„A férjem most már a feleségem, és jobb a házasságunk, mint valaha”

Egy este épp hazafelé tartottunk az egyik elbaltázott randink után. A férjem megint rosszkedvű volt, krónikus melankólia uralta a napjait, mintha ő maga lett volna a megtestesült Füles. Ez a boldogtalanság már ránk telepedett évek óta.

„Ott voltam én, a jókedvű, szociális, nevetős ember az egyik oldalon, a másikon pedig a férjem, a csendes, borongós, elszigetelt fajta. Ritkán fordult elő, hogy elmentünk volna randizni, és olyankor is mindig jól megfogható pillanat volt, amikor Füles elkezdte összepisilni a mi kis mennyországunkat.

– Bárcsak elmondanád, mit van veled – mondtam, ahogy hazafelé autóztunk.

– Nem tudom – válaszolta.

– Már 22 éve együtt vagyunk, és boldog voltál az együtt töltött évek többségében.

– Tudom – ismerte el.

– Velem van a baj? Miattam vagy boldogtalan? Vagy a családunk miatt? – sóhajtottam.

– Nem, nem miattad és nem a gyerekek miatt van. Semmi köze hozzátok.

– Belefáradtam, hogy folyton a szőnyeg alá söpörjük ezt. Itt az ideje, hogy őszinték legyünk egymással. Semmi sem fog változni, ha nem mondod el, mi a gond.

– Képtelen vagyok rá – meredt maga elé, szorítva a kormányt.

– Meleg vagy? – vágtam bele a közepébe, mert gondoltam valami nagy titok lehet csak mögötte, úgyhogy a találgatás jó ötletnek tűnt. Végül is, néha így alakul az élet.

– Nem – mondta.

– Akkor nő akarsz lenni vagy ilyesmi? – dobtam be egy számomra őrült kérdést. Nem válaszolt. Hirtelen megvilágosodtam. De hallani akartam a választ. – Te… te igazából nő vagy? – Még nagyobb csend. A gyomrom felfordult, hányingerem lett.

– Nem tudok erről beszélni – mondta a legvékonyabb, legsérülékenyebb hangon, amit valaha is hallottam tőle. Úgy éreztem, ezen a ponton megszakadt a szívem.

Az élet, amit addig ismertem, amiben volt egy férjem, szertefoszlott aznap éjjel. Meghalt minden körülöttem.
Azt hittem, tudok mindent a férjemről. De akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, egyáltalán nem ismerem ezt az embert. Nem hittem volna, hogy ilyesmi kétszer is előfordulhat egy családban (a lányunk, Alexis is transznemű). Nem értettem, hogy tudta eltitkolni két évtizedig előlem. Nem tudtam, hogy mi lesz ezután, hogyan hat ez majd a családunkra, a gyerekeinkre, a férjem munkájára.

Elárulva, megbántva, lesújtva, mérgesnek és ijedtnek éreztem magam. Ő pedig csak lehúzódott egy parkolóban és mélységesen megkönnyebbülve annyit mondott, hogy nem hitte volna, hogy elmondja bárkinek ebben az életben, és tessék, most már tudom. Egyszerre akartam üvölteni vele és megölelni őt.

Teljesen elveszettek voltunk egy ismeretlen terepen.
Mindez 8 hónapja történt. Jó lenne azt mondani, hogy könnyű volt ez a pár hónap, de sajnos nem így van. Az első hónapok kifejezetten egy hullámvasútra emlékeztettek. Nem gondoltam volna, hogy túléljük ezt az időszakot együtt, amíg a férjem átváltozott nővé, és megszületett belőle Zoe. De végül jóra fordult minden, Zoeval az élet csodálatos.

Még a neve kiválasztásában is segítettem neki, megvétóztam minden ötletét, ami nem tetszett. Sok nem tetszett. Nem biztos, hogy akkoriban érezte a támogatásomat. Mostanra már hivatalosan is megváltoztatta a nevét és nemét is, az anyakönyvi kivonatán nőként és Zoeként van bejegyezve. Ez azt jelenti, hogy azóta én egy meleg házasságban élek. Kicsit meredeken hangozhat egy kívülálló számára, de nekem nem volt probléma, hogy ugyanolyan nemű legyen a házastársam. Így tűnt helyesnek, hát ezt tettem. Végre, 22 év együttlét után megkaptam a párom teljes valóját, nemcsak azt a részét, amit addig megmutathatott magából. A körülötte lebegő szürke Füles-felhő pedig eltűnt, mintha sosem lett volna. A feleségem nagyszerű ember, vidám és társaságkedvelő most már, hogy jól érzi magát a saját bőrében. Sosem voltunk még ilyen boldogak.

Tudom, hogy horrorisztikus sztorik keringenek arról, hogy mi mindent kell elviselniük azoknak, akikről kiderül a környezetük számára, hogy melegek vagy transzneműek. Nekünk nem volt egyetlen atrocitásunk sem. A családunk, barátaink és szomszédaink mind elképesztően elfogadóak voltak. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen sok nyitott szívű, gondoskodó ember vesz körül minket. Egészen máig. Ma megy Zoe először nőként dolgozni, sok múlik azon, hogyan fogadják a nemváltását a munkahelyén, úgyhogy érthetően tiszta ideg. De a legjobb út az egyenes út, még ha nehéz is. Ha ezt meglépi, akkor nincs több rejtőzködés, én mondhatom mindenki előtt, hogy feleségem van, és végre a gyerekeink is mondhatják, hogy két anyukájuk van.

Nem kell azon gondolkodnunk, hogy kinek mondtuk el és kinek nem, ki tudja és ki nem, ki az, aki még nem tudhatja meg, mert elmondhatja valakinek… iszonyatosan fárasztó volt így élni mindannyiunknak. A reakcióktól már nem félek. A mi világunk annyira tele van most szeretettel és elfogadással, hogy nem férnek bele mások gyűlölködő gondolatai. Ha mindazt olvasták volna, amit én ebben a témában, akkor már ők sem félnének ettől, és nem dobálnák meg a transzneműeket és melegeket. Nem ítélkeznének. Nem tartanának minket furcsának és betegnek. A tudás biztonságot ad, úgyhogy mielőtt még megírnád kommentekben, hogy milyen nagy baj a világnak, hogy mi létezünk, inkább olvass. A mi életünk így teljes és boldog, nem adnám senki másért a transznemű feleségemet.”

YourTango

2.jpg
 
Teljesen elveszettek voltunk egy ismeretlen terepen.
Mindez 8 hónapja történt. Jó lenne azt mondani, hogy könnyű volt ez a pár hónap, de sajnos nem így van. Az első hónapok kifejezetten egy hullámvasútra emlékeztettek. Nem gondoltam volna, hogy túléljük ezt az időszakot együtt, amíg a férjem átváltozott nővé, és megszületett belőle Zoe. De végül jóra fordult minden, Zoeval az élet csodálatos.

Az elfogadás a legcsodálatosabb emberi tulajdonság, az élet bármely területén.
Kár, hogy az "első benyomás" miatt mégis számtalan előítélettel birkózik meg mindenki, nap mint nap!:rolleyes:
 
Nem tudom átérezni az ilyen emberek problémáit. Egyben örülök neki hogy már csak ezek a dolgok azok amik motiválják őket.
Hiszen még eddig sosem merült fel bennem hogy nő legyek. Nem is érdekel a dolog.
DE talán ennél jobban foglalkoztat az hogy miért nem volt jó férfinak lenni? Mivel ad többet az hogy most már nő vagyok?
Mit nem tudott megtenni férfiként ?
Csak a szex?
Rengeteg kérdés merült fel bennem.
 
Rengeteg kérdés merült fel bennem.
Az első benyomás mögött általában nincs tartalom, csak az "átlagos emberhez képest" mércén alapul.
Az átlagos ember: nem túl magas, nem túl alacsony, nincs túlsúlya, szabályos az arca, értelmes a tekintete, minden porcikája ép és megfelelő méretű, valamint minden egyéb átlagos követelménynek megfelel, külső jegyei mutatják a nemi identitását is.
Ám, ha valaki ettől bármiben eltér, az már zavarba ejtő az átlagos ember szemében, ezért diszkrimináció áldozattá válhat.
 
Utoljára módosítva:
Hát, minden oké volt a cikkben am íg ezt nem olvastam:

Nem tartanának minket furcsának és betegnek.

Én igenis furcsának tartom, ha nem is a feleséget, de a férjet. A feleség nem sok mindent tehetett végülis az elfogadáson kívül, ha nem akarja felrúgni a házasságot, ami nem biztos hogy megérte volna neki anyagilag, illetve a gyerekek miatt.

De azért nehogymár egy efféle pasi(?) ne legyen még FURCSA se!

És igen, BETEGNEK TARTOM.

Az más kérdés, hogy ettől még lehet őt szeretni, kell is ez, el is kell fogadni, ezzel mind egyetértek, és ha találkoznék vele, eszembe se lenne őt gúnyolni. De azért ezt nehogy már normálisnak tartsuk, ha pedig nem normális akkor BETEG. Ez van, na!

Amúgy igen, én is gondolkoztam párszor azon, milyen lenne nőnek lennem. Ezt most @setni megjegyzése miatt írom. Önmagában az ha valaki ilyesmi morfondírozik, nem betegség. A baj az, ha ezt annyira komolyan veszi hogy meg is lépi...

Mindenki eljátszik a gondolattal, milyen lennne királynak lenni, meg hősnek, meg űrhajósnak, stb, efféle lehet az is ha eltöpreng azon, milyen lehet a másik nem bőrében. De az efféle képzeletjátékokat nem szabad összekeverni a valósággal.

Amúgy értem én, egyesekewt miért vonz a női élet. A férfiak élete nagyon versenycentrikus, s ez sokakat riaszt. Na de aki férfinak született, akkor is férfi. Akadnak akik nem tudnak megfelelni e férfilét követelményeinek minimálisan se, ők érthető hogy ha lehet, megpróbálnak nők lenni. Na de épp emiatt betegek, mert nem tudják hozni azt a szintet minimálisan se, amit muszáj lenne. S nem kell azzal jönni hogy de esetleg milliomosok már stb. Hiába, ha a helytállás nekik túl nagy lelki teher. Ekkor ők betegek: lelkibetegek.

Emiatt lehet őket sajnálni, lehet segíteni rajtuk átoperálással, elfogadással, stb, kiközösíteni se kell őket, de ne tegyünk úgy, mintha ez nem betegség volna hanem normális!
 
Eléggé ambivalens érzéseim vannak a cikk kapcsán.
Úgy vélem, az emberek jelentős (túlnyomó) része (mondjuk 95%? 98%) tökéletesen "problémamentesen" áll a képrdéshez, hogy úgy "írjam": "miért is kell, hogy ez érdekeljen engem?". Ha ez így van - már pedig szerintem így van -, akkor igazából mi is ebben a fontos, említésre méltó?
Az, hogy esetleg pár elmebeteg ilyeneken éli ki a torz vágyait, frusztrációját, az pedig büntetőjögi kategória.
Szóval sok boldogságot kívánok nekik, de igazából nem látok ebben semmi olyat, ami miatt ez a történet "vezércikk" a "nyugati keresztény-zsidó" kultúrkörben.

Ha ugyanez a történet mondjuk Szaúd-Arábiából jött volna, akkor már csettintenék.
 
Egy este épp hazafelé tartottunk az egyik elbaltázott randink után. A férjem megint rosszkedvű volt, krónikus melankólia uralta a napjait, mintha ő maga lett volna a megtestesült Füles. Ez a boldogtalanság már ránk telepedett évek óta.

„Ott voltam én, a jókedvű, szociális, nevetős ember az egyik oldalon, a másikon pedig a férjem, a csendes, borongós, elszigetelt fajta. Ritkán fordult elő, hogy elmentünk volna randizni, és olyankor is mindig jól megfogható pillanat volt, amikor Füles elkezdte összepisilni a mi kis mennyországunkat.

– Bárcsak elmondanád, mit van veled – mondtam, ahogy hazafelé autóztunk.

– Nem tudom – válaszolta.

– Már 22 éve együtt vagyunk, és boldog voltál az együtt töltött évek többségében.

– Tudom – ismerte el.

– Velem van a baj? Miattam vagy boldogtalan? Vagy a családunk miatt? – sóhajtottam.

– Nem, nem miattad és nem a gyerekek miatt van. Semmi köze hozzátok.

– Belefáradtam, hogy folyton a szőnyeg alá söpörjük ezt. Itt az ideje, hogy őszinték legyünk egymással. Semmi sem fog változni, ha nem mondod el, mi a gond.

– Képtelen vagyok rá – meredt maga elé, szorítva a kormányt.

– Meleg vagy? – vágtam bele a közepébe, mert gondoltam valami nagy titok lehet csak mögötte, úgyhogy a találgatás jó ötletnek tűnt. Végül is, néha így alakul az élet.

– Nem – mondta.

– Akkor nő akarsz lenni vagy ilyesmi? – dobtam be egy számomra őrült kérdést. Nem válaszolt. Hirtelen megvilágosodtam. De hallani akartam a választ. – Te… te igazából nő vagy? – Még nagyobb csend. A gyomrom felfordult, hányingerem lett.

– Nem tudok erről beszélni – mondta a legvékonyabb, legsérülékenyebb hangon, amit valaha is hallottam tőle. Úgy éreztem, ezen a ponton megszakadt a szívem.

Az élet, amit addig ismertem, amiben volt egy férjem, szertefoszlott aznap éjjel. Meghalt minden körülöttem.
Azt hittem, tudok mindent a férjemről. De akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, egyáltalán nem ismerem ezt az embert. Nem hittem volna, hogy ilyesmi kétszer is előfordulhat egy családban (a lányunk, Alexis is transznemű). Nem értettem, hogy tudta eltitkolni két évtizedig előlem. Nem tudtam, hogy mi lesz ezután, hogyan hat ez majd a családunkra, a gyerekeinkre, a férjem munkájára.

Elárulva, megbántva, lesújtva, mérgesnek és ijedtnek éreztem magam. Ő pedig csak lehúzódott egy parkolóban és mélységesen megkönnyebbülve annyit mondott, hogy nem hitte volna, hogy elmondja bárkinek ebben az életben, és tessék, most már tudom. Egyszerre akartam üvölteni vele és megölelni őt.

Teljesen elveszettek voltunk egy ismeretlen terepen.
Mindez 8 hónapja történt. Jó lenne azt mondani, hogy könnyű volt ez a pár hónap, de sajnos nem így van. Az első hónapok kifejezetten egy hullámvasútra emlékeztettek. Nem gondoltam volna, hogy túléljük ezt az időszakot együtt, amíg a férjem átváltozott nővé, és megszületett belőle Zoe. De végül jóra fordult minden, Zoeval az élet csodálatos.

Még a neve kiválasztásában is segítettem neki, megvétóztam minden ötletét, ami nem tetszett. Sok nem tetszett. Nem biztos, hogy akkoriban érezte a támogatásomat. Mostanra már hivatalosan is megváltoztatta a nevét és nemét is, az anyakönyvi kivonatán nőként és Zoeként van bejegyezve. Ez azt jelenti, hogy azóta én egy meleg házasságban élek. Kicsit meredeken hangozhat egy kívülálló számára, de nekem nem volt probléma, hogy ugyanolyan nemű legyen a házastársam. Így tűnt helyesnek, hát ezt tettem. Végre, 22 év együttlét után megkaptam a párom teljes valóját, nemcsak azt a részét, amit addig megmutathatott magából. A körülötte lebegő szürke Füles-felhő pedig eltűnt, mintha sosem lett volna. A feleségem nagyszerű ember, vidám és társaságkedvelő most már, hogy jól érzi magát a saját bőrében. Sosem voltunk még ilyen boldogak.

Tudom, hogy horrorisztikus sztorik keringenek arról, hogy mi mindent kell elviselniük azoknak, akikről kiderül a környezetük számára, hogy melegek vagy transzneműek. Nekünk nem volt egyetlen atrocitásunk sem. A családunk, barátaink és szomszédaink mind elképesztően elfogadóak voltak. Szerencsések vagyunk, hogy ilyen sok nyitott szívű, gondoskodó ember vesz körül minket. Egészen máig. Ma megy Zoe először nőként dolgozni, sok múlik azon, hogyan fogadják a nemváltását a munkahelyén, úgyhogy érthetően tiszta ideg. De a legjobb út az egyenes út, még ha nehéz is. Ha ezt meglépi, akkor nincs több rejtőzködés, én mondhatom mindenki előtt, hogy feleségem van, és végre a gyerekeink is mondhatják, hogy két anyukájuk van.

Nem kell azon gondolkodnunk, hogy kinek mondtuk el és kinek nem, ki tudja és ki nem, ki az, aki még nem tudhatja meg, mert elmondhatja valakinek… iszonyatosan fárasztó volt így élni mindannyiunknak. A reakcióktól már nem félek. A mi világunk annyira tele van most szeretettel és elfogadással, hogy nem férnek bele mások gyűlölködő gondolatai. Ha mindazt olvasták volna, amit én ebben a témában, akkor már ők sem félnének ettől, és nem dobálnák meg a transzneműeket és melegeket. Nem ítélkeznének. Nem tartanának minket furcsának és betegnek. A tudás biztonságot ad, úgyhogy mielőtt még megírnád kommentekben, hogy milyen nagy baj a világnak, hogy mi létezünk, inkább olvass. A mi életünk így teljes és boldog, nem adnám senki másért a transznemű feleségemet.”

YourTango

2.jpg
Nem tudom átérezni az ilyen emberek problémáit. Egyben örülök neki hogy már csak ezek a dolgok azok amik motiválják őket.
Hiszen még eddig sosem merült fel bennem hogy nő legyek. Nem is érdekel a dolog.
DE talán ennél jobban foglalkoztat az hogy miért nem volt jó férfinak lenni? Mivel ad többet az hogy most már nő vagyok?
Mit nem tudott megtenni férfiként ?
Csak a szex?
Rengeteg kérdés merült fel bennem.
*
Kedves Setni!
Ebben a történetben pontosan az a legszebb, hogy a nagy változtatás után is együtt maradtak, sőt együtt élnek, mind a mai napig.
Ez viszont már több a szexnél, ez már az igazi szeretet. Akik úgy születnek, hogy férfi-, vagy női testben de ellenkező nemű lélekkel, ez előfordul. Az ő életük sokkal nehezebb, mint azoknak, akiknek a test, a lélek és a szellem - mind együtt van. Semmiképpen nem sajnálom le őket, elfogadom a helyzetet és őket is.
G.B.
 
Hiába, ha a helytállás nekik túl nagy lelki teher. Ekkor ők betegek: lelkibetegek.
Emiatt lehet őket sajnálni, lehet segíteni rajtuk átoperálással, elfogadással, stb, kiközösíteni se kell őket, de ne tegyünk úgy, mintha ez nem betegség volna hanem normális!
Akkor vizsgáljuk meg, kiben mi kelt nyugtalanságot?

A precíz emberben ha hányaveti munkát lát, a rendszeretőben a rendetlenség, a szorgalmasban, ha nem teljesített valami feladatot, vagy a tükörképed, ha egy idegen néz vissza rád reggel. Aztán aggódunk a pénz miatt, a politika miatt, a gyermekünkért, és sorolhatnám. Ezek átmeneti nyugtalanságot okozó dolgok. Ez nem betegség, hanem alapból az emberbe épített érzés.

Gondold át, milyen az, ha olyan bánat emészt, ami állandó és feloldhatatlan szorongást okoz és miatta más embernek mutatod magad mindenki előtt! :dr_9:
 
Utoljára módosítva:
Akkor vizsgáljuk meg, kiben mi kelt nyugtalanságot?

A precíz emberben ha hányaveti munkát lát, a rendszeretőben a rendetlenség, a szorgalmasban, ha nem teljesített valami feladatot, vagy a tükörképed, ha egy idegen néz vissza rád reggel. Aztán aggódunk a pénz miatt, a politika miatt, a gyermekünkért, és sorolhatnám. Ezek átmeneti nyugtalanságot okozó dolgok. Ez nem betegség, hanem alapból az emberbe épített érzés.

Gondold át, milyen az, ha olyan bánat emészt, ami állandó és feloldhatatlan szorongást okoz és miatta más embernek mutatod magad mindenki előtt! :dr_9:

Most nem értem ám, mit akarsz ezzel mondani nekem. Min vitatkozol? (Vitatkozol-e egyáltalán?) Mert már bocs, én mint informatikus, meglehetősen bináris kategóriákban gondolkodom, a tiszta beszédet szeretem. Nem azt mondom hogy nincsenek nálam átmenetek bizonyos témákban, de nem szeretek se beszédben, se hozzászólásokban holmi „mögöttes tartalmakat” keresni, meg „a sorok közt olvasni”.

Azaz: Én egy árva szót se írtam holmi „nyugtalanságról”, meg tükörképről, meg satöbbi. Nem értem mire célzol. Ha azt akarod közölni, hogy márpedig szerinted ez igenis NEM betegség, emiatt nincs igazam, akkor mondd ki nyíltan! Ha ezt teszed, majd vállat vonok hogy oké, ez a te véleményed, legfeljebb magamban meglesz a véleményem az étékítéletedről. Amennyiben netán e nézetedet alá próbálod támasztani TÉNYEKKEL, illetve logikus(nak látszó) ÉRVEKKEL, akkor lehet hogy megpróbálok vitatkozni veled. (nem biztos, annyira nem izgat a téma, de elképzelhető).

De ez így most ahogy fentebb írtad, nekem rém homályos.
 

A modell nem is mosolyog. Nem csodálom. Biztos érzi, hogy ezeket felvenni magára és bemutatni még tengernyi pénz ellenében is irtó ciki.

Különben meg, azt hiszem azért ezek a ruhák igenis tök jók, megvan a maguk remek alkalmazási területe: ezeket biztos a MELEGFELVONULÁSOKRA, tehát a „Pride-parádékra” találták ki!

Oda nagyon megfelelnek szerintem is, gratulálok a kiagyalóiknak!

De hogy én soha máskor fel nem venném egyiket se, az biztos mint a halál. Kizárólag melegfelvonulásra. Ja, most jut eszembe, olyanon még nem voltam, és soha nem is akarok elmenni rá. Hm... Akkor azt hiszem én már úgy halok meg, hogy efféle maskara soha nem lesz rajtam...
 
A divat bemutatok ruhait nem igen hordjak halando emberek mert mind fantazia ruhak es a napi viselettol fenyevnyi tavolsagra vannak.
 
Nem vitának szántam. Mindenki "lelki beteg" időnként. A mértéke, hogy az mennyire "normális", elég relatív dolog.

Ez igaz, de azért legalább abban meg lehetne egyezni mint „common sense”, hogy az már biztosan és tutira nem normális ha valaki annyira „lelki beteg”, hogy emiatt levágatja a micsodáját, hogy ennyivel jobban hasonlítson a másik nemre. Mert tetszik vagy se, akkor se fogom nőnek tartani igazából, hiszen a sejtjeiben akkor is ott van az Y kromoszóma.
 

Hírdetőink

kmtv.ca

kmtv.ca

Friss profil üzenetek

Sziasztok! Valakinek van 7.-es Kémia témazárója?
poptya wrote on Melitta's profile.
Kedves Melitta:)
Most találtam egy cikket, talán érdemesnek találod, hogy kikerüljön a Hírek közé:)
További szép napot és jó egészséget:)
horzsa wrote on Syncmaster's profile.
Kedves Syncmaster,
a hozzszólásokban találtam, hogy korábban felrakta '70-es évek legendás autó kvartett paklijait. '73 kiadást és a '75-t 'és a '77-t
Sajnos a datás linkek már nem működnek, fel tudná tenni esetleg valahova újra?
üdv:
Éva
Keresem Daniella steel fordulópont című könyvet. Kérem akinek meg van ossza meg velem. Köszönöm.
oxenden oxenden wrote on Jekatyerina68's profile.
Keresem a következő könyvet letölthető formában, vagy megvételre . Tudna valki segíteni? Köszönöm.
Címe:
Sírjak vagy nevessek ? Az emberi agy boldogságra hangolható.

Statisztikák

Témák
36,895
Üzenet
4,493,890
Tagok
596,209
Legújabb tagunk
Ромашка
Oldal tetejére