viziborz
Kitiltott (BANned)
Köszönet...
<o>
> </o>>
Hétévi távollét után, 1973 tavaszán másodszor jöttem vissza Budapestre. Torontóban mindig ilyenkor fogott el a honvágy.<o>></o>>
Vágyódtam a tavaszi szagokra, amiket a lassan fölmelegedő fagyos föld araszt magából, szinte fizikai fájdalmat êreztem, hogy nem kereshetek hóvirágot és ibolyát a kert aljában.<o>></o>>
A ház ugyan évek óta csak álmaimban létezik, de annyira valós, hogy látom a mókust ablakomon fejjel lefelé lógva, amint mancsával dobol az üvegen, és érzem, amint ujjaim megtapintják a kerti fákat. Ez a ház és ez a kert je*lentette sokáig a biztonságot számomra.<o>></o>>
Tízéves koromig meg voltam róla győződve, hogy az egész városban én vagyok a legnagyobb biztonságban, hi*szen apám a rendőrfőkapitány és minden rendőr énrám vigyáz. Otthonomban, pedig hősök vettek körül, akikre mindenki tisztelettel és szeretettel tekintett. Aztán jött a törés. 56’ november negyedike után apámat lecsukták, és ettől kezdve az életünk gyökeresen megváltozott.<o>></o>>
Hétévi távollét után egyszerűen örültem a tavaszi szagoknak, amik annyira hiányoztak Torontóban, örültem rég nem látott apámnak, anyámnak, mamácskának, az egyéves fiam születésnapi tortájának. Sorra jöttek az ismerősök, barátok, vidáman, felszabadultan politizáltunk, vicceket meséltünk a nyílt utcán. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. <o>></o>>
És akkor megcsörrent a telefon.<o>></o>>
Egri Gyuri torontói barátomnak üzletfe1e keresett, aki a Kanadában immár rendszeressé váló postássztrájkra hi*vatkozva, arra szeretett volna megkérni, hogy elvinnék-e neki egy hivatalos üzleti levelet.<o>></o>>
Gondolkodás nélkül vágtam rá az igent. Mi Kanadában mar régen megtanultunk a sztrájkokkal együtt élni, attól meg nem állt meg az élet, sőt a levelek is jöttek-*mentek. Valaki mindig akadt, aki szívesen átszállította azokat Buffalóba, esetleg meg Budapestre is. Ezért le*pett meg annyira szüleim reagálása erre a kérésre. A te*lefonhívás után megfordulva, két szürkévé fakult arccal találtam magam szemben, tágrányílt szájuk egy hatalmas 0 betűt formált, amin keresztül rövid, reszelős, rémült szavak törtek elő. A falig hátráltam, ahová félelmük ereje taszított, és eltelt egy rövid idő, amíg, tudatomig ért a szó:<o>></o>>
- Teljesen meg vagy őrülve? Mit gondolsz, hol vagy? Kanadában? Az az ember egy provokátor volt! Vagy őrült! Mert senki másnak nem jutna eszébe itt ilyesmire kérni! Senkinek, érted? - és kétségbeesetten mutogattak a tele*fonra, no meg a falra is...<o>></o>>
Meghökkenve figyeltem ezt a döbbenetes némajátékot, amíg ráeszméltem: hétévi kanadai tartózkodásom áldásos módon elfeledtette velem a „poloskák”, azaz lehallgatók létezését otthonunkban. Megszoktam, hogy féltve őrzött titkaimat mindenkinek mindenütt bátran elmondhatom, mert sem a telefonnak, sem a falaknak nincs ott „fülük”. A pánikból eredő szózuhatag meg tartott, vitte magával a lendület:<o>></o>>
- Nem tudod, hogy illegális cselekedetnek számit magánszemélynek engedély nélkül levelet kivinni az országból? Kémkedéssel vádolva leszedhetnek a repülőgépről! Elfelejtetted, hogy hiába lettél kanadai állampolgár, de itt még mindig magyarnak számítasz? Évekbe telhet, amíg a kanadai kormány kiszedne a börtönből!<o>></o>>
Nem irigyeltem a lehallgatókat ebben a pillanatban. Amikor három ember teljes erejéből egyszerre üvöltözik, amihez hozzájárult kisfiam bömbölése is, aki felriadt a zajra, nem biztos, hogy minden szó értelmesen kivehető. Mert ekkor én is megtaláltam a hangomat, és tele tüdőből üvöltöttem:<o>></o>>
- A frász marad ezen az átkozott helyen egy percnél is tovább! Ne is várjátok, hogy én valaha is betegyem ide a lábamat - pánikomban úgy éreztem, hogy képes lennék szárnyakat is növeszteni, és propellert dugva a fenekem*be, kisfiamat magammal ragadva, elmenekülni.<o>></o>>
Hirtelen csönd támadt, aztán apám szólalt meg:<o>></o>>
- Azért ezt nem gondoltad komolyan. Ezzel minket büntetnél.<o>></o>>
Itt volt az ideje, hogy megtudjam, mi is történik az apámmal, aki még hétévi börtön után is képes volt dolgokra könnyedén, tréfásan reagálni. Igaz, hogy szabadulása után egy darabig meg bizonytalanul járt-kelt az utcákon, elsápadt, ha egy kereszteződéshez érkezett, könyö*kénél fogva kellett átsegíteni a zebrán, de később ez elmúlt, és soha nem esett pánikba.<o>></o>>
Az elmúlt pár év alatt valaminek történnie kellett, amiről én nem tudok. Elérkezett az ideje, hogy erről beszéljünk. De itt a lehallgatok füle hallatára ez nem volt lehetséges. Sétát kezdeményeztem a Hűvösvölgybe, hogy nyugodtan beszélgethessünk.<o>></o>>
Apám 1963 tavaszán, általános amnesztiával szaba*dult, azaz helyezték feltételesen szabadlábra. Ami annyit jelentett, hogy a következő tíz éven át nem gyakorolhatta állampolgári jogait: nem foglalhatott el képességének megfelelő állást a megfelelő fizetéssel együtt; nem kaphatott útlevelet; nem szavazhatott; és bárki feljelentésére visszaesőként szabadságát is elveszíthette volna.<o>></o>>
A törvények szerint 10 év leteltével joga volt megkérvényeznie a meglevő hátrányok törlését, ami egyúttal azt is jelentette volna, hogy háromévenként módja lenne meglátogatni minket (egyetlen gyermekét, vejét és unokáját) Kanadában.<o>></o>>
Séta közben édesapám elmondta, hogy nem sokkal érkezésem előtt megkezdte a kérelem beadásához szükséges dokumentumok összegyűjtését. Első lépésként szüksége volt egy papírra munkahelyéről, ami elismeri, hogy az elmúlt tíz év alatt ott dolgozott. Ez olyan dokumentum volt, aminek kiadását a törvények szerint egyetlen mun*kahely sem tagadhatta meg egy munkástól. Apám, az elmúlt tíz évben Solymáron munkavédelmi előadóként dol*gozott a Pestmegyei Műanyagipari Vállalatnál. Ez hivatalosan egy vállalati jogász munkaköre lett volna, amire apámnak megvolt a diplomája, de azt, sem erkölcsileg sem anyagilag nem ismerték el neki. Ezt az egyszerű iga*zolást nem kapta meg. A személyzetisnő apám kérdésére gúnyosan annyit válaszolt:<o>></o>>
- Kopácsi, én is tökéletesen tisztában vagyok a törvényekkel. De vegye tudomásul, nekem, egy ellenforradalmárnak semmit nem kell kiadnom!<o>></o>>
Nem kellett bővebb magyarázat ahhoz, hogy apám megértse: ez a döntés nemcsak a Párt belegyezésével, de annak indíttatására történik. Ami annyit jelentett, hogy nem számíthat egyetlen józan ember segítségére sem ez ügyben Magyarországon. Ki merne szembeszállni a Part ítéletével?<o>></o>>
Apám számára felfoghatatlan volt, hogy miért éppen Ő nem kaphat ilyen igazolást, amikor a többi börtönviselt társa már képességeinek megfelelő állásba került, és rendszeresen utazhatott külföldre, tarthatott előadásokat odakint.<o>></o>>
Vajon miért pont apámat „tüntették ki” ezzel a megkülönböztetett bánásmóddal; a titkosrendőrség óhajtott-e életfogytiglan büntetni Őt; vagy ami meg rémesebbnek tűnt, az oroszok tartják tartalékban? Mert a politikai realitások szerint apámnak a felkelés során játszott szerepét többfélekeppen is lehetett értelmezni. Mint a párt legfelső vezetésének egykori tagja, és mint a miniszterelnök mártíromságának egyik életben maradt tanúja, olyan személy*nek számított, akinek szolgálataira Moszkva egy adott válságos helyzetben esetleg igényt tarthatott.<o>></o>>
- Az, mit jelent pontosan? - vágtam a magyarázatba.<o>></o>>
- Azt, - mondta apám kínosan, mint akinek fájdalmat okoz minden szó, - hogy ha ők úgy akarjak, az ország legelső funkcióinak egyikébe is kerülhetek.<o>></o>>
A világ bármely demokráciájában ez a mondat büszkén hangzott volna el: bennünk iszonyú félelmet ébresztett. Egyre nehezedő szívvel hallgattam apám magyarázatát.<o>></o>>
- Én nem tudok ennél rémesebb sorsot elképzelni magamnak - suttogta apám szinte önmagának.<o>></o>>
- Inkább öngyilkos leszek, mint hogy aláírjam barátaim halálos ítéletét, amit efféle pozícióban általában elvárnak az „elvtársak” – tette hozzá határozottan.<o>></o>>
A félelem megint erőt vett rajtam, szinte odabénított a sétányhoz. Gyermekkorom megszokott reagálása ez, amikor előttem apámat és rajta keresztül engem bántottak.<o>></o>>
Meg nem tudom hogyan, de életemet teszem föl rá, hogy apámat megmentsem. Ki kell Őket mentenem innen. Tulajdonképpen eredetileg is azért jöttem, hogy rábeszéljem Őket a kivándorlásra. Lacit, a kis unokát csa1éteknek hoztam.<o>></o>>
De Torontóból eljövet még csak a család egyesítése volt a célom, ügy éreztem, velük együtt lehetek igazan otthon abban az új világban. Most rádöbbentem, hogy életmentésről van szó, hiszen ilyen körülmények között egykönnyen apám is nagyapám sorsára juthat, akit ötödik szívinfarktusa apám szabadulása előtt egy nappal vitt el. <o>></o>>
Elutazásom előtt még gyerekkori szokásomhoz híven kutatok a szekrényekben. Kezembe került gyerekkori naplóm, szürke bőrfedelével, a pici lakattal, és fedelén az ezüstbe vésett felirattal:<o>></o>>
<o>> </o>>
<o>> </o>>
Jutka -1956. február 22.<o>></o>>
<o>> </o>>
Vegyes érzelmekkel vettem a kezembe, egyszerre voltam hálás a sorsnak, hogy előkerült, és mérges, amint belelapoztam az első oldalakra, gyerekes ostobaságnak tartva akkori naivságomat. Mennyi minden történt velünk a napló első bekezdése óta, amikor meg a kiváltságosok közé tartoztunk. Latolgattam egy darabig, hogy mi legyen a sorsa, aztán szentimentalizmus által vezetve, bedugtam a bőröndömbe.<o>></o>>
Torontóba menet Zürichben kell átszállnunk, ahol a terrorizmus elleni védekezésként meg Laci pelenkáját is átvizsgáljak. De én meg ezt sem bánom, mert tudom, hogy úton vagyunk hazafelé, ahol Péter vár ránk, akivel majd csak meg fogjuk találni szüleim megmentésének a mód*ját.
A könyv Kanadában megrendelhető:
Judith_kopacsi@hotmail. com cimen
A könyv angol, bövitett változata:
Judith Kopacsi-Gelberger: Heroes Don't Cry
elérhető:
http://www.amazon.com/Heroes-Dont-C...=sr_1_1?ie=UTF8&s=books&qid=1263248475&sr=1-1
<o>></o>>
<o>> </o>>
*<o>></o>>
<o>> </o>>
<o>> </o>>
<o>> </o>>
<o>> </o>>
<o>> </o>>
<o>> </o>>
<o>> </o>>[/quote]
<o></o>Drága Judit! Köszönöm, hogy vagy és tiszta szivemből gratulálok!
> </o>>Hétévi távollét után, 1973 tavaszán másodszor jöttem vissza Budapestre. Torontóban mindig ilyenkor fogott el a honvágy.<o>
></o>>Vágyódtam a tavaszi szagokra, amiket a lassan fölmelegedő fagyos föld araszt magából, szinte fizikai fájdalmat êreztem, hogy nem kereshetek hóvirágot és ibolyát a kert aljában.<o>
></o>>A ház ugyan évek óta csak álmaimban létezik, de annyira valós, hogy látom a mókust ablakomon fejjel lefelé lógva, amint mancsával dobol az üvegen, és érzem, amint ujjaim megtapintják a kerti fákat. Ez a ház és ez a kert je*lentette sokáig a biztonságot számomra.<o>
></o>>Tízéves koromig meg voltam róla győződve, hogy az egész városban én vagyok a legnagyobb biztonságban, hi*szen apám a rendőrfőkapitány és minden rendőr énrám vigyáz. Otthonomban, pedig hősök vettek körül, akikre mindenki tisztelettel és szeretettel tekintett. Aztán jött a törés. 56’ november negyedike után apámat lecsukták, és ettől kezdve az életünk gyökeresen megváltozott.<o>
></o>>Hétévi távollét után egyszerűen örültem a tavaszi szagoknak, amik annyira hiányoztak Torontóban, örültem rég nem látott apámnak, anyámnak, mamácskának, az egyéves fiam születésnapi tortájának. Sorra jöttek az ismerősök, barátok, vidáman, felszabadultan politizáltunk, vicceket meséltünk a nyílt utcán. Úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van. <o>
></o>>És akkor megcsörrent a telefon.<o>
></o>>Egri Gyuri torontói barátomnak üzletfe1e keresett, aki a Kanadában immár rendszeressé váló postássztrájkra hi*vatkozva, arra szeretett volna megkérni, hogy elvinnék-e neki egy hivatalos üzleti levelet.<o>
></o>>Gondolkodás nélkül vágtam rá az igent. Mi Kanadában mar régen megtanultunk a sztrájkokkal együtt élni, attól meg nem állt meg az élet, sőt a levelek is jöttek-*mentek. Valaki mindig akadt, aki szívesen átszállította azokat Buffalóba, esetleg meg Budapestre is. Ezért le*pett meg annyira szüleim reagálása erre a kérésre. A te*lefonhívás után megfordulva, két szürkévé fakult arccal találtam magam szemben, tágrányílt szájuk egy hatalmas 0 betűt formált, amin keresztül rövid, reszelős, rémült szavak törtek elő. A falig hátráltam, ahová félelmük ereje taszított, és eltelt egy rövid idő, amíg, tudatomig ért a szó:<o>
></o>>- Teljesen meg vagy őrülve? Mit gondolsz, hol vagy? Kanadában? Az az ember egy provokátor volt! Vagy őrült! Mert senki másnak nem jutna eszébe itt ilyesmire kérni! Senkinek, érted? - és kétségbeesetten mutogattak a tele*fonra, no meg a falra is...<o>
></o>>Meghökkenve figyeltem ezt a döbbenetes némajátékot, amíg ráeszméltem: hétévi kanadai tartózkodásom áldásos módon elfeledtette velem a „poloskák”, azaz lehallgatók létezését otthonunkban. Megszoktam, hogy féltve őrzött titkaimat mindenkinek mindenütt bátran elmondhatom, mert sem a telefonnak, sem a falaknak nincs ott „fülük”. A pánikból eredő szózuhatag meg tartott, vitte magával a lendület:<o>
></o>>- Nem tudod, hogy illegális cselekedetnek számit magánszemélynek engedély nélkül levelet kivinni az országból? Kémkedéssel vádolva leszedhetnek a repülőgépről! Elfelejtetted, hogy hiába lettél kanadai állampolgár, de itt még mindig magyarnak számítasz? Évekbe telhet, amíg a kanadai kormány kiszedne a börtönből!<o>
></o>>Nem irigyeltem a lehallgatókat ebben a pillanatban. Amikor három ember teljes erejéből egyszerre üvöltözik, amihez hozzájárult kisfiam bömbölése is, aki felriadt a zajra, nem biztos, hogy minden szó értelmesen kivehető. Mert ekkor én is megtaláltam a hangomat, és tele tüdőből üvöltöttem:<o>
></o>>- A frász marad ezen az átkozott helyen egy percnél is tovább! Ne is várjátok, hogy én valaha is betegyem ide a lábamat - pánikomban úgy éreztem, hogy képes lennék szárnyakat is növeszteni, és propellert dugva a fenekem*be, kisfiamat magammal ragadva, elmenekülni.<o>
></o>>Hirtelen csönd támadt, aztán apám szólalt meg:<o>
></o>>- Azért ezt nem gondoltad komolyan. Ezzel minket büntetnél.<o>
></o>>Itt volt az ideje, hogy megtudjam, mi is történik az apámmal, aki még hétévi börtön után is képes volt dolgokra könnyedén, tréfásan reagálni. Igaz, hogy szabadulása után egy darabig meg bizonytalanul járt-kelt az utcákon, elsápadt, ha egy kereszteződéshez érkezett, könyö*kénél fogva kellett átsegíteni a zebrán, de később ez elmúlt, és soha nem esett pánikba.<o>
></o>>Az elmúlt pár év alatt valaminek történnie kellett, amiről én nem tudok. Elérkezett az ideje, hogy erről beszéljünk. De itt a lehallgatok füle hallatára ez nem volt lehetséges. Sétát kezdeményeztem a Hűvösvölgybe, hogy nyugodtan beszélgethessünk.<o>
></o>>Apám 1963 tavaszán, általános amnesztiával szaba*dult, azaz helyezték feltételesen szabadlábra. Ami annyit jelentett, hogy a következő tíz éven át nem gyakorolhatta állampolgári jogait: nem foglalhatott el képességének megfelelő állást a megfelelő fizetéssel együtt; nem kaphatott útlevelet; nem szavazhatott; és bárki feljelentésére visszaesőként szabadságát is elveszíthette volna.<o>
></o>>A törvények szerint 10 év leteltével joga volt megkérvényeznie a meglevő hátrányok törlését, ami egyúttal azt is jelentette volna, hogy háromévenként módja lenne meglátogatni minket (egyetlen gyermekét, vejét és unokáját) Kanadában.<o>
></o>>Séta közben édesapám elmondta, hogy nem sokkal érkezésem előtt megkezdte a kérelem beadásához szükséges dokumentumok összegyűjtését. Első lépésként szüksége volt egy papírra munkahelyéről, ami elismeri, hogy az elmúlt tíz év alatt ott dolgozott. Ez olyan dokumentum volt, aminek kiadását a törvények szerint egyetlen mun*kahely sem tagadhatta meg egy munkástól. Apám, az elmúlt tíz évben Solymáron munkavédelmi előadóként dol*gozott a Pestmegyei Műanyagipari Vállalatnál. Ez hivatalosan egy vállalati jogász munkaköre lett volna, amire apámnak megvolt a diplomája, de azt, sem erkölcsileg sem anyagilag nem ismerték el neki. Ezt az egyszerű iga*zolást nem kapta meg. A személyzetisnő apám kérdésére gúnyosan annyit válaszolt:<o>
></o>>- Kopácsi, én is tökéletesen tisztában vagyok a törvényekkel. De vegye tudomásul, nekem, egy ellenforradalmárnak semmit nem kell kiadnom!<o>
></o>>Nem kellett bővebb magyarázat ahhoz, hogy apám megértse: ez a döntés nemcsak a Párt belegyezésével, de annak indíttatására történik. Ami annyit jelentett, hogy nem számíthat egyetlen józan ember segítségére sem ez ügyben Magyarországon. Ki merne szembeszállni a Part ítéletével?<o>
></o>>Apám számára felfoghatatlan volt, hogy miért éppen Ő nem kaphat ilyen igazolást, amikor a többi börtönviselt társa már képességeinek megfelelő állásba került, és rendszeresen utazhatott külföldre, tarthatott előadásokat odakint.<o>
></o>>Vajon miért pont apámat „tüntették ki” ezzel a megkülönböztetett bánásmóddal; a titkosrendőrség óhajtott-e életfogytiglan büntetni Őt; vagy ami meg rémesebbnek tűnt, az oroszok tartják tartalékban? Mert a politikai realitások szerint apámnak a felkelés során játszott szerepét többfélekeppen is lehetett értelmezni. Mint a párt legfelső vezetésének egykori tagja, és mint a miniszterelnök mártíromságának egyik életben maradt tanúja, olyan személy*nek számított, akinek szolgálataira Moszkva egy adott válságos helyzetben esetleg igényt tarthatott.<o>
></o>>- Az, mit jelent pontosan? - vágtam a magyarázatba.<o>
></o>>- Azt, - mondta apám kínosan, mint akinek fájdalmat okoz minden szó, - hogy ha ők úgy akarjak, az ország legelső funkcióinak egyikébe is kerülhetek.<o>
></o>>A világ bármely demokráciájában ez a mondat büszkén hangzott volna el: bennünk iszonyú félelmet ébresztett. Egyre nehezedő szívvel hallgattam apám magyarázatát.<o>
></o>>- Én nem tudok ennél rémesebb sorsot elképzelni magamnak - suttogta apám szinte önmagának.<o>
></o>>- Inkább öngyilkos leszek, mint hogy aláírjam barátaim halálos ítéletét, amit efféle pozícióban általában elvárnak az „elvtársak” – tette hozzá határozottan.<o>
></o>>A félelem megint erőt vett rajtam, szinte odabénított a sétányhoz. Gyermekkorom megszokott reagálása ez, amikor előttem apámat és rajta keresztül engem bántottak.<o>
></o>>Meg nem tudom hogyan, de életemet teszem föl rá, hogy apámat megmentsem. Ki kell Őket mentenem innen. Tulajdonképpen eredetileg is azért jöttem, hogy rábeszéljem Őket a kivándorlásra. Lacit, a kis unokát csa1éteknek hoztam.<o>
></o>>De Torontóból eljövet még csak a család egyesítése volt a célom, ügy éreztem, velük együtt lehetek igazan otthon abban az új világban. Most rádöbbentem, hogy életmentésről van szó, hiszen ilyen körülmények között egykönnyen apám is nagyapám sorsára juthat, akit ötödik szívinfarktusa apám szabadulása előtt egy nappal vitt el. <o>
></o>>Elutazásom előtt még gyerekkori szokásomhoz híven kutatok a szekrényekben. Kezembe került gyerekkori naplóm, szürke bőrfedelével, a pici lakattal, és fedelén az ezüstbe vésett felirattal:<o>
></o>><o>
> </o>><o>
> </o>>Jutka -1956. február 22.<o>
></o>><o>
> </o>>Vegyes érzelmekkel vettem a kezembe, egyszerre voltam hálás a sorsnak, hogy előkerült, és mérges, amint belelapoztam az első oldalakra, gyerekes ostobaságnak tartva akkori naivságomat. Mennyi minden történt velünk a napló első bekezdése óta, amikor meg a kiváltságosok közé tartoztunk. Latolgattam egy darabig, hogy mi legyen a sorsa, aztán szentimentalizmus által vezetve, bedugtam a bőröndömbe.<o>
></o>>Torontóba menet Zürichben kell átszállnunk, ahol a terrorizmus elleni védekezésként meg Laci pelenkáját is átvizsgáljak. De én meg ezt sem bánom, mert tudom, hogy úton vagyunk hazafelé, ahol Péter vár ránk, akivel majd csak meg fogjuk találni szüleim megmentésének a mód*ját.
A könyv Kanadában megrendelhető:
Judith_kopacsi@hotmail. com cimen
A könyv angol, bövitett változata:
Judith Kopacsi-Gelberger: Heroes Don't Cry
elérhető:
http://www.amazon.com/Heroes-Dont-C...=sr_1_1?ie=UTF8&s=books&qid=1263248475&sr=1-1
<o>
></o>><o>
> </o>>*<o>
></o>><o>
> </o>><o>
> </o>><o>
> </o>><o>
> </o>><o>
> </o>><o>
> </o>><o>
> </o>>[/quote]
