"Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaid! Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg tetteid! Ügyelj tetteidre, mert azok szabják meg szokásaid! Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemed! S ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!" Frank Outlaw
Ajándék pillanatok Neked...
- Téma inditó Évicus
- Kezdés dátuma
Wass Albert
Halál
Én úgy képzelem el,
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
Több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
hogy a halál egy óriási nász,
legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.
Nem rém: rémeket elűző.
Több mint a Szépség.
Több mint a Szerelem,
a Jóságnál is több:
Kegyelem.
Én úgy képzelem el,
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás
és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább:
hozzám lép egy fehér ismerős,
szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet,
és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat.
Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad:
se könny, se vér, se akarat,
nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása,
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.
s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár.
Szeretőm lesz egy éjszakára
a széparcú Halál.
Wass Albert
A vers
Nem úgy fakad a vers,
ahogy Ti gondoljátok,
nagy véres harcok árán:
nem úgy fakad a vers.
A vers csak születik,
mint ahogyan születik a szél.
Vagy a virág.
Vagy a falevél.
Szellő a vers,
s én azt hiszem,
a Végtelen küldi vele nekünk
Világ-virágok bűvös illatát,
s amint szívünkön lopva illan át
lepergeti az érzés-szirmokat.
(Alkony felé
egymásnak furcsa kékes titkokat
hegyek üzennek így.)
Mikor a vers fakad,
egy pillanatra minden más megáll.
Csak alig-alig dobban a szívünk,
mint patak, akit a tél mederbe zár.
Egy pillanat ...
s a lelkünkön lábujjhegyen megy át
egy messziről jött csöndes idegen.
Tavaszi szél oson át néha így
az alvó ligeten.
Szabó Magda
Január
A tó beállt, a tó türelmes,
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.
bólint, ha a tél szól neki,
ám a patak nem engedelmes,
az fut, ha a fagy kergeti,
s mikor fehér inát harapják
a jég fogai, felkiált;
visszarengik ringó haragját
az aranyszemű vadlibák.
A hegy alját levágta a
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
köd fodros szélű kése: csak
a csúcs beszédes vonala,
a vár falai látszanak,
a pára tartja tenyerén,
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.
a semmin ül a csúcs, a rom,
egy felleg kusza szövetén,
laza pára-boltozaton.
Minden fehér, csakhogy törékeny,
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.
kemény fehér ez, nem puha.
Karját lóbálja a fenyéren
egy állig üveg körtefa.
A fia is, egy csepp bokor,
színjátszó, szűk üvegzekében,
ott cseng, nevetgél, ott guggol,
és térdét öleli a szélben.
Vivaldi
A négy évszak - Tél
Küszködni fázva, csikorgó havakkal,
csikaró fájó, rettenetes szélben,
topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben
jeges világban, vicsorgó fogakkal.
csikaró fájó, rettenetes szélben,
topogni sűrűn, meg ne fagyj a télben
jeges világban, vicsorgó fogakkal.
Húzódni tűzhöz, terített víg asztal
mellé, míg ott künn csak úgy szakad, délben-
majd síkos úton, jaj, elesőfélben
továbbhaladni, mindig egy arasszal:
mellé, míg ott künn csak úgy szakad, délben-
majd síkos úton, jaj, elesőfélben
továbbhaladni, mindig egy arasszal:
vigyázz, megcsúszol! Lábad nem szaladhat:
No kelj fel, indulj - hanem aztán jó kis
roppanás: jég volt, beszakadt alattad!
No kelj fel, indulj - hanem aztán jó kis
roppanás: jég volt, beszakadt alattad!
Sirokkó, bóra ezerféle kófic
rohama csap rád zúgó szél - hadaknak -
ilyen a tél hát, de van benne jó is...
rohama csap rád zúgó szél - hadaknak -
ilyen a tél hát, de van benne jó is...
/Rónai Mihály András fordítása/
Balla Miklós
A gyopár
A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.
Alatta zúg a fenyves koronája -
Tekintete a lombokon pihen,
És kis szívéből égre száll a sóhaj:
Mi szép lehet az erdő mélyiben!
Tekintete a lombokon pihen,
És kis szívéből égre száll a sóhaj:
Mi szép lehet az erdő mélyiben!
Kicsiny virág, te halvány szép gyopárka,
Miként a sas, oly biztos, oly szabad,
Ne vágyj a völgybe dús kalászok közé,
Se fenyvesárnyba ne kívánd magad!
Miként a sas, oly biztos, oly szabad,
Ne vágyj a völgybe dús kalászok közé,
Se fenyvesárnyba ne kívánd magad!
Az aranykalász az embereknek rabja,
Hosszú életre mind hiába vár,
S a lombok alján elsatnyul a rózsa,
mert nem jár hozzá fénylő napsugár.
Hosszú életre mind hiába vár,
S a lombok alján elsatnyul a rózsa,
mert nem jár hozzá fénylő napsugár.
Maradj meg ott fenn, büszkén a magasban,
A völgy csupán egy óriás sírgödör -
Emeld fejedet a felhőkön keresztül
Csak az a fenséges ami égbe tör!
A völgy csupán egy óriás sírgödör -
Emeld fejedet a felhőkön keresztül
Csak az a fenséges ami égbe tör!
Tandori Dezső
Hivatásszünet
Hivatásszünet.
Orvosi eset.
A Majdnem balesete.
Ki-ki veszélyes.
Nem jut bár észhez,
ki tudja, mi jut bele.
Orvosi eset.
A Majdnem balesete.
Ki-ki veszélyes.
Nem jut bár észhez,
ki tudja, mi jut bele.
Járul eszéhez,
mint oly Egészhez,
melynek maga a híja.
Nem ez nem fontos.
Nem az nem fontos.
Nem fontos – ez hangsúly.
mint oly Egészhez,
melynek maga a híja.
Nem ez nem fontos.
Nem az nem fontos.
Nem fontos – ez hangsúly.
Átmegy: híd alatt.
Lát oly dombokat,
miket hoz-visz a vonat.
Nagy hatásszünet:
hogy nem kellenek
e dombok. Soha. S másnak.
Lát oly dombokat,
miket hoz-visz a vonat.
Nagy hatásszünet:
hogy nem kellenek
e dombok. Soha. S másnak.
Ez hivatásom.
Híd alatt állnom.
Keresztirányba mennem.
Hatás? Mit várjam.
Megvan magában.
A Hivatásszünetben.
Híd alatt állnom.
Keresztirányba mennem.
Hatás? Mit várjam.
Megvan magában.
A Hivatásszünetben.
Ő szüneteltet engem.
Reményik Sándor : HOGY ÖRVÉNYLIK...
Hogy örvénylik a csend: már feneketlen;
Az idő éjfélre jár, hull a hó;
Én az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...
A lámpám ég, a lelkem alig pislog,
De jó a lelkemen e félhomály;
Ilyen lehet az Isten közele -
És ilyen lehet a közel halál.
Ilyen lehet egy ködös szerelem,
Amelynek célja nincs és vágya nincs;
Csak olyan, mint egy szentjánosbogár,
S a sötét szívnek mégis drága kincs.
Magam vagyok és boldog egyedül,
Az álmaimmal; - az álom erő,
Mikor a valótól már elszakadt,
S titáni árnyék: végtelenbe nő!
Élet portáján ha koldulni röstel,
És felmagaslik némán, feketén,
És megy a maga külön útjain:
Koronás árnyék, fejedelmi rém!
Magam vagyok és boldog egyedül,
A múló élet messze, messze van,
A lámpám ég, a szívem alig rezdül,
Csak álmaim röpdösnek hangtalan,
Magam vagyok és boldog egyedül,
Éjfélután. Künn örvénylik a hó;
És az elmúlásról elmélkedem,
És arról, ami örökkévaló...
András
Téli táj
Csupa brill és gyémánt ma a téli táj...
Mindenki mosolyog: - de szép a világ!
Fehéren sziporkáz, bokor, fa és ház,
Böjtelő havában ilyen a világ...
Mindenki mosolyog: - de szép a világ!
Fehéren sziporkáz, bokor, fa és ház,
Böjtelő havában ilyen a világ...
Hideg még a fény is, bár mosolyt fakaszt,
minden szemben csillan: - várom a tavaszt!
Élet lesz itt újra 'nem zörög a haraszt...'
Tavaszi szél... s árad folyó és patak...
minden szemben csillan: - várom a tavaszt!
Élet lesz itt újra 'nem zörög a haraszt...'
Tavaszi szél... s árad folyó és patak...
Lovasszánon vigad sok felnőtt és gyerek
ritka szép idő van, hát velük megyek
a butykos, a szalonna, s a fehér kenyér
előkerül hamar, de jó is a tél...
ritka szép idő van, hát velük megyek
a butykos, a szalonna, s a fehér kenyér
előkerül hamar, de jó is a tél...
Baranyi Ferenc
Kék madár, zöld fák
A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák.
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák.
Wass Albert
Találkoztál már valaha az erdőn bomló állati hullával? Amin férgek ezrei nyüzsögnek? Aminek nehéz, bűzös szaga széles körben megfertőzte körülötted a levegőt, hogy csak lélegzetvisszafojtva tudtál mellette elhaladni? Ugye siettél, hogy elkerülj undorító közelségéből?
A gyűlölet közeléből mért nem sietsz el éppen olyan undorral? Még fertőzőbb a párája, mint bomló állati hullának.
Valakinek sebet kap a lelke. Aki adta, nem is tud róla talán. Aki kapta, alig rezzent meg belé. De a seb marad és nem heged be. Vannak emberek, akiknek a sebei nem hegednek be soha. Valami belécseppent talán az ilyen sebbe, valami fertőző baktérium, vagy a léleknek valamiféle mérges váladéka. Nem lehet tudni. Ezt már a babonás rontó hatalmak teszik.
Valakinek sebet kapott a lelke és a seb nem heged be. Gennyezni kezd. Az ember töpreng és rágódik azon, ami vele történt. Ez a lelki sebek gennyezése. Fájó érzések gyűlnek meg a seb körül. Gonosz sajgás támad. A seb gyulladásba jön. A gyulladás terjed. Láz keletkezik és egyre nő. Már nincs segítség: a méreg benne van a lélek vérkeringésében. A lélek elpusztul. Hulláját ellepik a férgek, zöldhátú legyek szállanak rá és hordják szét a fertőző csírákat. A halott lélek körül széles körben fertőzött a levegő. Aki ebbe a körbe belekerül, elég, ha csak egy karcolást hordoz a lelkén valahol, a seb megfertőződik.
Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi sem történt.
Kerüld el a fertőzötteket. Könnyen megismered őket, mert a lázas ember félrebeszél. Akit a napsütésben is ráz a hideg, aki nem látja meg az útszéli virágokat, nem hallja meg a hajnalban ébredő rigót: az olyan ember közelében ne tartózkodj, mert gyanús, hogy ragályhordozó. Óvakodj azoktól, akik leszegett fejjel járnak Isten szabad ege alatt. Akik langyos és puha nyári estéken is csak arról akarnak beszélni, hogy mi az, ami rossz ezen a világon. Akik el akarják hitetni Veled, hogy élni nem érdemes, a világ csúnya és az ember bűnben fogantatott.
Kerüld, messzire kerüld el azokat, akik aszerint ítélik meg az embert, hogy milyen nyelven beszél. Vagy milyen templomban imádkozik, vagy milyen jelvényt visel a gomblyukában. Az ilyen ember lelke bomlik már, mint az állati hulla, és gyűlölettel fertőzi meg maga körül a levegőt.
s végül fuss, menekülj az okos gyűlölet közeléből. Ez a legveszedelmesebb és nincs ellene orvosságos szer. A tárgyilagosságba bújtatott gyűlölet. A megfontolt gyűlölet. Az emberségesnek látszó, a megértő gyűlölet. Amelyik így kezdi: igaz, hogy ők is emberek, de...
Ha ilyennel találkozol, fuss, mintha szemedet vették volna. A szent gyűlölködők gyújtják föl mindig a világot.
<CENTER>[SIZE=+1]Ábrányi Emil:[/SIZE]</CENTER><CENTER>[SIZE=+1]DAL.[/SIZE]</CENTER>
Nefelejccsé válnék:
Zöld mezőben minduntalan
Az utadba állnék.
Ha madár lehetnék,
Vadgalambbá válnék:
Ablakodra édes vággyal
Turbékolni szállnék.
Ha illat lehetnék,
Lehelleted lennék.
Imádságos ajkaidról
A mennyekbe mennék.
Hogyha fa lehetnék,
Szomorú fűz lennék:
Hosszú, síró ágaimmal
Sírodon pihennék!
</TD></TR></TBODY></TABLE>
- 1893. -
<TABLE width="100%" align=center><TBODY><TR><TD width="35%"><TD>Ha virág lehetnék,Nefelejccsé válnék:
Zöld mezőben minduntalan
Az utadba állnék.
Ha madár lehetnék,
Vadgalambbá válnék:
Ablakodra édes vággyal
Turbékolni szállnék.
Ha illat lehetnék,
Lehelleted lennék.
Imádságos ajkaidról
A mennyekbe mennék.
Hogyha fa lehetnék,
Szomorú fűz lennék:
Hosszú, síró ágaimmal
Sírodon pihennék!
</TD></TR></TBODY></TABLE>
Lányi Sarolta : Hópehely
Nevetve nézek most vidám szemekbe
...Ki látta régen hév bánataim,
Szelíden elment fájva s már feledve...
Hideg mosolyba mártott ajkaim
Fagyos beszéd jegétől hervadoznak,
Már nem hevűlnek hév szók harcain.
A sok sötét, kegyetlen, téli rossz nap
Szívemnek száz reményét vitte el.
Reménytelen vagyok s mindegyre rosszabb.
S mégis... ha egyszer egy név rám lehel,
Egész hideg, kevély valóm elolvad,
Mint forró szájra hullott hópehely...
"A föld Neked forog,az óceánok Neked áradnak és apadnak. A madarak Neked énekelnek. Minden gyönyörűség, amit látsz, minden csoda, amit tapasztalsz, Érted, Neked van. Nézz körül. Ebből az egészből semmi sem létezne, ha Te nem lennél. Mindegy, hogy eddig mit gondoltál magadról, most már tudod, Ki Is Vagy Valójában. Te vagy az univerzum ura. A királyság örököse. Az Élet tökéletessége. És most már ismered a Titkot. Légy boldog!"
/R. W. Emerson/
[SIZE=+0]Szabó Ila [/SIZE]
[SIZE=+0]Epilóg
Már csöndesen szeretlek, [/SIZE]
[SIZE=+0]szelíd szavam se szól. [/SIZE]
[SIZE=+0]Könnyebb neked, ha vágyam [/SIZE]
[SIZE=+0]csak hangtalan dalol. [/SIZE]
[SIZE=+0]Nem várlak, nem kereslek, [/SIZE]
[SIZE=+0]nem álmodom veled, [/SIZE]
[SIZE=+0]feloldom gondod, vétked, [/SIZE]
[SIZE=+0]mit én hoztam neked. [/SIZE]
[SIZE=+0]S a csöndes könnyek éjén [/SIZE]
[SIZE=+0]én áldva áldalak, [/SIZE]
[SIZE=+0]köszönnöm kell, hogy voltál [/SIZE]
[SIZE=+0]egy boldog pillanat. [/SIZE]
[SIZE=+0]Lenyugszik lassan bennem [/SIZE]
[SIZE=+0]a lánggal égő láz, [/SIZE]
[SIZE=+0]de éltedre titkon [/SIZE]
[SIZE=+0]tekintetem vigyáz.[/SIZE]
Csak Te...
Kis szobámban ülök, s merengek magamban,
Rabul ejt hiányod, s zavar van agyamban.
Azt sem tudom ki vagy, még nem is ismerlek,
Hogy lehet, hogy máris, szívemben cipellek?
Jár az óra; tik-tak, de nem megy az idő,
Vánszorognak percek, s képek jönnek elő;
Fogom a két kezed, s szép szemedbe nézek,
Kedvesen mosolyogsz, s utolér a végzet.
Bármire gondolok, te jutsz az eszembe,
Bármerre is járok, te jársz a fejembe.
Ha szemedbe nézek, egy világot látok,
Nyílnak a lelkemben, boldogság virágok.
Bárkivel beszélek, te szólasz helyette,
Bárkit látok, mindnek vagy felette.
Ha két kezed fogom, enyém a mindenség,
Bármilyen ajándék, nélküled semmiség.
Bárhova is lépek, a lábnyomodat látom,
Álmaimban folyton, érkezésed várom.
Lelkemben kisvirág, egyre csak növekszik,
Szívem lüktet vadul, tehozzád törekszik.
A szád hívogat, mint méhet a virág,
Nektárja többet ér, mint az egész világ.
Bőrödnek bársonya, mint a finom selyem,
Két kezed orcámon, s nem találom helyem.
De ez a pillanat, mint holmi varázslat,
Éjfélt üt az óra, s elszáll a káprázat.
Marad a valóság; Te nem vagy itt velem,
Így egyedül hajtom, álomra a fejem.
(EZsAy)
Kis szobámban ülök, s merengek magamban,
Rabul ejt hiányod, s zavar van agyamban.
Azt sem tudom ki vagy, még nem is ismerlek,
Hogy lehet, hogy máris, szívemben cipellek?
Jár az óra; tik-tak, de nem megy az idő,
Vánszorognak percek, s képek jönnek elő;
Fogom a két kezed, s szép szemedbe nézek,
Kedvesen mosolyogsz, s utolér a végzet.
Bármire gondolok, te jutsz az eszembe,
Bármerre is járok, te jársz a fejembe.
Ha szemedbe nézek, egy világot látok,
Nyílnak a lelkemben, boldogság virágok.
Bárkivel beszélek, te szólasz helyette,
Bárkit látok, mindnek vagy felette.
Ha két kezed fogom, enyém a mindenség,
Bármilyen ajándék, nélküled semmiség.
Bárhova is lépek, a lábnyomodat látom,
Álmaimban folyton, érkezésed várom.
Lelkemben kisvirág, egyre csak növekszik,
Szívem lüktet vadul, tehozzád törekszik.
A szád hívogat, mint méhet a virág,
Nektárja többet ér, mint az egész világ.
Bőrödnek bársonya, mint a finom selyem,
Két kezed orcámon, s nem találom helyem.
De ez a pillanat, mint holmi varázslat,
Éjfélt üt az óra, s elszáll a káprázat.
Marad a valóság; Te nem vagy itt velem,
Így egyedül hajtom, álomra a fejem.
(EZsAy)
Radnóti Miklós
Tétova Óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Tétova Óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Dés László
Akarsz-e
Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere, mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
Akarsz-e
Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?
Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?
Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.
Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere, mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.
Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?
Hasonló témák
