Írj ide saját verseket, hogy más is örüljön a szépnek amit írsz.

Az idő mértékegysége


Száz hosszú év vajon mit jelenhet?
Csak egy évszázadot a történelembe?
Vagy két emberöltőnyi életet?
Száz tavaszt nyarat őszt és telet?

Talán egyiket sem talán mindet.
Talán inkább kezdjük kicsibe.
Mi is az mikor azt mondjuk egy pillanat?
Az vajon mennyi időt takarhat?

Egy pillanat és jövök kiabálva hangzik.
De egy óra múlva még nincs ott senki.
Az talán mindenkivel előfordult már.
Velem sokszor - mondá jó anyám.

Mennyi idő is az a fránya pillanat?
Egy óra egy perc vagy tényleg csak egy pillanat?
Egy pillanatnyi idő mit jelent a haldoklónak?
Mit jelent a pap előtt mikor jön az első hitvesi csók?

Vajon az üldözött szeretne csak még egy pillanatnyi előnyt?
Vagy a sportoló mikor egy hajszállal bukik el a cél előtt?
Egy pillanat tényleg egy pillanat? Vagy egy örökkévalóság?
Nem tudom, de számomra egy pillanat alatt halt meg a világ.

Száz évig lehet élni. S száz év alatt sok szépet megérni.
De lehet száz évig sodródni is az árral, élni s égni.
Mondják sokan ó fiam majd ha ezt a kort megérted...
S közben sokuknál fele annyi idő alatt is többet éltem.

Láttam izzó vörös naplementét a Göcseji dombságról.
Alföldi tájat, igaz képet az igaz gulyákról.
Láttam már a duna és tisza vizét is sokszor.
Tengert, hegyet, és pohárral mertem bort a hordóból.

Éltem már át szerelmet, haragot, igazat és hazugot.
Láttam már elbukni szegény és gazdagot.
Éltem és haltam is meg már, hogy félig hol teljesen.
Állt már meg a szívem és vert is már hevesen.

De mikor az őszi napsugár sikálja bőrömet.
A sóslevegő tisztítja kormos tüdőmet.
Tavasszal virágba borul az erdő, mező, kaptárakba új méz csorog.
És a dombtetőről süt le rám a vörösen izzó napkorong.

Akkor élek én igazán. És persze a pillanat.
Ez mind-mind csak egy-egy rövid pillanat.
Talán ezer vagy tízezer pillanatot éltem igazán.
A többi nem volt más rideg várakozás.

Lehet hogy én mérem rosszul az időt.
Talán csak az óra mutat csak igazat.
De ki az tudós, bölcs, ki az az illető.
Aki megmondja mi is egy pillanat.​

Fény felé
Tóth Juli
Fáj a közöny,
bekerít mint az ár.
Szíve szakad a földnek
Míg hiába vár.
Atyai gyengédséggel parancsol
S puha, nagy köntösével
A csend takar el.
Álmok színes karja
lágyan átölel.

Emberi kezek, emberi arcok
Emberségből vívott,
Embertelen harcok.

Tűznek közepében még
fénylik valami.
Irgalmasság harangját
messze hallani.

Szél támad, s a felhő
Gomolyogva gonoszságra készül
Mi marad nekünk?
Mi marad legvégül?

Kiürült szívekbe fényesség
Fénytelen szemekbe békesség.
Öleld át a vén földet!
Lépj egyet az égig!
Vissza ne nézz,
dalolva menj az utadon végig!
2006-04-25​

Ülök a néma és fekete csendben


Ülök a néma és fekete csendben,
Csak szívemben érzem a dobogást,
Ezer és ezer fehér ló
Vágtat át a sötét éjszakán.
Patáik kemény ütését
Nem bírja már mellkasom,
Vágyak és félelmek sóhaja
Hal el az ajkamon.
Várom a holnapot,
Megnyugvást remélve tőle,
Mégis, szívembe belehasít
A félelem jéghideg tőre.
Futnék már feléd, rohannék,
Akár a gondtalan vad lovak,
Lábad elé tenni a szerelmet,
De érzem, hogy erőm elhagy.
Csak ülök a néma csendben,
Szívemben csitul a dobogás,
Megértem lassan, amit kell,
Számomra meghalt a boldogság.
​

Úttalan úton

​

Ha feláldozod magad hited oltárán
és szívedbe hatol jeges tőre
Ha zokogva keresel almát a tudás fáján
mert remegsz érte, hogy ehess belőle
Ha vársz a sötétben éjfél táján
de nem látod a sorsodat előre
Ha acélba öntöd gyenge jellemed
Mondd mit vársz tőle?

Ha verítékben fuldokolva talál az ébredés
És nem tudod, hogy álom volt-e vagy valóság
Ha néha feljajdulsz az érzésre, tévedés
az élet, s nincs rá orvosság
Ha néha elragad a hév, ha sejted is
hogy a hit is csak egy emberi kórság
És rohannál a világba vakon
Bár tudod, a vége úgyis nyomorúság.

Mit gondolsz, mit látsz, mit érzel mit vársz
Mikor az úttalan úton jársz?

Vedd le végre a mérlegről a tetteidet
Ne keress tovább értelmet a szavak mögött
Csak indulj és csináld amit jónak látsz
Minden ember fölötted, de te mindenek fölött
Ne kérdezd többé, mi a jó és mi a rossz
A tükör, amibe nézel talán törött
Kérdések helyett talán jobb volna élni
Mert a megoldás megreked a józan ész sziklái között.

Ha hajnal határán a szürkületben
Furcsa árnyakat látnál tovatűnni
Vagy esti séta alatt a füledbe
Suttogó hang, s nem akar szűnni
Koromsötét éjszaka a ligetben
Úgy érzed, tovább kell menni
Vajon csak véletlen az egész?
Mit gondolsz, ezután mi fog jönni?

Végletes érzések ráncigálnak téged
Vagy napjaid agóniában peregnek
Úgy érzed még egy mozdulat és véged
Vagy megálljt parancsolnál egy egész seregnek
Ha kitéped szívedből minden emléked
Mert látod hogy mások mennyit keseregnek
De aztán újra indulsz felfedezni mindent
S szokatlan a világ, mint egy kisgyereknek.

Mit vársz, mit gondolsz, mit látsz, mit érzel
Mikor sós véred keveredik mézzel?

Vedd le végre a mérlegről a tetteidet
Ne keress értelmet őrültek között
Csak indulj és csináld amit jónak látsz
Minden ember fölötted, de te mindenek fölött
Ne kérdezd többé, mi a jó és mi a rossz
A tükör, amibe nézel talán törött
Létezés helyett talán jobb volna élni
A kérdésekkel várj, míg koporsód nem zörög.


Ha feláldozod magad hited oltárán
S tőre milliószor megfordul szívedben
Ez utolsó sétád lesz életed kertjében
A választ megtalálod kiömlő véredben.​

LASSÚ TÁNC



Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, mint az esőcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét?
Nézted a tovatűnő fényben a felkelő Nap fényét?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid,
A zene elillan...

Átrepülsz szinte minden napodon?
S amikor kérded: "Hogy s mint?"
Meghallod a választ?
Mikor a nap végetér, te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid..
A zene elillan...

Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet,
Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid.
A zene elillan.

Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék... melyet eldobsz szinte egy perc alatt.
Az Élet nem versenyfutás.
Lassíts, ne szaladj oly gyorsan,
Halld meg a zenét
Mielőtt a dal elillan.


Ezt a verset egy rákbeteg kislány írta. Az orvosok kb. 6 hónapot jósoltak neki. Talán már nem is él. Kérlek benneteket, továbbítsátok ezt az üzenetet mindenkinek, akit ismertek. Az utolsó kívánsága, hogy elmondja mindenkinek, hogy éljenek teljes életet, úgy ahogy Õ sohasem fog. Sohasem fog érettségizni, férjhez menni, sohasem lesz saját családja. De talán megszépítheti néhény ember életét. Segíts neki te is. Élj teljes életet és mondd el minél több embernek. Segíts mindenkinek, mert akkor neked is szívesen segítenek!​

Neked semmi sem drága


Neked semmi sem drága, hisz nem vagy magyar!
Nem érzed azt mit mi érzünk, ami vádol, felkavar,
Nem érted lelkünk sebeit, keserveit, bús dalait!


Neked nem drága ez a föld, nem vert itt zivatar!
De a mi népünk szenvedett, borult rá ravatal,
De a mi sorsunk akkor is csak a küzdelem marad!

Neked semmit nem jelenthet Kárpátok koszorúja!
Számunkra mégis kezdet s vég, álmaink tudója,
Számunkra a hely hol él Árpád népének utódja!

Neked értelmetlen énekünk, felesleges dalunk!
Ám a mi lelkünk szenved, űzi a rút fájdalom,
Ám mégsem kesergünk, hanem harcolunk!

Neked nem jelenthet semmit magyar lenni!
Mert nem érzed mit egy magyar szív dobog,
nem érzed mit az égbe szállva egy magyar ima mond!
​

Szépség


Ha álmodban a szépséget látod,
Feledd csak el a kinti világot:
Álmodj ébren, s lásd egyedül Őt,
Feledj el minden egyéb létezőt.

De vigyázz: az álmok múlandók,
Eltűnnek, akárcsak mi, halandók.
Az érzelmek, mik sohasem múlnak,
Nem koptatja ereje időnek s kornak.

Emlékezz hát örökké percekre,
Mikor elmerülhettél a szépségbe.
S el ne feledd őket, semmiért, soha:
Ezekből áll lelked kincstára.​

Agyvihar (Szorongó órák)


Tél áztatta makacs, ráncos lepel foszlány darabok mögött áll a szél,
Az évek, halk monoton suttogással merülnek alá a megsemmisülésbe.
Tán valami máshogy történt, a sors kijelöltje letért útjáról,
Talán, a végzet elkerüli a megfagyott reszkető gondolatokat.

Ma minden másként van mint volt azelőtt, ma a szánalom haldoklik,
A gyermekek zokogva tudatják a rég fájdalom gyökereit.
A hangok máshogy hozzák el a szavakat a szívhez,
Minden megváltozott azon az éjszakán.

De van, aki küzd még és ellen áll a végnek, a hangok ajkain reppen,
Oda kergeti tetteit, ahol már minden szertefoszlott, a lelkek kapujában.
Seregei, hadak, zsarnok makacs katonák, állnak szolgálatába a sötétnek,
Mikor a vágyak a másik világba menekítik emlék darabjaikat.​

Csak azok voltak itt, amik már feledésre voltak ítélve,
Hangok, melyek máshogy hangoztak a néma csendben,
Az elfeledt korok gyötrelmeit zárták a láz viharába,
Mikor megszületett szülni a lét sötétségébe, a vihar tenger.
Foszlott kósza hit, buzgó imák markolón hatoltak át,
Tették lelküket a porba, hulló sóhalyok útjait járva,
És mikoron már minden remény odavészett, ahol már senki nem keresi,
A lelkek lelke reppent, tova szállt, eltűnt a néma csend fogjaként,
Majd tengernyi kristálykönny patakban, álomra hajtotta fejét.

Mikoron, az ősi temetők romjai, a szerte szét dobált gondolat-foszlányok,
Emlékek kavargó viharaiban lábat vetve, forrt a feledés,
Ajkain fodrozódó vér patakokba folytották tetteiket, álmaik létét,
Talán akkor láttatta arcát, fél homályát, szeme páratlan könnyeit,
Mikoron tél volt, s a hegyek víszhangként siratták nevének reményét,
És mikor szavakra emelte száját, lázálomként szólt hozzánk.....

Mint mikor a hangja szép,
A keze remeg, a szeme kék,
Vére édes, a méz zamata,
Teste lüktet, gyász lakoma.

Asztalunkon elterülve,
Kéz a kézben, elmerülve,
Remeg még, de már csak egy percre vár,
Szeme nyitva, hangja elhalt, vége már.

Ölve sírodra borulva,
Vég-zsoltárt dúdolva,
Kezek a kőre tapadva, hidegek,
Búcsúztatja tested, vége lett.

Végállomás, a végtelen oltára előtt a foszlott rongy darabok,
Térdrerogyás, a sóhalytengerek szele belém mart, harapott,
Markolta testemet, a lelkemért jött ez éjjelen,
Mikor vörös hold kelt föl énnekem, csak énnekem.

Siratván a múlt gyökereit,
A fákat, az emlékek köveit,
A megállókat, hol kezem fogtad valaha még,
A napot mikor búcsút szóltál rég,
A napot, mikor kitárult a végtelen vég.

És a szépnek tűnő hangjai a vágynak, hallván hangjait a magánynak,
Télen a lelkek földje a Fagy Király jégszilánkként fúródó csapása alatt,
Elterülve, a vég küszöpén, mikor a szelek hangjukkal siratják a végtelent,
A sziklatormelék ahova temettek, miután elhagytál kedvesem,
A világ összeomlik, de ujraépül, remegve sok idő alatt,
A kezek ráncba futnak, majd elhal a hang, mindennek vége szakad.

Hold alatt, a fáradtság szakadéka felett, lebeg a lelked,
Halott sóhaj, törve fázva, végszó léte, elkiáltva,
Ismerd meg magad, ismerj meg engem,
Mert minden télen hidegebb lesz, mikor a nap nem kel fel többé,
A fagyhalál a köd belsejében rejlő üres léttelen gonoszsággal öl,
És minden meddő ezután, nincs élet többé, csak, a fagyhalál.

Szavaid marokra fogva, a tenyerében elporladt imák reszketése,
Kinek hangja lüktetést hozott, s ki a lét ürességébe temette magát,
Rémálmok melyek dideregve hozták el a megnyugvás tavaszát,
Hol száll a szó, a múlt emlékeinek magányaiban,
Temetve szavakat, melyeket a sóhalyok leplére írtak,
Valakik, akiknek tovatűnt létezésüket foszló mondatok őrzik.

De sok volt már, véget vetek hát a szónak,
A bánat könnyei szárazan hullanak a sáros földre,
Eltemetve azokat is, mint ahogy minden mást is eltemettek,
Elfeledve minden korok idejét, az álmok tengerének hullámait,
A léttelen üres létezés feketén gomolygó árnyék-viharát,
S kimondva azt, hogy vége hát.
​