Kormos István : A táncos bárány
Vakondtúráson ült a pásztor,
alatta föld, fölötte ég,
bámulta a levegőégben
egy messzi torony tetejét.
A legelő kövér füvében
békén legeltek a juhok,
dongók zümmögtek a virágon, csillogó ökörnyál úszott.
Ült a legény és furulyázott,
prücskölt hozzá egy kis prücsök,
a legelő mély vadvizében
egy felhő árnya tükrözött,
piros nyelvű kócos kutyája
téringette a lusta nyájt,
bíbic sírt, ölyű szállt a napban,
ült a legény és furulyáit.
Volt a juhok között egy fényes,
aranyszőrű bárány. - Mikor
a pásztorlegény furulyázott,
úgy táncolt, hogy porzott a por,
kiállt a nyájból, s billegette,
rázta az aranyos farát,
míg a pásztora furulyázott,
nem legelt az egy harapást.
Hét bárány volt a legény bére,
de ő nem kívánt egyebet
esztendő végén a gazdától,
csak azt a táncos szerzetet.
Ráállt az alkúra a gazda -
fizetett is jó áldomást,
s adatott útra a legénynek
egy cipót meg egy gomolyát.
Ment a legény s a szekérnyomban
előtte a bárány szaladt,
bámulták az úton a népek,
ígértek érte aranyat.
Ráncigálták a legény ingét,
de ő nem adta, nem bizony,
beszélhettek, hogy tíz bárányt is
vásárolhat az aranyon.
Éjjelre beszállt egy gazdához
valami apró faluban,
keresett egy szélvédte sarkot,
ahol egy nyaláb szalma van.
Elaludt - és a gazda lánya
a bárányhoz nyúlt, hogy vigye,
de a keze odaragadt a
bárány aranyos szőrire.
Reggel a legény útra indult,
s a tolvaj lány is ment vele,
mert nem vált le az aranyszőrű
báránykáról a tenyere.
Alig értek a szomszéd házig
szájhoz vette a furulyát
a legény és a táncos bárány
megrázintotta a farát.
Fölállt a hátsó két lábára,
s táncolt az utca közepén,
táncolt a lány is, talpuk alá
fújta veszettül a legény,
rúgta a port vígan a bárány,
bárány hátán forgott a lány,
nem hagyta egy szuszra se félbe,
fújta a jókedvű zsivány.
A pékné kinn állt udvarában,
dagasztotta a kenyeret,
kinézett, s látta a bolond lányt,
megkapta a lapátnyelet,
szaladt, hogy a hátára csapjon.
* Eriggy, te falu szégyene! -
ütötte a lányt a lapáttal,
s forgott a nyelve kereke.
Ha ütötte, hát meg is bánta,
a lányhoz ragadt a lapát,
hárman táncoltak a zenére
a falu utcáján tovább,
elöl a bárány, csillogó szőrén
a tolvaj lány - s az asszony is
sürgött-sergett a lapátnyélen. -
Így értek el a templomig.
Akkor fordult ki a templomból
a pap a falu népivel,
nézte az aranyszőrű bárányt,
s hogy a két csúfság mit mivel.
Szidta őket, mint a vadsóskát:
* Pogányok, menjetek haza!
De azok járták a bolondját,
mert folyton szólt a furulya.
Végül fogott a pap egy pálcát;
sipp-supp, csapkodott szaporán,
verte a lányt, a sütőasszonyt,
sipp-supp, verte, de igen ám -
az asszonyhoz ragadt a pálca,
a pálcához a pap keze,
táncolt a pap is, hogy a portól
nem látszott az út közepe.
A jámbor hívek megijedtek,
hogy elviszik a papjukat,
a táncolók után tolongtak,
elöl a vén kántor szaladt.
Húzták a papot, s táncolni kezdett
nagy kurjongatással a nép,
mintha a legény vad zenéje
elvette volna az eszét.
Táncolva értek a városba.
A legény szállást keresett,
éjjelre a kíséretének
egy nyugodalmas, jó helyet.
Kapott a király kastélyában,
az istállóban egy zugot,
s a táncoló népséggel együtt
illatos szénán alhatott.
Lámpafújáskor a sötétben,
mikor már mindenki aludt,
a pásztorlegény kérdezgette
a sánta istállófiút,
hogy láthatná-é a királylányt?
Azt bizony nem - szólt a gyerek.
Ágyban fekszik a szép királylány,
tizenhét napja nagy beteg.
Könnye csurgott ahogy mesélte,
kis úrnőjét siratta ott:
* nem segíthettek a tudósok,
és világhírű orvosok,
eleped a nagy búbánattól,
bohó szép szíve meghasad,
elhervad nyíló ifjúsága,
ha örömében nem kacag.
Reggel a legény a kastélyban
fölkereste az ősz királyt,
megkérte, hogy támogassák ki
a tornácra a bús leányt,
a többit ő majd elintézi.
Örült a király: - Hej, fiam!
Feleségül kapod a lányom,
s mint király élhetsz boldogan.
A tornácra vitték a szép lányt
zokogó udvarhölgyei,
potyogtak a beteg tündérnek
orcájára a könnyei,
sírt a király s a felesége,
a cselédek, a hercegek,
sajnálták mind a sírba hulló
gyönyörű ifjú életet.
Hát egyszer csak az udvar végén
a legény egy sort furulyáit,
ugrott az aranyszőrű bárány,
s megrázintotta a farát,
felállt a hátsó két lábára,
úgy táncolt át az udvaron,
vígan szólt a fafurujácskája
táncra ugrasztó hangokon.
Forgott a bárány és a szőrén
táncolt a lány, rúgta a port,
verte a lapát a lány hátát,
a sütőasszony is bomolt,
asszony hátán sipp-supp, a pálca,
pálca végén ugrált a pap,
a pap hátán a nép kurjongott,
földhöz verték a hasukat.
Nagy kacagás lett a tornácon,
a bús királylány kacagott,
csillagszeméből csurgott könnye,
olyan jóízűt mulatott.
Oldalát fogta a király is,
félrecsapta a koronát,
nem törődött a tekintéllyel:
táncba vitte az asszonyát.
A tánc után csaptak egy fényes,
hét napig tartó esküvőt,
hogy a világ nem látott szebbet
a föld kerekén azelőtt.
A pásztorlegény a szép lánnyal
kapott egy gazdag tartományt,
később az egész birodalmat,
s hozzá igazi koronát.
Vakondtúráson ült a pásztor,
alatta föld, fölötte ég,
bámulta a levegőégben
egy messzi torony tetejét.
A legelő kövér füvében
békén legeltek a juhok,
dongók zümmögtek a virágon, csillogó ökörnyál úszott.
Ült a legény és furulyázott,
prücskölt hozzá egy kis prücsök,
a legelő mély vadvizében
egy felhő árnya tükrözött,
piros nyelvű kócos kutyája
téringette a lusta nyájt,
bíbic sírt, ölyű szállt a napban,
ült a legény és furulyáit.
Volt a juhok között egy fényes,
aranyszőrű bárány. - Mikor
a pásztorlegény furulyázott,
úgy táncolt, hogy porzott a por,
kiállt a nyájból, s billegette,
rázta az aranyos farát,
míg a pásztora furulyázott,
nem legelt az egy harapást.
Hét bárány volt a legény bére,
de ő nem kívánt egyebet
esztendő végén a gazdától,
csak azt a táncos szerzetet.
Ráállt az alkúra a gazda -
fizetett is jó áldomást,
s adatott útra a legénynek
egy cipót meg egy gomolyát.
Ment a legény s a szekérnyomban
előtte a bárány szaladt,
bámulták az úton a népek,
ígértek érte aranyat.
Ráncigálták a legény ingét,
de ő nem adta, nem bizony,
beszélhettek, hogy tíz bárányt is
vásárolhat az aranyon.
Éjjelre beszállt egy gazdához
valami apró faluban,
keresett egy szélvédte sarkot,
ahol egy nyaláb szalma van.
Elaludt - és a gazda lánya
a bárányhoz nyúlt, hogy vigye,
de a keze odaragadt a
bárány aranyos szőrire.
Reggel a legény útra indult,
s a tolvaj lány is ment vele,
mert nem vált le az aranyszőrű
báránykáról a tenyere.
Alig értek a szomszéd házig
szájhoz vette a furulyát
a legény és a táncos bárány
megrázintotta a farát.
Fölállt a hátsó két lábára,
s táncolt az utca közepén,
táncolt a lány is, talpuk alá
fújta veszettül a legény,
rúgta a port vígan a bárány,
bárány hátán forgott a lány,
nem hagyta egy szuszra se félbe,
fújta a jókedvű zsivány.
A pékné kinn állt udvarában,
dagasztotta a kenyeret,
kinézett, s látta a bolond lányt,
megkapta a lapátnyelet,
szaladt, hogy a hátára csapjon.
* Eriggy, te falu szégyene! -
ütötte a lányt a lapáttal,
s forgott a nyelve kereke.
Ha ütötte, hát meg is bánta,
a lányhoz ragadt a lapát,
hárman táncoltak a zenére
a falu utcáján tovább,
elöl a bárány, csillogó szőrén
a tolvaj lány - s az asszony is
sürgött-sergett a lapátnyélen. -
Így értek el a templomig.
Akkor fordult ki a templomból
a pap a falu népivel,
nézte az aranyszőrű bárányt,
s hogy a két csúfság mit mivel.
Szidta őket, mint a vadsóskát:
* Pogányok, menjetek haza!
De azok járták a bolondját,
mert folyton szólt a furulya.
Végül fogott a pap egy pálcát;
sipp-supp, csapkodott szaporán,
verte a lányt, a sütőasszonyt,
sipp-supp, verte, de igen ám -
az asszonyhoz ragadt a pálca,
a pálcához a pap keze,
táncolt a pap is, hogy a portól
nem látszott az út közepe.
A jámbor hívek megijedtek,
hogy elviszik a papjukat,
a táncolók után tolongtak,
elöl a vén kántor szaladt.
Húzták a papot, s táncolni kezdett
nagy kurjongatással a nép,
mintha a legény vad zenéje
elvette volna az eszét.
Táncolva értek a városba.
A legény szállást keresett,
éjjelre a kíséretének
egy nyugodalmas, jó helyet.
Kapott a király kastélyában,
az istállóban egy zugot,
s a táncoló népséggel együtt
illatos szénán alhatott.
Lámpafújáskor a sötétben,
mikor már mindenki aludt,
a pásztorlegény kérdezgette
a sánta istállófiút,
hogy láthatná-é a királylányt?
Azt bizony nem - szólt a gyerek.
Ágyban fekszik a szép királylány,
tizenhét napja nagy beteg.
Könnye csurgott ahogy mesélte,
kis úrnőjét siratta ott:
* nem segíthettek a tudósok,
és világhírű orvosok,
eleped a nagy búbánattól,
bohó szép szíve meghasad,
elhervad nyíló ifjúsága,
ha örömében nem kacag.
Reggel a legény a kastélyban
fölkereste az ősz királyt,
megkérte, hogy támogassák ki
a tornácra a bús leányt,
a többit ő majd elintézi.
Örült a király: - Hej, fiam!
Feleségül kapod a lányom,
s mint király élhetsz boldogan.
A tornácra vitték a szép lányt
zokogó udvarhölgyei,
potyogtak a beteg tündérnek
orcájára a könnyei,
sírt a király s a felesége,
a cselédek, a hercegek,
sajnálták mind a sírba hulló
gyönyörű ifjú életet.
Hát egyszer csak az udvar végén
a legény egy sort furulyáit,
ugrott az aranyszőrű bárány,
s megrázintotta a farát,
felállt a hátsó két lábára,
úgy táncolt át az udvaron,
vígan szólt a fafurujácskája
táncra ugrasztó hangokon.
Forgott a bárány és a szőrén
táncolt a lány, rúgta a port,
verte a lapát a lány hátát,
a sütőasszony is bomolt,
asszony hátán sipp-supp, a pálca,
pálca végén ugrált a pap,
a pap hátán a nép kurjongott,
földhöz verték a hasukat.
Nagy kacagás lett a tornácon,
a bús királylány kacagott,
csillagszeméből csurgott könnye,
olyan jóízűt mulatott.
Oldalát fogta a király is,
félrecsapta a koronát,
nem törődött a tekintéllyel:
táncba vitte az asszonyát.
A tánc után csaptak egy fényes,
hét napig tartó esküvőt,
hogy a világ nem látott szebbet
a föld kerekén azelőtt.
A pásztorlegény a szép lánnyal
kapott egy gazdag tartományt,
később az egész birodalmat,
s hozzá igazi koronát.
