Felesleges azon vitatkozni, hogy Isten külső-, személyes Isten-e, vagy belső.
A filozófusok ezt teszik évszázadok óta. Mindkettő mellett lehet felvonultatni érveket, minthogy mindkettő igaz, de önmagában egyik sem az.
A keresztény filozófusok meg akarnak győzni, hogy Isten külső, azaz személyes Isten, és minden ezzel ellentétes felfogást azzal le is zárnak, hogy, az animizmus, politeizmus, vagy szolipszizmus.
Akik azt állítják, hogy Isten belső, azaz személytelen, ők se jobbak, mivel teljesen mindegy, hogy ide helyezed, vagy oda, mindkettő tévedés önmagában, és Isten tárgyiasítása. Isten nem egy tárgy, amit hol az asztalra teszek, hol meg az üveges vitrinbe. Isten a Mindenség, a Lét teljessége, nem lehet rajta kívül semmi, csakis benne és általa. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy a Tudat sem a testben van, hanem a test van a Tudatban. Ne akarjuk már korlátozni Isten mindenhatóságát. (Ha pedig Isten nem mindenható, akkor az szimplán, nem Isten.)
Isten akkor jelenik meg külsőként, vagy belsőként, amikor akar, és annak, akinek akar. Helyesebben mondva, bárhol keresed, ha igazán keresed, megtalálod. Mert ott van a fűszálban, a szélben, a sóhajodban, és mindenhol, mindenben.
A külső, vagy belső vita, hasonló, mint amikor a középkorban azon vitatkoztak, hogy vajon tud-e Isten egy akkora követ teremteni, amit Ő maga sem tud felemelni.
Mert ha nem tud, akkor azért nem mindenható, ha meg tud, akkor meg felemelni nem tudja, akkor meg azért nem mindenható. Szóval ez csak az elme csapdája, a kettősség megnyilvánulása. A magasabb nézőpontban pedig feloldódik az antagonizmus. (tezis-antitézis-szintézis)
Kétségtelen, hogy a világ kifelé végtelen, tehát végső soron még számtalan reinkarnáció sem teszi lehetővé a megismerését, de befelé a véges végtelent találjuk, mert amikor befelé kezdünk kutakodni a valóság után - ellentétben Descartes mesterrel -, nem azt fogjuk találni, hogy a gondolkodás vagyok, hanem pusztán azt, hogy VAGYOK. Ez az egyetlen, igazi, és hozzá empirikus tapasztalatunk, amiben biztosak lehetünk. És ez a VAGYOK, maga a forrás, a LÉT maga. És mi Isten, ha nem a LÉT maga?
A filozófusok ezt teszik évszázadok óta. Mindkettő mellett lehet felvonultatni érveket, minthogy mindkettő igaz, de önmagában egyik sem az.
A keresztény filozófusok meg akarnak győzni, hogy Isten külső, azaz személyes Isten, és minden ezzel ellentétes felfogást azzal le is zárnak, hogy, az animizmus, politeizmus, vagy szolipszizmus.
Akik azt állítják, hogy Isten belső, azaz személytelen, ők se jobbak, mivel teljesen mindegy, hogy ide helyezed, vagy oda, mindkettő tévedés önmagában, és Isten tárgyiasítása. Isten nem egy tárgy, amit hol az asztalra teszek, hol meg az üveges vitrinbe. Isten a Mindenség, a Lét teljessége, nem lehet rajta kívül semmi, csakis benne és általa. Más szóval úgy is mondhatnám, hogy a Tudat sem a testben van, hanem a test van a Tudatban. Ne akarjuk már korlátozni Isten mindenhatóságát. (Ha pedig Isten nem mindenható, akkor az szimplán, nem Isten.)
Isten akkor jelenik meg külsőként, vagy belsőként, amikor akar, és annak, akinek akar. Helyesebben mondva, bárhol keresed, ha igazán keresed, megtalálod. Mert ott van a fűszálban, a szélben, a sóhajodban, és mindenhol, mindenben.
A külső, vagy belső vita, hasonló, mint amikor a középkorban azon vitatkoztak, hogy vajon tud-e Isten egy akkora követ teremteni, amit Ő maga sem tud felemelni.
Mert ha nem tud, akkor azért nem mindenható, ha meg tud, akkor meg felemelni nem tudja, akkor meg azért nem mindenható. Szóval ez csak az elme csapdája, a kettősség megnyilvánulása. A magasabb nézőpontban pedig feloldódik az antagonizmus. (tezis-antitézis-szintézis)
Kétségtelen, hogy a világ kifelé végtelen, tehát végső soron még számtalan reinkarnáció sem teszi lehetővé a megismerését, de befelé a véges végtelent találjuk, mert amikor befelé kezdünk kutakodni a valóság után - ellentétben Descartes mesterrel -, nem azt fogjuk találni, hogy a gondolkodás vagyok, hanem pusztán azt, hogy VAGYOK. Ez az egyetlen, igazi, és hozzá empirikus tapasztalatunk, amiben biztosak lehetünk. És ez a VAGYOK, maga a forrás, a LÉT maga. És mi Isten, ha nem a LÉT maga?