Élet a halál után

VISZONYULÁS A HALÁLHOZ
"A halál az illúziók elvesztése."

A halál, mint biológiai jelenség az életfolyamatoknak minden általunk ismert élõ szervezetben bekövetkezõ teljes és végleges megszûnése. Az emberi halál pontos meghatározása máig ellentmondásos maradt, mert a különbözõ kultúrák, vallások és jogrendszerek igen sokféleképpen igyekeztek meghatározni a jellemzõit. A korszerû orvostudomány szerint a halál beálltának legfontosabb kritériumai az agyközpont mûködésének hiánya és az önálló légzés képességének visszafordíthatatlan megszûnése.
Vallási szempontból azért kényes kérdés a halál, mert különbséget kell tenni a (halandó) test és a (halhatatlan) lélek között, viszont a lélekrõl alapvetõen keveset tudtunk, egészen a legutóbbi idõkig. Pszichológiai szempontból is igen változatos képet mutat a különféle csoportok, társadalmak, és az egyének viszonya a halálhoz, tele ellentmondásokkal és félelmekkel. Mert az ismeretlen mindig félelmetesebb, mint az ismert.
Eltérõen viszonyulunk a saját halálunkhoz és másokéhoz. Egy közeli hozzátartozóéhoz vagy egy idegenéhez. Az elmúlás lehet gyors vagy lassú, várható vagy meglepetésszerû, könnyû vagy fájdalmasan nehéz, okozhatja baleset, erõszak, betegség vagy öregség. Ami a lényeg, és amivel mindenképpen foglalkoznunk kell, az a véglegesség és a visszafordíthatatlanság. Mindenképpen hiány, üresség marad marad a környezetben, amit az életben maradottaknak meg kell próbálniuk kitölteni valahogy, fizikailag és lelkileg egyaránt.
Jellemzõ az emberiségre, hogy az élet minden lényeges kérdésével szemben, így a halál kapcsán is telve van bizonytalansággal és ellentmondásos elképzelésekkel. Különbséget akarunk tenni a halál formái és okai közt, csökkentve vagy éppen növelve az élõk felelõsségét, mikor melyik tûnik célravezetõbbnek. Ha a magzat érdekeit nézzük, akkor az abortusz gyilkosság. Sok országban ez törvényesített módja a leendõ állampolgárok elpusztításának, legális kivégzésének, bár az egyházak egységesen elítélik és tiltják gyilkos gyakorlatát. Ha az anya és a gyermeket felnevelõ környezet érdekeit nézzük, akkor méltányolható cselekedet.
Egy bûnözõ kivégzése állami feladat, a vérbosszú és a rablógyilkosság viszont bûntény. A háborúban elkövetett mészárlás az ellenség katonái között hõstett, a civilek kiirtása etnikai tisztogatás. Ha velünk teszik ugyanezt, akkor már védtelen áldozatok legyilkolása. Régen az isteneknek áldoztunk embert, ma a jogi, politikai és pénzügyi érdekeknek. Csak az elnevezések és a vérpad kellékei változtak, a hullák ugyanazok.
Az öngyilkosságot általában elítéljük, akárcsak az eutanáziát, kivéve, ha mi vagyunk azok, akinek a halálba kell menekülnie az élet elviselhetetlen szenvedései és megoldhatatlan problémái elöl. A többségünk épp ezért jobb szereti körmönfont, ravasz módszerekkel megölni magát. Ezt nevezzük fokozatos önpusztításnak. Minden szál cigaretta egy újabb szeg a koporsóba, az alkohol és a kábítószerek úgyszintén. Mégsem kérdezzük meg a dohányos embertõl: miért akarsz öngyilkos lenni? Pláne ilyen lassú, drága és nehézkes módszerrel, ami mellesleg sok más emberre is káros a kilélegzett füst miatt. Akik esetleg szeretnének még élni, egészségesen.
Aztán ott van a nagy, kollektív emberírtó technika, a környezetszennyezés. Kipufogógázok, vegyszerek, radioaktív hulladékok, freonszórás a légkörbe. Az emberiségnek nincs bátorsága hozzá, hogy nyíltan szembenézzen a halállal, és kollektív, gyors öngyilkosságot kövessen el, kirobbantva egy termonukleáris vagy bakterológiai háborút. Sõt, egyenesen rettegünk az ilyen hatékony megoldásoktól. Inkább sunyi módon, egymásnak és önmagunknak is hazudva, lassan mérgezzük meg az életet magunk körül. Elnyújtjuk a fájdalom pillanatait, hogy legyen lehetõségünk harcolni ellene, majd reménytelenül elbukni. És ezt normális dolognak tartjuk.
A létfilozófia szemszögébõl nézve a halál elválaszthatatlan az élettõl. Én, a lélek vagyok az, aki eldöntöm a szellemi világban, hogy megszületek-e. Ezt tehetem szabadon vagy más lelkektõl és a saját vágyaimtól, karmámtól befolyásoltan. A lényeg, hogy kiválasztom az idõt és a helyet, a leendõ életem környezetét, valamint a szüleimet a fizikai világba történõ belépéshez. A reinkarnálódás persze a lélek feltudati részének törlésével jár, vagyis mindent el kell felejtened, amit addig tudtál a világmindenségrõl. Fel kell adnod az énedet, a lélek személyiségedet, hogy egy újat hozhass létre egy új közegben, új tapasztalatok alapján. Részletesen lásd: A lélek szerkezeti felépítése és mûködése címû írást.
Felejtéssel megszületni maga a halál a lélek számára. Hisz a belsõ információ tartalom tesz mindenkit egyedivé és megismételhetetlenné, individuummá. Azok, akik a szüléskor fogadják a gyermeket, persze egyáltalán nem érzik át az esemény igazi súlyát, hisz maguk is vakok az orruk elõtt zajló történés mélyebb okaival szemben. Aztán eljön a pillanat, amikor le kell vetni a testet, és megválva ennek a világnak minden illúziójától, vissza kell térni a valóságba. Innen nézve ez a halál, onnan nézve viszont újjászületés, az igazi életre ébredés.
Az emberek azért félnek a haláltól és kapaszkodnak a testi lét korlátaiba, mert a minden létezõben jelen lévõ önfenntartási kényszer, az élni akarás vágya ütközik azzal a téveszmével, hogy a halál maga a vég, a pótolhatatlan elmúlás. Azt hiszed meghalsz, mert mindenki ezt hazudta neked amióta a mostani eszedet tudod. Te pedig elhitted, mert nem volt olyan tapasztalatod, ami megcáfolta volna. Hacsak nem volt halálközeli élményed vagy nem futottál össze egy kisértettel véletlenül.
Félelmeink többségét mégsem a halál ténye vagy közelsége váltja ki, hanem az eseményeknek való kiszolgáltatottságunk. Amikor rájössz, hogy az életedet soha sem fogod tudni uralni, hogy csak erõsen korlátozott lehetõségeid vannak az erõszakkal, betegséggel, sérülésekkel szemben, és senki sem fog megvédeni, nos akkor megérted, miért mondta Buddha, hogy minden lét szenvedés. De milyen lenne a világ szenvedés nélkül?
A számomra, mint halandó lény számára mindenképpen az volna a legjobb, ha én dönthetnék, tudatosan a saját halálomról. Ahogy eldöntöttem korábban, hogy reinkarnálódni fogok és testbe lépek, úgy a kilépés idejének és módjának megválasztása is az én feladatom. Így nyugodtan megtervezhetem az életemet, elérhetem a kitûzött céljaimat, befejezhetek minden fontos tevékenységet és semmi sem marad hátra elintézetlenül. Nem kell a halál eljövetelének bizonytalanságától félnem, annak minden kellemetlenségével együtt. Amikor a darabnak vége, a színész elhagyja a színpadot.
A vallások és a jogrend az ilyenfajta eutanázia vagy öngyilkosság elítélésével és tiltásával egy olyan rendezõt, színigazgatót állítottak a lépcsõhöz, akit általában Istennek neveznek és aki tetszése szerint visszazavarhatja a fõhõst, hogy a világot jelentõ deszkákon lehelje ki lelkét, hosszú agónia után. Nem csoda, hogy hanyatlóban van egy olyan kereszténység népszerûsége, amely ennek az Istennek még a fiát is halálra kínozva, és deszkára szögelve állítja elénk, elrettentõ és követendõ példaként. Normális dolog ez? Tegye föl a kezét aki így szeretné végezni!
A másik nagyon fontos probléma a felelõsség kérdése. Általában mindenki megegyezik abban, hogy az egyén a maga életéért felel elsõsorban, s csak utána a rábízottakért és mindenki másért. Ha én magam lennék a saját halálomért felelõs, nem volna értelme a gyilkosságnak, gondatlanságból elkövetett emberölésnek, az orvosok számonkérésének mûhiba esetén, stb. Elmentem, mert el akartam menni. Ne terhelje senki lelkiismeretét vagy karmikus számláját ez a tény.
Ehelyett viszont mit csinálunk? Se élni, se meghalni nem hagyjuk egymást. Folyton ítélünk és megítéltetünk, vádaskodunk és védekezünk, harcolunk a másikkal és a saját kétségeinkkel, dönteni próbálva a magunk teremtette problémákról. Pedig a problémákat ütköztetéssel nem lehet megoldani, csak elvetéssel.
Szerencsére nem minden társadalom ilyen primitív és megtévedt szellemileg, mint a földi. Vannak olyan világok is az univerzumban, és ezekben lényegesen szebb és boldogabb élete van a lényeknek, ahol nemcsak a gyermek választja ki a szüleit, hanem azok is megválaszthatják, kit, milyen lelket akarnak gyermeküknek fogadni. Ezek a civilizációk persze nem az elutasításra, bizalmatlanságra, tudatlanságra és szeretetlenségre épülnek, mint a földi világ, hanem a szeretetre és az elfogadásra. Egy ilyen világban nem kapartatják ki a magzatot és nem teszik kukába a csecsemõt vagy adják lelencházba.
Igazi tudás nélkül persze az ilyen utópia megvalósíthatatlan. Ezekben a világokban mindenki ura a testének, az életének és a halálának. Nem vívnak egymással öldöklõ, elkeseredett harcot az egyének okkal, ok nélkül. Nincs is annyi betegség, baleset, kiszolgáltatottság, megnyomorodás, szenvedés, gyûlölet. Amikor valaki onnan el akar menni, akkor elbúcsúzik és szertartásos körülmények között meghal, megszabadul a testétõl. Vagy megfiatalítja, ha maradni szeretne, és rendelkezésére áll a megfelelõ technika, amirõl részletesebben lásd: Az életmeghosszabbítás módszerei címû írást.
Az igazán fejlett fajok még ennél is tovább mentek a testi lét problémáinak megoldásában, amikor rájöttek, hogy a tudat fennmaradásához nincs szükség feltétlenül (bármilyen) testre. Lásd: A halandó öröklét címû írást. Õk egyáltalán nem függenek a testüktõl és az anyagtól. Vagy azért, mert nincs is testük, sõt még a szellemi síkon sem vetítenek ki test alakú hologramot, vagy azért, mert tökéletesen urai annak. Õk a halhatatlanok, az elpusztíthatatlanok. Innen nézve istenek. Onnan nézve vajon mi ördögök vagyunk akkor?
Egy ilyen lény bármikor, önállóan újra tudja teremteni a testét, szinte azonnal. Nincs szükség gyógyításra, orvostudományra, sõt bányászatra, iparra, mezõgazdaságra sem, mivel ezek is csak a test szükségleteit hivatottak fedezni. Nem kell ennie, fürdenie, aludnia, aggódnia és félnie. Nem kiszolgáltatott az anyagi világ törvényeinek és a társai akaratának. Tulajdonképpen nem is születik és hal meg. Csak van (teste), ha úgy akarja.
A szellemi világban hamar rájön a lélek, hogy test nélkül sokkal könnyebb az élet, mert a tudatnak nem kell folyton tekintettel lennie a maga körül hurcolt lassú, nehézkes és sérülékeny anyagi struktúrára, a "búvárruhára". Nincs gyengeség, fájdalom és számtalan korlát elõtte térben és idõben. Épp ezért a testtõl való megszabadulás az értelem evolúciójának új szintjeit nyitja meg. A tudati halmazok szabad fúzióját, együttmûködését. Azt a fajta egységet, közösséget, amire mindannyiunk lelke vágyakozik, és amely folyamat csúcsa a Legfõbb Intelligenciával való egyesülés, akit mi Istennek hívunk.
Ajánlott irodalom: 1. Polcz Alaine - Ideje a meghalásnak. Tanulmányok. Pont Kiadó. 1998.
2. Polcz Alaine - Meghalok én is? A halál és a gyermek. Pont Kiadó. 2000.
3. Judy Laddon - Föllebben a fátyol. Új Vénusz Lap- és Könyvkiadó. 1991.
4. Raymond A. Moody - Élet az élet után. Totem Könyvkiadó. 1993.
5. Raymond A. Moody - A fényen túl. Szent István Társulat. 1989.
6. Raymond A. Moody - Visszatérés. Édesvíz Kiadó. 1992.
7. Neville Randall - Élet a halál után. Édesvíz Kiadó. 1992.
​