Ajándék pillanatok Neked...

<TABLE border=0 cellSpacing=0><TBODY><TR><TD vAlign=top>

Donne
​

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt
szerettük egymást? Hortyogtunk-e rég,
mint a hétalvók, vagy mint csecsemők
szoptuk vidéki örömök tejét?
Igy volt, s mindez az öröm árnya csak,
ha szépet láttam, téged láttalak,
minden szépségbe már beléálmodtalak.

S most jó reggelt, felébredt lelkeink,
kik egymást még félénken nézitek;
és mindenben szerelmetek kering
s egy kis zugból a bárhol-t érzitek.
Felfedező uj földet látogat,
más térképen néz új világokat -
világod én vagyok, s világom már te vagy.

Ha összenézünk, hű szivet mutat
egymás szemében két ábrázatunk;
nincs éles Észak s elhajló Nyugat -
jobb féltekéket hol találhatunk?
Csak az halhat meg, ami már megunt;
ha két szerelem egy, ha a magunk
szerelme nem lazul, ugy meg se halhatunk.

(Vas István)​

</TD></TR></TBODY></TABLE>
​

Edgar Allan Poe

Álomország

Bús, magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, egy távol
Ködös Óperenciából,
Világtalan vidékről, hol vad varázs terem,
Túl időn - túl teren.
Fenéktelen völgyek, folyók,
Szurdok, mosás, titán-bozót,
Formákkal, miket senki sem sejt,
Mert a harmat mindent elrejt;
Partnélküli tengerek,
S rájuk hulló meredek;
Tengerek, mik nem hevernek,
Tűz-egekre habot vernek;
Tavak, melyek hányják folyton
Holt vizük, mely holt és zordon,
Hűs vizük, mely halk és fáradt
S rajt a lenge liljomszálat.
S e tavaknál, mik így folyton
Holt vizet, mely holt és zordon,
Hűs vizet, mely halk és fáradt
S lengetnek lenge liljomszálat;
E hegyeknél - e folyóknál,
Lassan, egyre mormolóknál -
Vak bozótnál s hol a rossz
Béka és gyík táboroz -
E lápoknál és tarlóknál,
Hol manó jár -
Mindez átokvert helyekben -
Minden méla szögeletben -
Rémült utas mit lel itt?
Multja leples rémeit -
Szemfedős formákat, mellyek
Sóhajtanak s tovább mennek -
Holt barátaiét, kik rég be-
Költöztek a földbe - s az Égbe.
Ha szivünk száz sebe fáj
Ez nyugtató és enyhe táj,
S a sötét és árny-imádó
És a csupán árnyat látó
Szellem számára Eldorádó.
De szétnézni nyílt figyelemmel
Az utas benne nem bír, nem mer
S titkát halandó gyenge szem
Nem issza tárva sohasem,
Mert tiltja szigorú királya
Rojtos pillát emelni rája
S a vándor itt csak lopva lát
Fekete szemüvegen át.
Bús magányos úton át,
Hol jó lélek sohse járt,
Hol az Éj, egy ős eidólon,
Fenn uralg gyász-színü trónon,
Most érkeztem épp, e távol
Ködös Óperenciából.​

Edgar Allan Poe

A csend szonettje

Egynémely létező, testetlenül kisértve,
Kettős életet él: el- s visszatáncol
Iker-valójába és -semmijébe,
Anyagból s fényből, alakból meg árnyból.
Van ilyen csend is: tenger s partszegély,
Test s lélek. Holt vidéket jár az egyik,
Hol fennkölt bánattal friss fű vetekszik,
Hol az emlékező, könnytelen szenvedély
Már-már megnyugtatás: Ember, ne félj!
E testet-öltött csend csak a „Soha!”
Csend, mely minden gonoszra képtelen.
De ha szerencséd iker-fátuma
E csend árnyát veti rád (névtelen
Lidérc! lápján nincs ember lábnyoma):
Az Isten könyörüljön lelkeden!

Tandori Dezső​

​

Paul Valéry​

Ugyanaz a varázslat​

A keskeny holdkaréj szent fényt szór szerteszéjjel,
mintegy szoknyát terít, ezüstből szőve meg,
a márványtömbökön, hol egy szűz jár s mereng
gyöngyökkel s fátyolán gyöngyházszínű szegéllyel. ​

Sok selymes hattyunak, mely ring a nád között,
azt félig csillogó tollal súrolva éppen,
hószín rózsát szed és hint el keze, s az ében
vizen szirmok nyomán gyűrűznek a körök.

Gyönyör sivataga, magányom kába kéje,
ahol a hold alatt a hab hullámverése
kristályvisszhangjait számolja szüntelen,

mely szív bírná el a kérlelhetetlen áldást,
a végzetes egű, nagy éjt ragyogva fenn,
kardként nem tépve ki magából egy kiáltást?

(Szegzárdy-Csengery József fordítása) ​

Gárdonyi Géza

Mi a boldogság

Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
a dicsőség? vagy csak a nyugalom?
Melyik a jó, és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyujthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom;
ha majd nagy lesz, mint az apja;
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan...
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.​

​

Áprily Lajos ​

A fákja éneke​

Meggyújtottak s azóta égek
tüzijátékul? Őr-jelül? -
Félelmetes feketeségek
tolongtak tűz-övem körül.​

Farkasszemeknek rém a fényem,
bolyongóknak bíbor remény.
A vándor megállott az éjben
és szólt: Nem félek, ott a fény...​

Indul a tűz-király, üzenve
testem hajnalszél rázza meg.
Ő sujtott így fogyó tüzembe,
hogy annyi mámorral liheg?​

Már-már alig több vézna testem,
mint egy arany fenyőszurok.
S cikázó láng ropogja vesztem,
mohón lobogva pusztulok.​

De míg a test üszökre válna,
míg még lihegve éghetek,
a lassan foszló éj-homályba
sustorgó lángokat vetek.​

Vajda János

Kísértetek

Kik éjfelente sirkertekből
Holt halavány emelkednek föl;
Kik, mert e földön mennyet éltek,
Mint megszedett virágra méhek,
E földre vágyva visszajárnak,
E nyugtalan, ártatlan árnyak,
E létsovár, bolyongó lelkek -
Nem ők, akik kétségbeejtnek.

Nem azok az igazi holtak,
Kik egyszer itten éltek, voltak,
Nem ugy van az, mint hiszik, tartják.
A porban a halhatatlanság.
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem birt megszületni.

Üdvözitő csók, mely elcsattan,
Mi megesett, lett, halhatatlan.
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A múlt nem hozza vissza többé.
Soha többé!​

Pietro Metastasio​

Galatea​

Örülni reménytelenül,
Remélni értelem nélkül,
Félni, ha veszély nem rezdül,
Testet adni az árnyéknak,
Nem hinni az igaznak,
Létet adni gondolattal,
Száz képnek minden pillanattal,
Ébren álmodni százszor is nappal,
Halni halált nem találva,
A kínt örömnek kiáltva,
Magunk feledve s mást féltve,
És gyakorta sétát téve
Félsztől félszig, vágytól vágyig,
E tébolyok Ámort jelzik.​

Faludy György​

Festők​

Rembrandt, Michelangelo s mind a többi
dekonstruálta a világot, aztán
ízlése szerint ismét összerakta,
mert tudta: ez van, nincs semmi helyette.​

Ha Szent Tamás megpillanthatta volna
Bosch képeit, biztos elborzad tőlük,
majd megbékül, mert látja: ez kettőjük
világa, csakúgy, ahogy a miénk is.​

A mai festők is dekonstruálnak,
de mert a világ szétmegy, nem raknak már
össze semmit. Picasso nagy mester volt,​

szétszedett mindent, s azt mondják: ez illett
a 20. századhoz, mert hiányzik
belőle a szépség s az értelem.​

​

Emily Bronte​

Stancák​

Bár megtagadva, mindig visszatérek
Az érzéshez, mely velem-született;
Tudás-, vagyonszerzés hiú kisérlet,
Maradjon annak, ami: képzelet;

Ma nem kutatom az árnyékvilágot,
Birodalma bírhatatlan sivár,
S ha csapatostul kelnek látomások,
Túl közel jön a földöntúli táj.
<O
Megyek, de nem hősök nyomába járva,
S nem erény taposta ösvényeken,
Nem fél-arcok között, kiket homályba
Burkolt a rég fakult történelem.
<O
Saját természetem vezérel engem,
Másnak az útját nem fogadom el,
Hol vad szélvihar süvölt a hegyekben,
Hol páfrányos völgyekben nyáj legel.
<O
Magányos hegyormok ugyan mit érnek?
Rajtuk mondhatatlan kín s üdv honol -
S a földön, hol csak egyetlen szív ébred
Érzésre: egyesül menny és pokol.
<O
(Ferencz Győző fordítása)​

​

Madách Imre​

Életbölcsesség​

Az ifjú lélek ha világba lép,
Mint nap, fényárban lát mindent körében,
Míg végre eszmél s látja, hogy mocsár,
Miről lopott sugár reng gazdag ékben.
Boldog, ha megbékélve a világgal,
Tovább ragyog s nem gondol a mocsárral.

Az ifjú lélek ha világba lép,
Azt tartja, Isten mása minden ember,
Míg végre eszmél, s látván, hogy nem az,
Ördögnek nézi csalt kebel dühével.
Boldog, ki megbékélve a világgal
Sem ördögöt, sem angyalt nem keres már.
<O
Az ifjú lélek ha világba lép,
Csillagnak tartja a lány szerelmét,
Őrjöngve küzd, kételkedik, remél,
Míg eszmél s porban látja istenségét.
Boldog, ki megbékélve a világgal,
Csillag helyett beéri jó parázzsal.
<O
Ki is gondol, függvén a hókebel
Kéjhalmain, hogy csontváz van alattok?
Csontvázzá lesz minden gyönyör, ha azt
Hideg kebellel végig boncolátok.
Boldog, ki megbékélve végzetével,
Élvezni tud a perc költészetével.​

Kosztolányi Dezső

Fák beszéde

Pálma

- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs

- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa

- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...​

Lewis Carroll​

A kis halak​

Télen, ha már a rét deres,
elfúvom e dalt, hogy nevess -​

Tavasszal, ha zöld a berek,
elárulom, mit tervezek.​

Nyáron, ha nőnek a napok,
tán megérted, mit dalolok.​

Ősszel, ha a lomb sárga lesz,
fogj tollat, tintát és jegyezz.​

Ment a halaknak üzenet,
megmondtam: "Így s így tegyenek."​

A tengerbeli kis halak
megküldték a válaszukat.​

Az volt a halak válasza:
"Nem tehetjük, uram, noha..."​

Megint üzentem én nekik:
"Jobb, ha szavamat megszívlelik."​

A halak mulattak nagyon,
s szóltak:" Minek ez az izgalom?"​

Többször üzentem, s újra csak
fütyültek rám a kis halak.​

Fogtam egy új üstöt, nagyot,
jó lesz arra, mit gondolok.​

Szívem dobogott-dibegett,
csorgattam bele kútvizet.​

De jött és így szólt egy alak:
"Már alusznak a kis halak."​

Megmondtam neki kereken:
"Keltse fel őket iziben!"​

Jó hangosan, értelmesen
fülébe mondtam élesen.​

Az alak mord és büszke volt,
"Ne tessék ordítozni!" - szólt.​

Büszke és mord volt az alak,
így szólt: "Költöm őket, hacsak..."​

Fogtam egy srófhúzót, s megyek,
hogy vekkerük magam legyek.​

Hogy láttam, a ház zárva van,
s rúgás, kopogás hasztalan,​

hogy láttam, nem ereszt a zár,
a kilincshez kaptam, habár...​

/Szabó Magda fordítása/​

​

Karinthy Frigyes​

A költő​

Rólam keresztelték el a világot,
Nekem zenélnek a Hét Csillagok,
Velem harcol az ördög, isten ellen
Hozzám sietnek a szép kisdedek.​

Bennem feszül a kéj, fehéren izzó,
Belőlem buggyan aztán langyosan,
Rajtam cikázik át az úr haragja,
Teherben tőlem duzzadnak a fák.​

Engem idéz, ki sóhajt itt e földön,
Felém rohan a parttalan dagály,
Miattam ránt kardot a büszke Bosszú
Mögöttem bűzlő véres bűnökért.​

Előttem köd, helyettem senki, semmi,
Köröttem fény, utánam néma csönd -
És mégis minden nélkülem lesz és volt
És semmi nem történik általam.​