Karel Hynek Mácha
Május
Épp május első estje volt -
a legdrágább szerelmi nap,
szerelmes gerlehang dalolt
az illatos fenyők alatt.
Vágyról beszélt a halk moha,
a fa jajongta bánatát,
hogy sírt a csalogány dala! –
sóhajtottak a rózsafák.
Kis tóra hullt a bokrok árnya,
s úgy sírt, mint titkos fájdalom,
a part ölelte csillogón;
sok más világ fénylő sugára
kígyózott ott, mint égő csóva,
szerelem könnyeként lobogva.
S e világ mind, a fényes égen,
a szerelem örök templomában
találkozóra szállt serényen,
mint új szerelmesek szívében
a vágy, egymás felé, csodásan.
A telehold szép arca, ím, -
halványan fénylő s fénylőn halvány,
mint párját váró fiatal lány –
kigyulladt s rőt lett: rózsaszín -
s arcát a víz tükrén csodálva:
szerelmes lett önnönmagába.
Arrább meg fenyvek árnya ring,
egymáshoz lassan közeleg,
s mint vágyódó szerelmesek –
egymásra tárva karjaik –
eggyé válnak a szürkületben:
a fák árnya is egybelebben.
S még arrább mély-árnyu hegyek:
nyírfák ölelve tölgyeket,
hol est száll már a csermelyen –
a te időd ez, szerelem,
most minden lény forrón szeret.
Egy szép lány ül a tölgy alatt
a rózsaszínű alkonyatban,
ott lent, hol vízbe lejt a part,
és messze réved el riadtan.
A tó kékje lábára loccsan,
fák zöldje ring-esőz fején,
mind zöldebb, zöldebb lesz a fény,
s végül kilobban a távolban.
A partjatűnt sötét vízen
néz, néz a lány a messzeségbe,
a partjatűnt sötét vizen
kigyúl száz csillag égi mécse.
Szépséges lány, elbukott angyal
ül tavaszi amarant arccal,
mint halványan ragyog a szépség.
Mindent elvett egy óra tőle -
s gyönyörű fájdalmát rávésték
a percek, lám, a szenvedőre. –
Ma éppen, hogy húsz napja már…
Almokkal leng a néma táj.
Nincs már több fény: hamar kilobbant
a rózsaszínű ég a roppant
kék hegy fölött, eltűnve lassan.
„Nem jő, nem jő, várom, s hiába!
Jaj, mily nagy elbukásom ára!” –
sóhajt a lány szíveszakadtan,
a fájdalom, az járja át –
s a tó titokzatos jajába
vegyül a lány fájó sirása.
Könnyein csillagot agát-
villáma csikkan tündökölve,
s könnye hűlt csillagként a földre
hull, hull le, mindent elfonnyasztón.
Most fellebben a szikla mellett
s áthajlik rajta messzire;
szellőcske fújja, hűs lehelet
fehér ruháját, és szeme
távolba ring. Nincs könnye már,
keze elárnyékozni száll
szemét, mely messze elmerengett –
oda, hol a tó hegybe olvad,
hol vad tükrén sziklák lobognak;
csillag-lányt űz csillag-gyermek.
Miként ha száll hószín galamb a
fekete fellegek alatt -
mint vízililiom-csapat
a kék mélység fölött - suhanva
jő valami a víz taréján,
a hegység lába felől
némán jön, jön felé. Egy pillanatra
látszik: mint gólya száll a hűs habon –
nem galamb és nem vizililiom –
szélfútta hófehér vitorla.
Evező csap a kék habokba,
fodrot gyűrűz az alvó szélnek,
s a hegy feletti arany rózsák –
mik fenn a halvány égen égnek –
a vizet rőt aranyba vonják.
„Szállj, szállj, ladik, hátán a tónak!
Ez ő, e virág, e madártoll,
a kalap s a szem, mely alatta lángol!
köpenye is !” s kiköt a csónak.
Jön, jön felé a csónakos,
könnyű léptekkel, az ösvényen.
A lány pirulva, nagy serényen
a tölgy mögé bujik. S eléje
fut lelkendezve - bánatos
szív simul most a férfiére.
„Ó, jaj, szívem!” egy perce, s a hold
a férfiarcra ráhajolt -
vak rémület hasít a lányba:
„Hol az én Vilmosom?”
Amott –
egy kis toronynak árnya lóg
az égből rá az éji fákra
a képét a tó ölébe zárja –
a táj ráring a tó vizére;
az ott egy ablak vaksi fénye –
nézd csak, Vilmos ott ül mögötte,
és holnap búcsút mond örökre.
Megtudta vétked s megtorolta –
a csábítódba szúrta kardját,
s ezzel megölte édesapját.
Lesújt a bosszú nyaktilója!
Szörnyű, mily véget ér! - fura
bakó vár rá, s ha lefejezték,
kerékbe is törik - oda –
kötvén hozzá parázna testét.
Így vész az erdők rettegett ura! –
Vétked miatt szűlt bűnt az ökle,
légy átkozott, lány, mindörökre!”
Megfordul. - Nincs már több szava,
elmossa őt az éjszaka -,
s a parton várja lent a csónak.
Úgy száll, mint gólya száll az égen,
egy percre látni liliomfehéren
s a hegy mögött az éjbe olvad.
Hullám nem leng, sötétek a vizek,
az éj palástja kék -, szélén lila –
a víz fölött fehér ruha zizeg,
s körül a táj suttogja: „Jarmila!”
Sóhajt a mély: „Jarmila! Jarmila!”
Épp május első estje van -
a legdrágább szerelmi nap,
szeretni hív a gerlehang
„Jarmila! Jarmila!! Jarmila!!!”
*****
Végh György fordítása
