A címbéli kérdést manapság nem csak a jó öreg Obelix teszi fel magának, hanem nagyon sokan mások is. Brexit ügyben napról-napra nő a káosz. Mi tagadás, elég nehéz ép ésszel felfogni, hogy mi a vihar zajlik manapság a Temze partján. Azért próbáljuk meg, hátha levonhatunk belőle valami tanulságot Magyarország számára is.
A Brexit nevű szomorújáték már több, mint két éve van műsoron. Mára, a legextrémebb parlamenti figurákon kívül, a ködös Albionban mindenkinek világos, hogy az EU-ból való kilépés történelmi léptékű önsorsrontás. A kérdés soha nem az volt, hogy nyerhetnek-e vele, csak az, hogy mekkora gazdasági és társadalmi kárt okoz, és hány generáció lehetőségeit fogja jelentősen rontani – messze túl azon, hogy mennyivel lesz kisebb a Toblerone. Mégis, utólag azt kell mondjuk, az Egyesült Királyság kilépése Európából nem meglepő. Bár korántsem azért, amivel manapság a legtöbben magyarázzák.
Szinte közhelyszámba megy, hogy az angolok a történelmi idők nagy részében kívülről nézték Európát, és csak azért avatkoztak be, hogy ne zavarják a köreiket. A legendás Sir Humphrey Appleby szerint csak tettették, hogy európaiak. És ez bizony elég kézzelfogható következményekkel járt az európai integrációra nézve.
A mai EU-hoz vezető út egyik első állomásának Churchill 1946-os zürichi beszédét tartjuk, amelyben az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett állt ki. Akkoriban elég sokan gondolkodtak így. A gombamód szaporodó Európa-mozgalmak vezetői a nemzeti kormányokban is magas polcokon ültek, és ma az EU alapító atyáiként emlékezünk rájuk. De hogy Churchill ilyet mondjon, arra mindenki felkapta a fejét. Nem egy elemző egyenesen úgy látta: Sir Winston csakis a Britannián kívüli Európára gondolhatott. Mindenesetre tény: a világháború utáni első európai intézmény, az Európa Tanács, 1948-ban a munkáspárti angol kormány vétója miatt rekedt meg félúton. Az, hogy az angolok eztán a nemzetek feletti Montánunióban, majd az Európai Gazdasági Közösségben és az Euratomban sem vettek részt, magától értetődött.
A kocka csak másfél évtizeddel később fordult, amikor a birodalmukat elvesztő angolok 1963-ban, majd 1967-ben – előbb a konzervatívok aztán a Munkáspárt alatt – mégiscsak felvételre jelentkeztek. Pechükre de Gaulle gondoskodott róla, hogy egészen 1975-ig ne kapjanak bebocsáttatást. (Nota bene: a belépést akkoriban az ország történelmének első népszavazása hagyta jóvá.)
Amióta bent vannak, a britek alapvetően befolyásolták az Unió fejlődését. Az ő kedvükért jött létre az Európai Regionális Fejlesztési Alap, amelyből ma többek közt Magyarország húz jelentős hasznot (már ha a pénzt épp el nem lopja valaki). Az Uniót meghatározó egységes belső piac legfőbb bajnoka alighanem Margaret Thatcher – aki egyben a monetáris unió legnagyobb ellenfele is volt. Ugyanakkor Thatcher, John Major és Tony Blair kormányai is erősen pártolták az Unió bővítését.
De hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez: amint a fentiekből látható, a britek Európa ügyében pártállástól függetlenül, öröktől fogva megosztottak. Távozásuk tehát – Nigel Farage látványos bohóckodása ellenére – nem az Európai szélsőjobb sikere, horribile dictu Orbán Viktor államférfiúi előrelátásának fényes bizonyítéka, hanem a szigetország saját történelemből megérthető szerencsétlenség. A megoldást sem azért nem találják, mert nincs olyan. A no deal-nél egyértelműen jobb a norvég, de még a kanadai szabadkereskedelmi modell is. Csakhogy a hagyományos megoszttotság okán sem a brit kormány, sem a Parlament nem tudta magát elkötelezni egyik mellett sem.
Hogy az egésznek mi lesz a vége, jelenleg senki sem tudja. A kavarodás nem is lehetne nagyobb. Egy második népszavazás már nem lehetetlen, de egyelőre nem is valószínű. A kormányfő hovatovább a no deal, a kemény Brexit mellett érvel, ami alighanem annak a jele, hogy neki sincs már végképp semmilyen ötlete. Nem mondhatunk jobbat, mint hogy kapaszkodjon mindenki, és jegyezze meg a legközelebbi vészkijárat helyét – nem felejtve, hogy az akár mögötte is lehet…
De mi következik ebből Magyarországra nézve? Nos, érdemes belegondolni, hogy ha a világ legrégebbi demokráciája és a világ egyik legjobb közigazgatása ilyen reménytelenül csődöt mond a kilépés menedzselésében, mire menne vele a NER. Méghozzá mielőtt a magyar belpolitika cirkuszkocsija ráfordul a „Huxit” témájára.
Mert ha a szokott kommunikációs gőzhenger beindul, akármit mutat az Eurobarometer, senki sem lehet benne biztos, hogy a magyar választók nem mennek majd ebben is Orbán Viktor után. „Jöjjön, lépjen be a Brexit klubba! Imádni fogja!” – kiáltotta oda Nigel Farage a magyar miniszterelnöknek pár hete Strasbourgban. Orbán pedig zavartan mosolygott, mint akit rajtakaptak…
Heil Péter
A Brexit nevű szomorújáték már több, mint két éve van műsoron. Mára, a legextrémebb parlamenti figurákon kívül, a ködös Albionban mindenkinek világos, hogy az EU-ból való kilépés történelmi léptékű önsorsrontás. A kérdés soha nem az volt, hogy nyerhetnek-e vele, csak az, hogy mekkora gazdasági és társadalmi kárt okoz, és hány generáció lehetőségeit fogja jelentősen rontani – messze túl azon, hogy mennyivel lesz kisebb a Toblerone. Mégis, utólag azt kell mondjuk, az Egyesült Királyság kilépése Európából nem meglepő. Bár korántsem azért, amivel manapság a legtöbben magyarázzák.
Szinte közhelyszámba megy, hogy az angolok a történelmi idők nagy részében kívülről nézték Európát, és csak azért avatkoztak be, hogy ne zavarják a köreiket. A legendás Sir Humphrey Appleby szerint csak tettették, hogy európaiak. És ez bizony elég kézzelfogható következményekkel járt az európai integrációra nézve.
A mai EU-hoz vezető út egyik első állomásának Churchill 1946-os zürichi beszédét tartjuk, amelyben az Európai Egyesült Államok létrehozása mellett állt ki. Akkoriban elég sokan gondolkodtak így. A gombamód szaporodó Európa-mozgalmak vezetői a nemzeti kormányokban is magas polcokon ültek, és ma az EU alapító atyáiként emlékezünk rájuk. De hogy Churchill ilyet mondjon, arra mindenki felkapta a fejét. Nem egy elemző egyenesen úgy látta: Sir Winston csakis a Britannián kívüli Európára gondolhatott. Mindenesetre tény: a világháború utáni első európai intézmény, az Európa Tanács, 1948-ban a munkáspárti angol kormány vétója miatt rekedt meg félúton. Az, hogy az angolok eztán a nemzetek feletti Montánunióban, majd az Európai Gazdasági Közösségben és az Euratomban sem vettek részt, magától értetődött.
A kocka csak másfél évtizeddel később fordult, amikor a birodalmukat elvesztő angolok 1963-ban, majd 1967-ben – előbb a konzervatívok aztán a Munkáspárt alatt – mégiscsak felvételre jelentkeztek. Pechükre de Gaulle gondoskodott róla, hogy egészen 1975-ig ne kapjanak bebocsáttatást. (Nota bene: a belépést akkoriban az ország történelmének első népszavazása hagyta jóvá.)
Amióta bent vannak, a britek alapvetően befolyásolták az Unió fejlődését. Az ő kedvükért jött létre az Európai Regionális Fejlesztési Alap, amelyből ma többek közt Magyarország húz jelentős hasznot (már ha a pénzt épp el nem lopja valaki). Az Uniót meghatározó egységes belső piac legfőbb bajnoka alighanem Margaret Thatcher – aki egyben a monetáris unió legnagyobb ellenfele is volt. Ugyanakkor Thatcher, John Major és Tony Blair kormányai is erősen pártolták az Unió bővítését.
De hogy visszatérjünk az eredeti kérdéshez: amint a fentiekből látható, a britek Európa ügyében pártállástól függetlenül, öröktől fogva megosztottak. Távozásuk tehát – Nigel Farage látványos bohóckodása ellenére – nem az Európai szélsőjobb sikere, horribile dictu Orbán Viktor államférfiúi előrelátásának fényes bizonyítéka, hanem a szigetország saját történelemből megérthető szerencsétlenség. A megoldást sem azért nem találják, mert nincs olyan. A no deal-nél egyértelműen jobb a norvég, de még a kanadai szabadkereskedelmi modell is. Csakhogy a hagyományos megoszttotság okán sem a brit kormány, sem a Parlament nem tudta magát elkötelezni egyik mellett sem.
Hogy az egésznek mi lesz a vége, jelenleg senki sem tudja. A kavarodás nem is lehetne nagyobb. Egy második népszavazás már nem lehetetlen, de egyelőre nem is valószínű. A kormányfő hovatovább a no deal, a kemény Brexit mellett érvel, ami alighanem annak a jele, hogy neki sincs már végképp semmilyen ötlete. Nem mondhatunk jobbat, mint hogy kapaszkodjon mindenki, és jegyezze meg a legközelebbi vészkijárat helyét – nem felejtve, hogy az akár mögötte is lehet…
De mi következik ebből Magyarországra nézve? Nos, érdemes belegondolni, hogy ha a világ legrégebbi demokráciája és a világ egyik legjobb közigazgatása ilyen reménytelenül csődöt mond a kilépés menedzselésében, mire menne vele a NER. Méghozzá mielőtt a magyar belpolitika cirkuszkocsija ráfordul a „Huxit” témájára.
Mert ha a szokott kommunikációs gőzhenger beindul, akármit mutat az Eurobarometer, senki sem lehet benne biztos, hogy a magyar választók nem mennek majd ebben is Orbán Viktor után. „Jöjjön, lépjen be a Brexit klubba! Imádni fogja!” – kiáltotta oda Nigel Farage a magyar miniszterelnöknek pár hete Strasbourgban. Orbán pedig zavartan mosolygott, mint akit rajtakaptak…
Heil Péter
