A mi íróink, művészeink, akik a CanadaHun tagjai, és akikre büszkék vagyunk

Melitta témája a 'Irodalom' fórumban , 2004 Szeptember 23.

  1. Delíz

    Delíz Állandó Tag

    Kedves Melitta
    Még nem vagyok állandó tag úgy hiszem, de próbálkozom rendületlen. Végre idetaláltam, s bevallom őszintén az irodalom mindig is a szivem csücske volt és maradt. Először elvették a kedvemet a tollforgatástól, de csak azért is kibuktak belőlem a szavak, s verssé, prózává formálódtak. Kiválogattam őket, s megjelentek válogatott munkáim "Ujjlenyomat" cimmel. Ird meg hova küldhetek néhány példányt, s érdekelne róla a Te véleményed is.Üdvözlettel:D.Elíz
     
  2. Delíz

    Delíz Állandó Tag

    Egy kis izelítő belőlem:

    "Üvegfalak között élek.
    Játszanak velem árnyak, fények.
    Óvatosan lépek,
    f é l e k."
     
  3. kyarind

    kyarind Állandó Tag

    Egyik régebbi versem:



    NÉLKÜLED

    Annyi vagyok nélküled,
    mint szárnyaszegett madár,
    mint tó nélkül a halak,
    lég nélkül a sirály.
    Olyan, mint száráról leszakasztott virág,
    mint víz nélkül a völgyek, nap nélkül a világ.
     
  4. kyarind

    kyarind Állandó Tag

    Egy másik régi...

    Villámok cikáznak, égető-vörös bennünk a láz.
    Arcunkon festett mosolyok áznak könnyeink nyomán.
    Dúlt lelkünkben fáradó álmok válnak célokká, míg
    Ajkunkon halkuló dalok szállnak a fény után, s
    Kiutat kereső reménybe vakultan várjuk a halált.
     
  5. pandras

    pandras Állandó Tag

    Korrekció

    Szeretném megköszönni mindazoknak, akik megtisztelték novellájukkal, egyéb írásukkal az irodalmi pályázatunkat, hogy erőt és fáradtságot áldoztak a magyar irodalom műveléséért. Sok szép, értékes írás született. A zsűri döntése megszületett, - gondolom - hamarosan olvashatjátok az eredményhirdetést.

    pandras
    [email protected] email címem ÉRVÉNYTELEN!

    Új mail címem: [email protected]
     
  6. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

  7. :))

    Én is raktam fel a pályázatra anyagot, és ezúton is szeretném megköszönni az ezzel kapcsolatos munkátokat.
    Magamról talán annyit mondanék, véletlenül kezdtem írni 2007-ben. Valójában azóta viszont egyfolytában ezzel foglalkozom, teljesen kitölti az életemet. Tavaly év végén jelent meg az első kötetem "Szerelem és bűn" címmel. Ugyan a cím valójában bulvár jellegű, de az írások reményem szerint többnyire nem azok. Szeretnék szórakoztató, olvasmányos prózát írni, de olyat amelynek legalábbis egy minimális irodalmi értéke is van. Elsősorban két műfajban írok, reality és történelem. Bár ez a novellás kötet a realityn kívül két krimi elbeszélést is tartalmaz. A második könyvem talán a nyáron megjelenik, a könyvvásárra. Habár a benne szereplő egyik kisregényemet már negyedjére írom át. Szóval elégedetlen vagyok, és ha nem leszek kész vele, akkor nem lesz a megjelenésből nyáron semmi. Nem a siker hajt, ne értsetek félre, de ha magamnak sem felelnek meg az írásaim, akkor hogy felelhetnének meg az olvasóknak? A harmadik könyvem viszont történelmi lesz, a negyedrész talán meg van. Így az egyik történelmi novellámról már írtak és a téma kutatója azt nyilatkozta, hogy hiteles, illetve történelmi tévedéseket nem tartalmaz. Ez nagy elismerés számomra.
    A web oldalamon olvasható is, bár talán ide is felrakhatom, és remélem örömet szerzek a nem itthon élő honfitársaimnak vele. Nagyon fontosnak tartom, hogy a történelmünket ne feledjük.
    Szeretettel és köszönettel: P. Szabó Mária
    www.pszmirodalom.hu
     
  8. Nicola

    Nicola Állandó Tag

    Olvasgatom az itt megjelenő beírásokat, mint ahogy a Canadahun sok topikját is már régóta. És még régebbi időkbe nyúlik vissza irodalmi tevékenységem.
    Egy kalandregényem megjelent - erre volt igénye egy kiadónak - de a szerintem fajsúlyosabb történelmi-életrajzi regényemre úgy látszik nincs igény. (Már vagy tíz éve)
    Most ezt szeretném itt bemutatni, ítéljétek meg ti.

    <link rel="File-List" href="file:///C:%5CDOCUME%7E1%5CISTV%C3%81N%5CLOCALS%7E1%5CTemp%5Cmsohtml1%5C01%5Cclip_filelist.xml"><!--[if gte mso 9]><xml> <w:WordDocument> <w:View>Normal</w:View> <w:Zoom>0</w:Zoom> <w:HyphenationZone>21</w:HyphenationZone> <w:punctuationKerning/> <w:ValidateAgainstSchemas/> <w:SaveIfXMLInvalid>false</w:SaveIfXMLInvalid> <w:IgnoreMixedContent>false</w:IgnoreMixedContent> <w:AlwaysShowPlaceholderText>false</w:AlwaysShowPlaceholderText> <w:Compatibility> <w:BreakWrappedTables/> <w:SnapToGridInCell/> <w:WrapTextWithPunct/> <w:UseAsianBreakRules/> <w:DontGrowAutofit/> </w:Compatibility> <w:BrowserLevel>MicrosoftInternetExplorer4</w:BrowserLevel> </w:WordDocument> </xml><![endif]--><!--[if gte mso 9]><xml> <w:LatentStyles DefLockedState="false" LatentStyleCount="156"> </w:LatentStyles> </xml><![endif]--><style> <!-- /* Style Definitions */ p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal {mso-style-parent:""; margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; text-align:justify; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; mso-bidi-font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman";} p.MsoTitle, li.MsoTitle, div.MsoTitle {margin:0cm; margin-bottom:.0001pt; text-align:center; mso-pagination:widow-orphan; font-size:12.0pt; mso-bidi-font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-fareast-font-family:"Times New Roman"; font-weight:bold; mso-bidi-font-weight:normal;} @page Section1 {size:612.0pt 792.0pt; margin:70.85pt 70.85pt 70.85pt 70.85pt; mso-header-margin:35.4pt; mso-footer-margin:35.4pt; mso-paper-source:0;} div.Section1 {page:Section1;} --> </style><!--[if gte mso 10]> <style> /* Style Definitions */ table.MsoNormalTable {mso-style-name:"Normál táblázat"; mso-tstyle-rowband-size:0; mso-tstyle-colband-size:0; mso-style-noshow:yes; mso-style-parent:""; mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt; mso-para-margin:0cm; mso-para-margin-bottom:.0001pt; mso-pagination:widow-orphan; font-size:10.0pt; font-family:"Times New Roman"; mso-ansi-language:#0400; mso-fareast-language:#0400; mso-bidi-language:#0400;} </style> <![endif]--> Kereszt és kard árnyékában

    <o>:p> </o>:p>A regény az 1492-1519 közötti időszakot öleli fel, azaz Lucrezia Borgia életének VI. Sándor pápa megválasztásától Ferrarában bekövetkezett haláláig terjedő éveket.
    A kolumbuszi útra keléssel kezdődő Újkor első éveinek vagyunk tehát tanúi, melynek hatását még csak sejteni lehet. Itália napjai a különböző érdekek, a pápaság, a franciák, spanyolok és az itáliai államocskák szövevényes hatalmi harcaiban telnek. A reneszánsz szellemi áramlata ötvözi az eseményeket, melyek Lucrezia Borgia életét a félszigeten lábát megvetni akaró Borgia-család történetébe ágyazva mutatják be. A milánói uralkodó, Ludovico Sforza hatalmi mesterkedései, a nápolyi Aragonok küzdelmei és a külföldi érdekek harca között lavírozó pápa próbálja megteremteni az Egyház és övéi uralmát.
    Az események magukban rejtik a későbbi felismerést, melynek majd a még bíboros Della Rovere, a jövő II. Gyula pápája ad hangot: ki az idegenekkel Itáliából! A korszak eme eseményekben gazdag háttere ad keretet a főszereplő életrajzának.

    A regény két részre tagolódik. Az első rész alcíme Róma, a másodiké Ferrara. E két város köré halmozódik a főszereplő életének megannyi eseménye, politika, háborúk, házasságok és szerelmek.

    Célom, mely a regényben ki nem mondottan uralkodik, megmutatni ennek az asszonynak igazi arcát, igazi életét, lefosztva róla az évszázadok rárakta hamis legendákat. Az újabb – és részben régebbi - kutatások ugyanis bebizonyították a helyesen értelmezett történelmi tényekkel és indirekt bizonyításokkal, hogy tarthatatlan ennek a személynek ördögi, intrikus és méregkeverő volta. Vagy legalábbis semmivel sem volt inkább az, mint korának bármelyik nagyhatalmú, előkelő személye. Tekintve azonban, hogy a szűk szakmai körön kívül alig terjedt el ez a „rehabilitáló” vélemény, regényemmel a nagyközönség máig is élő, elitélő és hamis képét kívánom, ha nem is megváltoztatni, de legalább módosítani. Remélem a regény képes megoldani ezt a feladatot.

    Forrásaim közül kiemelem Gregoroviust, Rankét és Infessurát, akik történeti vonatkozásban hasznosnak bizonyultak, helyenként azonban az újabb kutatásoknak megfelelően kritikával vettem át őket.


    Ha érdekel benneteket, feltehetek ide részleteket (fejezeteket) a regényből.



    Még csak annyit, karácsonyra családom - ismerve érdeklődésemet - meglepett egy könyvvel. Roberta Gellis: Lucrezia Borgia és a mérgek anyja. (Tericum 2006). A fülszövegen: "Roberta Gellis valószínűleg a legadekvátabb író a középkori udvarokban hajdan zajlott mérgezéseket illetően...") Persze tudom, az amerikaiaknak mindent el lehet adni,s ez már hozzánk is "begyűrűzött".

    Talán történelmi ponyvának lehetne nevezni ezt a majd 360 oldalas, keménytáblás, szép színes borítós könyvet. Fanyalogva, erőlködve olvastam végig, és próbálkoztam örömet mutatni az ajándék iránt.
     
  9. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Sanyi ujabb konyve

    www.alexerdelyi.com immár három könyvemről tudtok ovasni egy-egy rövid információt, s rövidesen felteszem a nyár végére tervezett negyedik könyvem szinopszisát is.

    Gratulalunk!!!!!!!!!!!!
     
  10. Kedves Mindenki!
    Örömmel mondom el, hogy megjelent a 2. könyvem.
    Címe: Imádom, hogy nő vagyok
    A 80. Ünnepi Könyvfesztiválon dedikálom junius 6.-án 14-15 óra között, a Líra standján.

    Megkaptam a reality pályázaton történő eredményemért a festményt.
    Köszönöm szépen, nagyon tetszik. És köszönöm mégegyszer az elismerést is.
    Szeretettel: P: Szabó Mária
     
  11. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Köszönet...

    Kedves Mindenki!

    Legelőször is szívből köszönöm Melittának és a Canada Hu.- nak a Meghívást, - és bemutatkozás lehetőségét.
    Köszönöm a támogatásukat, és a bíztatásukat. Külön köszönöm Melittának és Bp.-nek is, az ösztönző szép szavait.
    Nélkülük, a régi kéziratokból sohasem lett volna könyv. Egy sem, - így pedig, pillanatnyilag a negyediknél tartok.

    B.né Molnár Márta a nevem, - valaha lírai festő szerettem volna lenni, esetleg rajztanár. Végülis ez , - majdnem sikerült. Majdnem….- Aztán mégse.
    A civil foglakozásom mellett azonban, - keramikusként dolgoztam, de készítettem kollázst is, - és rajzolok, festek, írok, amióta az eszemet tudom.
    Azonkívül, - mesélek. Mesélek, megállás nélkül, - gyerekkorom óta.
    Meséltem valaha a beteg Nagymamámnak, a beteg Barbarics bácsinak, a törött lábú örök barátomnak, Miskának, - de meséltem Ficinek, a kecskének is, - ( „aki”, nagyon szerette hallgatni…) - meg, természetesen, Büdösnek, a kutyámnak, …- később pedig az iskolában, majd a kollégiumban meséltem minden este, a honvágytól zokogó lányoknak, - …magamat is beleértve.
    Aztán, - …nem bírtam abbahagyni.
    Mesélek ma is.
    A könyvemben, - ahogy a többi könyvemben is, - szívesen nézek vissza, a csöppöt sem zavartalan, eseményekben gazdag, és minden nehézség, nyomorúság ellenére is, nagyon boldog gyerekkoromra.
    Falun voltam gyerek. Megőriztem róla minden emléket.
    Bárhová mentem, bárhová kerültem, - a falu, mindig ott volt velem. Magammal vittem, minden emlékével, mindig, mindenhová... -
    Az élet, - senkinek sem könnyű, nekem sem volt az. Mégis, - az egész gyerekkorom, a számtalan példa, amit magam előtt láttam, a szüleim, …a falu, - erőt adott mindig, hogy százegyedszer is fel tudjak állni, - és százegyedszer is képes legyek hinni, - töretlen hittel, - az Élet szépségében, és a Boldogságban.
    Erről szól a könyvem...-

    A ZÁRDA…c. könyvemről:

    Kedves Olvasó!
    Szeretettel ajánlom a könyvet, minden korosztálynak, gyerekeknek azért, hogy rájöjjenek, - nemcsak ma nehéz gyereknek lenni, - régen is az volt. Fiatalnak azért, hogy megismerhessék azt a rég letűnt időt, ami csak bennünk él már. Az idősebbeknek azért, hogy egy kicsit visszaröppenjenek oda…-
    A történet, könnyes-mosolygós történet. A világ, az élet, az emberek,…és a falu, az a drága falu…- gyerekszemmel.
    A falu…-
    Az a falu, amit én ismertem, már rég nem létezik máshol, csak az emlékeimben, vagy Isten emlékeiben, odafent a felhők fölött.
    Ha rágondolok, egy villanásra feltűnik a Csonka-torony, a pipacsos nyár, a mandulavirágos, bódító illatú tavasz, a kis patak vidám csobogása,…és a kutyám.
    A kutyám, aki hol Vitéz volt, hol Büdös, …hol pedig csak büdös kutya. Hősként, vitézül halt meg, - lelőtték az oroszok.
    A történet, - hétköznapi történet, életről, halálról, háborúról, helytállásról, könnyről, és örömről, - gyerekszemmel.
    A történet folytatódik a „LAUDETUR…” c. könyvemben, valamint a „PONT JÓ…” c. elbeszélés kötetben.

    B. Molnár Márta
    A könyv, itt megrendelhető: http://a-zarda.freeweb.hu/
    http://a-zarda.atw.hu/

    Részlet, a folytatásból:

    AZ ÚJ ÉLET…

    Végülis, a menekülésnek a Kígyós Ház-ba, majd onnan tovább, - és ennek az egész, szörnyű állapotnak, az vetett véget, hogy Édesapám, - váratlanul állást kapott.
    Nagy öröm volt ez akkor, az életünkben.
    Eddig ugyanis, - érthető okokból, - nem tudott a papa elhelyezkedni. Végül a rokonok, és a rokonok ismerőseinek ismerősei révén kerültünk egy istenhátamögötti pusztára, ahol sportlovakat tenyésztettek és neveltek. A világ végén volt az a puszta, - de ez, egyáltalán nem volt baj, nem volt hátrány. Sőt.
    A Papát, éjjeliőrként alkalmazták.
    Egy ismeretlen ember hozta az üzenetet, mi pedig azonnal csomagoltunk, azonnal világgá engedtük az összes állatainkat, - remélve, hogy a falu majd összeszedi őket, ( a szomszéd néni meg, pláne) - és azonnal elhagytuk a kígyós házat.
    Nem tudtuk, hogy hová megyünk, - fogalmunk se volt róla. De bárhol, bármi jobb lehetett, mint az itt, amit elhagytunk.
    Sokáig kellett utaznunk, több átszállással, és rengeteg várakozással, - de ez nem számított. Nem számított a fáradtság sem. Semmi sem számított.
    Végtelen megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk azonnal, - ahogy azt a házat, - és azt a falut elhagytuk. A kígyós házat, és a kígyós falut. Majdnem mindegy volt, hogy hová megyünk, csak el innen. El.
    Az volt a legfontosabb.
    Amikor a pusztára kerültünk, - a régi intézőházból, - ami négy db. szolgálati lakássá lett átalakítva, - kaptunk egy tágas részt. Az egész déli oldalt megkaptuk, hatalmas öreg hársfákkal az ablak alatt. Az a rész, amit kaptunk, szoba, konyha, kamra és előszobából állt. Tágas volt, világos, szép, bizalomgerjesztő és otthonos. Csak a családosok kaptak ilyen jó elhelyezést.
    Aki egyedülálló volt, az a cselédházból átalakított szálláson lakott. A herceg is ott lakott, mert ő is egyedülálló volt. Ott lakott a bárónő is, mert ő is egyedülálló volt. Meg ott lakott a lovász fiú is, akitől - ha ránéztem, - folyton röhögő görcsöt kaptam.
    A beköltözésünket követően, sokáig laktunk az intézőházban. Jól éreztük magunkat.
    Jó volt ott, és jó volt a pusztán.
    Kicsi volt ez a világ, - de gyönyörű.
    Csak hármunkból, a pusztából, - és még 10-12 emberből állt a világ. Ez a gyönyörű világ. Meg a lovakból.
    Később pedig, - egy kiscsikóból, hármunkból, a pusztából, és még 10-12 emberből állt ez a világ, - ez a gyönyörű világ, -…meg a lovakból.
    A lakásban, amit kaptunk, a szobának négy nagy, földig érő, boltíves, fehérre festett ablaka volt. Az egyik francia ablak volt, azonnal a virágos kertbe lehetett lépni onnan, és a hársfák alá. Igaz, virágos kert csak később lett, - de kert, és hárs, az volt. Azonnal.
    A ház berendezése egyszerű volt, - csak a legszükségesebb. A konyhában nagy asztal állt, néhány szék, egy szép kredenc, egy stelázsi, meg egy tűzhely. A szobában pedig, két kopott vaságy, meg egy rozzant 2 ajtós ruhásszekrény.
    Itt is, és most is, apám és anyám között aludtam az ágyban, - és jó volt így, nagyon jó. Nem volt baj, hogy nem volt már saját szobám.
    A szoba ékessége egy gyönyörű türkiz zöld cserépkályha volt, amit a konyhából lehetett fűteni. Jól esett ránézni, és vonzotta, nyugtatta a szemünket, - de talán a lelkünket is, hiszen ehhez hasonló volt a miénk is otthon.
    Otthon. Istenem. Otthon.
    Nem mertünk belegondolni, mert azonnal könnybe lábadtunk.
    A kályha mindkét helyiséget melegítette, és nagyon jól tartotta a meleget. Így aztán a szintén nagyon világos és tágas konyha, - sőt az egész lakás - rendkívül barátságos volt. Szívesen tartózkodtunk ott, - ahogy a szép szobánkban is.
    A jót, - könnyű megszokni. És ezt, azért is könnyű volt, mert egy kicsit emlékeztetett bennünket a saját otthonunkra. Az otthonunkra…. A mi saját, régi szép otthonunkra.
    A fizetésből, amit a Papa kapott, szépen meg lehetett akkor élni. Ha jól emlékszem, kb. 30-60 fillér volt egy kiló kenyér, és 3.- Ft. - ba került 1kg. gyulai kolbász.
    Volt kertünk, baromfiudvar, disznók, és illetményföld. A szüleim, nagyon sokat dolgoztak, de természetesen én is segítettem mindent, amit csak tudtam. Amit meg nem, azt később megtanultam, és mint mindennek, amit az ember tud, - ennek is jó hasznát vettem később. Szinte mindig dolgoztunk, de rendesen megéltünk, és a szüleim rövidesen visszafizették a kölcsönöket, amiket kaptak.
    Visszaadták az ékszereket is, amelyet elfogadtak ugyan a vészhelyzetben, de ahhoz soha hozzá se nyúltak.
    Papámnak, először 760.-Ft, - később pedig, - 960.- Ft volt a havi fizetése. A tartozások rendezése után, már takarékoskodni is tudtak belőle. Jól megvoltunk, lehet mondani. Annál is inkább, hiszen a háború óta, - megváltoztunk, és megváltoztak az igényeink is.
    Béka-segge pozícióban voltunk, - de ez, már nem zavart minket. Megtanultuk elfogadni.
    Édesanyám, nagy leleményességgel, - nagyon kevés pénzből, de sok türelemmel és fáradtsággal - csinosította az otthonunkat.
    Emlékszem rá, hogy a szomszéd városban, - ( ahová, az Áll. Gazd.- tól kapott lovas kocsival, vagy hintóval jártunk bevásárolni, több család egyszerre, ) - a patikában, szinte fillérekért lehetett kapni gézt, nagy, - úgy 1 négyzetméternyi darabokban. Ha jól emlékszem, ez kiváló minőségű, tiszta pamut, - Köpper volt. Ezt a gézt kiszabta az Édesanyám, - kézzel megvarrta vitrázsnak, majd erősen keményítette, aztán 3 centinként lerakta, és harmonikásra vasalta. Végül zsinórt fűzött bele, és felszerelte. Ez volt a függöny, - „a függöny” helyett.
    Ilyet rakott mindenhová, - minden üveges ajtóra és az összes ablakra. Nekünk, - tetszett.
    Nem volt flancos, az igaz, - és a korábbi, gyönyörű batisztfüggönyeinkre, - fodrokkal és rischelieu csipkebetéttel, - nem is emlékeztetett. Mégis tetszett.
    Lassan aztán, minden megváltozott, nem csak a függöny, a ház, meg a kertünk, - hanem mi magunk is. Más lett itt a mércénk. Más lett az elérhető, - és az elérhetetlen. Az utóbbival, nem is foglalkoztunk.
    Nem dédelgettünk álmokat.
    Ebben a társadalmi helyzetben, nem lehettek álmaink.
    Mert hoppá, nagy ívben, le a magas lóról, hirtelen,…- igen, az volt a helyzet velünk. És tudomásul kellett venni, el kellett fogadni. Azonban, már nem volt ez akkora baj, mint korábban. A földön voltunk ugyan,- de kezdtünk feltápászkodni.
    Együtt voltunk, és ez volt a legfontosabb.
    Továbbá, biztonságban voltunk, - és ez volt a második legfontosabb.
    Az, hogy biztonságban voltunk, - határozottan érezhető volt a magatartásunkon is. Elmúlt a hosszantartó szorongásunk, elmúltak a félelmeink, jól aludtunk, - és újra megtanultunk nevetni.
    Jó volt itt, igen.
    Lehet, hogy a világ végén voltunk, de nem éreztük. Nekünk, ez volt a világ. Ennyi. Csak ennyi.
    És, jó volt itt, igen.
    Jó volt itt, és jó volt a pusztán.
    Kicsi volt ez a világ, - de gyönyörű.
    Csak hármunkból, a pusztából, - és még 10-12 emberből állt a világ. Ez a gyönyörű világ. Meg a lovakból.
    Később pedig, - egy kiscsikóból, hármunkból, a pusztából, és még 10-12 emberből állt ez a világ, - ez a gyönyörű világ, -…meg a lovakból.
    Apámat tisztelték, mert olyan ember volt, aki másokból, minden megnyilvánulásával tiszteletet váltott ki. Jól érezte magát ő is, - szeretett itt dolgozni, elégedett volt. A munkától pedig, sohasem félt. Bármilyen munka is volt az.
    A pusztán többen is voltak, akik a régi életük miatt kénytelenek voltak bujkálni. A fiatal tejcsarnokos nő is ilyen volt, aki „civilben” bárónő volt - és anyámnak jó barátnője lett.
    Apám pedig, Tivadar bácsival került jó barátságba, - aki „civilben”, herceg volt. A pusztán, fizikai munkát végzett, - lóápoló volt.
    A herceg, is elégedett volt a sorsával, - és természetesen, az édesapám is.
    Már nem volt fontos az, amit elvesztettek, és elvesztettünk. Az volt a fő, hogy békén hagytak bennünket, - ahogy itt mindenki mást is.
    Nem voltak, és nem voltunk szem előtt, - nem piszkált, nem bántott, nem fenyegetett bennünket senki.
    Az Állami Gazdaság főagronómusa ugyanis az a jószágigazgató volt, aki a háború előtt évtizedekig Tivadar bácsi alkalmazásában állt. Így aztán, - lehet mondani - hogy a válogatottan jó társaság, aki itt összeverődött, teljes biztonságban érezhette magát, a főagronómus védőszárnyai alatt.
    Nagyon kellemes társaság verődött össze, sokáig maradtak együtt, és tartós barátságok szövődtek.
    Tivadar bácsi mesélte, hogy a testvére sokkal rosszabbul járt. Őt és a családját, egy Balaton melletti kisközségbe száműzte az akkori rendszer, ahol kaptak egy, egyetlen szobából álló szolgálati lakást, a kastélyuk helyett. Abban az egyetlen szobában éltek kilencen, egymás hegyén, hátán. A herceg, a felesége, meg a hét gyerekük.
    Munkát is kaptak a faluban, - a herceg lett a disznópásztor, a két nagyobb gyerekkel, - akik szintén kaptak valami szerény fizetést a falutól.
    Nem volt választási lehetőségük, - élni kellett. El kellett tartani a családot. Gyönyörű gyerekeik voltak, - mondta Tivadar bácsi.
    Nem lázadoztak, tették a dolgukat, és szó nélkül viselték a sorsukat. Ott dolgoztak disznópásztorként, egészen 1956-ig. Akkor, - sikerült kijutniuk külföldre.
    Ha a pusztára gondolok, azt kell, hogy mondjam, mindenki jól érezte magát ott, - természetesen én is. Minden új volt, és minden más.
    Kígyó pedig nem volt. Nekem, akkor, az volt a legfontosabb. Végre,…végre megnyugodtam, megnyugodhattam, - mert kígyó, tényleg nem volt.
    A papa azt mondta, - gondolom, azért, hogy megnyugtasson bennünket, - kígyók, ide soha nem jönnek, nem jönnének, - mert nem viselnék el a vágtató lovak patáinak dobogását, amitől, szinte visszhangzott a völgy.
    Jó volt ezt elhinni, - és azonnal el is hittem, kételkedés nélkül.
    Így aztán, jól éreztem magamat. Hamar rendbejöttem a szinte sokkos állapotból, amit a kígyós ház okozott.
    Aztán,…csak telt az idő. Telt,…- és mondhatom, nagyon kellemesen.
    Természetesen, itt is jártam iskolába, és - mert kevés gyerek volt - a tanítónőnek elegendő ideje volt arra, hogy személyesen foglalkozzon mindenkivel. Velem is.
    Én, szomjaztam az ismereteket, - mint mindig. Rengeteget olvastam, - volt könyvtár, könnyen gyorsan és jól tanultam, - minden érdekelt.
    Lelkesen rajzoltam újra, - és a tanítónő segített, szívesen tanított.
    A gyerekek, ebben az iskolában, túlnyomórészt „jó házból” való gyerekek voltak. Nevelték is őket otthon, nemcsak nőttek. Jól megvoltunk. Nem csúfoltuk, és nem bántottuk egymást. Az órákon is rend volt, és fegyelem.
    Egyforma volt a sorsunk, sok mindent éltünk át valamennyien, - de nem beszéltünk róla. A sérelmeinket magunkba zártuk, viseltük. És, viselkedtünk.
    Itt is érvényes volt a mama kérése, hogy:
    - „Tartsd a szádat kislányom, abból nem lehet baj”…-
    S amit apám kiegészített még azzal, hogy:
    - „Vigyázz,…vigyázz, mert a falnak is füle van”…-
    Tartottam hát továbbra is a számat, és hallgattam, mert a falnak is füle van. Pedig azt eddig, nem is gondoltam volna. De ha a papa azt mondta, akkor az úgy van.
    Apám és Anyám, az igazán fontos és jelentős dolgokat, a kertben, a hársfák alatt beszélték meg, nem a házban. A hársfának, valószínűleg nem volt füle. Bár, ki tudja?…Ki tudja?…-
    Időnként, megrohanták a szüleimet itt is az aggodalmak, - főként a jövő miatt.
    HONTALANOK VOLTUNK VALÓJÁBAN, de ez a hely itt, - mint egy ajándék a Sorstól, - mégis az otthonunkká vált.
    ÉS SENKIK VOLTUNK VALÓJÁBAN, - de elfogadtuk egymást itt a pusztán. Kedvesek voltunk egymáshoz, - és emberszámba vettük egymást.
    ÉS REMÉNYTELEN JÖVŐ ÁLLT ELŐTTÜNK VALÓJÁBAN, - de ezt, mi gyerekek, még nem mértük fel akkor, - nem is gondoltunk rá. Ez, a szüleink felelőssége volt, és biztos, hogy mázsás súllyal nyomta a vállukat, - de nem beszéltek róla.
    A szocializmus jogot formált arra, hogy eldöntse, kit tűr, kit támogat, és kit tilt, - sok reményünk nem volt tehát,…- de elfogadtuk ezt a helyzetet.
    Jó volt itt, igen.
    Jó volt itt, és jó volt a pusztán.
    Kicsi volt ez a világ, - de gyönyörű.
    Csak hármunkból, a pusztából, - és még 10-12 emberből állt a világ. Ez a gyönyörű világ. Meg a lovakból.
    Később pedig, - egy kiscsikóból, hármunkból, a pusztából, és még 10-12 emberből állt ez a világ, - ez a gyönyörű világ, -…meg a lovakból.
    Jó volt itt.
    Semmitelen senkik voltunk, -… mégis jó volt.
    Későbbi férjem szokta mondani, vagy idézni, hogy: „nincs más idő, csupán a pillanat…”- Ezt éreztem, és éreztük valamennyien, akik akkor ott voltunk. Nincs más idő, csakis a pillanat.
    Teljes odaadással, hatalmas örömmel éltük meg a zavartalan életünket, - ami számtalan gyönyörű pillanatból állt.
    Igen, - nincs más idő, - csupán a pillanat. Akárki írta is. Igaza volt.
    Jó volt itt.
    Ez az élet, - ez a fajta ismeretlen élet is tele volt csodákkal, - és én hamar felfedeztem őket.
    Magányosan bóklásztam, - ahogy a többi gyerek is, - de nem éreztem magamat magányosnak, mégsem.
    Otthon, - a rég elhagyott falumban, - is szerettem a világot egyedül felfedezni. Itt, csak azt folytattam, és itt, - legalább folytathattam. Más volt, mint a kígyós falu. Itt, szabad voltam. Igen. Szabad.
    Mielőtt idekerültünk, azt megelőzően, sohasem jártam pusztán, ilyen völgyszakadékos dombokon, hegyeken, - és sohasem láttam még olyan égszakadásos földindulásos hatalmas viharokat, mint itt. Lenyűgözve és megdermedve, tele csodálattal, és leírhatatlan félelemmel, éltem át ezeket a hatalmas viharokat.
    A dombtetőkön, magányos, magas, hatalmas, elszenesedett, villámsújtotta fák álltak, - ki tudja mióta? - mementóul. Csodálattal, és félelemmel teli áhítattal néztem őket.
    Mi minden történhetett már itt!
    Amikor, az ezerágú villámok nyomában, eszméletlen égzengések közepette, megeredt az eső, - akkor az úgy ömlött, mintha a poklok csatornái indultak volna meg. A lezúduló víz ilyenkor embereket, állatokat, lovas kocsikat sodort el, és minden mást is, ami az útjába került.
    Egyszer, sajnos a Papát is. Úgy kellett őt kimenteni egy biztosabbnak tűnő kerülő úton.
    A Papát akkor, tűz-őrként, ügyeletbe osztották be, egy magas domb tetején. Volt ott egy ágakból és kukoricaszárból összetákolt csőszkunyhó, az előtt kellett őrködnie, - napi 12 órában. A csőszkunyhót aztán pillanatok alatt elvitte, a vihar előtt hirtelen feltámadt hatalmas szél.
    Papa nem indult akkor haza, - maradt, és leült a sáros földre. Agyonázott, agyonfázott, de szolgálatban volt. Nem hagyta el a helyet, ahol neki őrködnie kellett.
    Ez volt a munkája.
    Nem tudom, mit érezhetett akkor, abban a szörnyű viharban, - és sohasem beszélt róla, - de ottmaradt egészen addig, amíg megérkezett a váltótársa, aki, legalább olyan kötelességtudó volt, mint a Papa.
    Ő is leült a sáros földre a kunyhó helyén, és együtt várták, hogy a vihar csillapodjon. De az, - csak nem akart csillapodni. Tombolt tovább.
    Apám végül úgy döntött, hogy mégiscsak elindul hazafelé, vissza a pusztára. Az utakat azonban elmosta a lezúduló víz. Valójában, nem is volt út, csak gödrök és vízmosások.
    Papa a környéket nem ismerte, - így a környező domboldalakon próbált hazajutni, megcélozva a mi pusztánkat. Csak a szemére bízhatta magát, - meg az Istenre.
    Este volt, késő volt, sötét volt. A Papa pedig, - még nem ért haza.
    Anyám, nagyon aggódott.
    Az aggodalmát látva, végül többen is ajánlkoztak, hogy viharlámpákkal elindulnak abba az irányba, amerre a Papa dolgozott, és ahonnan várható volt.
    Köztük volt egy fiatal fiú is, az agronómus, - akit akkoriban helyeztek oda, és akit addig, még sohasem láttam. Vagy sohasem tűnt fel, - nem tudom.
    Ahogy mentek a dombokon felfelé a picike lámpáikkal, olyanok voltak, mint az apró szentjánosbogarak, - csakhogy ők ordítoztak egymásnak is, meg apámnak is.
    Órákkal később aztán megtalálták a Papát, aki a sötétben belezuhant egy derékig érő hatalmas vízmosásba, ahonnan nem tudott kievickélni. A leomló agyagos partfalban ugyanis, nem lehetett megkapaszkodni. Az egész vízmosás agyagos volt, Apám, szinte sodródott a vízzel és egyik mélyedésből a másikba zuhant.
    A fiatal agronómus talált végül rá, és ő szabadította ki a veszedelmes helyzetéből, utána pedig hazakísérte. Közben, végigordibálták az utat, hogy a többiek is hazajöjjenek.
    Amikor hazaértek, - Apám teljesen romos, és szinte felismerhetetlen állapotban volt. Azonban a fiatalember se nézett ki sokkal jobban.
    Anyám, azonnal forró teát készített nekik. Aztán kihámozta Papát a sárból, koszból, meg a vizes gönceiből, - és a nagy lavórban, forró fürdőt készített neki. A fiatalember pedig, hazament.
    Papa szerencsére hamar rendbejött, - nem betegedett meg. Másnap pedig a fiatalember, meglátogatta. Nem nagyon néztem meg akkor sem. Nem engem látogatott.
    Papával, a munkájáról beszélt.
    A lovakkal foglalkozott a fiú is, - a sportlovakat nevelte, és edzette, - nagy örömmel és lelkesedéssel. Mivel a Papa is szerette a lovakat, jól megértették egymást.
    Ezt követően aztán, gyakorta járt hozzánk beszélgetni, meg sakkozni. Közben pedig beszélgettek.
    Telt az idő. Telt. Nem is tudom, hogy mennyi.
    A fiatalember szerelése, egyszercsak, váratlanul megváltozott. Valószínűleg a kedvemért öltözött ki esténként. És akkor, kicsit röhögőgörcs gyanússá vált az egész előfordulása. Alig bírtam türtőztetni magamat. Csak ránéztem, és berohantam az egyetlen szobánkba.
    A fiú rózsaszín inget viselt, szürke lovaglónadrágot, csau színű lovaglócsizmát, és széles, kanárisárga nyakkendőt, - amin valami pálmafa-szerű zöld növény díszelgett. Életemben nem láttam még ilyen idétlen nyakkendőt, - meg ilyen szerelést.
    Különben teljesen jelentéktelen volt a fiú, észre se vettem volna, - ahogy addig se vettem észre se őt, se mást - de megmentette a Papát, és a lovakról beszélt. Egyszer csak meghallottam, hogy a lovak,…a lovak, …-
    Igen, a lovak.
    A lovak. A lovak…-
    A lovak, - „akiket”, imádtam.
    És akkor, - észrevettem. Igen.
    Szerettem a lovakat. Már akkor is szerettem, amikor a lovunk, - vagyis az enyém, meg a Miskáé, - még csak vesszőből volt, mivelhogy addig, udvarseprűként működött.
    Szerettem olvasni, és szerettem hallani is a lovakról. Amikor oda kerültünk a pusztára, egy idő után, már nem is tudtam másra gondolni, - csak a lovakra. Naponta láttam őket, és naponta kimentem közéjük, és hozzájuk.
    Néztem őket közelről, és távolról.
    Néztem őket akkor, ha kiengedték őket a karámból, - akkor, ha a legelőn voltak, akkor, ha esténként beterelték őket, és szinte átúsztak a pusztán, - dombról lefele a völgy felett.
    Imádtam őket. Igen.
    Esténként pedig kikísértem a Papát az istállóba, és ott maradtam, ameddig csak megengedte, - mert ott külön is megnézhettem őket, meg még közelebbről is.
    Személyesen ismertem mindet, minden lovat. Beszélő viszonyban voltam velük, - szerettem őket.
    Volt köztük egy, - a Pulya.
    Őt, - születése pillanatától ismertem. Ott voltam akkor, ott akartam lenni, mert az anyját is szerettem, - és…annyira, de annyira vártam azt a kiscsikót! Azonnal megcsókoltam, amikor megszületett és az anyja mellett lábraállt. Aztán, attól a pillanattól, - a születése pillanatától, imádtam.
    Majd napról-napra, hónapról-hónapra, ha ez egyáltalán lehetséges, - egyre jobban imádtam. És ez az érzés, kölcsönös volt.
    Láttam őt felnőni.
    A Pulya…-
    Istenem,…a Pulya.
    Személyes ismerősöm volt, - és ha a lovak beszélni tudnának, - biztosan válaszolt volna.
    Mert én, amikor csak lehetett, - amíg pici volt, akkor is - állandóan beszéltem hozzá. Megöleltem őt, megsimogattam, megcsókoltam a fejét, az arcát, a rózsaszínű orra hegyét, és a gyönyörű homlokát.
    Imádtam.
    Egyszerűen imádtam.
    Imádtam az első pillanattól, amikor megláttam. Legnagyobb örömömre, ő is engem.
    Miska óta, ez volt a legnagyobb és a leghatalmasabb érzés az életemben, - és nagyon sokáig ez is maradt.
    Később pedig, -…talán, soha semmi sem múlta felül.
    Otthon, korábban, volt nekünk mindenféle állatunk, - kutyánk, macskáink, gólyánk, csókánk, mátyásmadarunk, kanárink és papagájunk, - de Büdöst, a kutyámat, és Pulyát, a lovat, semmi sem múlta felül.
    Pulya, fehér ló volt, szinte hófehér, - Lipicai - gyönyörű karcsú testtel, karcsú bokákkal, kecses, elegáns mozgással, gyönyörű ragyogó, tiszta és vidám tekintettel.
    Néha, ha éppen együtt száguldoztunk a domboldalon, - egyszercsak hirtelen megállt előttem. Állt egy darabig egy helyben,…egyik lábáról a másikra állt, és kecsesen ringatta magát. Nem is tudom ezt leírni. Mintha táncolt volna.
    Olyan volt, mint egy álomkép.
    A gyönyörű hosszú sörénye, és a farkincája szép selymes fehér volt, a patái azonban sötétszürkék, - és szürke volt a füleinek belseje, meg az orra is. Az orra hegye azonban, - halvány rózsaszín. Olyan rózsaszín, mint egy kisbabáé. Meg kellett puszilnom mindig, amikor csak lehetett.
    Imádtam.
    Telt az idő, - hihetetlen gyorsan.
    Aztán, - egyszer, mégis csak el kellett hagynom őt, meg a többi lovat.
    Persze a fiút is, - pedig akkor már nem kerülgetett tőle a röhögő görcs, mert olyan szépen tudott beszélni a papámmal a lovakról.
    El kellett mennem a pusztáról. Felvettek a tanítóképzőbe, és közeli város kollégiumába.
    Nagy öröm volt ez, - sőt váratlan öröm, - mert egy pillanatig se hittük, hogy sikerülhet. Mégis sikerült, s ezt alighanem a tanítónőnknek köszönhettem.
    Sírva búcsúztam a szüleimtől, aztán Pulyától is sírva búcsúztam el, - és azt hittem, bele is halok a szomorúságba, - egyből. Nagyon szenvedtem miatta.
    Sajnáltam otthagyni őket. A szüleimet is, meg lovakat, mindet.
    A fiút, nem annyira.
    A lovaktól, egyenként búcsúztam el, - és megsirattam őket.
    A fiút, - nem. Velem, egyszer se beszélgetett, - még a lovakról sem. Csak mindig bámult, bámult, majd kiguvadt a szeme, - és ez, nagyon zavart engem.
    Egyszer, berohantam a szobánkba, hogy megnézzem, mi a fene lehet rajtam, amit ez a fiú bámul? Görbe a lábam talán? Vagy mi? Hibás vagyok én?
    Gyorsan lekaptam a tükröt a falról.
    Hát igen, ..hát igen.
    A lábammal baj volt, az már biztos. Nem volt görbe, az igaz, - de nyakig ért. Én is hosszú voltam, mint egy létra, - meg olyan lapos is. Ráadásul, - ehhez a magassághoz, meg a fenékig érő hajamhoz, olyan picike volt a fejem. Igen. Olyan picike. Meg még ronda is.
    - Csúnya vagyok na, - állapítottam meg, - azért bámul. De ő se szép, - én, mégse bámulom…-
    Igaz, viszont, ha nem néztem rá, - vagy nem bámult éppen, - akkor szívesen hallgattam, mert mindig, mindig a lovakról beszélt, és azt nem untam meg hallgatni.
    Aztán, el kellett mennem a pusztáról, igen. Sírva, nagyon sírva mentem el. Először léptem ki a világba, - és a franc se tudja, hogy milyen lesz egyedül. Ennyire egyedül.
    Egy darabig, nem lehetett hazajárni látogatóba, - amíg megszoktunk, helyreverődtünk az iskolában, meg a kollégiumban, megismertünk mindent és mindenkit.
    Addig, - sírva aludtam el mindennap. Akkor kezdtem el mesélni a lányoknak, - mert ők is sírtak a honvágytól, mindennap. A mesétől aztán megnyugodtunk, és elaludtunk.
    Később, - már hetente hazajárhattam a városból.
    Az első hazatérésem alkalmával, ami nagyon emlékezetes volt, - az utam, a karám mellett vitt el, - és már messziről néztem, látom-e valahol a lovamat? A gyönyörű lovamat. Az én gyönyörű lovamat.
    Amikor aztán megláttam, csak elordítottam magamat, hogy:
    - Pulyaaa!!!…Pulyaaaa!!!…Pulyaaa!!!...-
    Ő pedig, egy pillanatig feszülten figyelt, - aztán hirtelen nekirugaszkodott, átúszott a karám felett, és vágtatva jött felém.
    Egy pillanatig megállt bennem az ütő, aztán elszórtam a csomagjaimat, és hanyatt-homlok, kitárt karral, visítva rohantam le a dombról, feléje. Szinte úsztunk a levegőben, csaknem összeütköztünk, annyira rohantunk, - én le, ő fel. Egymás előtt torpantunk meg, és ő két lábra állva magasodott fel előttem.
    Amikor pedig leengedte a magasra emelt mellső lábait, és a fejét felvágva, meg leszegve nyihogott, - elkaptam a nyakát, és valami eszméletlen nagy szeretettel öleltem meg, és csókoltam meg.
    Nem látta ezt senki. Legalábbis, azt hittem.
    Pulya, elindult velem hazafelé, miután összeszedtem a csomagjaimat.
    Közben, folyton-folyvást beszéltem hozzá, ő meg hallgatott, figyelmesen. Jött mellettem, szépen szelíden és nyugodtan. Időnként megálltunk, megsimogattam a nyakát, vagy a sörényét, vagy ahol értem, aztán, mentünk tovább, lefelé.
    Közben, beszéltem hozzá tovább. Elmondtam neki, hogy milyen jól érzem magamat az iskolában, meg a kollégiumban, és lehet mondani, hogy még boldog is vagyok,- és még mesélni is szoktam a kollégiumban a lányoknak, esténként, amíg el nem alszanak, vagy ők, vagy én, mert annyira szeretik hallgatni. És legfőképpen azért mesélek, mert, ha nem mesélek, akkor csak sírunk, - ők is, meg én is. Így meg nem. Szóval, sírás ellen, ez a legjobb orvosság, így aztán, most már minden jó. Csak te hiányzol Pulya, meg a szüleim, - de a röhögőgörcsös fiú az nem. Egyszer se jutott eszembe eddig, csak most. Te jutottál eszembe mindig Pulya, te, meg a szüleim…-
    És akkor, - mintha Pulya, tényleg megértette volna, amit mondtam, felnyerített. Úgy hangzott, mintha felröhögött volna, aztán hirtelen eliramodott mellőlem, - és azt hittem, többet sose jön vissza. De, tévedtem.
    Visszavágtatott. Megállt egy pillanatra előttem, - leszegte, meg felvágta a fejét, - táncolt egy picit előttem - aztán ismét eliramodott. Sebesen tett még egy nagy kört újra. Elvágtatott tőlem, miközben vidáman nyerített tovább, - vagy röhögött tovább, - aztán visszaszáguldott hozzám megint, oda, ahol vártam rá.
    Mielőtt odaért volna hozzám, hanyatt dobta magát, és égnek kalimpáló lábakkal, nagyon vidáman, ide-oda vagdosva a hátát meg a fejét, meghempergett, megfürdött a fűben.
    Imádtam. Legszívesebben, én is bukfenceztem volna egy kicsit a fűben, Pulya mellett örömömben.
    Ma már tudom, hogy Vitéz kutyámon, - aki civilben büdös-kutya volt, sőt Büdös, - soha még állat nem állt ilyen közel a szívemhez, - és ennyire, soha nem örült még nekem. Sem előttük, sem utánuk.
    Soha.
    És akkor, -…akkor, odaért a papa.
    Mert, ő, - …látott. Igen, ő látott.
    Azonnal elszórtam megint a cuccaimat, és boldogan vetettem magamat a nyakába, - ő pedig nagy örömmel ölelt meg, felkapott és sokszor egymás után körbeforogva, megperdített a fű felett. Visongtam örömömben.
    Olyan kerek, olyan gyönyörű volt a világ!
    Pulya azonban felpattant és megint eliramodott, megint tett egy nagy kört. Papa is, én is csendesen bámultunk utána, - és akkor azt mondta a papa:
    - Sajnálom kislányom, Pulyát, vissza kell vezetnünk a karámba. Amikor kiugrott onnan a hívásodra, akkor eltörhette volna a lábát, és abba belehalt volna. Akkor, agyon kellett volna lőni…-
    Megdermedtem. Apám pedig folytatta:
    - Ez egy nagyon drága, nagyon értékes, nagyon ígéretes ló. Nem szabad, hogy bármi baja essék, ugye, megérted kislányom?…-
    Teljesen lehervadtam, - majdnem elsírtam magamat, - de nem tehettem mást. Meg kellett értenem.
    - Rajta kívül, egyetlen ló sem tud kiugrani a karámból,…- tette még hozzá a papa.
    Imádtam Pulyát. Nem kívánhattam a halálát.
    - Te vagy az ember, te vagy az okosabb, - folytatta apám - te vagy a felelős érte…-
    Így aztán, szótlanul megfogtam Pulya sörényét, - miközben szüntelenül beszéltem hozzá, - és elindultunk a karám felé.
    Papa, ballagott utánunk a cuccaimmal. A karám előtt aztán megelőzött bennünket, hogy kinyissa az ajtaját.
    De nem volt rá szükség, - ugyanis, abban a pillanatban, ahogy odaértünk, Pulya kirántotta a sörényét a kezemből, és eliramodott. Én meg persze utána.
    Futottunk fel, a hegyderékig, ahogyan csak bírtunk.
    Szüntelenül kiabáltam a nevét. Egyszercsak megállt, megvárt, - amint aztán odaértem, ugrott egy nagyot, rúgott egy nagyot, és nyihogott egy nagyot, felvágta a hátsó lábait, - aztán újra eliramodott.
    Én meg persze megint utána, - a nevét ordítozva.
    És a játék, kezdődött elölről a hegyoldalban is, újra meg újra, - egészen addig, amíg az édesanyám oda nem ért egy marék kockacukorral.
    Azzal, - sikerült végre becsalogatni Pulyát a karámba. Mert Pulya, nem csak édes volt és imádnivaló, - hanem torkos is.
    Mamámmal szintén nagy volt az öröm, amikor összetalálkoztunk, bizony, táncoltunk a karám előtt, boldogan összeölelkezve.
    Minden a legnagyobb rendben volt. Kerek volt, megint a világ.
    Itthon voltam.
    Itthon voltam a pusztán, - úgy, mint ahogy valaha, otthon voltam a falunkban, és a házunkban.
    Most itt voltam otthon. Nem volt törés az életemben.
    Reggel, boldogan ébredtem, friss voltam és üde, mint a hajnali harmat. Tele voltam életkedvvel.
    Igen, kerek volt a világ. Boldog voltam.
    Pont jó volt minden.
    Pont jó.
    És, érdekes módon, úgy telt az idő, hogy nem történt semmi rossz, - hogy a fenenagy elégedettséget, és boldogságot, nem csapta le péklapáttal a Sors.
    Minden rendben volt.
    Akárhogyan néztem is, - vagy nézem is, - én itt, boldog voltam.
    Szerettem a lovakat, szerettem a pusztát, - boldog voltam.
    Mivel a papa is szerette a pusztát, és szerette a lovakat, - ő is boldog volt.
    Mivel a mama, szeretett bennünket, - hát szerette a pusztát, és a lovakat, - hát ő is boldog volt.
    Olvastam valahol, hogy az ember életében, csak 5-6 felejthetetlen boldog nap van csupán. Nem több. Ha mégis, - az csak ráadás.
    Az én életemben itt, - sokszor sok, igazán felejthetetlen boldog nap volt, sokszor sok ráadás, - és megszámlálhatatlanul sok, - boldog-pillanat. Boldogság-pillanat.
    Egy gyönyörű tavaszi hétvégén, amikor otthon voltam, - éppen virágzott a hárs. Nyitva volt a francia ablak, áradt be az illat a szobánkba.
    Este volt, - ágyban voltunk, verseket olvastunk, és sokáig énekeltünk. Aztán, elaludtam, boldogan.
    Valamikor, késő éjszaka, a csendre ébredtem fel. De nem volt csend, - apám dúdolását hallottam valahonnan.
    Odatapogattam magam mellé az ágyra, - de nem voltak ott.
    Akkor felugrottam és elindultam, a hang irányába. Azonnal meg is álltam az ajtóban. Édesapám, meg az Édesanyám hálóingben, mezítláb táncoltak a hársfa alatt. Anyám gyönyörű hosszú haja kibomolva lebegett, szinte úszott utána.
    Egy dalt dúdoltak halkan, mind a ketten, és elandalodva táncoltak a csillagfényben, a hársfa alatt.
    Egy darabig csak néztem őket.
    Csak néztem őket, ellágyulva.
    Sosem láttam őket csókolózni, vagy összesimulni, - de tudtam, hogy szeretik egymást. Látszott ez a pillantásaikból, - és abból, ahogy egymásra néztek.
    Beljebb léptem, és visszamentem az ágyba, mert nem akartam megzavarni őket.
    Susogott a hárs, apám halkan dúdolt egy dallamot, - egy akkoriban divatos dallamot, aminek, csak a töredékeit hozta be hozzám a szél: -…”te meg én, s a boldogság,…”-
    A „Gyertyafény”, - vagy „Gyertyaláng”, keringő volt, - …és ők,…táncoltak, …táncoltak, …táncoltak, önfeledten, végig a hársfák alatt.
    Pontosan éreztem, hogy boldogok. Boldogok, és szeretik egymást.
    Én is az voltam. Boldog voltam.
    Pont jó volt minden.
    Pont jó.
     
  12. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Gratulalunk! Sok sikert!
     
  13. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    Gratulalunk! Sok sikert!
     
  14. baloghpet

    baloghpet Állandó Tag

    Nem szabad megfeledkeznie senkinek sem Hamvas Béláról. Sokak szerint a legnagyobb magyar író volt.
    Küldök Tőle alább egy idézetet.




    <table class="module" width="100%" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"><tbody><tr><td class="modbody" colspan="3">


    Hamvas Béla - Boldogság
    A boldogság az Első Lélek legelső érzése — a boldogság az első tudat, az első emlék, az első tapasztalat, az első gondolat, az első cél. Ez az első érzés- akarat-cél-tudat-gondolat, ez az Első Világ és Első Élet, ami benne lüktet a fákban és kövekben, a vizekben és a csillagokban, az emberekben és az istenekben. Ez az Első Érzés, amin a világ nyugszik, mint az őskőzeten a föld. A Boldogság a világ első érzése, amivel a nemlétből felébredt életet fogadja.
    </td></tr></tbody></table>
     
    atmanandajee kedveli ezt.
  15. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Hamvas Béla?...Nahát, nahát!
    Egyike vagyok azoknak a nagyon keveseknek, akik személyesen imerték Őt.
    Együtt dolgoztam vele. Egymással szemben állt az íróasztalunk.
    Igaz, - nem tudtam, hogy Béla bácsi, - Hamvas Béla, az író.
    Ez, csak később derült ki.
    Hamvas Bélát az írót, - nem ismertem. Sokáig, - nem is hallottam róla.
    Ismertem viszont, Hamvas Bélát, - az embert. Béla bácsit...-
    Egyszerű ember volt, - mégis csodálatos.
    ( Néhány helyen évek óta olvashatók a visszaemlékezéseim, - "Hétköznapi emlékek Hamvas Béláról..." címmel.)
    Majd jövök, - és felteszem ide, ha Melitta megengedi.
    Márta
     
    atmanandajee kedveli ezt.
  16. VFVF

    VFVF Állandó Tag

    Sziasztok, én most találtam" ezt a szuper közösséget, szeretném elmondani ,hogy gyönyörű verseim vannak amiket szeretnék veletek megosztani a későbbiekben, figyeljétek majd, üdv, VF.
     
  17. szutsn

    szutsn Állandó Tag

    Szerelem

    Szeretlek, mert létezel
    Élned kell, hogy szerethess
    Életemnek a szerelmet
    Adnod kell, mert szeretlek.
    Szerelemre vágysz magad is
    Mert kell a szívednek
    Szeretni tudsz te is
    Mert örülsz, hogy szeretlek.

    Szerző:Én
     
  18. karaffagye

    karaffagye Állandó Tag

    Kedves Melitta!

    Én lennék az a Krasznai, igaz, már évek óta Karaffa Gyula néven írok. Kösz, hogy engem ismegemlítettél a számomra ismerős nevek mellett.

    Üdv, karaffagyé
     
  19. Melitta

    Melitta Adminisztrátor Fórumvezető

    A mi iroink, akikre vegtelenul buszkek vagyunk hogy bemutathatjuk oket ,
    szeretnenk megtobb reklammal segiteni es koszonetet mondani oldalunk tamogatasaert, baratsagukert, irasaikert.
    :656:

    Elkezdem a sort de szeretnem ha folytatnatok Mr.Polgar Andras, Mr Staub Efraim, Gabor Edit, Obsitos, Donna,Kopacsi Judith, Pieter, John Furst
    Koszar Robert, Merenyi Tibor , Krasznai ,Hegedus Bela, Dr Tanka es igy tovabb......lehet a sort folytatni....akiket kifelejtettem arrol sincs elfedkezve :lol:
    Akar rovid bemutatkozas, akar egy reszlet a konyvetekbol, es termeszetesen hogy hol lehet megvasarolni a konyvet, amit jo baratsaggal dedikalva elkuldtok nekunk, :wink: mihelyt megerkezik megrendelesunk a penzzel egyutt. :lol:

    Egyertelmuen azokat irokat , koltoket,szeretnenk reklammal segiteni ebben a topicban,akik tagjai a canadahun.com oldalnak.
     
  20. Horváth Sándor

    Horváth Sándor Állandó Tag

    Az üveghegyen túl

    Közlemény!
    Megjelent 4. verseskötetem, Az üveghegyen túl címmel
    250oldalon, 412 verssel.
     

Megosztás