Ajándék pillanatok Neked...

Gyurkovics Tibor

KEGYELEM

Mily szomorú a lélek alja,
a lélek ege mily magas,
azért lettünk, hogy égbe törjünk,
vagy földre hullni ugyanaz?
Madárképesség, lélek-ára,
szárnyaszegett hit, hontalan,
azért lett szárnya, hogy röpüljön,
azért röpül, mert szárnya van?​

​

Paudits zoltán​

MINDENÜTT​

Benne vagyok fűben, fában,
levegőben és virágban,
felhőkben és csillagokban,
esőmosta lábnyomokban.​

Benne vagyok a tavaszban,
rejtőzök a szavakban,
sziklák mélyébe bújva
nézek fel a Tejútra.​

Benne vagyok a nyárban,
fürdök a napsugárban,
szivárványt húzok a földre,
arcodon táncolok körbe-körbe.​

Benne vagyok az őszben,
száraz gally, letörten,
deres avar alatt szunnyadok,
kacérak a csillagok.​

Benne vagyok a télben,
vakító, sápadt fehéren.
meztelen testedben szív vagyok,
érted vérzek, dobbanok.​

Madách Imre

Nem féltelek hazám!

Bár ellened tör frígye zsarnokoknak,
Bár ellened tör irigy szolgahad,
Földönfutó népek megostromolnak,
Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy.
Nem féltelek hazám!

Eldültél volna, mint cser a viharban,
Ha a végzet nem nézett volna ki,
Hogy élj: nem törtek meg véres csatákban
A balszerencse századévei.
Nem féltelek hazám!

Ameddig áll Branyiszkód kőrakása,
Mint órjás harcaid emlékjele,
Regét mond róla a Kárpát vadásza
S viharként leng rajt hősök szelleme.
Nem féltelek hazám!

Ameddig látom alföld rónaságát,
Felette multak délibábja kel,
Szent vér hizlalja lengő dús kalászát
És tápot a test, lélek benne lel.
Nem féltelek hazám!

Az ősi bűn küldött ránk sujtoló kort,
A lánc helyét csak szent vér mossa le:
Hogy a jobb gyermek győzzön, Mózses elhalt
A pusztában s egy nemzedék vele.
Nem féltelek hát hazám!​

Áprily Lajos

Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.​

Vész Endre​

Egész és meg nem bontható​

Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.​

Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.​

Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.​

Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.​

Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.​

S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.​

Németh Tibor

Őseink címere

Ki a múltba távozni jár
jövőjében csak gazt kaszál,
a fák alatt haraszt marad,
így sorvad el a sok régi

címer és rang, hős pillanat.
Ükapáid messze mentek,
rég nincs rajtuk palást, bekecs,
mind kifosztott emlékhely lett.

Fényévenként, ha megtérnek,
és mint hajdan úgy igéznek:
lantjuk húrján mai ének.

Igazukért harcra kérnek,
mert az ősök benned élnek,
s te dobod a feledésnek
​

Galgóczy Erzsébet

Milyen vagyok?

Olyan vagyok, mint az útszéli kavics,
mely sír és nyikorog, mikor ezer emberek lába rátapos.
Rajtam is sok szenvedés vonul át: rengeteg,
míg a kavicsból apró homokszem nem leszek.
De ha a kegyelem napja rám ragyog, akkor?...
Kicsi homokszem: -majd én is csillogok.
​

William Blake

A mások bánata

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

(Tótfalusi István fordítása)
​

Ágai Ágnes

Szó, ami szó

Nagyon egyszerűen kellene szólni
ebben az agyonbonyolított világban.
Veretes, tiszta, igaz beszéddel
lehántva a sallangokat,
az utánzatok idegen koloncát,
a cifra cikornyák vadhajtásait.

Fehér szavak kellenének,
újra felfénylő, megtalált szavak,
lesikált, erős tölgyfa szavak,
masszívak, faraghatóak,
kemények, érthetők.

Vissza kell adni hitelét,
becsét, szépségét a szónak,
a szóra érdemes szavaknak,
melyekkel szót válthatunk,
és szót érthetünk egymással
jó szóban szűkölködő korunkban​

Jatzkó Béla

PISZTRÁNG

Zuhogó volt a patak sodra,
tajtékos-habos a víz fodra, -
te akadtál az én horgomra?
én akadtam a te horgodra?

Ki zsinórt ránt, ki zsinóron ráng:
egy fonálon horgász és pisztráng;
mi változnék, hogyha megtudnánk,
a sors milyen szerepet oszt ránk?

S fordul a Fortuna-kerék is,
történhetnek szerepcserék is:
ki a másikat kihalássza,
az ő torkán lehet az szálka;
aki szeret, - haljon vagy éljen, -
áldozat, hóhér egyszemélyben.​

Áprily Lajos

A rím

Hazája álom és titok,
szem-nem-legelte pázsitok.

Egyszer csak itt van s mint kis ér,
csilingel és kisér, kisér.

S fürtös csengő lesz: hangpatak,
amelybe új csengés szakad.

Mentát locsol, szirmot sodor
és illatos lesz, mint a bor.

És mámoros lesz, partot ont,
kurjongató, vidám bolond.

A mély felé örvénnyel ás,
hogy belenézni: kábulás.

A fényen tündökölve fut
és fényes tündérvölgybe jut.

S tó lesz, virágot úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.

Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring​

Áprily Lajos

A ragyogó madár

Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...

S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!​

Somlyó György
​

Sirály

Láttál-e már sirályt közelről?
Az irigyelt-szép libbenés,
a szétnyíló szárnyak merész
íve közt sunyi, csúnya test ül:

felkapott, kacska láb, hegyes csőr,
vad, emésztő-berendezés,
egy hal-koporsó az egész,
szem, mely a vízből s egekből

csak prédát les... S nézd a magasban:
villámként vág fel s lengve, lassan
lebeg, akár az álmodás.

... Hát te is azt lásd csak belőlem,
a szárnyat, mely szikrázva röppen
és alácsap és felcikáz.
​

Seres László

Megfesteném...

Megfesteném szőke fürtjét a partnak
Zöld füzes közt a türkiszkék folyót
Fövenyt bronzsárgán, mézarannyal folyót
Ezüst cseppjét az omló vízhantnak

Hidat festenék, fölé templomtornyát
Acélpillért ködszürke hídlábra
Lilás szederbokrot barna hínárba
Déli harangszót, hűs alleluját

Fekete iszapot, vörös jegenyéket
Márványfehérre a viselt szegénységet
Lázadó vérem bíborra festené

A Körös ringat, bölcs vize a vászon
Megfürdet, mint rég minden éjszakámon
Mintha eltünt színeit keresné​