Most úgy látom, hogy útban az ember egyetlen belső Napja felé fényes tükröt sokszor a másik emberen keresztül keresek. Nagy csapda ez. Rajta keresztül látni, rajta keresztül érezni, mit is?, kit is? Önmagam, vagy csak a tükröt, tükörben azt, hogy érzek,és tapasztalok? A Te érzékelésének elrontottsága, mikor nem önmagáért fontos..., az Én valóságom érzékelésének elrontottsága, mikor kivül élek önmagamon.
Emlékszem olyan gyermekkori érzésemre, hogy vagyok,aki vagyok, és ez csak egy módon megörizhető, ha őszinte vagyok saját magamhoz, és nem adom át magam a "varázslatoknak",érdekeknek, tükrök képeinek, amelyekbe belefoglaltak...Ebből osztatlanul és nagyon lehetett szeretni,nagyon lehetett érezni a másikat, és nagyon benne lehetett lenni abban a sokszinű létben, ami körüláramlott... Nem tudom már ,mikor vesztettem el ezt a tapasztalatot, és miért...Mibe egyeztem bele...(talán a képekbe, amik felém áramlottak..., abba hogy ezeket is magamra kell venni, áldott a szamszara is, ha mindenki ezt éli, mindenki, akit szeretek...) Talán igy lettem én is "kétszivű", aki a saját forrásai helyett a másikban keresi önmagát, saját szivét tükör-szivben látja, a másik tükrében, nem a másik valóságában, ami Egy az enyémmel...A belső Napot eltakarta ezentúl valami, csak az emléke maradt meg, és a szomjúság, ami hozzá vezethetne, ha nem tévednék el újra és újra tükörfolyósóimon, amikor is saját szivemet a másik szivében, saját látásomat a másik látásában keresem,,,Két szivű,sokszemű bizonytalan tükörlény..., aki a másikból is csak a tükröt érzékeli...
De nem mindig van ez igy...Vannak ritka pillanatok, amikor fellebben ez a fátyol... Olyankor nincsenek képek és tükrök, csak a tapasztalás maga, az én és te élményben nincs külön, s olyankor az érzés is határtalan, a megismerés mély, igazi, tiszta..., nincs szomjúság, sem elvárás, kapni akarás csak valaminek a kiáradása...Nevezhetném úgy,hogy szeretet......,vagy ...., vagy.... Igy oldódik -számomra- az én-te relytélye...
Talán ide (is) illenek egy -szintén számomra- bölcs barátom gondolatai:
"Az érzés, a szív erőinek mozgása - vagyis önidegensége: szív, ami mindig a másikat látja. Önmagát közvetve, függve tapasztalja, a másikon keresztül. Ami ezt a tévedést oldja: a szív közvetlen tapasztalata. A ki-nem mozdult szív. A világ egyetlen szíve. Nem két-szívű világ. Ő az elidegeníthetetlen. Olyan, mint a Nap. (...) Nagy energiák mozognak, s mosnak át szépségükkel, tisztaságukkal, valóságosságukkal. Mégis - ez a szenvedés világa.Az emberek vegyítve hordják szeretetük szabadságát és rabságát.
Amikor az ember önmaga mögé helyezkedik, a mozgást megszünteti. Visszalép oda, ami elidegeníthetetlen.... "