Tyanai Apollónius és a Názáreti Jézus
Názáreti Jézus kortársa volt Tyanai Apollónius, akivel szemben a Názáreti Jézus saját kora tudata számára egyáltalán semmit sem jelentett. Őt senki sem ismerte, még azok sem, akik ismerhették volna.
Az Apollóniusról elbeszélt bámulatra-méltó csodatettek egészen száz évvel ezelőttig feszültségben tartották és nehéz talányok elé állították az embereket. A régi tudósítások szerint ezen csodák révén Apollónius neve már kora ifjúságában futótűzként terjedt el minden kúltúrországban. Bárhová ment is, özönlöttek hozzá a betegek; mindenki tudta, hogy ez az ember a legcsodálatosabb gyógyításokra képes. Azokat is meggyógyította, akiknél minden orvosi tudomány csődöt mondott. A tudósítások szerint számtalan vakot, bénát, pestisest és megszállottat szabadított meg testi bajától.
Goethe korában Apollóniust még nem felejtették el úgy, mint ma. Az akkori történészek még nem hagyhatták figyelmen kívül és nem hallgathatták agyon, mint utódaik a múlt század közepe óta. Voltaire pl. szembeállította Apollóniust és Jézust. Még Napóleon is írt tüzértiszt korában egy tanulmányt Krisztusról és Tyanai Apollóniusról.
Feltűnő, hogy milyen sok hasonlóság van aközött, amit az Evangéliumok a Názáreti Jézusról elmondanak és Apollónius korai életrajzaiban elmondottak között.
Néró idejében történt Rómában. Fennállt a veszélye annak, hogy Apollónius is áldozatul esik a filozófus-üldözésnek, ami a keresztények üldözésével egyidejűleg kitört. Így hát elhagyta a várost. Mikor éppen a város kapuihoz ért, találkozott egy temetési menettel. Az eset részletekbemenően emlékeztet a Lukács evangéliumban leírt jelenetre, mely szerint Jézus éppen elhagyta Nain városát. „Egy fiatal lány halt meg esküvője napján. A vőlegény sírva kísérte a koporsót és egész Róma vele gyászolt, mert a leány előkelő családhoz tartozott. Mikor Apollónius találkozott a gyászmenettel, így szólt: Tegyétek le a koporsót; felszárítom könnyeiteket. Mikor megkérdezte a leány nevét, azt hitték, hogy egy szokásos gyászbeszédet akar tartani. Ő azonban megérintette a halottat, néhány értelmetlen szót szólt hozzá és visszahívta az életbe. A leány megszólalt és visszatért édesapja házába.” (IV.45.)
Már az Apollónius születéséről elmondottak is emlékeztetnek az Evangéliumokra. Mikor anyja várandós volt, egy napon magas, fényes angyal jelent meg előtte. Megrémülve kérdezte; „Ki vagy te?” Először nem kapott választ. Majd megkérdezte ki lesz az, akinek ő életet fog adni? „Én.” Az anya tovább kérdezett: „De hát ki vagy Te?” S azt a választ kapta: „Protheus vagyok, az egyiptomi Isten.” Tehát az a szellemi lény nyilatkozott meg előtte, aki alakját állandóan meg tudja változtatni, sokféle alakot tud magára ölteni. Ennek a történetnek a hangulata természetesen egészen más, mint a Lukács-evangéliumbeli történeté. De félreismerhetetlenül emlékeztet Gábriel arkangyal megjelenésére Názáretben Mária előtt. Röviddel fia születése előtt az anya álmot látott. Azt az utasítást kapta, hogy menjen ki a rétre virágot szedni. Szolgálói vele mentek de azután elszéledtek a réten virágot szedni. Az anya mély álomba merült. Egyszer csak mindenfelől hattyúk repültek oda, körtáncot jártak körülötte és énekeltek. Enyhe szellő járta át a rétet. Az anya felébredt és megszülte fiát. Ebben a pillanatban egy hatalmas fénnyel felvillanó villám csapott le rá az égből, de e jelenlévők bámuló szeme láttára visszatért aztán az éterbe. Ettől kezdve Apollóniust Isten fiának nevezték. (I.4-6.)
Az analógiák Apollónius egész életén átvonulnak. Így pl. van egy jelenet ifjúkorában, amely a tarsusi templomban játszódik, ahol bölcsességével ámulatba ejti a tanítókat; a 12 éves Jézus a templomban történetének pontos megfelelője. S mikor a férfivé érett Apollónius vándorútjait járja, ez Jézus vándorlásaira emlékeztet bennünket. Mint Jézust, őt is a tanítványok szorosabb csoportja veszi körül, de ezek száma nem 12, hanem 7.
De még Apollónius halála után is folytatódik a megegyezés az Evangéliumokkal. Néhány jelenetet a húsvéti történetek paralleljének tekinthetünk; az elhunyt Mester tanítványai együtt ülnek a halhatatlanságról való beszélgetésbe mélyedve. A filozofikus gondolatművészet révén, amit mesterüktől tanultak, meggyőződhettek róla, hogy a lélek tovább él a halál után. Csak egy vendég, egy fiatalember, aki egy másik templomvárosból jött el körükbe, kételkedik. Apollónius tanítványai hiába próbálják átvinni rá meggyőződésüket. Néhány nap múlva ismét együtt vannak és ugyanerről beszélgetnek; végül mindnyájan hallgatásba merülnek. A kételkedő ifjú elszenderedik, a többiek mértani ábrákat rajzolnak a földre. - Egyszer csak felugrik az alvó és felkiált: „Hiszek Neked!” A többiek rémülten kérdik, hogy mi izgatta fel ennyire s ő azt feleli: „Hát nem látjátok Apollóniust, aki belépett közénk? Nem halljátok, hogy csodálatos verseket szaval?” Most Apollónius tanítványai kételkednek, míg az idegen le nem írja nekik a verseket, amiket Apollónius, -aki már nincs az élők sorában- a lélek halhatatlanságáról tollba mond neki. (VIII.36.)
Még kétszáz évvel később sem tudták az egyházatyák tagadni Apollónius bámulatba ejtő csodatetteit, de démoni erők közreműködésével magyarázták, míg Jézus csodáit isteni erőre vezették vissza.
Érdekes bepillantást nyújt a keresztény teológusok és pogány filozófusok közti vitákba Hieroklesnek írása, aki magas rangú római állami tisztviselő volt 300. körül; helytartó volt egy kisázsiai provinciában.
Hierokles azt mondja; „A keresztények roppant nagyra vannak az ő Jézusukkal, amennyiben azzal magasztalják, hogy néhány vakot ismét látóvá tett és néhány hasonló csodát vitt végbe.” Előkelően tartózkodó stílusban hosszú felsorolásokkal hívja fel a figyelmet arra, hogy Jézus néhány csodája nevetségesen jelentéktelen Apollónius páratlan gyógyításai, halott-feltámasztásai és egyéb csodáinak özöne mellett. Mindenekelőtt azonban azt hangsúlyozza, hogy a nem-keresztény oldalon „sokkal helyesebb és megértőbb véleményt alkotnak a rendkívüli emberekről.” S aztán mikor felsorolta Apollónius tetteit, így folytatja: „De miért említem mindezt? Csak azért, hogy a mi pontos és minden egyes esetben jól megalapozott ítéletünket szembeállítsam a keresztények könnyelműségével. Mi ugyanis egy ilyen csodatevőt nem tartunk Istennek, csak olyan embernek, akit szeretnek az Istenek. Azok meg Jézusukat néhány jelentéktelen csodajel miatt máris Istennek kiáltják ki.” Végül megpróbál annak a véleményének érvényt szerezni, hogy az Apollóniusról szóló történelmi tudósítás összehasonlíthatatlanul sokkal megbízhatóbb, mint mindaz, amit a Názáreti Jézusról elbeszéltek. Az az arisztokratikusan előkelő megfontoltság, ami Hieroklesnél a keresztényekkel szemben megnyilvánul, valószínűleg tartósabb hatást kölcsönzött szavainak, mint amilyet az egyházatyák indulatos, sőt dühöngő kijelentései elérhettek.
Apollónius jómódú családba született. Apja halála után az örökölt vagyont elajándékozta és megkezdte vándorlását a nagyvilágban. Híre messze földön megelőzte, mindenhol nagy szeretettel és örömmel fogadták, Tömegesen várták és keresték a gyógyulni vágyók.
Először kelet felé indul, a kultúra forrásai felé és a régi Asszírián és Babilonián keresztül eljut Indiába. Mindenütt készségesen megnyílnak előtte a templomok és misztériumhelyek. Fiatalsága ellenére mindegyik Isten papjai elismerik benne a felettük álló beavatottat. Ninivében találkozik az asszír Damisszal, aki ajánlkozik, hogy vezetője és tolmácsa lesz. Apollóniusz így felel: „Én is értem, barátom, mindezeket a nyelveket, bár sose tanultam őket.” „Ne csodálkozz azon, hogy az emberek összes nyelvét ismerem, mert én megértem összes hallgatásukat is.” Apollónius azzal a képességével él, hogy az emberek lelkében elolvassa a gondolatokat, mielőtt azokat szavakba öntenék. S ha az embereket beszélni hallja, a külső hangzáson keresztül érzékeli a szellemi ősnyelvet, ami a különböző népek nyelvében egy és ugyanaz.
Apollónius az indiából hozott tanokra ( Chrishna és Buddha) alapozva hozta létre az ”Esszénus Christosism” egyházat, amit azóta már teljes egészében sikerült kiirtani.
Kortársa volt Augustus, Tibérius, Caligula, Néró, Vespasianus és Domitianus római császároknak, tevékenysége komoly veszélyt jelentett az egész római birodalomra. Domitianus császár börtönbe akarta záratni, de a bíróságról láthatatlanná válva elmenekült. 97 éves koráig iskolájában tanítványait oktatta. Majdnem egy évszázadot ért meg, de mindvégig olyan virágzóan friss volt, mint egy ifjú. Senki sem vehette rajta észre magas korát.
Az első három században több, mint száz szobrot és templomokat emeltek a tiszteletére, istenként tisztelték. Elgondolkodtató tény, hogy a vele egyidőben született Jézusról egyetlen egy szobor sem, egy rajz, vagy rézkarc sem készült. Apollónius sok könyvet írt, de a későbbi századok során a római egyház mind megsemmisítette. (Ő írta a Jelenések Könyvét is!) 325-ben a Nicae Tanács elnöke Nagy Konstantin császár és a püspökök úgy alkották meg az új kereszténységet, hogy Apollónius tetteit átírták Jézusra, majd minden forrást, könyveket és a tudás hordozóit is megsemmisítették. Így esett áldozatul majd 50 millió ember, a nagy alexandriai-, és más ősi könyvtárak leégtek, ennek szolgálata volt a nagy boszorkányüldözés, és az inkvizíció is. Az inkvizítorok tudták, hogy ha valaki kínhalált hal, akkor következő életébe nem tudja magával vinni a képességeit.
Tehát a Tyanai Apollonius helyébe létrehoztak egy “megváltót” , így született meg a korai római egyházatyák fejében “Jézus Krisztus”
Megjegyzés: Tyanai Apollonius-ról külföldön nagyon sok könyv, dokumentáció, oktató videó, stb. megjelent, azonban magyar nyelven semmit sem találtam!
forrás:
https://www.youtube.com/watch?v=rMUI_x0ndoQ
http://www.stankovuniversallaw.com/2012/04/the-christian-fraud-message-from-apollonius-of-tyana/
https://www.etsy.com/listing/168520972/apollonius-of-tyana-g-r-s-mead-hardcover
http://www.librarising.com/spirituality/apollo.html
niversallaw.com/2012/04/the-christian-fraud-message-from-apollonius-of-tyana/
https://www.academia.edu/5050845/Lo...istianity_and_its_connection_to_ancient_India
