Lászlóffy Aladár:
Háremhölgyek guggolótánca
Egyiptomi éjszakákon
vágtat át egy oroszlánnyom.
Sír a Nílus, medre félig.
Fáradt harcos arca fénylik.
Megszorongatná a fákat
feltörné a palotákat.
Most érkezett. Ez a FÉRFI.
Valamiből vesztét érzi.
Ring a ritmus, – a homokban
tompán álló oszlopokban,
őrszemekben, bőrruhákban,
érzéketlen katonákban
elfullad a rezdülése.
Nincs a palotának rése,
hol kitörjön, ami készül:
ím az ember kiegészül.
Gyenge állat, kínok apja,
ki csak társait harapja,
durvaság, ütés szülője,
csatabárdok kezelője,
könyv előtti, bor előtti,
aki majd a verset ötli,
aki magjaiban velem
a még üres történelem
csend-fokain ölve megy fel –
eljátszik a szerelemmel.
Szőnyegek és lila fátylak
benn a falakig hátrálnak.
Hálótermek bimbójában,
lányok kibomlott hajában
finom örömök lobognak
tanulékony állatoknak.
Horizontok abroncsában
mord, kavargó nagy világ van.
Mélyéről a vízözönnek
táncosnők és kígyók jönnek.
Majmok másznak és gyümölcsök.
Kardot hoznak, hoznak bölcsőt…
Ő, a korabeli ember
sajátságos értelemmel
olvassa e képes nyelvet.
Előtte sok titkot felfed,
s e vélt megnyilatkozások:
képes intés, táncos átok –
oldják kedvét, kötik, tépik,
tőlük indíttatva épít,
hadat visz és korsót formál,
csatornát von a folyónál.
Ki már millió évet éltem,
magát nála jobban értem.
S értek többet – mégis: tudom,
más, kevésbé gazdag úton
jut hozzám a magyarázat.
Lehullt jármok: hit, alázat,
tudatlanság, osztályvétek,
vélt tilalmak, szenvedések
ingerelték őt ott lenni…
Én kész kincsért fogok menni,
őt megértve, úgy hevülve,
barnamedvebőrre dűlve
idők csillagai alatt.
Halkan leontom a falat.
Vérem érez, vérem néz is:
közös, áttetsző poézis.
Ahogy vad időkben kellett
kitárni két kicsi mellet,
hátha tőle ámulatban
hajlik a hajlíthatatlan,
ahogy harcok éjszakáján
számítón a harcos ágyán
megölelte ellenségét
s megkívántatta a békét, –
ahogy az ember kívánta,
jelenjék meg ajtajában,
vetkőzzék le úgy szabódva
s táncoljon a holnapokba:
hajló kedve önmagától
érzi meg, hogy derekáról
arany övét leeressze,
mezítlábacskák keresztje,
mezítlábacskák virága,
combjuk egy-egy puha váza.
Összebúj a hárem éje.
Mozdulatuk szelecskéje
súgva leomlik a kőre,
hűvösség legyint belőle
alulról a meztelenre.
Nyílon megperdülnek benne
s sorra ölébe guggolnak
mind a fekvő fáraóknak.
Ó ti ezeréves évák,
mégis-ártatlan hetérák,
akiket semmibe vettek
s csínyjeitek belevesztek
régen elmúlt éjszakákba!
Idők dúlt kitanultsága.
Annyi kínnal, élvezettel
hosszan kitenyésztett ember,
érzékeny és leleményes,
vaskos épp mert immár kényes –
valahol ölébe fogja
lányotokat s idehozza,
végre nyíltan így becézve,
vigaszul mindennek nézve:
Ujjacskák ökölbe zárva,
csupasz csillagok kitárva.
Lány ereje s ernyedése
táncol már a tenyerében.
Mellek néznek pötty szemekkel,
félénk madártekintettel.
Összehajló lábak ága
szív-vonalat zár magába.
Ficánkoló lány alakja:
szívek íve villan rajta,
csupa szilánk, csupa részlet,
mindent játszó édes készlet,
mintha minden tetsző forma
őt kiadni felbomolna:
hol fenség, hol szálfa-dőlte,
férfiak közt furcsa törpe.
Végtelen darabja: tenger,
ha vergődő szerelemmel
halmocskái elomolnak.
Elvont kép is: „bántás”, „holnap”.
Hosszas szél és csipkés illat.
Összehúzza izmainkat.
Tánca, tánca, tánca, tánca
sima órák fontos ránca.
Utak, kincsek, esők bokra
leányt öltenek magukra,
leány dobog a szelekben,
lekaszált fű-levelekben,
eléd kuporodik tűznek,
zivatarba leányt tűznek,
ivóvízben leányt kérnek,
vasbányában leányt érnek,
gondolkodók mély magányban
ülnek hallgatag leányban.
Leánytánc az ősz, a szántás,
megfogamzott lány palántás
erdők völgye, földek teste.
S lányokat visel az este,
élő lányokat, dobogva,
sorsuk szerint odadobva.
Apadatlan zuhatagban
lánytestek buknak a napra,
rózsaszín nagy vízesések
függönyein földet érnek
s férjhez mennek a leányok.
Április az égre szállott.
Meggyfákkal és darazsakkal
sürget a tavaszi nappal.
Térdek, mint a forrás partja,
karok, mint a zuhatagja.
Térdek, mint a kő fehére,
csípők elpiruló vére.
Feltűnni! – mint a virágnak,
kell az éltető imádat.
Annyi kitárnivaló van,
mint a nyújtózó folyókban.
Elsimulni úgy a földön:
minden útja visszatörjön,
minden útja vesztegeljen –
veszítsen, de mégis nyerjen…
Úgy hatalmaskodni, bírni,
mint az asszonyát a férfi!
Tartani, mikor elég is,
tudni gyöngébb voltát, mégis!
Teljes erejét engedve
garázdálkodni felette,
erdőropogtató vérrel,
medveölő szenvedéllyel.
Lányok, lányok, kisasszonyok,
szigorú jó kis asszonyok,
asszonykák, szép alma-arcok
elkezdik a boldog harcot:
a halandók mit tehettek?
Majdnem mindent észrevettek.
De hogy képek s falak élnek,
könyvből új fejek eszmélnek,
van ki búzát őröl-morzsol,
folyókból iszik és borból –
asszony érdeme, hatalma!
Hogy a jót ölébe csalta!
Mert a férfi tovább vágott,
épített ólat, világot,
míg törékeny élő-léte
folyton kockán táncolt érte,
s kimerült és elmeredve
elhullhatott mint a medve,
mellyel vítt, – már nem javulva,
medvebőrre, sírba hullva…
Ember anyja, ember lánya!
Ó, az asszony amforája
mintha tudná már helyünket,
hurcolja nagy műhelyünket.
Tovább mentve, újra szülve,
mindig teljes embert küldve.
Mindent vinni! – kéz tudása,
kódexek, madonnák mása,
tört szavakban elhalt népek,
álmok, harcok, zászlók, gépek
utaznak át méhén rendre
reménnyel a végtelenbe.
Háremhölgyek guggolótánca
Egyiptomi éjszakákon
vágtat át egy oroszlánnyom.
Sír a Nílus, medre félig.
Fáradt harcos arca fénylik.
Megszorongatná a fákat
feltörné a palotákat.
Most érkezett. Ez a FÉRFI.
Valamiből vesztét érzi.
Ring a ritmus, – a homokban
tompán álló oszlopokban,
őrszemekben, bőrruhákban,
érzéketlen katonákban
elfullad a rezdülése.
Nincs a palotának rése,
hol kitörjön, ami készül:
ím az ember kiegészül.
Gyenge állat, kínok apja,
ki csak társait harapja,
durvaság, ütés szülője,
csatabárdok kezelője,
könyv előtti, bor előtti,
aki majd a verset ötli,
aki magjaiban velem
a még üres történelem
csend-fokain ölve megy fel –
eljátszik a szerelemmel.
Szőnyegek és lila fátylak
benn a falakig hátrálnak.
Hálótermek bimbójában,
lányok kibomlott hajában
finom örömök lobognak
tanulékony állatoknak.
Horizontok abroncsában
mord, kavargó nagy világ van.
Mélyéről a vízözönnek
táncosnők és kígyók jönnek.
Majmok másznak és gyümölcsök.
Kardot hoznak, hoznak bölcsőt…
Ő, a korabeli ember
sajátságos értelemmel
olvassa e képes nyelvet.
Előtte sok titkot felfed,
s e vélt megnyilatkozások:
képes intés, táncos átok –
oldják kedvét, kötik, tépik,
tőlük indíttatva épít,
hadat visz és korsót formál,
csatornát von a folyónál.
Ki már millió évet éltem,
magát nála jobban értem.
S értek többet – mégis: tudom,
más, kevésbé gazdag úton
jut hozzám a magyarázat.
Lehullt jármok: hit, alázat,
tudatlanság, osztályvétek,
vélt tilalmak, szenvedések
ingerelték őt ott lenni…
Én kész kincsért fogok menni,
őt megértve, úgy hevülve,
barnamedvebőrre dűlve
idők csillagai alatt.
Halkan leontom a falat.
Vérem érez, vérem néz is:
közös, áttetsző poézis.
Ahogy vad időkben kellett
kitárni két kicsi mellet,
hátha tőle ámulatban
hajlik a hajlíthatatlan,
ahogy harcok éjszakáján
számítón a harcos ágyán
megölelte ellenségét
s megkívántatta a békét, –
ahogy az ember kívánta,
jelenjék meg ajtajában,
vetkőzzék le úgy szabódva
s táncoljon a holnapokba:
hajló kedve önmagától
érzi meg, hogy derekáról
arany övét leeressze,
mezítlábacskák keresztje,
mezítlábacskák virága,
combjuk egy-egy puha váza.
Összebúj a hárem éje.
Mozdulatuk szelecskéje
súgva leomlik a kőre,
hűvösség legyint belőle
alulról a meztelenre.
Nyílon megperdülnek benne
s sorra ölébe guggolnak
mind a fekvő fáraóknak.
Ó ti ezeréves évák,
mégis-ártatlan hetérák,
akiket semmibe vettek
s csínyjeitek belevesztek
régen elmúlt éjszakákba!
Idők dúlt kitanultsága.
Annyi kínnal, élvezettel
hosszan kitenyésztett ember,
érzékeny és leleményes,
vaskos épp mert immár kényes –
valahol ölébe fogja
lányotokat s idehozza,
végre nyíltan így becézve,
vigaszul mindennek nézve:
Ujjacskák ökölbe zárva,
csupasz csillagok kitárva.
Lány ereje s ernyedése
táncol már a tenyerében.
Mellek néznek pötty szemekkel,
félénk madártekintettel.
Összehajló lábak ága
szív-vonalat zár magába.
Ficánkoló lány alakja:
szívek íve villan rajta,
csupa szilánk, csupa részlet,
mindent játszó édes készlet,
mintha minden tetsző forma
őt kiadni felbomolna:
hol fenség, hol szálfa-dőlte,
férfiak közt furcsa törpe.
Végtelen darabja: tenger,
ha vergődő szerelemmel
halmocskái elomolnak.
Elvont kép is: „bántás”, „holnap”.
Hosszas szél és csipkés illat.
Összehúzza izmainkat.
Tánca, tánca, tánca, tánca
sima órák fontos ránca.
Utak, kincsek, esők bokra
leányt öltenek magukra,
leány dobog a szelekben,
lekaszált fű-levelekben,
eléd kuporodik tűznek,
zivatarba leányt tűznek,
ivóvízben leányt kérnek,
vasbányában leányt érnek,
gondolkodók mély magányban
ülnek hallgatag leányban.
Leánytánc az ősz, a szántás,
megfogamzott lány palántás
erdők völgye, földek teste.
S lányokat visel az este,
élő lányokat, dobogva,
sorsuk szerint odadobva.
Apadatlan zuhatagban
lánytestek buknak a napra,
rózsaszín nagy vízesések
függönyein földet érnek
s férjhez mennek a leányok.
Április az égre szállott.
Meggyfákkal és darazsakkal
sürget a tavaszi nappal.
Térdek, mint a forrás partja,
karok, mint a zuhatagja.
Térdek, mint a kő fehére,
csípők elpiruló vére.
Feltűnni! – mint a virágnak,
kell az éltető imádat.
Annyi kitárnivaló van,
mint a nyújtózó folyókban.
Elsimulni úgy a földön:
minden útja visszatörjön,
minden útja vesztegeljen –
veszítsen, de mégis nyerjen…
Úgy hatalmaskodni, bírni,
mint az asszonyát a férfi!
Tartani, mikor elég is,
tudni gyöngébb voltát, mégis!
Teljes erejét engedve
garázdálkodni felette,
erdőropogtató vérrel,
medveölő szenvedéllyel.
Lányok, lányok, kisasszonyok,
szigorú jó kis asszonyok,
asszonykák, szép alma-arcok
elkezdik a boldog harcot:
a halandók mit tehettek?
Majdnem mindent észrevettek.
De hogy képek s falak élnek,
könyvből új fejek eszmélnek,
van ki búzát őröl-morzsol,
folyókból iszik és borból –
asszony érdeme, hatalma!
Hogy a jót ölébe csalta!
Mert a férfi tovább vágott,
épített ólat, világot,
míg törékeny élő-léte
folyton kockán táncolt érte,
s kimerült és elmeredve
elhullhatott mint a medve,
mellyel vítt, – már nem javulva,
medvebőrre, sírba hullva…
Ember anyja, ember lánya!
Ó, az asszony amforája
mintha tudná már helyünket,
hurcolja nagy műhelyünket.
Tovább mentve, újra szülve,
mindig teljes embert küldve.
Mindent vinni! – kéz tudása,
kódexek, madonnák mása,
tört szavakban elhalt népek,
álmok, harcok, zászlók, gépek
utaznak át méhén rendre
reménnyel a végtelenbe.
