HA A SZÜLŐ HARAGSZIK
Az élet velejárója, hogy időnként dühbe gurulunk. A harag azok közé az alapvető érzések közé tartozik, amit nap mint nap - ha akarjuk, ha nem - mindannyian átélünk. Olyan, mint a záporeső: gyorsan jön, és mindig visszatér.
Amit tudomásul kell venni, az az, hogy a szülők haragjának is megvan a maga helye a gyermeknevelésben. Ha néha, bizonyos pillanatokban nem jönnénk dühbe, ez nem feltétlen jóságunkat, jó anyaságunkat jelentené, hanem közömbösségünket érzékeltetné gyermekünkkel. A békés családi légkör megteremtéséhez olyan átgondolt módszerekre, eljárásokra is szükség van, amelyek segítik szabályozni érzelmeinket, csökkentik bennünk a feszültséget és megelőzik a haragunk agresszióban való kirobbanását, önmagunk és gyermekeink érdekében egyaránt.
Látszik rajtunk
Az érzelmek tanulmányozása során a kutatók azt tapasztalták, hogy minden érzésnek, amit átélünk, több öszszetevője is van. Az egyik, ami a külvilágnak leginkább érzékelhető, az a testi reakció. Amikor például haragot élünk át és dühösek vagyunk, akkor a hangunk megemelkedik vagy remegni kezd, még ha nem is akarjuk. Ilyenkor a szívritmus és a légzés felgyorsul, a vérnyomás nő, a torok és a száj kiszárad, az izzadás fokozódik, a végtagok megfeszülnek, majd remegni kezdenek, s a gyomor hirtelen összeszűkül. Ezekért a változásokért a vegetatív idegrendszerünk felelős. Éppen ezért, ezeket a testi reakciókat kevésbé tudjuk akaratunkkal irányítani, kevésbé állnak a tudatos irányításunk alatt. Az arckifejezésünk, mimikánk is megváltozik: szemöldökünket összehúzzuk, szánkat összeszorítjuk. Ha akarjuk, ha nem, látszik rajtunk. Különösen látja rajtunk ezeket a változásokat gyermekünk, akinek veleszületett "antennái" vannak szülei érzelmi hangulataira. Ha tehát megpróbáljuk érzelmeinket elfojtani, eltitkolni, nagy valószínűséggel nem fog sikerülni, gyermekünk (minél kisebb, annál inkább) pontosan megérzi, hogy milyen lelki állapotban vagyunk. Nem csak megérzi, de hat is rá: bizonytalanságot, félelmet fog átélni, és koránál fogva nem tud még mit kezdeni ezekkel az érzésekkel.
Egy példa a fentiekre: az anya egyre dühösebb, de igyekszik eltitkolni, elpalástolni azt, mivel nehéz lenne a haragját összeegyeztetnie a "jó anya" képével. (Vagy bármi más miatt: mert így nevelték, ezt tanulta stb.) Nem történik semmi, csak az arcán megjelenik egyfajta erőltetett mosoly, a mozdulatai egyre merevebbek, mechanikusabbak lesznek. Nem tud olyan nyitottan figyelni a gyermekére, mert el van foglalva a dühe, indulatai elnyomásával. A gyerek érzi ezt és ő is feszült, nyűgös lesz. Ez aztán fokozza az anya rossz kedvét, s már nehéz kibogozni, hogy a gyerek nyűgössége miatt feszült vagy egyébként is az lenne. És a kör bezárult. Senki sincs, aki megnyugtatná a másikat.
Tudatosítás
Nagyon fontos, hogy szembe tudjunk nézni érzelmeinkkel, bármilyen negatívnak is találjuk azokat. Ha megpróbáljuk értékelni az adott szituációt, az már egy lépés a dolog kezelésében. Mindez valahogy így hangzik: "Haragszom, mert nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném." Vagy: "Dühös vagyok a gyerekemre, mert nem úgy viselkedik, nem azt teszi, amit elvárok tőle." A tudatosítás egy fontos lépés, hiszen ha nem nyomjuk el magunkban, kisebb a veszélye annak, hogy mint kuktából a gőz, egyszer csak kirobban a mérgünk, és úgy viselkedünk, amin magunk is meglepődünk, hát még a gyerekünk.
Ha szeretünk valakit, az még nem jelenti azt, hogy időnként nem lehetünk mérgesek rá. Sokszor attól félünk, hogy haragunk károsan hathat gyermekeinknek. Saját csemetéinkkel igyekszünk türelmesen bánni, néha olyan türelmesen, hogy előbb vagy utóbb törvényszerűen kijövünk a béketűrésből, és úgy viselkedünk, mintha elvesztettük volna a józan eszünket: mérgelődünk, kiabálunk és csapkodunk. Amikor aztán végre sikerül lecsillapodnunk, akkor szégyelljük magunkat, bűntudatunk lesz és megfogadjuk, hogy ilyet többet nem csinálunk. Persze képtelenség ezt a fogadalmat betartani. Hiszen minél inkább igyekszünk türelmesek, béketűrőek lenni, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egyszer csak elszakad a cérna.
Határok
A legnyugodtabb, legtürelmesebb embernél is eljön az a pont, amikor a türelme elfogy. Tehát jó, ha a gyermekünk tudja és megtanulja, hogy hol vannak a határok. Persze nem mindegy, hogyan adjuk a tudtára.
Láttam olyan 9 hónapos gyereket, akinek az anyja egy darabig mosolyogva tűrte, hogy a csecsemője tiszta erőből húzza a haját, majd amikor a fájdalma kezdett elviselhetetlenné válni, hirtelen rákiabált a kicsire és eltaszította magától. A kislány megijedt és sírni kezdett, nem értette, hogy mi történt. Ebben az esetben jobb lett volna, ha már az elején - látva a dolog kimenetelét - finoman eltolja a fejétől a gyereket vagy valamivel eltereli a figyelmét. Ezzel megelőzhette volna a saját fájdalmát és a kicsi ijedtségét is.
Egy másik eset, amikor a kétéves, "dackorszakos" dühében belebokszol az anyjába, az anya ahelyett, hogy határozottan kifejezné nemtetszését, visszaüt a gyerek felé, érzékeltetve, hogy ő is dühös. Ezzel csak azt mutatja ki, hogy ő is csak agresszív módon képes kifejezni haragját, és nem kínál más, elfogadhatóbb megoldást.
Érzelemközvetítés
Nagyobb gyerekeknél már érzelmeink minden magyarázat nélküli egyszerű közlése is megállíthatja a gyereket. Hiszen neki a legnagyobb büntetés, ha azt éli át, hogy a szeretett szülő haragszik rá, nem szereti. Felesleges fokozni gyermekünk ijedtségét kiabálással, fenyegetéssel, veréssel - bármivel, ami megalázó neki.
Éppen ezért fontos, hogy a ránk törő érzelmeket ne fojtsuk el, hanem nevezzük néven: "Mérges vagyok!", "Nagyon megharagudtam most ezért vagy azért". Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: érzelmeink megfogalmazása, elfogadása megnyugvást hoz nekünk is, hiszen nem kell elfojtani, és gyermekünket se hergeljük feleslegesen. A dühnek ilyesfajta kifejezése teszi lehetővé a szülőknek, hogy kieresszék a mérgüket anélkül, hogy kárt okoznának vele. Így a gyerek azt is megtanulhatja, hogy a saját haragja sem valamiféle elfogadhatatlan érzés, hanem kifejezhető és elmulasztható anélkül, hogy bárkiben kárt okozna.
Ehhez persze az is kell, hogy a szülő elfogadja saját érzéseit, képes legyen azok kommunikálására és rendelkezzen olyan biztonságos, jól bevált módszerekkel, amelyekkel megszünteti, csillapítja a haragját.
Gyakran előfordul, hogy haragunk oka nem a gyerek viselkedése, hanem bármi más, ami az életünkben történt és felbosszantott minket. Természetesen ilyenkor ingerültebbek vagyunk, különben is, és a kicsik nem tudhatják, hogy nem rájuk haragszunk. Még az egészen kicsiknek is elmondhatjuk - akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy még nem értik -, hogy dühösek vagyunk valami miatt, s ezért most rosszul érezzük magunkat.
Ne füstölögjünk!
Pusztán attól, hogy tudunk róla beszélni, hogy nem kell elfojtani, nyugtatóan hat ránk és rajtunk keresztül a gyerekre is. Ha nem is érti, azt pontosan érzi, hogy milyen a hangulatunk, és azt is, hogy képesek vagyunk ezt az érzést viselni és elviselni.
Persze ügyelni kell az arányokra is. Ne "füstölögjünk vég nélkül" magunkban, gerjesztve ezzel a saját dühünket. Elég egyszer magunkba nézni és kimondani, amit érzünk. Aztán próbáljunk túllépni rajta...
Ha ilyenkor agresszívak leszünk, akkor rossz mintát is mutatunk a gyereknek. Megfigyelték, hogy az agreszszió utánzás útján tanulható: az agresszió agressziót szül! Azok a gyerekek, akiknek a szülei súlyos büntetéseket alkalmaznak, a későbbiekben jóval agresszívabbakká válnak, mint társaik.
Fontos tehát azt is tudatosítani, hogy viselkedésünkkel mindig modellt jelentünk gyermekeinknek, amit aztán utánozni fognak. Ugyanez igaz arra az esetre is, ha a gyerek azt látja, hogy a szülei nem képesek más módon kifejezni nemtetszésüket egymásnak, csak kiabálva, veszekedve.
Minden szép szónál, magyarázatnál meghatározóbb tehát az a családi minta, amit nyújtani tudunk.
Gyermekünk viselkedése minden esetben tükröt mutat nekünk, ezért igyekezzünk úgy viselkedni, úgy nevelni, hogy jó legyen mindig belenézni abba a tükörbe.
VI.évf./4.sz.
Szerző: Bokor Judit
Forrás: Baba Magazin
Az élet velejárója, hogy időnként dühbe gurulunk. A harag azok közé az alapvető érzések közé tartozik, amit nap mint nap - ha akarjuk, ha nem - mindannyian átélünk. Olyan, mint a záporeső: gyorsan jön, és mindig visszatér.
Amit tudomásul kell venni, az az, hogy a szülők haragjának is megvan a maga helye a gyermeknevelésben. Ha néha, bizonyos pillanatokban nem jönnénk dühbe, ez nem feltétlen jóságunkat, jó anyaságunkat jelentené, hanem közömbösségünket érzékeltetné gyermekünkkel. A békés családi légkör megteremtéséhez olyan átgondolt módszerekre, eljárásokra is szükség van, amelyek segítik szabályozni érzelmeinket, csökkentik bennünk a feszültséget és megelőzik a haragunk agresszióban való kirobbanását, önmagunk és gyermekeink érdekében egyaránt.
Látszik rajtunk
Az érzelmek tanulmányozása során a kutatók azt tapasztalták, hogy minden érzésnek, amit átélünk, több öszszetevője is van. Az egyik, ami a külvilágnak leginkább érzékelhető, az a testi reakció. Amikor például haragot élünk át és dühösek vagyunk, akkor a hangunk megemelkedik vagy remegni kezd, még ha nem is akarjuk. Ilyenkor a szívritmus és a légzés felgyorsul, a vérnyomás nő, a torok és a száj kiszárad, az izzadás fokozódik, a végtagok megfeszülnek, majd remegni kezdenek, s a gyomor hirtelen összeszűkül. Ezekért a változásokért a vegetatív idegrendszerünk felelős. Éppen ezért, ezeket a testi reakciókat kevésbé tudjuk akaratunkkal irányítani, kevésbé állnak a tudatos irányításunk alatt. Az arckifejezésünk, mimikánk is megváltozik: szemöldökünket összehúzzuk, szánkat összeszorítjuk. Ha akarjuk, ha nem, látszik rajtunk. Különösen látja rajtunk ezeket a változásokat gyermekünk, akinek veleszületett "antennái" vannak szülei érzelmi hangulataira. Ha tehát megpróbáljuk érzelmeinket elfojtani, eltitkolni, nagy valószínűséggel nem fog sikerülni, gyermekünk (minél kisebb, annál inkább) pontosan megérzi, hogy milyen lelki állapotban vagyunk. Nem csak megérzi, de hat is rá: bizonytalanságot, félelmet fog átélni, és koránál fogva nem tud még mit kezdeni ezekkel az érzésekkel.
Egy példa a fentiekre: az anya egyre dühösebb, de igyekszik eltitkolni, elpalástolni azt, mivel nehéz lenne a haragját összeegyeztetnie a "jó anya" képével. (Vagy bármi más miatt: mert így nevelték, ezt tanulta stb.) Nem történik semmi, csak az arcán megjelenik egyfajta erőltetett mosoly, a mozdulatai egyre merevebbek, mechanikusabbak lesznek. Nem tud olyan nyitottan figyelni a gyermekére, mert el van foglalva a dühe, indulatai elnyomásával. A gyerek érzi ezt és ő is feszült, nyűgös lesz. Ez aztán fokozza az anya rossz kedvét, s már nehéz kibogozni, hogy a gyerek nyűgössége miatt feszült vagy egyébként is az lenne. És a kör bezárult. Senki sincs, aki megnyugtatná a másikat.
Tudatosítás
Nagyon fontos, hogy szembe tudjunk nézni érzelmeinkkel, bármilyen negatívnak is találjuk azokat. Ha megpróbáljuk értékelni az adott szituációt, az már egy lépés a dolog kezelésében. Mindez valahogy így hangzik: "Haragszom, mert nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném." Vagy: "Dühös vagyok a gyerekemre, mert nem úgy viselkedik, nem azt teszi, amit elvárok tőle." A tudatosítás egy fontos lépés, hiszen ha nem nyomjuk el magunkban, kisebb a veszélye annak, hogy mint kuktából a gőz, egyszer csak kirobban a mérgünk, és úgy viselkedünk, amin magunk is meglepődünk, hát még a gyerekünk.
Ha szeretünk valakit, az még nem jelenti azt, hogy időnként nem lehetünk mérgesek rá. Sokszor attól félünk, hogy haragunk károsan hathat gyermekeinknek. Saját csemetéinkkel igyekszünk türelmesen bánni, néha olyan türelmesen, hogy előbb vagy utóbb törvényszerűen kijövünk a béketűrésből, és úgy viselkedünk, mintha elvesztettük volna a józan eszünket: mérgelődünk, kiabálunk és csapkodunk. Amikor aztán végre sikerül lecsillapodnunk, akkor szégyelljük magunkat, bűntudatunk lesz és megfogadjuk, hogy ilyet többet nem csinálunk. Persze képtelenség ezt a fogadalmat betartani. Hiszen minél inkább igyekszünk türelmesek, béketűrőek lenni, annál nagyobb a valószínűsége, hogy egyszer csak elszakad a cérna.
Határok
A legnyugodtabb, legtürelmesebb embernél is eljön az a pont, amikor a türelme elfogy. Tehát jó, ha a gyermekünk tudja és megtanulja, hogy hol vannak a határok. Persze nem mindegy, hogyan adjuk a tudtára.
Láttam olyan 9 hónapos gyereket, akinek az anyja egy darabig mosolyogva tűrte, hogy a csecsemője tiszta erőből húzza a haját, majd amikor a fájdalma kezdett elviselhetetlenné válni, hirtelen rákiabált a kicsire és eltaszította magától. A kislány megijedt és sírni kezdett, nem értette, hogy mi történt. Ebben az esetben jobb lett volna, ha már az elején - látva a dolog kimenetelét - finoman eltolja a fejétől a gyereket vagy valamivel eltereli a figyelmét. Ezzel megelőzhette volna a saját fájdalmát és a kicsi ijedtségét is.
Egy másik eset, amikor a kétéves, "dackorszakos" dühében belebokszol az anyjába, az anya ahelyett, hogy határozottan kifejezné nemtetszését, visszaüt a gyerek felé, érzékeltetve, hogy ő is dühös. Ezzel csak azt mutatja ki, hogy ő is csak agresszív módon képes kifejezni haragját, és nem kínál más, elfogadhatóbb megoldást.
Érzelemközvetítés
Nagyobb gyerekeknél már érzelmeink minden magyarázat nélküli egyszerű közlése is megállíthatja a gyereket. Hiszen neki a legnagyobb büntetés, ha azt éli át, hogy a szeretett szülő haragszik rá, nem szereti. Felesleges fokozni gyermekünk ijedtségét kiabálással, fenyegetéssel, veréssel - bármivel, ami megalázó neki.
Éppen ezért fontos, hogy a ránk törő érzelmeket ne fojtsuk el, hanem nevezzük néven: "Mérges vagyok!", "Nagyon megharagudtam most ezért vagy azért". Ezzel két legyet ütünk egy csapásra: érzelmeink megfogalmazása, elfogadása megnyugvást hoz nekünk is, hiszen nem kell elfojtani, és gyermekünket se hergeljük feleslegesen. A dühnek ilyesfajta kifejezése teszi lehetővé a szülőknek, hogy kieresszék a mérgüket anélkül, hogy kárt okoznának vele. Így a gyerek azt is megtanulhatja, hogy a saját haragja sem valamiféle elfogadhatatlan érzés, hanem kifejezhető és elmulasztható anélkül, hogy bárkiben kárt okozna.
Ehhez persze az is kell, hogy a szülő elfogadja saját érzéseit, képes legyen azok kommunikálására és rendelkezzen olyan biztonságos, jól bevált módszerekkel, amelyekkel megszünteti, csillapítja a haragját.
Gyakran előfordul, hogy haragunk oka nem a gyerek viselkedése, hanem bármi más, ami az életünkben történt és felbosszantott minket. Természetesen ilyenkor ingerültebbek vagyunk, különben is, és a kicsik nem tudhatják, hogy nem rájuk haragszunk. Még az egészen kicsiknek is elmondhatjuk - akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy még nem értik -, hogy dühösek vagyunk valami miatt, s ezért most rosszul érezzük magunkat.
Ne füstölögjünk!
Pusztán attól, hogy tudunk róla beszélni, hogy nem kell elfojtani, nyugtatóan hat ránk és rajtunk keresztül a gyerekre is. Ha nem is érti, azt pontosan érzi, hogy milyen a hangulatunk, és azt is, hogy képesek vagyunk ezt az érzést viselni és elviselni.
Persze ügyelni kell az arányokra is. Ne "füstölögjünk vég nélkül" magunkban, gerjesztve ezzel a saját dühünket. Elég egyszer magunkba nézni és kimondani, amit érzünk. Aztán próbáljunk túllépni rajta...
Ha ilyenkor agresszívak leszünk, akkor rossz mintát is mutatunk a gyereknek. Megfigyelték, hogy az agreszszió utánzás útján tanulható: az agresszió agressziót szül! Azok a gyerekek, akiknek a szülei súlyos büntetéseket alkalmaznak, a későbbiekben jóval agresszívabbakká válnak, mint társaik.
Fontos tehát azt is tudatosítani, hogy viselkedésünkkel mindig modellt jelentünk gyermekeinknek, amit aztán utánozni fognak. Ugyanez igaz arra az esetre is, ha a gyerek azt látja, hogy a szülei nem képesek más módon kifejezni nemtetszésüket egymásnak, csak kiabálva, veszekedve.
Minden szép szónál, magyarázatnál meghatározóbb tehát az a családi minta, amit nyújtani tudunk.
Gyermekünk viselkedése minden esetben tükröt mutat nekünk, ezért igyekezzünk úgy viselkedni, úgy nevelni, hogy jó legyen mindig belenézni abba a tükörbe.
VI.évf./4.sz.
Szerző: Bokor Judit
Forrás: Baba Magazin
