Január 12 . a doni katasztrófa emléknapja
- Téma inditó setni
- Kezdés dátuma
A katona az nem tehet különbséget megy mert KÖTELEZŐ.
Míg aki odaküldi az a felelős.
Don-kanyarban fogságba esett magyar tisztek 1943.Február.
Jobbról balra:
Csathó Ernő vezérkari őrnagy. III.hadtest. Hadműveleti osztályvezető.
Deseő László vezérőrnagy. III.hadtest. Tüzérparancsnok.
Görgényi Dániel utász százados. III.hadtest. Műszaki parancsnok segédtiszt.
Endrey Rezső főhadnagy. III.hadtest.
Jobbról balra:
Csathó Ernő vezérkari őrnagy. III.hadtest. Hadműveleti osztályvezető.
Deseő László vezérőrnagy. III.hadtest. Tüzérparancsnok.
Görgényi Dániel utász százados. III.hadtest. Műszaki parancsnok segédtiszt.
Endrey Rezső főhadnagy. III.hadtest.
Ez igy igaz csak tudnam akkor Horty szobrokat miert avatnak es sirjak vissza az o kormanyzasat.
Ezt azoktól kellene megkérdezni akik ott tapsolnak.
Erről már annyit írtak még egyiket sem olvastam el
Híradó filmet milliót láttam.
Semmi hősi nem volt benne.
Az oroszok özönlöttek, a németek cserben-hagytak és töltelékként kezeltek.
Tömören
Ja és irtózatos hideg volt.
Borítékolható katasztrófa volt.
Minek is mentünk bele?
Híradó filmet milliót láttam.
Semmi hősi nem volt benne.
Az oroszok özönlöttek, a németek cserben-hagytak és töltelékként kezeltek.
Tömören
Ja és irtózatos hideg volt.
Borítékolható katasztrófa volt.
Minek is mentünk bele?
Nem tudom hogy mi a ˝hősi˝kifejezés meghatározása. Katonák voltak és menni kellett.
Minek mentek bele? A Trianon által elcsatolt területek visszaadásának ára volt.
Ráadásul a hadsereg vezérkara német párti volt még esély sem volt arra hogy semlegesek maradjanak. A politikai vezetés szintén megosztott volt és amikor kiakartak lépni a háborúból még azt sem tudták rendesen leszervezni.
Sajnos igen ezáltal az országból még többet csatoltak el.
Persze erről nem beszélnek.
Csak a sikeres Horthy korszakról....
A Don-i szereplésünk következménye magyarország elfoglalása.
Van egy kisváros ahol minden évben próbálnak emlékezni azokra a magyar katonákra (és a szovjetekre is) akik részt vettek a védelmi harcokban a tisza.hídnál...
Most olvastam róluk...
Tegnap lezajlott a 13. “Vitéz Vastagh György Emléktúra” mely egy lassan másfél évtizede zajló 30 kilométeres, békés, családias hangulatú sétáló megemlékezés, az 1944 októberében Szentesen és környékén zajló harcok hősei és elesettjei előtt. Nem csupán a magyar hősökről, de a városunkat elfoglaló szovjet katonákról is megemlékezünk, az itt lévő sírhantjaik előtt fejet hajtunk, hisz a halott katona már nem ellenség és e nélkül ez az ismeretterjesztésre törekvő túra sem tudna hiteles és objektív lenni. És mi erre törekszünk, annak ellenére, hogy teljesen nyilvánvalóan az eseményt hazafias lelkület és patrióta szemlélet hatja át.
Idén a túra előtt eljutott hozzám a hír, hogy annak az “antifasiszta” mozgalomnak, mely idén februárban csoportosan vert brutálisan félholtra magányos embereket a fővárosban, a helyi tagozata most ellendemonstrációra készül a túránkkal szemben. Már maga a fogalom is zavaros: “ellendemonstráció”. Pontosan mi ellen is? Emberek egy csoportja ellen, akik az októberi napsütésben sétálnak egyet a szabadban és virágokat és gyertyákat visznek egy embertpróbáló időszak, egy véres háború elesettjeinek sírjaira és közben felelevenítik történetüket?
És miközben ezen töprengtem, egymás után érkeztek a hívások. Első körben a rendőrkapitány, aki egyébként korrekt hangvételben, de arról érdeklődött, hogy hányan leszünk és hogy történik-e bármiféle politikai, értsd, ideológiai agitáció a rendezvényen. Alig, hogy letettük, hív a polgármester, hogy közölje, hogy az előző hívás hátterében ő áll és ne értsem ezt félre a részéről, de aggodalmas hangvételű leveleket kap, melyben bizonyos személyek felkérdezik, hogy mit tesz annak érdekében, hogy ezt a veszélyes, “fasiszta rendezvényt” megakadályozza...
Döbbenten tűnődtem, hogy 13 év után kiderült, hogy mi aggodalomra adunk okot, mi több, veszélyesek vagyunk, minket meg kell állítani, fel kell számolni. Pedig ezen a “fasiszta rendezvényen” nem lesz csendháborítás, nem fogja zavarni a fél környéket, mint “Rezes Rambó” szabaduló bulija. Nem lesz feltörve az alagsori tároló. Nem fognak közben egymás után eltűnni a kerékpárok. Nem szarja közben össze senki a buszmegállót. Nem fogja senki fosztogatni a sarki kisbolt árukészletét. Nem méregetik majd bő nyállal szotyihéjat köpködve a nőket az utcán, és nem szólogatnak majd be nekik alpári stílusban. Nem követ el senki csoportos garázdaságot, 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozva. És nem kell miatta majd elgondolkodni a költözésen és másik iskolába átíratni a gyereket...
De persze ezek a dolgok nem keltenek felháborodást, ebben nem véli senki felfedezni a “veszélyt”. Ezt mindenki rezignáltan tűri, legfeljebb mindenki gyorsan átsiet az utca túloldalára, kerül egyet a tömb körül és közben csendben nyugtázza, hogy hála Istennek, most nem őt pécézték ki, most nem őt éri atrocitás, most megúszta... Majd utoléri a hír, hogy emléktúra lesz, amitől leveri a víz, amit nem tud feldolgozni, ami ellen úgy érzi, hogy valamit tenni kell, mert ebben ott lappang valami sötét, valami szörnyen veszélyes dolog...
Sok kérdés felmerül bennem ezzel kapcsolatban. Elgondolkodom a belváros mindenkit irritáló önkormányzati bérputrijain és azok erősen kiilleszkedett lakóin. És persze azon is, hogy hogyan bukkan fel ebben a történetben egy erőszakos, szélsőbaloldali aktivistacsoport helyi tagozata, mely aktív klubéletet folytat egy szintén önkormányzati tulajdonú bérleményben és hogy az ebben megbúvó esetleges “veszély”, hogy nem borzolja az illetékesek kedélyállapotát
(volt még egy video de, azt nem mellékelem mivel az már nem ide illik)
Van egy kisváros ahol minden évben próbálnak emlékezni azokra a magyar katonákra (és a szovjetekre is) akik részt vettek a védelmi harcokban a tisza.hídnál...
Most olvastam róluk...
Tegnap lezajlott a 13. “Vitéz Vastagh György Emléktúra” mely egy lassan másfél évtizede zajló 30 kilométeres, békés, családias hangulatú sétáló megemlékezés, az 1944 októberében Szentesen és környékén zajló harcok hősei és elesettjei előtt. Nem csupán a magyar hősökről, de a városunkat elfoglaló szovjet katonákról is megemlékezünk, az itt lévő sírhantjaik előtt fejet hajtunk, hisz a halott katona már nem ellenség és e nélkül ez az ismeretterjesztésre törekvő túra sem tudna hiteles és objektív lenni. És mi erre törekszünk, annak ellenére, hogy teljesen nyilvánvalóan az eseményt hazafias lelkület és patrióta szemlélet hatja át.
Idén a túra előtt eljutott hozzám a hír, hogy annak az “antifasiszta” mozgalomnak, mely idén februárban csoportosan vert brutálisan félholtra magányos embereket a fővárosban, a helyi tagozata most ellendemonstrációra készül a túránkkal szemben. Már maga a fogalom is zavaros: “ellendemonstráció”. Pontosan mi ellen is? Emberek egy csoportja ellen, akik az októberi napsütésben sétálnak egyet a szabadban és virágokat és gyertyákat visznek egy embertpróbáló időszak, egy véres háború elesettjeinek sírjaira és közben felelevenítik történetüket?
És miközben ezen töprengtem, egymás után érkeztek a hívások. Első körben a rendőrkapitány, aki egyébként korrekt hangvételben, de arról érdeklődött, hogy hányan leszünk és hogy történik-e bármiféle politikai, értsd, ideológiai agitáció a rendezvényen. Alig, hogy letettük, hív a polgármester, hogy közölje, hogy az előző hívás hátterében ő áll és ne értsem ezt félre a részéről, de aggodalmas hangvételű leveleket kap, melyben bizonyos személyek felkérdezik, hogy mit tesz annak érdekében, hogy ezt a veszélyes, “fasiszta rendezvényt” megakadályozza...
Döbbenten tűnődtem, hogy 13 év után kiderült, hogy mi aggodalomra adunk okot, mi több, veszélyesek vagyunk, minket meg kell állítani, fel kell számolni. Pedig ezen a “fasiszta rendezvényen” nem lesz csendháborítás, nem fogja zavarni a fél környéket, mint “Rezes Rambó” szabaduló bulija. Nem lesz feltörve az alagsori tároló. Nem fognak közben egymás után eltűnni a kerékpárok. Nem szarja közben össze senki a buszmegállót. Nem fogja senki fosztogatni a sarki kisbolt árukészletét. Nem méregetik majd bő nyállal szotyihéjat köpködve a nőket az utcán, és nem szólogatnak majd be nekik alpári stílusban. Nem követ el senki csoportos garázdaságot, 8 napon túl gyógyuló sérüléseket okozva. És nem kell miatta majd elgondolkodni a költözésen és másik iskolába átíratni a gyereket...
De persze ezek a dolgok nem keltenek felháborodást, ebben nem véli senki felfedezni a “veszélyt”. Ezt mindenki rezignáltan tűri, legfeljebb mindenki gyorsan átsiet az utca túloldalára, kerül egyet a tömb körül és közben csendben nyugtázza, hogy hála Istennek, most nem őt pécézték ki, most nem őt éri atrocitás, most megúszta... Majd utoléri a hír, hogy emléktúra lesz, amitől leveri a víz, amit nem tud feldolgozni, ami ellen úgy érzi, hogy valamit tenni kell, mert ebben ott lappang valami sötét, valami szörnyen veszélyes dolog...
Sok kérdés felmerül bennem ezzel kapcsolatban. Elgondolkodom a belváros mindenkit irritáló önkormányzati bérputrijain és azok erősen kiilleszkedett lakóin. És persze azon is, hogy hogyan bukkan fel ebben a történetben egy erőszakos, szélsőbaloldali aktivistacsoport helyi tagozata, mely aktív klubéletet folytat egy szintén önkormányzati tulajdonú bérleményben és hogy az ebben megbúvó esetleges “veszély”, hogy nem borzolja az illetékesek kedélyállapotát
(volt még egy video de, azt nem mellékelem mivel az már nem ide illik)
Erre azt mondom hogy mi még várjuk nagyapám testvéréről mikor kapunk hivatalos értrsitést... ..Elhurcolták annó malenkij robotra... az örmények már mint kiderült kiadták a papírokat... de mi soha hivatalos értesítést nem kaptunk...
Közeledik a szomorú évforduló.
Vitéz Oszlányi Kornél Pál (Kaposvár, 1893. szeptember 25. – Cleveland, 1960. november 16.) magyar vezérőrnagy a második világháborúban, a Vitézi rend tagja.
1942 novemberétől a Donnál harcolt, mint a nagykanizsai 9. könnyű hadosztály parancsnoka. A visszavonulás során sorozatosan válságos helyzeteken lett úrrá katonáival. Ugyanakkor sok esetben drasztikus intézkedéseket alkalmazott a fegyelem fenntartása érdekében.
A Don menti állásokban 12 napig verte vissza hadosztályával az oroszok sorozatos támadásait, s az utóvédek utóvédjeként biztosította a voronyezsi hídfő német erőinek rendezett visszavonulását. Habár a harcokban súlyosan megsebesült, a harcot tovább vezette. 1943. január 18-án a III. hadtest egyetlen hadosztályra, az általa vezetett és állásaiban kitartó 9. hadosztályra olvadt.
"A legnagyobb eréllyel, pisztollyal a kézben indultam a visszaözönlők megfordítására" - közli februárban a budapesti Tiszti Kórház kellemesen fűtött betegszobájából vitéz Oszlányi, s még azzal is eldicsekszik, hogy egész sereg magyar katonát volt kénytelen lemészárolni, amiért a hideg miatt apatikusan nem akartak neki engedelmeskedni.
..............................................................................................................................................................................................................................
Ahogy már öt és fél évvel ezelőtt, most is jártam Oszlányi Kornél vezérőrnagy (posztumusz altábornagy) clevelandi sírjánál és rendbetettem. A gránitlap jelentős részét újra ki kellett ásni és a földtől, fűtől, lehullott levelektől megtisztítani.
Kis magyar II vh s hadtortenelem Stenge B Csabatol
Vitéz Oszlányi Kornél Pál (Kaposvár, 1893. szeptember 25. – Cleveland, 1960. november 16.) magyar vezérőrnagy a második világháborúban, a Vitézi rend tagja.
1942 novemberétől a Donnál harcolt, mint a nagykanizsai 9. könnyű hadosztály parancsnoka. A visszavonulás során sorozatosan válságos helyzeteken lett úrrá katonáival. Ugyanakkor sok esetben drasztikus intézkedéseket alkalmazott a fegyelem fenntartása érdekében.
A Don menti állásokban 12 napig verte vissza hadosztályával az oroszok sorozatos támadásait, s az utóvédek utóvédjeként biztosította a voronyezsi hídfő német erőinek rendezett visszavonulását. Habár a harcokban súlyosan megsebesült, a harcot tovább vezette. 1943. január 18-án a III. hadtest egyetlen hadosztályra, az általa vezetett és állásaiban kitartó 9. hadosztályra olvadt.
"A legnagyobb eréllyel, pisztollyal a kézben indultam a visszaözönlők megfordítására" - közli februárban a budapesti Tiszti Kórház kellemesen fűtött betegszobájából vitéz Oszlányi, s még azzal is eldicsekszik, hogy egész sereg magyar katonát volt kénytelen lemészárolni, amiért a hideg miatt apatikusan nem akartak neki engedelmeskedni.
..............................................................................................................................................................................................................................
Ahogy már öt és fél évvel ezelőtt, most is jártam Oszlányi Kornél vezérőrnagy (posztumusz altábornagy) clevelandi sírjánál és rendbetettem. A gránitlap jelentős részét újra ki kellett ásni és a földtől, fűtől, lehullott levelektől megtisztítani.
Kis magyar II vh s hadtortenelem Stenge B Csabatol
Hasonló témák
