott Nyelvészeti Konferencián hangzott el, 1997-ben.
Az internet, mondja az előadó, „filozófiai szempontból is kérdőjellé vált az emberiség életében”, mivel „szétrombolta az idő korlátait”. „A felgyorsult életritmus, a távolságok relatív megszűnése azt eredményezte, hogy gondolatainkat minél tömörebben, rövidebben közvetítsük az »információs szupersztrádára«” A szétrombolt idő filozofikus kérdőjele megzavarja „idő és nyelv korrelatív viszonyát”, és ott állunk meglőve, miközben „idegen szavak és fogalmak tucatjai” áramolnak a nyelvbe „az intézményekben, iskolákban, cégek és vállalatok körében, az otthonokban” óriási iramban szaporodó gépeken. „A nyelvművelők és a számítástechnikusok nem tudják az új média fogalmait megfelelő hazaival pótolni, és ha sikerül is, addigra talán már késő, mert több ezer ember a megtapadt angol kifejezést vagy mozaikszót használja, ami sokkal rövidebb bármely új magyar fordítástól.”
Vannak tisztességesen és tisztességtelenül viselkedő új, jövevény fogalmak. Tisztességesnek azok minősülnek, amelyek hajlandók lacafacázás nélkül megmagyarosodni, többnyire egyszerű tükörfordítással, mint az egér (mouse), a böngésző (browser), a hírcsoport (newsgroup), az átjáró (gateway), az ablak (window) stb., vagy valamilyen nyelvi lelemény jóvoltából, például a hangzás és jelentés véletlen összekattanásával, mint az egérpad (mouse pad), vagy valamilyen – a nagy szoftvercégek honosítói által eltömegesített – többé-kevésbé szerencsés fordítói leleménnyel, mint a súgó (help). Azt már nehezebb megítélni, mennyire számítanak tisztességesnek a félrefordított fogalmak, mint a ment, sőt elment (az �eltesz� jelentésű save-re), vagy a túl mókásra sikeredettek, mint az emil.
A tisztességtelenek természetesen azok, amelyek megmaradnak „angolnak”, mint a web, az e-mail, a driver vagy a domain, különösen, ha magukra rántják a magyar ortográfia álruháját: szerver, fájl, hardver, szoftver, printer, szkenner, komputer. Egyesek közülük egyszerűen hazavágnak minden honosítási kísérletet, mint az e-mail a drótpostát meg a villámpostát, és a smiley-szmájli se akar sehogy se mosolykód lenni; mások meg vígan osztoznak a használatban magyar változatukkal, mint a komputer a számítógéppel, vagy a nyomtató a printerrel.
Aztán az a rengeteg gyalázatos rövidítés! A műszakiakra – WWW, FTP, RAM, ROM, CD, DVD, HTTP, HTML, XML, TCP/IP stb. stb. stb. – még csak-csak rá lehet legyinteni valami kesernyés belenyugvással, de vannak ám egyszerű, de nagyon angol, ezért nagyon „anyanyelvromboló” szófordulatok is: FAQ (frequently asked questions – gyakori kérdések), IMHO (in my humble opinion – szerény véleményem szerint), RTFM: (read that fucking manual!). Utóbbiakat sok derék netező használja magyarítva: GYIK, SZVSZ – a kaján megfigyelő kéjelegve bök rájuk, a magyar helyesírás szerint bizony gyiknak és szvsz-nek kéne írni őket, kisbetűvel.
Az alkalmazott nyelvészeti konferencia előadója egészen tragikusnak látja az internet hatását: „Hamarosan be fog állni az a bizonyos George Orwell-i 1984-es totális diktatúra, és majd elkészítik évről évre az »újbeszél« szótárt, ami egyre rövidebb és egyre kevesebb szót tartalmaz.” Most tekintsünk el attól, hogyan lesz az új fogalmak feltartóztathatatlan beözönlésétől egyre rövidebb a szótár, és fordítsuk figyelmünket a teendőkre: „A legfontosabb teendő ennek [a nyelv halottá válásának] elkerülése, ez pedig csak úgy váltható valóra, ha még az idegen szó köznyelvivé alakulása előtt egy pontos magyar megfelelőt választunk a helyére.”
Kár, hogy előadónk mindjárt azt is elárulja, miért reménytelen a vállalkozás: „Sajnos a kereskedelem, az üzlet jóval gyorsabb a nyelvészeknél, és mire belefognának a nyelvművelésbe, addigra már a következő terméket dobják a piacra, a következő technikai vívmányt találják föl.” Vagyis szegény „nyelvész” (pontosítsunk: a nyelvoltalmi harcos) lassabb, mint a globális üzlet, és ebbe belepusztul a – mi is?
Mi az a valami, amit a nyelvápolók annyira féltenek? Mi a nyelv? Vagy inkább melyik az a nyelv?
A társasnyelvészet (a szociolingvisztika) egyes művelői szerint a nyelv alapvető funkciója az ember fejlődéstörténetében a csoportkohézió, a csoportot összetartó erők megteremtése és állandó fenntartása. Egyes vélemények szerint a nyelv alig alkalmas információközlésre, de kiválóan alkalmas az emberek közötti kapcsolatok megelevenítésére – csevegésre, pletykára –, valamint az ember pozícionálására a csoporton beül. A viszonyok kiépítője, a hatalom megszerzésének eszköze. A bábeli zűrzavartól való rettegés általános emberi tulajdonság, nem más, mint félelem az egyed életfeltételének, a csoportnak az elvesztésétől. Az idegen, aki máshogyan beszél, „néma”, „barbár” (a görög szó jelentése �dadogó�), sőt nem is „ember” (sok nép nyelvének �ember� jelentésű szavával nevezi meg magát).
A nyelv változatos és változékony. Egy nyelv aktuális helyi változatát csak az beszélheti, aki benne él a csoportban. Aki más szót használ egy tárgyra, vagy akár csak máshogy ejti ki ugyanazt a szót, még ha a szomszéd faluból jött is: idegen. Nem árt óvatosan bánni vele, esetleg, biztos, ami biztos, jobb agyoncsapni. Az írás kialakulásával aztán megteremtődött a lehetőség arra, hogy egy nyelv változatai közül kiváljon egyetlen egy: a kulturális, gazdasági, katonai elit nyelve. Ráadásul az írott nyelv lassabban változik, mint a beszélt, ami alkalmassá teszi arra, hogy az „igazi”, a „tökéletes”, az „aranykorból való”, a „romlatlan”, a „megszentelt” reprezentánsa legyen. A standard.
A nemzet eszméjének kialakulásával és a polgárosodással a nyelvi norma, a köznyelv különösen megerősödött. Általánossá vált az a képzet, hogy van „helyes” és van „romlott” nyelv. Az arisztokrata és a kiművelt polgár azonnal elválik a bunkó paraszttól vagy prolitól, amint kinyitja a száját. És hiába az iskoláztatás általánossá válása, az alulról jövő gyerek hátrányban van, mert nemcsak a tananyagot kell elsajátítania, hanem a „rendes” – az ő otthon tanult nyelvváltozatától eltérő – beszédet is. Különben még írni sem tudna „helyesen”. A nyelvi norma újratermeli az elitet. Amikor a nyelvvédő a nyelvi változatok és változások ellen küzd, nemcsak egy – nemzeti – kultúra konzerválásán munkálkodik, hanem a társadalmi különbségekén is.
Az államnemzet hatalmi struktúráját szolgáló nyelvi norma persze sohasem tud valódi egyeduralomra szert tenni, az egyes csoportok mindig megőrzik nyelvváltozatuk rejtett, csoporton belüli tekintélyét. A hazatérő diák otthon szülei tájszólására vált (különben megkapná a magáét), sőt a szétmorzsolódott falusi, kisvárosi közösségekből a nagyvárosi magányba kerülő modern ember is újra és újra csoportokba szerveződik, és ezeket a csoportokat is a saját nyelv tartja össze. A bandák, galerik, gettók, munkásnegyedek, iskolák, kollégiumok, focicsapatok, szakmák szlengje. Mind-mind a nyelv csoportképző funkcióját működteti.
Az internet visszahozza az írásbeliség előtti nyelvi állapotot, lehetővé teszi, hogy a földrajzilag meghatározott közösségekből kiszakadt, szétszóródott emberek új csoportokat hozzanak létre anélkül, hogy fizikailag egy helyen lennének. Hogy beszéljenek egymással. Az ímél, a cset, a fórumok, a blog nyelve beszélt nyelv, noha leírják. Az írva beszélt nyelv a nyelvészek és szociológusok nagy felfedezése, hatalmas lelkesedéssel vizsgálják. Izgatottan kutatják például, miért van az, hogy bár számítógéppel sokkal könnyebben lehet a leírt szöveget korrigálni, szerkeszteni, mint papíron, az internetpolgár (magánjellegű) leveleiben többnyire nem javítja az esetlenül szerkesztett mondatokat, az elütéseket, tévesztéseket, helyesírási hibákat. Amíg társalgó partnere érti, addig minek? Hiszen beszélünk, nem? Ha nem érti, legfeljebb visszakérdez, és rögtön megkapja a választ. A felmérések szerint a rendszeres internethasználók többsége fontosnak tartja a helyesírást, de csak annyira, amennyire a megértéshez kell, amíg azt szolgálja.
A netező ismeri a műszaki eszköztár képességeit, és nemcsak alkalmazkodik hozzájuk, ki is használja őket. Csetelés közben többfelé is figyelni kell, és közben legalább beszédtempóval írni, és a kis srác, aki előbb tanul meg klaviatúrával írni, mint tollal, megbirkózik a feladattal. 5/c és +lesz 1xűen talxunk a szt3ságon–� és értik. Mellesleg anyanyelvének szabályait hasonló kreativitással kezeli: ha vannak sz-d hangváltó igetőtípusok (törekedik, haragudik, aludik, nyugodik), akár közéjük lehetne csapni a működik igét is, és megvan öt betűből az egyes szám, harmadik személyű alak: müxik.
Az internetező ímélezés, csetelés, fórumozás közben biztonságban érzi magát; saját csoportjában van, saját nyelvváltozatát beszéli. Nincs tanító néni, aki összevont szemöldökkel a köznyelvi normára figyelmeztesse. Ő csinálja a normát. A rá „zúduló” idegen nyelvi hatásokkal, jövevény szavakkal is úgy bánik, ahogy nyelvének természete diktálja, és nem úgy, ahogy a „nyelvészek” szeretnék. (A magyar internethasználók többsége fiatal, képzett, idegennyelv-ismerettel rendelkező értelmiségi alkalmazott, vezető, vállalkozó vagy diák. Többségüket a felmérések szerint nem zavarja az „idegen nyelvi dominancia” az interneten, nem akad fönn az idegen szavakon – érti őket.) Ő dönti el, hogy szkenner vagy lapolvasó, nem a nyelvész.
A nyelvvédő borzadva szemléli a „világhálón burjánzó” helyesírási hibákat, a „rosszul” formált, „magyartalan” mondatokat és szószerkezeteket, az „idegenségeket” és anglicizmusokat, a stiláris „normasértéseket”, és általában azt gondolja, hogy „romlik a nyelv”, és ennek az internet az oka. Pedig gondolhatná azt is, hogy az internet csak láthatóvá teszi az emberek beszédét. És azt is, mit nem tanítottak meg az embereknek az iskolában.

Kín-rímek:

Azt kérdi a kaján halász:
Miért van az ön haján kalász?

Látod azt a kerge zavart,
Mit egy árva zerge kavart?

Elöl megy a kopott lengyel,
Lova lábán lopott kengyel.
Lova lábán tompa pata:
Minek ez a pompa, tata?

Egy kispesti vendéglőbe
Egy kis pesti vendég lő be.

Engem kétszer csapott kupán,
s ő egy pofont kapott csupán.

Antonin Dvorzsak,
Kezében porzsák,
Benne zsemlemorzsák,
és káposzta torzsák.

Olyannyira tetszett e rím,
Beleremegett a herím.

Tegnap kaptam email-ben, megosztom veletek is. Nagyon ötletes.



Gyermekdalok jogásznyelven
Melyik ismert dalok rejtőznek az alábbi szövegekben?


1. Figyelem! Sürgősen megkérünk minden házzal rendelkező puhatestűt, hogy ingatlanát záros határidőn belül hagyja el, az annak külső felszínén keletkezett, és azóta is folyamatban lévő tűzeset miatt. A károsultakat folyékony és félig megszilárdult tejipai termékekkel kártalanítjuk, amelyek együttes mennyisége egyelőre két napi fejadagot tesz ki.
2. Sürgős figyelmeztetés minden kiskorú Katalin nevű lakosunk részére! Tudomásunkra jutott, hogy hazánkba betört oszmán csapatok Önöket célpontjuknak tekinthetik. Áldozataikat először mély nátrium-kloridos forrásban szeretnék megmeríteni, majd pedig abroncsok alsó tesztelésére használják fel. Tájékoztatjuk Önöket továbbá, hogy a nagy sebességgel közeledő oszmán csapatok megérkezésük után fejlövéssel történő kivégzést foganatosítanak.
3. Megkérünk mindenkit, aki lépéseit nem tudja az általunk megadott ritmushoz koordinálni, ne álljon sorba este az üzemi konyhán, mivel számukra rétest biztosítani nem áll módunkban. Emellett felhívnánk viszont a figyelmet az említett táplálék pozitív tulajdonságaira, valamint arra, hogy Honvédségünk számára kifejezetten ezt az ételtípust írják elő a hivatalos szervek.
4. Mivel a körzetünkben észlelhető csókák csípése madárinfluenzával fenyegethet, valamint látásában korlátozott kis korú varjak jelenléte is aggodalomra adhat okoz, gyermekünk keresztanyja két lóerős járművéért küldetett. Meg kell azonban tagadnom ezt a kérését, mivel e közlekedési eszközt szintén potenciális veszélyforrások, pontosabban tollas baromfi(a)k foglalták el.
5. Teljesen felújított, eredeti meghajtással rendelkező nosztalgiavonat indul a második vágányról Kanizsa állomásra. Megerősítjük, hogy a vonat a kanizsai pályaudvarra megy. A szerelvény elején az irányítási funkciókért a gépész-menedzser felel, ő az, aki a szerelvényt hajtó mozdony irányvektorát és sebességét meghatározza. Más források szerint vonatkísérőként az utolsó kocsiban tartózkodik az a töltött tésztaféleség, amelynek feje táplálkozásunk egyik legfontosabb gumós gyökérnövényévé alakult.
6. „Értesítjük önt, hogy hő-és fénysugárzó tevékenységének elmulasztásaesetén a kertgazdálkodásra kijelölt telkek mögött található baromfi
állományának a súlyos hőveszteség következtében igen magas létszámbeli
csökkenését lesz kénytelen elkönyvelni. Megértését köszönjük."
7. Biológiai kutatócsoportunk élénken pigmentált, ámde farokkal és külső
hallószervekkel nem rendelkező fiatal kérődzőre lett figyelmes.
E rendhagyó tényt figyelembe véve lakásvásárlásunkat olyan helyszínen
tervezzük, amelynek közvetlen közelében lehetőség van a tej piaci áron
való beszerzésére."
8. „Környezetvédelmi hivatalunk megkér minden önálló tudattal és aktív
mozgáskoordinációval rendelkező, folyamatosan fotószintetizáló
fanyúlványt és fotoszintézis-receptort, hogy rejtőzzön el. Nyomatékosan
kérjük őket, rejtőzzenek el! Ezen kívül a tisztelt várakozók figyelmét
felhívnánk a nemesfém nyílászáró átjárhatóságának újbóli létrejöttére,
amely alatt kiemelten javasoljuk számukra a fej lehúzása melletti
áthaladást."
9. „Minden olyan macskaféle, amelynek domináns genotípusa a szürke alapon
csíkos (illetve ezeknek fejszőrzete külön), kéretik a köpült tejtermék
pontos helyének meghatározására. Együttműködésük már csak azért is
rendkívül kívánatos volna, mivel arcszőrzetükön tisztán kivehető a bűnjel,
melynek alapján kemény retorzióra számíthatnak."
10. „Megfigyelésünk alanya a legkisebb pozitív egész számok halmazán
értelmezhető süldő sertés háromszor hallatja jellegzetes hangját.
Kedvtelése rézfúvós hangszer imitálásában mutatkozik meg, ismét csak
háromszor. Rézfúvós hangszere, és cseppet sem depressziós megnyúlt
orrszerve a talaj felásásával foglalatoskodik, megint csak háromszor.
Ekkor lép a színre az élemedett korú, amely vizuálisan észleli őt.
Boldogság csendül ki hangjából, amikor emelkedett hangerővel közli hím
leszármazottjával, hogy atyai ági felmenője is azonos metódus alapján
jár el, eközben négyszer hallatja jellegzetes hangját.
Az idő előrehaladtával melódiáikat már együtt öntik hangokba, miközben
takarmányként és emberi fogyasztásra is alkalmas táplálékként is
közismert zöldségfélét fogyasztanak. A négy rézfúvós hangszer-imitációt
pontosan négy jellegzetes hang követi. Láthatja mindenki, milyen
tesztoszteron-dús hímek ők!"
11. Tarka származású haszonállat testrészeinek hiánya miatt (halló és gerincnyúlvány), kényszerű lakhelyváltoztatást hajtunk végre, annak reményében, hogy tejipari termékből, azaz emlőmirigy váladékból korlátlan mennyiség fogyasztását eszközölhetjük.
12. Figyelem! Ismeretlen oknál fogva súlyosan megsérült egy hosszúlábú, "gilice" névre hallgató szárnyas. A madár lábszárán észlehető sebet vélhetően egy kis-ázsiai fiatalkorú vágóeszközzel ejtette, kezelését hazánk fia végzi fúvó, ütő és húros hangszerek együttes alkalmazásával.

(Magyar Fejlesztőpedagógusok és Gyógypedagógusok Nemzetközi Szakmai Egyesülete)

A nyelvi udvariasság


Jó pár év telt el azóta, hogy megdöbbenten hallgattam, amint egy fiatal diáklány magázva szólt köztiszteletben álló tanárához: Maga mondta így. Valószínűleg el is felejtettem volna az esetet, ha a napokban nem ismétlődik meg a televízióban egy hasonló beszédhelyzet. Az egyik fiatal műsorvezetőnő így kérdezte az ismert, idősebb politikust: Mit tart most a legfontosabbnak? Nem adta meg a kijáró tiszteletet, szögeztem le magamban a kérdés elhangzásakor. Hiszen a magázó forma alkalmazása a nyelvi udvariasság értelmében mindkét esetben megkövetelte volna a megszólítás kapcsolását: Tanár úr, maga mondta így... / Elnök úr, mit tart most a legfontosabbnak?
A maga névmást a magyarul beszélők többsége nem érzi eléggé választékosnak, ezért a nagyobb tiszteletet kifejező társalgásban kerüli, legtöbbször megszólítással helyettesíti: Tanár úr mondta így...
A magázás is, az önözés is a távolságtartó érintkezésforma kifejezésére szolgál nyelvünkben. Magázáson azt értjük, amikor maga személyes névmással szólítunk meg valakit. A Magyar értelmező kéziszótár szerint az ön-nél bizalmasabb, ill. kevésbé udvarias, leereszkedő, olykor udvariatlan. Így is van. A maga névmást nem érezzük eléggé tisztelettudónak, esetenként lekezelőnek vagy bizalmaskodónak tekintjük. Sokszor k i s s é kényszeredett módon az önt választjuk helyette. Érdemes megjegyeznünk, hogy az önt Széchenyi István tette névmássá, mert az ő korában sem volt eléggé kellemes a maga. Úgy vélte, hogy az ön – amelyet a magadicséret, magaszeretet mintájára szóelvonással hozott létre – udvariasabb. Az élőnyelv azonban a mai napig sem fogadta be teljesen, k i s s é keresettnek, erőltetettnek tartjuk. Csak a hivatalos, a választékosságot megkövetelő beszédhelyzetekben élünk vele. Falvakban, családi beszélgetésekben egyáltalán nem fordul elő, az élőbeszédben leginkább városokban, a hivatalos beszédszituációkban hallhatjuk. A Magyar értelmező kéziszótár ki is emeli, hogy tartózkodóan udvarias hangulatú. Úgy tűnik, a múlt század 90-es éveitől növekszik előfordulásának gyakorisága. Olykor a kötetlen társalgásban is hallhatjuk, mert a fiatalok sokszor nincsenek tisztában a nyelvi tiszteletadás követelményeivel.
Vajon ki ebben a hibás? Leginkább a szülők, akik nem törődnek eleget gyerekeik nevelésével. Fontosnak tartják ugyan, hogy anyagilag mindent megadjanak nekik, de az illedelmes beszédre nem fordítanak kellő figyelmet. A nyelvi udvariasság normáinak megtanulását rábízzák az iskolára, a televízióra. A köztudatban is az él, hogy a nevelés az iskola feladata. Autóbuszban, vonaton, az utcán, üzletekben gyakran tesznek ismeretlen felnőttek ilyen (agresszív) megjegyzéseket a gyerekeknek: Nem tanítottak meg az iskolában illedelmesen beszélni?

Ilyenkor mindig hangsúlyozni szeretném, hogy a nyelvi illem alapvető tudnivalóit az anyanyelvvel együtt sajátítjuk el a családban, a népmesék, az irodalmi alkotások rendszeres olvasásával mélyítjük el. A család tanít meg mindenkit a tisztelettudó beszéd alapvető ismereteire. Szűkebb környezetünk szokásai, hagyományai, értékrendje és értékítélete határozza meg viselkedésünket, beszédünket. Az otthonról hozott nyelvi magatartás elkísér bennünket egy életen át. Segíthet vagy gátolhat az életben. Az iskola csak árnyalni, finomítani tudja nyelvhasználatunkat.
Horváth Katalin
egyetemi docens

Somlyó György:

Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.


Forrás: Mesék könyve

Vasadi Péter : A szó


Mindenkiből ömlik a szó,
de a lét épp csak csordogál.
Pedig a szó léttelenül
hanyattesett szárnyas bogár.


Tömérdek együtt is kevés,
még él, s minek? Bár múltja van,
mit kapálózva sem felejt,
mert szállt, zizzent; most múlttalan


lég-szabdalás az élete,
forog-forog, beszél-beszél,
nyomkod, keres, már unja is
közben, rongálást, mint a szél;


hogy is tudná, hogy szellemet
folyamatosan szülni meg,
ez a beszéd, a száj, a szó
szép lassúságtól ihletett


hangzó ezüst, piros cserép;
beszélj!,
csöndből, létből sződd meg szavad:
téged magadnak visszaad.

Vasadi Péter : Recept


a sóder kell. a nagy duma.
éber légy minden alkura.

csavard. fogalmazz. ronts neki
s vissza puhán; fogsz tetszeni.

igéket ne. kalács-szavak
ízes levekben ússzanak

tányérodon. kínáld, etess
s csöppentsd a csöndet (ez a szesz).

beszélj, hullámozz, érveket
sorolj elő, s k i s s é rekedt

hangon gurítsd jó messzire,
„hogy”-ozz, „talán”-ozz, semmi „de”.

aranyba nyomnak, ünnepelt
szabadkozva nyered a pert.

most mondj igéket, taps alatt
fedd föl s takard, mutasd magad

s távozz; hátadról le a fény
pereg, patakzik könnyedén.

Vasadi Péter : Hogy kell-e álmodoznunk


Ó, annak a drága magyar
nyelvnek költői virági.
Ama kedves, mély hasonlatok.
Miattuk akar verselgetni,
ó, az ember, s műve pamf
lett. Mivelhogy ugyanis
kőbe álmodik a szobrász ezt-
-azt; tűnődöm rajta, hogyan?
Bedugja tán fejét a szikla-
résbe, s így aluszik? Mely
nehéz lehet...Mégis csak
jobb, ha megfaragja. Önti,
vési, forrasztja, kalapálja.
A jövőről sem álmodozni
kellenék. Alighanem azért
van elbaltázva rendesen.
Inkább tenni kéne érte,
szervezni, folytatni, újra-
kezdeni, nyalábba kötni-
-oldani erővonalait.
Mindig épp most vetni meg
alapját. A legmagasb értelmi
fokon, hagyva elég helyet
a folyton meglepő s meg is
érkező intuicióknak.
Milliókkal együtt, s mégis
külön-külön őket kihordani
gondolatban, tiszta beszéddel,
tapasztalva, hogy értelem
konok erény, bátorság sarkall
arra, mit is akarjon. S azt
pontosan, mind világosabban
sejtesse meg a többivel:
hisz ezt kívánta ő is, bár
homályosan. S büntesse meg
keményen igazságosság, közjó,
kinti-benti szépség gáncsolóit,
...Ó! (szerző ígéri, ez az
utolsó-ó-ó), magyar "leány"
ne álmodozz: "holdas éjszakán"
egy királfiú "hószín paripán"
beüget érted; nem üget be.
Kint vár házad előtt a fiú.
S füttyög jó nagyokat.

Egy kis aktuális:

és egyet hihetetlenül nagy és kedvenc költőmtől, Kányádi Sándortól, akivel egy földön születhettem:
[SIZE=+1]EGY ZARÁNDOK NAPLÓJÁBÓL[/SIZE] megcsodáltam a nagyvilág
csodálni-valóan szép
katedrálisait
de imádkozni csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék

Az anyanyelvem jelenti a hazám. Hiszen voltak percek, amikor ajánlatos volt, hogy csak otthon beszéljek magyarul. Még jó, hogy tudok más nyelven is. Az ország nyelvén, ahol élek. Ahol megszólalok, ha elmegyek a boltba és veszek egy üveg ásványvizet, egy doboz tejet, vagy, hogy az egyszerű élelmiszereknél maradjak, egy kenyeret. De soha nem egy üveg ásványvizet kértem. Nekem mindig csak mineralna voda (ásványvíz), mleko (tej), vagy hleb (kenyér) jutott. Hiszen itt csak azt értették meg. Többségében. S fizetéskor csak ritkán kérdezte meg tőlem az árus, hogy kérek e még valamit. Én pedig megtanultam szerbül. Most már hasznom van belőle. Nem tagadom. Mert még egy nyelvet beszélek. Az angol, és a német mellett. De magyarul gondolkodom, és, mert ez az anyanyelvem, mertem nagyot gondolni. Magyarországra jelentkeztem középiskolába. Ahol akkor és úgy beszélek, ahogy akarok. Ahol jogom van az anyanyelvemen beszélni. Kifejezhetem magam. Én választottam, és vállalnom kell a következményeket. Végül is, bármikor hazamehetek, ha már nem tudom leküzdeni a nehézségeket. Ha már nem merek több problémával szembenézni. Ha elegem lesz a megjegyzésekből. Hiszen mindig a rosszat érzi meg jobban az ember. Nem vagyok sértődékeny, mégis, vannak pillanatok, vannak megjegyzések, amik elkeserítenek. De amikor szavalok, beszélek, érvelek az igazam mellet… Én mindig az anyanyelvemen bizonyítok, és ezen a nyelven állok ki magam mellett. Más nyelven nem tudnék hatásos lenni. Talán még hiteles sem. De nem is szeretnék.
Nem volt mindig ilyen egyszerű a helyzetem. Kiscsoportosként magyar óvónő foglalkozott velem, de az idő múlása, és környezetem gondolkodásmódja azt hozta, hogy egy évvel később már vegyes óvodai csoportban, egy szerb anyanyelvű óvónő irányítása alatt játszottam, rajzoltam, fejlődtem tovább. Nem is volt olyan rossz. Megtanultam, hogy mondják az ollót. Azt hiszem ennyire emlékszem, bár gondolom, az alapszókincsem onnan származik. Most már nem tudom, és nem is akarom megkülönböztetni. Lényegtelen lenne. Meg tudok szólalni, sőt, még viccet is tudok mesélni. Csak nem ugyanaz. De, mint már mondtam, hasznos. Most Magyarországon élek, vagyis a szomszéd ország nyelvét is értem. Talán később, a munkakeresésnél javamra fordíthatom majd.
Már csak kínaiul kéne megtanulnom, s közben el is felejteném az anyanyelvem. Persze, nem ennyire nagy a baj, de minél több nyelvet tanulok, annál kisebbnek érzem a szókincsem. S ezt az olvasással ugyan növelem, de már csak csekély mértékben. Hiszen a szépirodalom általában kevés új szót találok. A tudományban többet ugyan, de ezek a passzív szókincsem részévé válnak a későbbiekben. Mert a mindennapi beszédemben nem használom őket. De nem árt, ha ismerem a jelentésüket. S, hogy a későbbiekben használom e majd, vagy sem, az még a jövő titka. Kutató nem lesz belőlem, a saját nyelvemen sem. Bár, igaz, egyetértek abban Bessenyeivel, hogy tudós csak ezen lehetnék. De humán beállítottságú vagyok. Nagyobb örömömet lelem egy Radnóti kötetben, mint egy kémiai kísérletben, és semmi sem jelent számomra olyan kikapcsolódást, mint Varró Dániel rímei. Aki egy egyszerű eseményből is kívánt helyzetet tud varázsolni, aki egy egyszerű percből is tud egy olyan pillanatot teremteni, ami beragyogja a napomat. S ő ezt szavakkal éri el. Összecsengő rímekkel, az anyanyelvén. Csodálom őt, hogy ilyenre képes. Szavakkal. Mert a szavaknak igenis hatalmuk van. Olyan hatalmuk, ami elvarázsolja, és magával ragadja az embert. S ez a hatás – szerintem - csak az ember anyanyelvén érvényesül. Ahogyan a vicc poénja sem az igazi valakinek, aki nem itt született, aki csak megtanulta a nyelvet. Ez a legérdekesebb a nyelvekben, s ezért örökérvényű Bessenyei mondása, miszerint: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Persze mindig vannak kivételek, s minden értelmezés kérdése. Híres magyar tudósok élnek, alkotnak, kutatnak például Amerikában, és van, aki azt mondja, hogy ők csak magyar származásúak. S ezzel nem értek egyet, hiszen ők magyarul tanultak meg, az anyanyelvükön. Valószínűleg nem angolul gondolkodnak.
Sokan megfogalmazták már, miben nyilvánul meg magyarságuk.
„Más nyelven beszélsz, és más nyelven írsz, de magyarul álmodsz, és magyarul sírsz.”
Nem csak a beszélgetéseidből derül ki, hogy magyar vagy, és nem csak abból, hogy gondolkodsz, hanem abból, ahogyan és amit gondolsz. Magyarnak vallod magad, és a magyarok Istenére esküszöl, te is, ahogyan ezt szüleid, nagyszüleid, s felmenőid tették, évszázadokkal ezelőtt is. Te hiszel a magyarok szabadságában, s megérted Petőfi verseit, amik magyarul szólnak hozzád. Anyanyelveden, amely hatással van rád… Rám is hatással volt. Mindig. Már a gyerekkori mesék hallgatása, később, a csíkos- és pöttyös könyvek olvasása, majd a komolyabb könyvek tanulmányozása is. Egyetlen dolgot nem értettem. Eleinte. Azt, hogy egy angol, amerikai, orosz regény, miért hatásos, ha magyarul olvasom. Később, amikor én is írni kezdtem rájöttem. Kezdtem megérteni, hogy az érzelmeket, a mondanivalót, minden nyelv, ugyanolyan szépen tudja közvetíteni. Hogy Tatjána levele minden nyelven megérinti az olvasót, hogy minden nyelven ugyanolyan őszinte és szép. De az anyanyelvemen jobban megértem, s közelebb áll hozzám, a fájdalom, az őszinteség, a kiszolgáltatottság. Minden érzés. Ahogy egy szerelmi vallomás is hitelesebb számomra magyarul. Hiszen nekünk van külön szavunk a szeretetre és a szerelemre. Ami megkönnyíti érzelmeink kifejezését, és nem vezet félreértésekhez.
Magyarul mindig ki tudom fejezni magam, amit gondolok, amit érzek. Mert erre használom a nyelvem. Önkifejezésre. Kommunikálásra. Igaz, nem egy világnyelv, nem beszélik tizenhárom milliónál többen a világon. De az emberek nem felejtik el az anyanyelvüket, bárhol is élnek a világban. Ebből érdekes félreértések, és akár vicces helyzetek is adódnak. Egy ravennai tanulmányi kiránduláson barátaim épp megjegyzéseket tettek egy helyi lakosra, amiért a szökőkútban fürdette a kutyáját, mire a fiatalember kedvesen elmagyarázta nekik magyarul, hogy ez errefelé nem meglepő…
Sosem tudni, kivel ülünk szemben, szintén ismerőseim kerültek egy érdekes helyzetbe, amikor Portugáliában este utaztak a metrón, s arról beszélgettek, hogy a portugálok, mind sötétebb bőrű emberek, de a velük szemben ülő lány nem. Erre válaszolt a hölgy, hogy igaz, de ő nem is portugál… De nekem még Egerben eltévedve is sikerült megtalálnom egy német turistát egy helyi lakos helyett, hogy útbaigazítást kérjek. Sose lehet tudni.
Valószínűleg a szerencsén is múlik. De érdekes. Ezek a helyzetek egy átlag magyar embernek akár a szomszéd országokban is meglepőek lehetnek, pedig ott elég mindennapos. Ez szintén érdekessé teszi a magyar nyelvet. Könnyen megállapítható, hogy ki milyen tájegységről származik. A Felvidéken nyílt e hangot ejtenek, az erdélyiek s betűket, s e kérdő szócskákat használnak. Tájszavaink is vannak, és ezek teszik érdekessé a nyelvet, és szebbé. Tartalmasabbá, azt hiszem ezt felesleges fokoznom és magyaráznom.
Második éve van részem abban a szerencsében, hogy két hetet tölthetek más, határon túli fiatalokkal. Akik Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról és a Délvidékről érkeznek. Körbeutazzák Magyarországot, megismerkednek őseik hagyományait, az országot, amihez anyanyelvük köti őket. Közkinccsé teszik, az otthonról hozott kulturális értékeiket. Érdekes figyelni, amikor az első napokban egy-egy tájszó hallatán felkapják a fejüket, és megkérdezik, hogy mit jelent. Aztán összeülnek, és olyan szavakat mondanak, mint például az toll, ami Délvidéken örökíró, Erdélyben piksz. Sok hasonló szó van, ami színesíti a magyar nyelvet. De ezt csak akkor érthetik meg az emberek, s akkor értékelhetik igazán, ha megtapasztalják. Én megtapasztaltam, s ez hatással volt rám. Akkor kezdtem el írogatni, s gyakran róluk írtam. A nemzeti hovatartozásom megihletett. A hazám keresése, a többnyelvűség kérdései, az elfogadás, kapcsolatom a határon túli és az anyaországban élő emberekkel, a barátaimmal…
Mindezek késztettek arra, hogy egyre többet és többet akarjak tudni, és hogy egyre szebben akarjak, beszélni, és ezzel bizonyítsam azt, hogy megállom a helyem Magyarországon, ahol azt a nyelvet beszélik, ami az én anyanyelvem is. Most már nem bánom, vagy legalább is nem sértődöm meg azon, hogy rácsodálkoznak, milyen szépen beszélek, magyarul. Mert most már lehet csodálkozni rajta. Mert szépen beszélek. Szebben, mint eddig. Szebben, mint sokan. Igaz, többségben még mindig azon csodálkoznak, hogy beszélek magyarul. S nem értik meg, hogy nekem is ez az anyanyelvem. Ahogyan ez mindazok anyanyelve, akik Kanadában születnek, vagy Amerikában, magyar családban. Ők is magyarul tanulnak meg először. Persze szépen beszélnek angolul, mintha az is az anyanyelvük lenne. De ők is magyarul gondolkodnak… Ahogyan Pesten, vagy Kolozsváron, ahogyan minden magyar család gyermekei, s unokái…
Az anyanyelvem az enyém, nem felejtem el. Ez az egyetlen dolog, ami mindig emlékeztet arra, hogy honnan jöttem, és arra is, hogy hová tartom. Magyarországon tervezem a jövőmet. Ott, ahol megértik, amit mondok, s amiben biztos vagyok. A gyermekem is magyarul fog tanulni. Ez lesz az anyanyelve, és ő is tovább adja majd. Hiszen ez, az, ami összeköti az embereket. Az azonos nemzetiségű embereket…
<table style="width: 577px; height: 18px;" class="sectiontableheader" id="CommentMenu" align="center" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"><tbody><tr><td class="label" align="left">(Magyar - Hon -Lap)
</td> <td class="buttons" align="right"> <table border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <td class="button">
</td></tr></tbody></table></td></tr></tbody></table>

<table align="center" cellpadding="0" cellspacing="0" width="98%"><tbody><tr><td colspan="3" class="idezet" style="padding-bottom: 6px;" align="center">Az én hazám
Az én hazám a széles utca,
a háztetők, a kerítések,
az orgonák, illatos jázminok,
az útra hallatszó színes muzsika,
kis fűcsomó,
az aszfalton csoda.
Az én hazám a buszmegálló,
a lámpaoszlop és az utca vége,
a rét, ahol annyi vidám óra
emléke száll a hajnali ködökkel...
Ott fociztunk reggeltől estig, amíg láttunk.
A vakációk álmos melegében
Heverünk a Kiserdő füvében.
Itt csókolóztunk először.
De jó volt!
Bizsergett bennünk az ígéret;
Szép szerelemmel létrehozni létet.
Az akácok megértőn mosolyogtak
és elkísért a vonat kattogása,
mintha szívünk zenéje
kattogna a sínen...

Az én hazám itt, látod, ez a város.
Nagy terekkel, miken őrt állnak a fák,
Esténként párok andalognak,
mint pillangók a lámpák bűvkörében
káprázva nézik egymást a csók után...
Az én hazám a Gellérthegy.
Messze néz el a Duna felett,
Szétfújva párát és ködöt
A múltba tekint, s a jövőbe lát.

Az én hazám a vén, öreg Buda,
A Vár - még mennyi sebe vérzik! –
A tornyok, bástyák, falak között felsejlő
Véres, fájdalmas, dicső Történelem.
Az én hazám ott távol integet: Csepel
Köszönt, füstölgő kémények száza,
Északról a Hármashatár-hegy
Szívemet koronázza.
Hazám e táj.
Hazám a távolabbi
Észak, Kelet, Dél és Nyugat,
Ahol magyar szót dajkál még a szellő.
Látom innen a kéklő Dunántúlt,
Ínyemen érzem Badacsony ízeit,
Villány borától bíborlik szívem.
Szeged tanyái
kék álomként úsznak el felettem.
Hallom Debrecen borízű harangját,
amint száll a Hortobágy felé.
Pataknak ősi vára fénylik,
s egy sóhaj lebben a Bodrog vizén.
Hazám nekem az ékes Felvidék.
Ott születtem és ott dajkált Anyám,
ott szóltam először magyarul.
Hazám nekem Beregszász vidéke,
hol csikó kedvvel ültünk a csikóra
és pottyantunk le a puha porba.
És ódon Erdély!
Legendák szép vidéke!
Hazám nekem
megtartó erőnk tündéri éke.
A déli Végek szenvedései
itt lüktetnek az ereimben,
és fáj a sorsa
minden tiport magyarnak.

Hazám nekem, Hazám e föld,
mit viharok ezerszer téptek,
hol annyi ármány
és bűn ellenére
egyszer – talán –
egymásra találnak a népek!
Hazám – az emberek.
Emberek, kik nem rosszabbak, nem jobbak,
mint akárhol a nagyvilágban:
munkások, parasztok polgárok, utcaseprők,
buzgók, lusták, dolgosak és tekergők,
mindenki egy kicsit hazám nekem,
és itt hordozom benn a szívemen.
Jó itt nekem, mert otthon vagyok,
itt lélegzem, itt hiszek, itt csalódok,
itt imádkozok és itt mocskolódok,
itt szeretnek és gyűlölnek sokan
itt vagyok boldog és boldogtalan.
És a Szó!
Az édes szó, a Nyelv,
amely hímesen simítja értelmem és szívem,
legbensőmig hatol, visszhangzik;
csengők csillámló,
harangok bársonymeleg szava
formázza lelkem minden rezdülését.
A Szó! Durván és szelíd-szépen, dicsérőn,
vádlón, kérőn és merészen,
szemtelenül és alázatosan,
ármánykodva és gyalázatosan
valami szent, különös világot alkot!
A Szó, Mondat, mellyel megszólítanak
Anyám nyelvén
a kórók és virágok.
Jó itt nekem az álmos hétköznapokban,
és jó, ha lelkem lázongva sivít,
kutatva ősi, örök igazságot,
hősnek álmodva porszemnyi magam...

Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,
hogy itt ringatott nyáridőn a rét,
hol leshettelek minden este édes,
hol hallgathattunk, ha az éj beszédes,
hol várhatok a buszra reggelente
barátaimmal csendesen csevegve.
Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,
e kis Hazát, mely keblén felnevelt,
és hozzám nőtt, mint a kezem, vagy lábam.
Édes, keserves, szép itt élnem
ebben az én
Hazámban. </td></tr><tr><td align="left"> </td><td class="idezet" align="center">Szabó László Dezső

(poet.hu)
</td></tr></tbody></table>

„…csak az anyanyelv érdekel, ez a haza. Fel
kell hurcolkodnunk a világhálóra, és rámentenünk
minden szellemi értékünket. Ez ma olyan
horderejű feladat a megmaradásunk érdekében,
mint 1000 éve a kereszténység felvétele volt. Így
megvalósulhat a Haza, a magasban, amiről Illyés
Gyula álmodott. Magyarország ugyanis akkora,
amekkorára a magyarul beszélők nyújtják” – vallja
a 80 esztendős magyar költő. (Kányádi Sándor)

Bella István (1940-2006):

És szólt a szó


És szólt a hegy:
– Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
– Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
– Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
– Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
– Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!

Gál Éva Emese: Harmónia


Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.
Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj:
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.
Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne
szabad az emlékezet.

<table align="center" cellpadding="0" cellspacing="0" width="98%"> <tbody><tr><td colspan="3" class="csakidezet" align="center">Nem vagyok kíváncsi a hétköznapokra, az élet ünnepeit keresem. S hogy mik ezek? Azok a felfénylő pillanatok, amelyek valódi barátságokról szólnak, vagy egy nap, amikor valamit megtanulsz még a világról, ráismersz valamire, ami szép. Azt szoktam szépnek nevezni, amiből feltárul a dolgok belső igazsága. Vonatkozik ez egy könyvre vagy filmre, zeneműre, emberre, egy mozdulatra - s nem több, mint egy pillanat. De hogy sok ünnepnap lehessen az életemben, ahhoz sokat kell tenni, és nagyon kell figyelni.</td></tr><tr><td align="left"> </td><td class="idezet" align="center">Geszti Péter</td></tr></tbody> </table>