John Algeo
Élet a halál után
Élet és halál ellentétnek tűnik számunkra, de a halál jelentése homályos. Rendszerint ugyanazt a szót használjuk az élet végénél bekövetkező átmenetre, és azokra a körülményekre, melyek ezt az átmenetet követik, nevezetesen ez a szó: halál. Ez a kettős használat szerencsétlen, mert egy folyamatot egy állapottal kever, arra indítva minket, hogy a kettőt egynek gondoljuk. Ez arra utal, hogy ha egyszer meghaltunk, akkor nincs tovább.
Ezzel ellentétben két teljesen különböző szavunk van az ellentétes értelmű folyamatra (születés), és állapotra (élet), arra utalva, hogy a születés folyamata az élet új állapotához vezet. Világossá téve a különbséget és elkerülve az implikációt, a következőkben a haldoklás kifejezést használjuk a folyamatra, és az élet a halál után vagy halál utáni élet kifejezést a következményként jelentkező állapotra.
A teozófia megmagyarázza a haldoklás folyamatát és a halál utáni életbe való belépést, így csökkenti a rejtélyt és mérsékli mind a folyamattól, mind az állapottól való félelmet. Rettegnivaló és gondolatban elkerülendő dolog helyett a folyamat és az állapot is elkerülhetetlen kalandként jelenik meg, melyre éppoly intelligensen felkészülhetünk, mintha egy másik országba utaznánk, információkat gyűjtve a körülményekről, és megtéve azokat a lépéseket, melyek az új tapasztalatokkal való találkozásokhoz szükségesek.
Valóban lehetséges megtanulni, mi történik a fizikai haldoklás után - vagy hogy egyáltalán tovább létezünk-e? Az egyik Shakespeare-karakter utalt erre: "fel nem fedezett ország, melynek határvidékéről nem tér vissza az utazó", de valójában sok beszámolónk van arról, mi történik a haldoklás után. Ezek a beszámolók halálközeli élményekből, tisztánlátók megfigyeléseiből és a nagy világvallások hagyományaiból származnak.
A tudat tovább élése a haldoklás után ugyancsak logikus konklúzió a világ, mint racionális és rendezett hely szempontjából. Haszontalan dolog lenne megsemmisíteni egy életút tapasztalatait. Amint Manly Hall kifejezte: "Ha, amint azt a teológus szilárdan állítja, minden emberi teremtményben ott van az isteni szikra, akkor ez a szikra időtlen és megsemmisíthetetlen, és nincs ok azt feltételezni, hogy Isten a Természetben örökké él, míg Isten az emberben örökké haldoklik."
Az emberi individuum halhatatlan zarándok elképzelhetetlenül hosszabb jövővel, mint jelenlegi személyiségünk élete.
Természetesen, mivel minden individuum egyedi, és nincs két teljesen egyforma élet, a halál is egyedi minden egyes individuum számára, noha általános mintája hasonló mindenki számára, ahogyan a földi életé is. AZ élet a halál után olyan szubjektív állapot, melyről azt mondják, hogy nagyban meghatározzák az individuum attitűdjei, gondolatai és tettei - ami kiegészül az élet során elért tudatszinttel.
A teozófia úgy tartja, hogy igazi énünk nem holtabb fizikai testünk elhagyása után, mint amilyen azelőtt volt, sőt, egy idő után, aktívabbak vagyunk, mint valaha, mert elveszítjük a sűrű fizikai anyaggal való azonosulásunk és attól való függésünk. A haldoklást követően csupán megszűnünk a fizikai síkon való kifejezésünk eszközét használni. Mintha elvágnák a kommunikációhoz szükséges huzalokat, működésképtelenné téve a "fogadó szerkezetet", noha a lény, aki korábban ezen az eszközön keresztül beszélt, éppoly aktív, mint azelőtt.
Egybehangzóan a teozófiai tradícióval és a tisztánlátó megfigyelők leírásaival, két mintája van a halál utáni állapotnak. Néhány tanuló azt hiszi, hogy csak az egyik normális, de azt biztosan megállapíthatjuk, hogy két mintát írtak le. Talán, ahogyan az élet mintái különböznek, különböző mintái vannak a halál utáni állapotnak is.
A haldoklás és az éteri testmás
A két nézőpont megegyezik abban, hogy amikor valaki közeledik a haldoklás pillanatához, az éteri testmás, amely az életerőt közvetíti a sűrű fizikai testnek, kihúzódik, és magával viszi az életerőt és a finomabb testeket. Végül csak a finom magnetikus fonál, az "ezüst szál" az, ami a haldokló testhez köti. Majd a tudatosság utolsó pillanatában a végéhez közeledő inkarnáció eseményei gyorsan leperegnek - ezt a tényt megerősítik azok is, akiket halálközeli állapotból hoztak vissza az életbe. Végül a halál pillanatában az éteri szál elszakad, és az ember, lilásszürke éteri testmásába burkolva, megjelenik egy ideig a sűrű fizikai anyag felett lebegve békés öntudatlanság állapotában.
Innen nézve a haldoklás folyamata nem sokban különbözik az elalvástól, kivéve, hogy alváskor az éteri testmás kapcsolatban marad a sűrű fizikai testtel, ellátva azt vitalitással, míg haldokláskor a testmás kihúzódik, és a kapcsolat megszakad. A kihúzódás pillanatánál jelen lévők nagy segítségére lehetnek az átmenőnek azzal, hogy csendben és nyugodtan maradnak, érzelmileg nem állva ellen annak, ami történik.
Bizonyos idő elteltével - ami valamelyest változó, de rendszerint néhány órán át tart - a belső ember vagy lélek kiszabadítja magát az éteri testmásból, és így kiszabadítja magát teljesen a fizikai világból. A testmás akkor "meghal" és fokozatosan feloszlik, míg az ember tudatossága az érzelemtestben marad. Ez egy másik megközelítése annak a mondásnak, hogy az érzelmek túlélik a fizikai testet.
Az érzelmi test a halál utáni életben
Amint azt egy korábbi fejezetben megjegyeztük, az érzelmek finomabb világban léteznek, mint bármely fizikai anyag - ez a létezés egy külön terülte a saját vibrációjával, a nagyon finomtól a nagyon durváig. A haldoklás után az ember ahhoz a szinthez vonzódik, amely életében leginkább jellemezte érzelmi természetét. Az érzelemtestnek van egy bizonyosfajta homályos elemi tudata, mely érzi a változást, mikor az éteri testmástól való elkülönülés megtörténik, és hogy védje magát és ellenálljon a feloszlásnak ameddig csak lehetséges, azonnal újra kezdi rendezni finom anyagát úgy, hogy a sűrűbb, durvább vibráció alkossa a külső burkot. Csak az ezen a felületi burkon áthatolni képes hatások jutnak el a tudatig. Ezért a legtöbb nemrég elhunyt ember öntudatlan álomba merül.
Azonban az az ember, aki erős, durva érzelmek által kormányzott életet élt, olyan típusú rezgésekre ébred, mintha a purgatóriumban lenne. Nincs fizikai fájdalom, természetesen, de ennek az embernek meg kell küzdenie a betölthetetlen vágyakkal, mivel a fizikai test, mellyel azokat kielégíthetné, nem létezik többé. Ez az állapot nem büntetés, pusztán elkerülhetetlen következménye a természeti törvénynek; a fizikai világban működésbe hozott okok következménye.
Kevésbé durva hajlamú és kontrolláltabb érzelmű emberek nem fognak ilyen intenzív érzelmi stresszt tapasztalni, mert még legsűrűbb és legdurvább része az érzelemtestüknek sem tartalmaz olyan anyagot, amely ezen a frekvencián rezeg. Védett álomban vannak, míg az érzelmi test szétválogatódik arra, amit el kell hagyni, mint egy levetett héjat és arra, amit be kell építeni az újra meg újra testet öltő egyéniség kauzális testébe.
Ez az a pont, ahol eltér a két szemlélet. Az egyik úgy látja az egyéniséget, mint ami átalussza a teljes halál utáni tapasztalatot, és csak a Devachánnak nevezett mentálsíkon, egyfajta tisztán szubjektív mennyországban ébred fel. Ezt a nézőpontot a korai teozófiai tanítók terjesztették el, hogy elhárítsák a spiritualisták azon elképzelését, mely szerint a médiumok kapcsolatba léphetnek elhunyt személyek lelkével, akikről azt gondolták, hogy haláluk után tudatosan és objektíven léteznek és képesek szabadon kommunikálni az élőkkel, sőt hogy fizikailag meg is nyilvánulhatnak egy szeánszon. Teozófiai hagyomány, hogy az élő nem kommunikálhat normál esetben a holttal médiumokon keresztül, csak szubjektíven, gondolatban az ő szintjükre való emelkedéssel.
A másik nézőpont az egyéniséget csak a durvább szinteken - mely szintekre nem reagál -látja úgy, mintha aludna. Miután már az érzelmi testnek ez a része levált róla, és az érzelmi világ magasabb szintjeit elérte, ébred fel, hogy megtalálja azt az életet, ami nagyon hasonló ahhoz, amit elhagyott. E szerint a szempont szerint az érzelmi világ nagyon hasonló a földi élet kellemesebb aspektusához, bár kevésbé anyagi.
Van azonban egy fontos különbség a fizikai élethez képest. A gondolatok most láthatók, így a megtévesztés lehetetlen; e szint kommunikációja gyakorlatilag felfoghatatlan a fizikai testben élők számára. Az érzések és gondolatok világát "akadálytalan univerzumnak" hívják, ahol az anyag olyan könnyen reagál, hogy gondolni egy dologra egyet jelent a dolog azonnali megalkotásával, bár az a gondolat megszűntének pillanatában fel is oszlik.
A holtak állítólag könnyedén kommunikálnak az élőkkel, míg utóbbiak alszanak, de az éber órákban rendszerint nem tudnak kapcsolatba kerülni azokkal, akiknek tudata a fizikai világra koncentrált. Szerető gondolatok az élő barátoktól és imák a holtakért, ha nem társulnak lehangoltság érzésével, gyakran segítség és öröm forrását jelentik azoknak, akik nemrég távoztak az érzelmi síkra. A hátrahagyottak erős fájdalma azonban kellemetlenül érintik az elhunytat és egy időre még hátráltathatják is haladását.
A Devachán és a mentális test
Mindkét esetben - akár a teljes halál utáni tapasztalatot átalussza az elhunyt, vagy csak annak alacsonyabb részét - az érzelmi világ nem tart örökké. Minden ember, bármilyen volt is elmúlt élete, végül megtisztul az érzelmi vágyaktól. Úgy becsülik, hogy 20 és 40 év közt van a halál utáni érzelmi tapasztalat időtartama. Majd az egyéniség kedvezőbb és kellemesebb környezetben ébred. Ezt az ébredést a számos vallás által leírt mennyei birodalomba való belépéshez hasonlítják.
A mennyei világ vagy Devachán, mely a mentál sík (amelyről a 4. fejezetben esett szó, mint a mentáltest helyéről) négy alsó alsíkja a legmagasabb kauzális alsíkokig, speciális jellemzője állítólag az intenzív boldogság. Ez olyan világ, ahol nem létezhet gonosz és szomorúság, mert ezek le lettek dolgozva és hátra maradtak a fizikai és az érzelmi világban. Ez az a világ, ahol a vágyakozásra érkező válasz erejét csak az egyéniség vágyakozásának ereje korlátozza. Ez a szív vágyának birodalma, mert a Devachánban mi alkotjuk meg azt a világot, ami a legjobban megfelel számunkra. A Devachán megtapasztalása (egy terminus, ami azt jelenti, "az istenek birodalma") vigasz a földi élet minden fájdalmáért és csalódásáért.
A kauzális test az inkarnációk közt
Bármekkora is a Devachánban töltött idő hossza, az megfelel személyes igényeinknek. Miután szükség szerinti időt töltött a mentális világ négy alsíkján, az egyéniség felébred a három magasabb alsíkján, ahol minden, elmúlt életekben összegyűjtött maradandó képesség a kauzális testbe épül be (tárgyalva a 4. fejezetben). A halhatatlan Én, megtéve egy inkarnáció körét, hazatért, és egy ideig saját szintjén tartózkodik. A többség számára ez csupán rövid időszak meglehetősen álomszerű tudatállapotban, mégis mindenki felfogja az elmúlt élet jelentőségét és raktározza annak színe-javát a jövőben való használatra lelkiismeret és eszmények formájában.
A kauzális síkon való hosszabb-rövidebb ideig való tartózkodást követően az egyéniség kezd több tapasztalatra vágyni. Felbukkan egy következő megtestesülés képe, egy felvillanása az elkövetkező útnak. Majd a ritmikus életvágy beleviszi az egyéniséget új testek felvételébe a következő megtestesüléshez. A lélek vágya és a még több tapasztalat szükségessége visszahozza az egyént újra a születés és halál körforgásába. Ez a ciklus ismétlődik újra meg újra, mígnem az e folyamaton keresztül való tanulás és fejlődés lehetőségei kimerülnek, és a lélek ott áll az istenség küszöbén.
