Jaaaaaaaaaaaa, tényleg. El is felejtettem, hogy TE vagy a hibás!
Van egy kedves kollégám, férfi. Amikor 1990-ben, augusztusban baktattam fel a dombon, a buszról leszállva, hogy aláírjam a szerződést, első munkahelyem megtalálva (első és egyetlen) ő jött mögöttem, lemaradva, mert én a járást már ismertem, ő meg még keresgélt , hova is kell menni (akkor még nem ismertük egymást). Mindketten pályakezdők voltunk. Nagyon jó haverok lettünk, mindketten alsósok, ő "szoktatott" rá az autentikus népzene imádó hódolatára, ami azelőtt elképzelhetetlen lett volna nekem. Iskoláról, életről, hitről, könyvekről beszélgetünk, meg persze a zenéről (bármilyenről), és sikítva röhögünk időnként, amikor elképzeljük, ahogy a mai helyzet szerint járókerettel megyünk az osztályba, vagy 60 éves korunkban a tremolózó kezünkkel még elsős füzetet írunk elő, vége az osztályban eltöltött tízórai szüneteknek, mert az gáz, ha az ember fogsora a rágós zsemlétől a táblamosó vödörben landol, de olyan terv is van, hogy a hetes munkaköri kötelessége lesz a szundikáló tanerő diszkrét, de tiszteletteljes ébresztgetése. Néha, NÉHA, mikor időnként összefutunk
a tanáriban: ergo ő is jó emberem. De/És/Ám/Pont ezért ezt sosem felejtem el neki. Egy évben statisztikázni lehetne, hányszor vetem a lelkére: Fiam, te vagy a hibás. Ne haragudjál, mondhattad volna 20, 21 ... 25 (érték folyamatosan változó), hogy kérlek, ne csináld, állj meg, ne lépd át a küszöböt... kapaszkodhattál volna a bokámba, könyöröghettél volna, elmondhattad volna, hogy ebből még baj is lehet (másik hibás az anyukám, mindig szemére vetem, hogy rávethette volna magát a ház küszöbére, hogy innét édes gyerekem a lábod ki nem teszed ...
)Kolléga néha már maga emeli a kezét, jó, tudom, most jön az, hogy én vagyok a hibás
Nos, kedves Szalárdom, életemnek az ő egyik napsugara, hogy ezt miért meséltem el: örömmel, meleg szívvel jelenthetem, te is léptél egyet előre a ranglétrán!