Engedjétek meg, hogy írjak néhány sort más témában!
Tegnapelőtt volt a farsang. Nagyon jól sikerült. Viszont azért nem voltam látható két hete itt, mert csak aludni jártam haza, és felénk olyan megdöbbentő események történtek, hogy csak kapkodtuk a fejünket. És hozzáteszem, még mélyen el is gondolkodtam.
Először is a sikertörténet! Az átadás-átvétel. Én csak TÁMOP ügyben vagyok érintett, de a belem lógott. Főleg, hogy mert ugye nem csak ez a dolgom, hanem volt a farsang, közben keményen pluszmatek a jövő heti Zrínyi Ilona versenyre, közben kóruspróba heti 2-3-szor a ma esti alapítványi bálra, és a holnapi egykori igazgatónk, tanárunk 84. meglepetés születésnapjára. Ja, és azt el is felejtettem, hogy persze van egy osztályom akiket tanítani is kellett. De ez utóbbi ugye kit érdekel, mert ez olyan természetes, magától értetődő.
És ha ez még nem lenne elég, bejelentik 25-én délután, hogy az egyik kolléganőnk febr.1-jétől nem dolgozik, mert kimegy Angliába. Véleményem szerint az egyik legkedvesebb, legrátermettebb, igazi született pedagógus kollégát hagyták elmenni. Legfőbb oka a távozásra, hogy nyáron mindig munkanélküli volt immáron 5 éve, és itt sem kapott kinevezést a második éve. Persze, mikor már repjegy, minden megvolt, meglebbentették, hogy esetleg... De hülye lenne maradi. És tudjátok mit? Megértem.
Első kábulatából fel sem ébredve az alsó tagozat - hogy ugyebár mer valaki év közben odébbállni, ilyet itt még csak egyszer látott a világ, azt is csak decemberben, és ő csak egy másik suliba ment, mert ott legalább két évre kapott szerződést - jött a másik pofon: tíz éve itt dolgozó tanító szól 31-én az egyik szünetben, hogy tőle tudjuk meg: 1-jétől máshol dolgozik. Ő történetesen szakreferens lesz.
Itt jött el az a pont, hogy Úristen! hova halad ez a világ? Mert most kicsit lépjünk túl azon, hogy hivatásunk van és nem munkánk, meg hogy szeretjük ezt csinálni, és szeretjük a gyerekeket. Csakhogy ez a túléléshez igen kevés. Mert akinek nyomja a vállát a sok adósság, aki azon rágja a körmét, hogy miből fizeti a gyereke egyetemi tanulmányait, vagy csak egyáltalán a középiskolát, és aki azon van, hogy a sárga csekkek és kölcsönök, adók kifizetése után még egyen is valamit, lassan, de biztosan belefárad. És ha talál jobbat, odébbáll. És még csak elítélni sem tudom. És az is biztos, hogy amíg 5 éve jórészünk visszahordta a fizetését, addig ma már csak néhány elvetemült akad, aki a saját pénzén maximum csokit vagy némi ajándékocskát vesz a gyerekeknek húsvétra, karácsonyra.
Nem vagyunk elismerve, nem vagyunk megfizetve, de egyre több a teher. Igen, teher alatt nő a pálma. De már van, amikor elég. Én most magamon érzem, hogy túlterheltek. Nem én magam, hanem a feladatok. Lassan győz a megfázás, a fáradtság, Béres ide vagy oda. Ekkor gyengül a teljesítmény, a tenni akarás és a tolerancia. De valahogy fel kell állni, hiszen este menni kell, mert jönnek a lurkók táncolni, és énekelni kell rekedten és fáradtan is, mert ugyebár nagyjaink csak egyszer 84 évesek.
És ha majd már végképp kidőlök, akkor jön a táppénz, a jól megérdemelt influenzával, vagy valami hasonlóval. És akkor majd jól kipihenem magam és lelkifurdalástól gyötörve igyekszem mielőbb meggyógyulni, mert mégsem lehet sokáig lógni a melóból!
Ám aggodalomra semmi ok, most még csak a fejem hasogat és köhincsélek, és különben is: NAGY PELYHEKBEN HULL A HÓ!
