Táncos örökség
FELFÖLDI LÁSZLÓ
A tánc a várostörténeti monográfiák ritka témája. A táncéletre vonatkozó adatokat a várostörténészek általában a színháztörténeti vagy általános művelődéstörténeti fejezetekben hasznosítják. Az ilyen témák talán leggyakrabban a társas szórakozási alkalmakról, társas életről hagyományos szokásokról szóló fejezetekben kapnak teret. Önálló fejezetként ritkán jelenik meg a tánc. Makó ebből a szempontból sajátos, mert a város és környéke tánctörténetével az elmúlt évtizedekben több tanulmány és szakdolgozat foglalkozott, s ennek köszönhetően e témáról jelentős forrásanyag gyűlt össze. A levéltári és néprajzi kutatás olyan érdekes művelődéstörténeti tanulságokat eredményezett, amelyek indokolttá tették egy önálló táncfejezet megírását.
Az előkerült források tartalmilag sokfélék. Formai típusukat tekintve azonban főként szövegesek. Két 19. századi zenei forrás is segíti a makói tánckultúra megismerését, de képi ábrázolásokat a vizsgálatba sajnos csak közvetve tudtunk bevonni. A szöveges források főleg levéltárban őrzött hivatalos iratok (szabályrendeletek, a tanácsülési jegyzőkönyvek, a megbüntetettek jegyzőkönyvének bejegyzései és polgármesteri iratok), amelyek a város nyilvánosan zajló társas életének szabályozásáról és a szabályok megsértéséről szólnak az egész vizsgált időszakban (a 18. század végétől a 20. század végéig). Ritka példa a hivatalos iratok közé került személyes írás, mint az 1837-ből származó köszöntő az adószedési napló üres oldalán, mely beszédes forrásként az országos változások korai makói megjelenését bizonyítja. Segítségünkre voltak a 19. századi várostörténeti,
1 földrajzi-statisztikaiírások is. Ezek a város és környéke nemzetiségi lakosságának táncéletére, szokáshagyományára is fényt vetnek. A 19. század közepétől egyre gyakoribb forrássá válik a sajtóban megjelenő tárca, apró hír, báli beszámoló. Az 1840-es években az országos lapokban, 1870-től pedig a helyi sajtóban találtunk gazdag anyagot a város táncéletéről.
A város művelődéstörténetének e területével kapcsolatos forrásföltárást Tóth Ferenc kezdte az 1970-es években, majd e tanulmány írója folytatta az 1980-as évek elejéig. Azóta fiatal helybeli táncos szakemberek érdeklődésének köszönhetően folyik tovább a munka. Nekik köszönhető 2001–2003 között a levéltári forrásokat jól kiegészítő néprajzi anyag gyűjtése. Az eddig előkerült csaknem 200 történeti dokumentum, s a mintegy 10 órányi interjúanyag jó lehetőséget adott arra, hogy a város elmúlt két évszázados történetének változásait a helyi művelődés egy területén, nevezetesen a táncéletben nyomon követhessük. Mivel a források a város minden társadalmi rétegét érintik a többséget alkotó mezővárosi parasztpolgártól a napszámos rétegig, az iparosságtól a tisztviselő polgári rétegen át az arisztokráciáig, ezért a jellegzetesen történeti vagy kizárólagosan néprajzi módszerek helyett egy sajátos történeti antropológiai megközelítést kellett alkalmazni. Ennek lényege a források beágyazása a kor mentalitástörténeti viszonyaiba és tágabb művelődéstörténeti keretben való értelmezése. Így tudtuk kibontani, a város szociográfiájával foglalkozó szakirodalmat is fölhasználva, azt a küzdelemmel teli változásfolyamatot, ami a város különféle társadalmi rétegei között folyt politikai erőpróbák kifejeződése kulturális köntösben. A források a város többszínű vallási sőt nemzetiségi viszonyaira is fényt vetnek. E különbségek alapján megállapítható eltérések vagy hasonlóságok megállapítására is lehetőséget adtak.
Tánctörténeti emlékek 1780 és 1840 között
Kezdjük a tánctörténeti emlékek bemutatását a 18. és 19. század fordulója körüli időszak két ritka dokumentumával. Mindkettőt csak Eperjessy Kálmán közléséből ismerjük: Szentgyörgyi Mihálynak, a csanádi püspök uradalmi tiszttartójának az 1780-as évekből való parancsában, amelyben szigorúan meghagyja, hogy amíg vasárnaponként és „megüllő ünnepeken” a római katolikus hívek délelőtt vagy délután istentiszteletet tartanak, délután 4-ig „semminemű legkisebb muzsikálás vagy más botránkoztató dombérozás” a kocsmákban ne legyen. Máskülönben „mind a kocsmárosok, mind a muzsikusok, nem különben a városnak elöljárói [...] érdemes büntetésüket az ő módjával el fogják venni...”
A „Csavargó gonosztevők megzaboláztatásáról” szóló közbiztonsági tervezet 1806-ból szintén rendelkezik e kérdésről. Pontosan meghatározták a takarodó idejét. Télen 9, nyáron 10 órakor mindhárom eklézsia (a római és görög katolikus valamint a kálvinista templomának) tornyában a legnagyobb haranggal jelt adtak. Harangozás után senkinek nem volt szabad az utcán lámpás nélkül járni és kocsmában tartózkodni. „A bált adó vendégfogadós egy esküdtbírát vegyen magához, aki szolgáival együtt a mulatság végéig jelen van,” hogy „a mulatókat az illendőség határai között tartsa, a garázdákat zabolázza...”
A makói levéltár aránylag korai táncéleti dokumentuma a községi bírák és nótáriusok részére 1825-ben összeállított szabályrendelet-gyűjtemény, amely a közrend és közerkölcs szabályozása kapcsán a társas szórakozási alkalmakokról is megemlékezik: „Innep és vasárnapokon minden Házi Gazda, hozzá és házához tartozandókkal együtt a szolgai, Kézi és más egyéb dologtól, úgy mesterségének folytatásától magát híven megtartóztassa és ki ki a maga Religiója Szerént az Isteni Szolgálatokon, Sz. Mise áldozaton, Prédikáción és Keresztényi Tanításon illendő ájtatossággal megjelenni igyekezzen és tartozzon, és azt helyes akadály nélkül elmulatni, vagy éppen megvetni, vagy az Isteni Szolgálat ideje alatt a Korcsmákban mértéktelen étellel, itallal és más rendetlen avagy illetlen cselekedeteivel magát mulatni, avagy lármákat, perpatvarságot és veszekedést indítani és támasztani ne merészeljen...”
„Azon Innep és Vasárnapokon a Komédiák délutáni 2 óra előtt, a vadállatoknak viaskodásával teendő játék pedig délutáni 4 óra előtt el ne kezdődjenek, a muzsikaszó pedig délutáni három óra előtt tiltatik, úgy hasonlóképpen a Korcsmákon, Pálinka és Serházakban a henyélőknek lármás összejövetelek a városokon délutáni 4 óra előtt, azokon kívül pedig 3 óra előtt meg ne engedtessen...”.
„Úgy hasonlóképpen Innep és vasárnapokon a délutáni Isteni Szolgálat utáni némely helyeken tartani szokott Kótyavetyék, melyek szinte úgy, valamint a mulatságok és Tánczok a hív népet az ájtatosságtól elvonni szokták, tiltva lésznek.”
E rendeletek idején Makó a csanádi püspök birtokában volt, s lakosságának földhasználatára nem a Mária Terézia-féle urbárium jogi föltételei érvényesültek, hanem azok a szerződések, amelyeket a város a földesúrral kötött. Az anyagi szolgáltatások szempontjából ezek sem teremtettek jobb helyzetet, mint az urbárium, de a városnak aránylag széles önkormányzatot tettek lehetővé a belső igazgatásra és jogszolgáltatásra.
7
„Többnyire földművelők úm. Szántóvetők és Kertészek vagynak, néhány méhészek is, kik néha szép hasznot vesznek, mesteremberek is vagynak nagyszámmal”– írja Szirbik Miklós a kor földrajzi-statisztikai irodalmának szellemében. A lakosság többsége (kb. 50%) a református vagy a katolikus (30%) vallást követte. Az utóbbiak között sok volt az „oroszoknak” nevezett görög katolikus. Kívülük zsidók és evangélikusok is laktak a városban.
Szirbik a makaiak (főként a lakosság többségét kitevő parasztság) 19. sz. eleji szokásairól így ír: „említést érdemelnek még a névnapi, keresztelői, sertés öléskori barátságos vendégeskedések, a halotti torok, mellyek kivált az Oroszoknál vagynak nagy divatban, a házassági lakodalmazások, mellyek ha szinte már ma nem ollyan nagy pazarlással is mint hajdan, de ugyancsak sok szükségtelen költséggel ejtetnek meg.”
Az egyre növekvő város közbiztonsága és közerkölcse valószínűleg sok gondot okozott a város elöljáróságának. Erre utalnak a megbüntetettek jegyzőkönyvében tett bejegyzések. Az 1835. március 7-i bejegyzés így szól: „Kivilágosodván önkényes vallomásokból, hogy Rácz István Muzsikus, aki a Tilos böjti napokon a korcsmába Czimbalommal muzsikálni bátorkodott, Czirok Ágnes szabad Személy pedig tánczolván botránkozást okozván, annál fogva ezen merész tselekedetért mind a ketten, 12 pálcával az első, 12 korbáccsal pedig a második megfenyíttetik.”
Ehhez a korszakhoz fűződik az 1835/36. évi városi tanácsi iratok között talált érdekes táncadat, egy verses köszöntő, amelyet furcsa módon az adószedők helyszíni munkájuk során használt adószedési napló üres oldalára jegyeztek be névtelenül. A tréfás, gunyoros hangulatú vers címzettje Balogi Bálint, Makó város esküdt bírája.
1837 esztendei Megbízotti könyvében által íródott beszedései
Balogi Bálint Városunk Esküdt Bírája,
nem volt azúta jó éjjeli álma,
Minden felöl jött rá a gondoknak árja.
Bánatában a szép menyecskéket várja
A kufferczes csárdást azokkal eljárja,
De avval se sokat gondol, ha nincs párja;
Szóval magyar gyerek, nincs ilyen sok már ma.
Közel hatvan év vállát nyomja, bár ha
Kedvre penderül, bajnak fittyét hányja.
Jó barát, cimbora, - város hű sáfárja
Legyen hosszú éltű, ezt maga se bánja.
Legyen ládájának jó erős a zárja,
Melybe gyűjtött kincsét erősen bezárja,
S bár volt tűz, tolvajok, dögvész miatt kárja,
Legyen vagyonának bölcs, okos sáfárja.
Ne borítsa szívét búbánatnak árja,
Mert már most harmadik szegénynek a párja.
S ez vidítsa szívét, hív Virág Sárája
És ha lelke tokját a teste lehányja,
Menny legyen lelkének örök tanyája,
Honnan ne maradjon el sarkantyúja,
S a czigány mindég az ő nótáját fújja!
A vers, amely valószínűleg neve napján köszöntötte az ünnepeltet, három kéztől származik. A kétsoros cím s az első ötsoros rész nagy, jobbra dőlt, szálkás betűkkel íródott. E rész túl rövid ahhoz, hogy írójának elég alkalmat adjon a tréfára. A nyolcsoros második rész viszont, amelyet „költője” apró kerekded betűkkel, folyóírással írt, bővelkedik az élcelődő, személyes megjegyzésekben. Talán ez a köszöntő legsziporkázóbb része. A szintén nyolcsoros harmadik részt jól olvashatóan, nyomtatott betűkkel írták. Itt található talán a legtöbb hagyományos formula, amely a verset a folklórkutatás számára is értékelhető forrássá avatja. Föltehetően tréfának szánták az írók ezt a „háromszínű” írásképet, s azt, hogy a betűk a vers előrehaladtával fokozatosan kisebbednek, majd újra növekednek. Számunkra, 21. századi olvasók számára, már önmagában az is a humor forrásának számít, hogy a köszöntőt egy adószedői napló tiszta lapjára jegyezték be, nem beszélve azokról a csipkelődő megjegyzésekről, amelyek Balogi Bálint előrehaladott korára, háromszori házasságára, táncszenvedélyére, mulatós kedvére utalnak. Humorosnak értékelhetjük az azonos magánhangzópárra zengő sorvégi rímeket is, amelyek makacsul visszatérnek a több mint 20 soros köszöntőben (álma, árja, várja, párja, már ma, bár ha, hányja stb.), kivéve az utolsó „sarkantyúja – fújja” rímpárt.
E köszöntő irodalmi párhuzamai például Csokonai Vitéz Mihály
Bálint napja (1790 című és Arany János
Szent Pál levele.
Névnapi köszöntő Borbély Pál főjegyző nevenapjára (1846) című versében találhatjuk, bár versünk ezek költői színvonalával nem vetekedhet. Hasonló példákkal pedig a népköltési gyűjtemények lapjain is találkozhatunk szép számmal. Így e „lelet” megérdemelné a részletesebb népköltészeti és irodalmi elemzést is, de számunkra más szempontból érdekes. Ugyanis több olyan sor van benne, amely a kor tánctörtére vonatkozóan érdekes adalékokul szolgálhat.
Legelőször is a kufferczes csárdás ötlik a tánctörténész szemébe. Az ehhez hasonló kifejezések kuferces, kufercel, kuferces tánc alakban többször előfordulnak az eddigi történeti forrásokban a 18. század végétől kezdve. Rövid búvárkodás után az is kiderül, hogy e szavak a 19. sz. végi és 20. sz. eleji tájnyelvi gyűjtésekben is fölbukkannak többféle alakváltozatban és értelemben. Eddigi értelmezésüket olvasva úgy látszik, hogy a kuferces tánc mind a mai napig ellenállt minden szófejtő próbálkozásnak. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára ismeretlen eredetű szócsaládnak tartja e ritka, elavult nyelvjárási kifejezéseket.
A fönti köszöntőből csak annyit tudunk meg, hogy a kufferczes csárdást Balogi Bálint a város közel hatvanéves esküdt bírája búfelejtőként menyecskékkel vagy ezek híján egyedül szokta eljárni sarkantyús csizmában, cigányzene kíséretében. (L. a 6–9. és a 23–24. sorokat.) A vers írói a kufferczes táncot is eszközként használták a megfelelő hatás elérésére. Ezt feltétlen figyelembe kell venni a szöveg értelmezésekor és hasonló szövegekkel való összevetésekor.
Külön kutatást igényelne, hogy kik írták a köszöntőt, s ki volt Balogi Bálint. Tudnunk kellene, hogy a táncnév és maga a tánc valóban használatban volt-e Makón, vagy csak tréfás szólásként fordult elő. Sajnos, sem a levéltári dokumentumok, sem Szirbik Miklós följegyzései, sem más emlékek nem igazítnak el bennünket. Kassai Vidor, neves színész sem emlékezik meg róla gyermekkori visszaemlékezéseiben. Az első konkrétabb táncos adatok – ifj. Palugyay Imre a makói és a Makó környéki magyarok táncairól szóló rövid leírása 1855-ből és a Makói csárdás kottája TJ. -től az 1850-es évekből – a helyi páros tánc hármas tagolódásáról tanúskodnak. A Palugyay által használt lassú magyar, a sebesebb lejtésű csárdás és a legnagyobb lejtésű csárdás meghatározásoknak, andante, allegro és allegretto tempók felelnek meg az említett kottában. Vajon a kuferces csárdás elnevezés, összefüggésbe hozható-e a Palugyay által említett elnevezésekkel? Ha igen, vajon a páros tánc egészére, vagy annak csak egy részére vonatkozik? Mivel a kérdéses dologban sem az 1860-as 1870-es években dúlt kaláka-háborúság,sem a későbbi makói források nem igazítnak el bennünket, ezen a ponton ki kell szélesíteni az érdeklődésünk körét a teljes magyarországi forrásanyagra.
A kuferces tánc eddigi első említése 1798-ból származik Csokonai Vitéz Mihálytól. A Dorottyához fűzött egyik jegyzetében a következőket írja: „Az igazi magyar tánc a lassú verbunkos, amit bóldog emlékezetű eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol, egész formájában megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak.”
14 Az 1837. évi makói köszöntő a második az eddig föltárt adatok sorában a makói.
Tanulságos irodalmi említéseket találunk még Jókai Mór írásaiban is. Az első a magyar szabadságharc egyik csatája után fordul elő a Csataképek c. novelláskötet
A két menyasszony (1850) c. fejezetében: „Egy óra múlva minden csapszékben harsogott a zene, a vidám cimbalom s klarinét hangjánál pengett a huszárok tarajos sarkantyúja, s víg tenyércsapkodás mellett járta a jókedvű legénység a kuferczes tánczot, mintha nem is emlékeznék nehéz munkájára, s hogy e nehéz munka embervérontás volt.”
Az
Egy az Isten (1877) c. regény egyik jelenete 1848-ban Olaszországban játszódik egy magyar társaság körében, ebben Jókai szintén megemlékezik a kuferces táncról: „Csak az iskolai zenekar van itten, azoknak meg csupa fúvó muzsikájuk van, s azon nem tudnak egyebeket, mint indulókat, hymnusokat, halotti kísérőket, akin a ’hopcziher’ táncoljon. A fiatalság nem tudom, hogy járja el a lakodalmon a ’kuferczest’, ha nincs czigány.” A Rab Ráby (1879) c. regény verbuváló jelenetében is érdekes részleteket tudunk meg a kufercesről: „Egy pár legény lépre akadt már, azok egy-egy huszárral összeölelkezve járták volna a kállai-kettőst, fejükben a huszárcsákó, a huszáréban meg a parasztkalap; egy közülük a tenyerével hajigálta fel a légbe a szép fehér lázsiás tallért, amit felpénzül kapott, dicsekedve, hogy milyen olcsón jutott a pénzhez; egy morva vándorló legény meg, akit a kocsmában térítettek el a suszteri pályáról, szörnyen igyekezett utána csinálni a huszárnak a kuferczes tempólépést, ami rettenetesen jól illett a papucsos lábának...”
Arany János három versében is használja a kuferces kifejezést sajátos poétikai eszközként, amellyel az ábrázolt tánc groteszkségét, rendhagyó jellegét igyekezett hangsúlyozni:
Az első Robert Burns Az ördög elvitte a fináncot (The de’il s’ awa wi’ th’ exciseman) című versének fordítása (1868 körül), amelyben az örvendező asszonyok éneklik:
Van csárda-tánc, kuferc, lánc,
Tudunk polkát és fráncot;
De legjobb tánc az ördögé,
Hogy viszi a fináncot.„
Az ördög, az ördög
Az ördög a tánccal,
Odavan, odavan
Oda van a finánccal.
A második szintén Burns versének fordítása: Kóbor Tamás (Tom O’Shanter) (1868–1873 között). Boszorkányok éjféli táncát jeleníti meg:
Juj, Tomi, most! amit te látsz!
Merő bűbáj és boszorka-tánc;
Nem újdon-új cotillon az,
Minőt Párizs divatba hoz,
Hanem kuferces, kopogós,
Mártogatós, leguggolós,
Ugrós szilaj tánc, - s bőrduda:
Ezt fújják talp alá oda.
A harmadik
Az ünneprontók (1877) c. saját verse:
„Hol egy muzsikás? hegedű vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
Ki fut érte? szaladj Zsuzsu lányom.”
„A Zsuzska maradjon! Hagyj neki békét:
A kufercest majd vele járom.”
A szépirodalmi említések sorában utolsóként Tömörkény
István Kabarézás a csárdában (1912) c. elbeszéléséből idézünk: „Majd azután következik a kuferces tánc, és mit lehet tudni afelől, hogy a mestergerendába vagy az én fejembe hajítják bele [a betyárok] a baltát?
Az 1850-es évekből származó színes nyomat a makói paraszti viseletről csak közvetve lehet forrás, ha feltételezzük, hogy ez a viselet alkalmanként táncviseletként is szolgált, s így javaslatokat lehetne tennünk viselet és a kuferces táncos mozdulatainak összefüggéseire. Erre alapot a Dél-alföldön a 20. századig fönnmaradt viseletek és táncok kutatása adhatna a kutatás egy későbbi korszakában. A Makói csárdás kottájának hármas tempóbeli tagolódására is csak túl áttételes bizonyítékul szolgál a makói kuferczes csárdás értelmezéséhez. A Nyizsnyai Gusztáv által szerzett
Makói karczos csárdás elnevezése az 1870-es évekből, szintén sovány párhuzamnak számít. További kutatás az összefüggéseket még tisztázhatja.
Sajnos a 20. századi táncfolklórkutatás eredményei sem segítenek, mert az 1930-as években megkezdődött rendszeres terepkutatás során ez az elnevezés már nem került elő. Csupán néhány tanulságos tájnyelvi példával egészíthetjük ki adatainkat az Új magyar tájszótár-beli szócikk alapján. Illésy János tájszógyűjtései szerint a Nagykunságban a kuferces szót régi tánc értelemben használták.Hasonló jelentéssel előfordult a szó Hajdúnánáson és az Arad megyei Nagyzerénden is. Stromp József kiskunsági tájszavak gyűjtése során Kisújszálláson szintén találkozott a szóval ropogós csárdás értelemben. A példamondat szerint, így szólítják meg a zenészt: „Húzzék rá kend egy jó kufercest!”Weiner Imre Hódmezővásárhelyről közli, hogy két idős csősz régies kifejezései között szerepel a kufercos szó, még pedig ilyen formában „jó kufercost muzsikáltak”. Bálint Sándor Szegedi Szótára a mintegy 40 Szeged vidéki táncnév között a kuferces táncot is említi, s Tömörkény fent idézett adatát használja példának. A kifejezést a szótár az elavult, használaton kívüli kifejezések között tartja számon. A szót Csűry Bálint Szamosháti szótára is említi. A kuferces jelző tehát tánc, tánczene értelemben főleg a magyar nyelvterület középső részén, az alföldi mezővárosokban és környékén fordult elő a tájnyelvben.
Az elnevezés a 18. sz. vége óta a páros friss tánchoz kapcsolódott, amelynek legjellemzőbb figurái a helyben, összefogódzás nélkül járt aprózó, kopogó, dobogó mozdulatok, a páros lippentő-bukó-mártogató és a gyors páros forgás lehettek. Réthei Prikkel Marián a friss párosnak számos más irodalmi és tájnyelvi névváltozatát is összegyűjtötte, amelyek a friss páros tánc egészére vagy egyes mozzanataira illenek: friss tánc, néptánc, paraszttánc, pórtánc, magyar forgó, páros magyar, szabálytalan magyar, természetes magyar, cifra forgó, három-a-tánc, pörgő tánc, ugrós tánc stb. Táji változatokként említi emellett a dunántúli bukóst, mártogatóst, az alföldi lippentőst, a csongrádi topogót, a szegedi kutyakopogóst, a gömöri csámpást, a debreceni kopogót, a nyíri ugróst, stb. Szerinte ebbe a körbe tarozik a kuferces, kuferces tánc is. A felsorolt táncnevekhez hasonlóan ez is a friss páros tánc jellemző mozdulataira, főleg a lippentős, mártogatós, bukós mozdulatokra vonatkozik. (Ennek az értelmezésnek vált terjesztőjévé a szótárak és lexikonok többsége. Kivétel a Magyar Néprajzi Lexikon: kupec címszava a kuferces tánc elnevezést, visszautalva a Révai Nagylexikonra, a kupeces tánc elferdítésének tartja.) Ehhez képest újdonságot jelent az 1837-ből való makói köszöntő kufferczes csárdás elnevezése, amelyben a kuferces jelző az akkoriban még ritka, kevéssé elterjedt csárdás névvel kapcsolódott. A csárdás szó az 1840-es években kezd rohamosan elterjedni, egyrészt a lassú páros tánc, másrészt a két vagy három részből álló nemzeti páros tánc összefoglaló elnevezéseként. Magának a táncnak is meg kellett küzdenie a népszerűségért a kor divatos táncaival (a keringővel, galoppal, cotillonokkal, kontratáncokkal, polkával) szemben. Az új nemzeti tánc hívei, úgy látszik helyenként gúny tárgyai voltak, mint ahogy talán Balogi Bálint is, aki táncával elnyerte a páratlan magyar gyerek tréfás elismerést. Ennek eldöntéséhez tüzetesen ismernünk kéne a szereplőket. A téma a csárdás 19. századi történetén belül külön fejezetet érdemel, amely hozzájárulhat a több szálból összefonódó, többféle hagyomány szintézisét megteremtő nemzeti páros táncunk kialakulásának megrajzolásához. Ebben az 1837-ből származó névnapi köszöntő fontos adaléknak számít.
( forrás: Tóth Ferenc szerkesztésében- Makó néprajza)
