Kedves fórumozók!
Szeretnék egy nektek köszönhető sikerélményről beszámolni.
Egy hónappal ezelőtt kikértem a tanácsotokat itt a fórumon, hogy mit tegyek egy látszólag legyőzhetetlen gátlással, ami mindig visszafogott, ha írni szerettem volna. Egészen rövid történeteknél sosem jutottam tovább, mert bármilyen ötletem támadt, máris lehurrogtam maga, hogy "ugyan már, ezt már százan megírták előttem, mégis mit akarok én?". A stílusommal sem voltam elégedett, mert bár úgy gondoltam, jól írok, de nem megfelelően egy hosszabb lélegzetű történethez. Utoljára kamasz koromban írtam hosszabb történeteket, és bár utólag már megmosolyogtató színvonalúnak látom őket, mégis mindig visszavágytam a fantáziálás, az alkotás felszabadító, sikerekkel és örömökkel teli érzéséhez.
Tanácsotokra aztán szokáskontrollal programozni kezdtem a gátlások legyőzésére. Elképzeltem, hogy örömmel írok, a fantáziám által teremtett képek körbetáncolnak, a családom és a barátaim dicséretekkel halmoznak el, a kezemben tartok egy könyvet, amit én írtam, stb., valamint mindig elismételtem, hogy "október elejére legyőzöm az írással kapcsolatos gátlásaimat és félelmeimet, kreatív elmém felszabadul, örömmel és sikerrel írok". Elmetérképet ragasztottam ki a szobám falára, amin pipálgatással követtem a "programozás projekt" haladását és ösztönöztem magam a folytatásra, valamint felsoroltam az érveket, hogy miért akarok írni, miért jó ez nekem. Még egy hét sem telt el, amikor egy ötlet motoszkálni kezdett a fejemben és nem hagyott nyugodni, hát elszántam magam, hogy nekiülök és elkezdem leírni. Az íráshoz találtam egy szintén agykontrollos könyvben (Zseninek születtünk) egy relaxációs technikát.
Az első fejezetet nagy szenvedések közepette írtam le. Nem a szokásos kedvetlenség vagy bizonytalanság vett erőt rajtam, hanem szabályos rettegés, reszketés fogott el. Sokat sírtam, és csak bekezdésenként tudtam haladni. Mintha a gátlásom és félelmem egy álmából felriasztott vadként tombolt volna bennem és szabályosan elüldözött volna a klaviatúra mellől. Elég riasztó volt. De nem hagytam fel a programozással, kitartóan pipálgattam az elmetérképen a kis négyzeteket minden nap, és gyakran elolvastam a magam által írt bíztató szavakat. A második fejezet mintha már csak kiszaladt volna az ujjaim közül, és mire a harmadikat megírtam, a történet már sokszorosára duzzadt a fantáziámban, szétburjánzott, mint egy terebélyes fa. Sokkal több rejlik az eredeti ötletemben, mint azt először hittem.
Mindig cinikusan fogadtam, amikor azzal a közhellyel bíztattak, hogy "a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte". De valójában a téma nem hogy az utcán, de egyenesen az udvarunkon hevert és szinte úgy mászott be az ablakomon. Fent írtam, hogy a stílusommal mindig elégedetlen voltam, mert alkalmatlannak tartottam hosszabb lélegzetű történetek leírására, most azonban úgy vélem, hogy éppen a stílusom az, ami egy hétköznapias, mondhatni unalmas témát akár hosszabban is egyedivé, élővé, varázslatossá tud tenni.
Még elég kevésszer sikerül a napirendembe bezsúfolni az írást, de majd erre is elkezdek egy "programozás projektet", bár most a következő feladatom (ezen a sikeren felbuzdulva) a tanulmányaim megtámogatása programozással. Utána jöhet ismét az írás, immár a gyakoriságra és rendszerességre koncentrálva. Minden esetre a célt, amire programoztam, azaz a gátlás legyőzését feltétlenül elértem.
Köszönöm még egyszer a tanácsokat, amiket itt kaptam! Nagy segítségemre voltatok.
Üdv:
Zivatar