Jelenleti iv II.

halihó

Ja

Mi

[SIZE=+3]Majora, a technokrata[/SIZE]

Szomszédunk. Negyvenéves, zömök és fürge svájci mérnök. Lehetne német, finn, belga vagy akármi. A rendőr köszön néki. És hogy visong alatta a kurva! Mert Majorát Hasszán király hozatta. Ha olajat keresni megy ki a sivatagba, a vízcsapot, a villanyt s tévéjét nyitva hagyja. Konyak-gyűrűktől rácsos az éjjeliszekrénye s a könyv, melyet Lilitől kapott kölcsön egy éve. Csak csekket ír és műszert olvas. Többször magához unszolt bennünket. Ittunk. Unalma is halálos. A technokrata marha! századunk ideálja! A hercegnő okádni akart, mikor meglátta. Új luxuskocsijával és teljes sebességgel hajtott ki tegnap. Közben az erkélyeket nézte: hogy látják-e kocsiját? A kapunál levágta egy kiskutya két lábát. Meg se fordult. Hiába csapod agyon. Mit érsz el, ha megszabadulsz tőle? Gyilkosaink spermája úszik a levegőben. (Tanger, 1978)

[SIZE=+3]Koldusdal[/SIZE]

Étlen, szomjan, megköpdösve s kizárva, sántán, bénán, süketen és vakon járunk koldusdalunkkal házról-házra jeges télidőn s izzó nyárnapon. Ágyunk a kő, a könny a feleségünk, borunk az árok, ételünk a sár, de néhanap egy boldog házhoz érünk, hol a szakácsnő bő moslékra vár. Ilyenkor csak zabálunk és böfögve iszunk és aztán, sok veszett bolond, bénán bokázunk s elmondjuk röhögve, hogyan rohadt le orrunkról a csont. De ha oly házhoz érünk, hol kidobnak, s ahol kenyér helyett szitkot kapunk: onnan némán megyünk el, de titokban a falra egy keresztet mázolunk. Tovább megyünk a végtelen világnak s megdöglünk egyszer egy vén csűr alatt, a férgek undorodva megzabálnak, de a kereszt a házon ott marad. S egy lámpátlan, vad téli éjszakában lesz egy barátunk még, ki arra tart, megáll a háznál, körbe járja, megáll megint s fölgyújtja majd. (Grác, 1933 január 31)

[SIZE=+3]Az emigránsok szesztinája[/SIZE]

Mint lázálom koholta szörnyű lépcső, hová lazult, rogyott inakkal érünk, mint napszámos térdének grófi lépcső, kérvényt vivőnek síma márványlépcső: ilyen nekünk e naptalan külország. Mert lépcső ez, tüdőt fogyasztó lépcső, nyomortanyák szagától ólmos lépcső, hol tört kóróként szikkad lelkem álma és nem kísér, csak vak remények álma s a tébolyult vitáktól zengő lépcső, hol fuldoklom, de nem találok pártot, ahol nem ütnek egymás ellen pártot. Magadban lelj, mint Dante tette, pártot, mert fullasztó ködökbe visz e lépcső s a rothadás megrágott minden pártot, de bimbódzó szívek várják a pártot s a messzi célt, mit egykor még elérünk. Tolladdal pótold a hazát s a pártot, s önnön válladra vedd a képzelt pártot, mert zord habokra hányt hajó az ország, s kiáltó hangot tőled vár az ország, mely elvesztett hitet, reményt és pártot, s hol hőseink meg vértanúink álma tótágast áll mint délibábok álma. Konok legyen s töretlen lelkünk álma, és százszor kezdjük, hogyha kell, a pártot, mert szennybe-vérbe fúlt az ember álma, és nincs vígasz, csak új remények álma, mely égbe visz mint Jákobot a lépcső. Sziklán fakadjon mint titánok álma, sarjadjon és viruljon lelkünk álma, amíg a nép, ha hozzá majd elérünk megrázkódik, mint hogyha dróthoz érünk, hogy felderengjen szik mezőid álma és meglássunk, gyászodban özvegy ország, ki csak leszel, de nem voltál az ország. Mert csak szívünkben áll, ha áll az ország s emlékünk szürkül mint a vakok álma, s messzebb kerülünk tőled, távol ország, harcolni gyenge, szólni gyáva ország, hol vén gazok koholnak úri pártot. De bús kadarka ízed, drága ország édesebb nékünk mint minden más ország, s lettél bár lépcső, csizma-rúgta lépcső, úr és lakáj lábának könnyű lépcső, te vagy nekünk a hatalom s az ország, s a mérleg, mely megméri, mennyit érünk, ha élve-halva majd öledbe érünk. Ajkunk remeg, mikor nevedhez érünk s betegeid mi vagyunk, beteg ország, mert nedvadó mélységedig nem érünk – te vagy kórházunk, fáradt testünk álma és gyógyszerünk, mely nélkül mit sem érünk, míg egyszer, elborulva célhoz érünk és nem kell majd suttogva ütni pártot, mivel te adsz vígaszt, hazát és pártot, ha kél a nap, melyet tán még megérünk, s e vén, kanyargó szállodai lépcső kigyúl mint reggel rózsafényű lépcső. Szállj, szesztinám, egyhangú, szomjú lépcső, hirdesd a bujdosóknak: hazaérünk, hirdesd: virrad az új remények álma, és meglátunk, bolyongók boldog álma, piros pipacsú, kenyér-szagú ország, szikkadt mezőjű örök Magyarország! (Párizs, 1939)

[SIZE=+3]József Attila temetése[/SIZE]

Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila: kamasz szemed és fonnyadt bajuszod hadd pihenjen örökre itt a lila domboldalon s szétroncsolt, lecsukott szembogarad ne nézze többé fájón, mint járnak úri fogatok lucsok úton s a pernye hogy esőz a gyáron s miként lesz mindig másé az öröm – mert különös nép lakozik e tájon, a kisbírónak előre köszön, s kész dáridón urát hogy felköszöntse, míg lőre-borba fúl az ős közöny – hiába volt a versek vér-özönje, testednek jobb már, hogyha így rohad: e kornál nem durvább a föld göröngye, és nem keményebb a tehervonat vaskereke Babits Mihály szívénél. Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat vak városunkban, mely reszketve él még, de új vezér felé görbed a háta, vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél után az őrület csapatja járja, s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok garázdálkodnak szerteszét s a gyáva polgár lapul. Fúhattál riadót undornak, félelemnek és közönynek – becsapott, hogy ne sírj, a kiadód, azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet adott el, mint amennyit eladott, s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet elfojtani – mert nem volt olvasód, nem kellettél! Álirodalom kellett, buta regények s szemét darabok kellettek nálunk, amíg a lehelet lassan kifogyott tüdődből s a póz, a drága, a csibészes, mit mint gyermek hordtál, lehullt, és agyonkínozott fejedben az őrület vert tanyát. Mostohaapád űzött, a kopott vén Államgép – de szerető anyád is volt, a Haza, és talán ezért nem volt otthonod s bútoros szobák közt csavarogtál, havi negyvenért, és kávéházak füstös páholyában ültél, kit senki nem hív és nem ért. De most elmentél s mint golyót a fában hagytad szívünkben minden szavadat, s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban, hogy bennünk csak a borzalom maradt, meg napjaink sötét gyászmenete, míg felzokogunk, európaiak a sok turáni közt e fekete földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég nem volt még lágyabb és kékebb, mint e bús délutánon. Aludj a holt vidék ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek. Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz! Aludj, mert jobb nem élni itt e földek között, hol fáradt zsellér izzad nyáron s a téli szél tört ablakokon zörget, hol szolgáknak már nyakkendő a járom és német szolgabírát hoz az út, ki csizmában hág sírodra s fejfádról lelopja majd a vérszín koszorút. (Budapest, 1937)

[SIZE=+3]Buonaparte Ajaccióban, 1785[/SIZE]

Tizenöt éves lettem. Nagy családi ünnepség volt. Anyám borral kínált, Elisa tortát hozott be, míg bátyám Guiseppe, kiből nápolyi királyt csináltam később, ezt súgta fülembe: – „Ginevra néni rólad kérdezett. Iskolásoknak délidőben félfrank. Próbáld ki. Nagy, intenzív élvezet. Nesze öt centimes.” A néni tíz házra lakott tőlünk. Ismertük, mert anyánk barátnőihez tartozott s gyakran jött haboskávéra. Jókedvű, nyalánk, vastag asszony, szíves a kicsinyekhez. Gyűjteni kezdtem a centimeket, miket tejre s péterfillérre kaptam. Egy nyári délben, rettentő meleg napon, peckesen lementem az utcán a nénihez. Most felnőtté leszek! Kopogtam. – „Jöjj be!” hallatszott távolról. Ginevra néni az ágyon hevert áttetsző, csipkés ingben és csak éppen futó pillantást vetett reám, mert regényt olvasott. Sapkámmal kezemben álltam s meghajtottam magam. Ilyen meghajlást tőlem nem kapott apósom, Ferenc császár sem. „Jöjj ide, szivem, és számold le az éjjeliszekrényre apródat.” Majd utasítást adott, hogyan készítsem el a limonádét. – „Jól van a mama?” s megsímogatott. Behoztam. – „Ülj mellém, Napóleonka! Hányadik vagy az osztályban? Igyál. Szép gyöngytyúkotok hogy van? Megettétek! Kedvencem, Paolina mit csinál? Vetkezz, fiam”, szólt és közben feltolta ingét nyakáig. Hasa hófehér széles mezőnynek tűnt mint hadvezérek előtt a sík, még üres csatatér. Lent az erdőcske, hol a tartalékot s a tűzérséget kell elrejtenem. Köldöke nagylyuk mint a fürdőteknő lefolyója. – „Bújj mellém, gyermekem, ne lopd a napot.” Combja közé húzott, de baljából mégse engedte el a szerelmi regényt. Jobbja ölemben keresgélt. – „Nem találom”, nevetett, „aprócska még.” De aztán csak elkapta. Hatalmas keblei fülem felett hintáztak, zajló tengeren a bóják, ő meg faromat fogta s mozgatott. Megizzadtam. Kurta gyönyörűség volt, és korántsem oly intenzív, ahogy Giuseppe bátyám ígérte. Utána megpaskolta arcomat kedvesen s eltolt. Míg öltözködtem, hozzám fordult: – „Íly hőségben se neked, se nekem nem ér ez meg fél frankot. Számold vissza felét s vásárolj cukorkát belőle Paolinkának. Fogyassz sok osztrigát, hogy huncutkád megnövekedjék tőle. Kagyló, pacal, rák, sonka: mind igen jó. Ha kinőtt néked, jöjj el, hogy megnézzem.” Az ágyból csókra nyújtotta kacsóját, és elmerült a szerelmi regényben. Hazafelé nagyon elszontyolodtam. Most tömhetem magamat osztrigával. S ha mégsem nő meg? Őrmester leszek s megtoldom sok-sok győzelmes csatával. (Budapest, 1937)

[SIZE=+3]Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára[/SIZE]

Tengerből kelt dzsin! mélységek haragja! az égre fröcskölsz örvényt, iszapot, s mindünk jövőjét zárnád a palackba, melyet kezed a vízbe visszadob. Homlokod új középkor kapuboltja, hadaid állnak már a bolt alatt. Nincsen közöttük, csak született szolga, hírből sem tudják, mi a gondolat. Tudósaid: bolondok, szélütött nép, mely pókhálón leng s piszkál ósdi port; gazdászaid rendszered egyszülöttjét kendőzgetik, az örökös nyomort. Írógárdád: hízelgők, csepűrágók, barátaid: merev lakájsereg, s rothadt Bizáncodhoz festőid sárból és vérből kevernek arany hátteret. Gigász, kit szült – ó végzetes hatalmak bal frigye – ész és gonosz akarat, népek foglára, ki egy forradalmat fojtottál meg markodban egymagad. Hőseit haláltáborokba zártad, avagy tarkón lövetted – de elébb megpökted őket és csizmádról sárral tapostad mindük eleven szemét, s hulláik hegyén egyre feljebb hágva – joviálisan s csupa nyugalom – nézel országod roppant mocsarára, rettentő kőszirt! szörnyű hatalom! Kénkövet fúvó, pokoli lidérced e század lápjából magasra nyúlt: gigantikusabb Dzsingisznél, merészebb Attilánál s gyilkosabb mint Timúr. Halálodat olyan vadul kívánom s hívom, hogy szinte beleszakadok. S látlak dácsádban vagy kremli szobádon, ahogy sétálgatsz fel-le magad ott. Hirtelen felbuksz – szívszélhűdést kaptál – s magaddal rántasz asztalt, huzatot. Aludttejképű őrhad – egész kaptár – szalad be s néz: „No csak, elutazott.” Vagy májad vélem látni s rajta rákot. Egy ércsomón tenyészik a fekély. „Most, most” – súgom –, „még egy perc és elrágott s nincs szer, mely felsegél.” S ábrándozom, hogy láthatatlan lettem, futok – repítsen hajó, gyorsvonat –: hálószobád homályán érlek tetten s átrágom torkodat. Milliók vannak így. Ma sem kívánok mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy s alvadt vértömbökből épült Bizáncod ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy. (Budapest, 1949)

Faludy György versei

[SIZE=+3]Recski est[/SIZE]

Leoltották a villanyt. A többség alszik. Gyertek a szalmazsákra, Dosztál, Vér, Nyeste, Berzsenyi, Sipos, Györgyey, Egri, B. Rácz, Földváry, Csendes, Gábori, Garamvölgyi! Lehet-e kezdeni? Magas kémények mellett ül így egy raj kísértet. Jó, hogy szellemet nem mi idézünk egyedül: Görgey a Monte Christó-t mondja ott éjről éjre, és Czebe húsz árnyéknak a Toscából fütyül. Mit kívántok? Plátóról, Erazmusról beszéljek? Einsteinről szóljon Nyeste? Plótinosz istenét mutassam be, az Egyet? Melyik tudja betéve Jónás könyvét? a Toldit? Mindegy, hogy ki beszél. Mindegy! S nem baj, hogy ülve is majdnem összeestek: kezdjük, s mindjárt erőre kapunk az esteli agytornától. A szellem megmozdítja a testet: Európa hány ezer év óta keresi e titkot! Plátót mondjam? Csuklóm, térdem elvásott, üres léggömb a gyomrom; oly jó, hogy veletek vagyok, akik segíttek, védtek s jobban vigyáztok reám, mint magatokra. Egy egész keveset tudok most én is adni. S szerelmemet, mely nappal – csepp csepp után, éreztem – kicsordult s összegyűlt bennem. Estére tartály vagyok, amely megpattan, ha tartalmát nem osztom most észrevétlenül szét köztetek. S mit mondjak néktek a Lakomáról? Könnyű a dolgom, mert hány rejtett forrás fakad ilyenkor az emberben! Kedvem fáklyája lángol; levetkezett kígyóbőr mélyen gégém alatt a testem. Ez volnék én? Eldobtam minden terhet, s nehezebb lettem. Milyen reális és tömör az immateriális! A világ transzcendensebb, semhogy képzeltem volna. S az érzéki gyönyör itt vibrál a fejemben. Ki nem érti a leckét? Boldogság, hogy így élek vagy halok köztetek. Egyszerre lett itt kínzóbb s gyönyörűbb a mindenség. Megérte a tanulság? Avagy nem érte meg? (Recsk, 1951)

[SIZE=+3]Még egy beszélgetés[/SIZE]

Még egy beszélgetés; sosem fogy szavunk; az évek víg szele tarkóm mögött; még egy versem, hogy telefirkáljalak vele; s a kergetődzés; Szent Tamásnak hódolsz; most Plátó érdekel; előtted futok vagy utánad; nem érsz el vagy nem érlek el; az ég ott fenn még csupa csillag; ösvényünk itt lenn csupa illat; és a boldogság mennyei parfümjét nem gyűjtöm flaskába: jaj annak, aki megtalálja, jó annak, aki keresi. (New York, 1968)

[SIZE=+3]Ave Luna, morituri te salutant[/SIZE]

Ha csak hold volnál, nem vennélek észre, ha csak fény volnál, ugatnék reád, de zöld vagy és liliomillatod van és sárga vagy és áttetsző és véres és nemcsak égitest vagy és nemcsak fény, de fényjel és nemcsak jel, de jelkép és nemcsak kép, de képzet és útitárs e kurta kiránduláson, mint a fű, a füst, a fák, a körmeim. Gyermek kezemmel kapdostam utánad, rejtelmes, ezüst fétis, felhők batiszt szoknyái közt gurultál elejtett, fényes tallér, lisztet őröltél nagyapám malmára, teheneire meg a temetőre, malomkő a magasban. Hány kép meg metafóra röppentyűjével ünnepeltelek, telihold, ifjúságom szemafórja, Ofélia kibomlott, őrült melle a mennyei patakban, márvány metszésű óra, ki beleszerettél a hónapokba s eldobtad hitvány mutatóidat, transzcendentális angyalsegg opálja, amikor rátelepszik az égi árnyékszékre, a kamaszkölyök Herkules heréje, midőn mamája púderozza, mielőtt a lányokhoz engedi. Óriáspók, hálódba fontad nékem Pannónia, Toszkána, az Île-de France s Cornwall dombjait vízparton, réten, parkban, erdők mélyén, balkonokon, hajókon és Amár lőréses, rézveres tornyán a marokkói sivatagban a dűnék zsúfolt tevepúpjai fölött: te sakkoztál szeretőim mezítlen testével – én csak kibiceltem néktek – s ha túl közel hajoltál feltámasztott combjukhoz, lábfejükkel könnyedén meglendítettek, mert én mindig elfecsegtem mindegyiknek, hogy a szerelem piros labdája vagy, és még Ánákreón s Theokritosz dobott az ég vizébe. Hadihajókon, Száipánon, Táráwán mindig szemembe céloztál kegyetlen reflektoroddal: – álltam vagy futottam az éjszakában, feketén szivárgó agyonlőtt források s még eleven szökőkutak között higany-girlandjaiddal meztelen s verejtéktől cseppköves mellemen: – s hogy ragyogtál a háború után a Fifth Avenue meg Budapest felett, kerek, kövér ezüstponty, néztem, hogyan lebegsz s rakod ikrádat a Tejút árkába és reménykedni kezdtem, mennyei kocsmacégér, a konstellációk kitartó asztaltársaságai – ki-ki a törzshelyén – még ott ülnek mögötted minden este; az enyimek Ukrajnában szóródtak szét vagy Auschwitz kéményein keresztül menekültek, aki maradt, azt szétverték s lecsukták. A recski tábor fogda-ablakán hét meg hét rács volt s túl az ablakon kettős szögesdrót és még két szögesdrót s a dróton túl a kékróka fenyőfák a halál árnyai: – beleálltam merev staniolodba és azt képzeltem, hogy sugaraid transzmissziós szíján, az égi Jákob létrán, millió összefolyt sínpárodon már felhúzol magadhoz az öröklét ezüst körszínházába – de Sztálin meghalt s engem itthagyott. Szeretném, hogyha úgy látnálak most is, mint negyven év előtt, ahogy lassan felbukkantál a görbe tölgyfák tövében, rőtszakállú törpe s lennél még egyszer vérnarancs, cipó, léggömb, eszményi sajt, kerek tükör, ki meglógsz egy szappanhabos pofával, de nem panaszkodom: – hűségesen kísértél át a Fertő lápján fel Bécsig, Párizsig, La Pazba, Rióba, onnan Londonig, Máltába és most harmadszor át a tengeren s megvolnál otthon is: – novemberben, tavaly, New Jerseyben kiléptem Hamza Bandi csupa könyv, csupa zene, csupa szympozion házának üvegajtaján s pihegtem a boldogságtól, ahogy néztelek az égbolt aszfaltfényű ágain, ezüst almám az őszi kert felett fagyott almám az őszi kert felett. Akkor már tudtam, hogy elérnek hozzád vagy inkább, hogy druszádat érik el, az égitestet, a velünk keringő bolygót, 384 000 kilométerre, az objektív Holdat, magát a Holdat, amely nem legenda, hipnózis, játék, mágia, szorongás, istenség, emlék s annyi minden, mint te, a való Holdat, mely fenn jár az égen, melynek nem vagyok részese, mint néked, ki bennem élsz s nélkülem nem is volnál – elérik hát a Holdat, tűnődtem és örültem, hogy életemben érik el s hogy téged is megtarthatlak magamnak oltári szentségnek az éj s a vénség fekete kupolája alatt az űr brutális kriptájában halotti mécsesemnek.

[SIZE=+2]2. Meghódítása[/SIZE]

Heuréka, kiáltott Árkhimédesz a kádban és egy nagy ugrással kinn termett az utcán, hírül adni Szürákúszá lakóinak, hogy minden vízbe mártott test annyit veszt súlyából, mint satöbbi; – „föld! föld!” kiáltott az árbockosárból reggel kettő tájt az ügyeletes matróz: irgalmas Szűzanyám, hát mégis ő mondta jól, a kapitány, a hebrencs, az izzadt képű, nagypofájú hajcsár, az ál-keresztény, ál-talján zsidák! megúsztatása holnap elmarad! e lapos part a kincses India! – s most hatvan éve, hogy pezsgett a lég, amikor Wilbur Wright Párizsba ért! parkokban, kertekben meg a Boisban tenyérnyi gyepcsíkon biplánok álltak, kockás nadrágban és szalmakalapban soha-fel-nem-serdülő kamaszok dolgoztak rajtuk éjjel: most is érzem karbidlámpáik meg a vér szagát, vonalzókból s botokból eszkabáltak vázat s a szárnyhoz nagynénjük szoknyáját s a szállodai karszékhuzatot lopták el; és hogy krákogtak, köhögtek motorjaik s míly indiánüvöltés harsant az égre, hogyha csúf szöcskéik átugrottak néhány bokor fölött! később fák jöttek, templomtornyok, dombok, az Alpok, a La Manche, az óceán. „Hold, Hold!” gondoltam, míg a képernyőnél vártam a nagy bravúrt (mi volt ehhez Kolumbus, Blériot!) s a kommentátort hallgattam, aki elmondta és modellen is mutatta: hol, hogy, mikor bújik ki majd a gépből Armstrong, aztán Aldrin s ha leléptek a létráról, hova hány yardra mennek, fényképeznek, zsákolnak holdtalajt, hány font ballasztot, nylont, szeizmográfot hagynak a Holdon – s mert a közvetítés még késett, rákapcsolt az űrhajózás utópiáira, összekeverte Árisztárkhoszt Lukiánosszal, Számoszt Számoszátával, Küránónak mondta Cyranót s végül is tudtunkra adta, hogy ünnepelhetünk, mivel e történelmi pillanatban az emberiség a Hold-korba ért. Erudícióját még háromszor adta tudtunkra újra és újra, amikor nagyvégre feltűnt a Hold sivatagos tájképe a fekete égkoronggal s az Eagle vicinális jellegű kontúrja groteszk kályha-lábain, aztán Armstrong fantomhoz hasonló áttetsző alteste, utána Aldrin s tipegtek már, majd jártak, fényképeztek program szerint, hibátlanul, precízen, ahogy bemondták, mintha csak bizarr tornagyakorlatot mutatnának be barbár maszkokban; s a fiatalok mocorogni kezdtek a képernyőnél, rágyújtottak, vihogtak: – ez a kettő húsz perce császkál már és még mindig nem történik semmi, egyetlen lövés sem dördült el, vontatott a rendezés, elég volt, láttuk, megtörtént, az ember a Holdba ért, a győztes technika s a grandiózus unalom jegyében. De én kitartottam az öregekkel a televíziónál; ásítoztunk s reménykedtünk, hogy most talán ezegyszer Hitler s Sztálin után, Rotterdám, Belgrád, Oradour, Coventry, Katyin, Auschwitz, Varsó s Drezda után, Budapest, Dallas, Memphis meg Chicago és Prága után, Nikita Hruscsov s Lyndon Johnson után akad valami, aminek örülhetünk, amit megünnepelhetünk, s hogy házainkból, hol az iszonyat madárkarmai kapargatják az ablaküveget, ámokfutó, hosszú főutcáinkról, nyolcpályás, pompás autóútjainkról, hol hatvanöt mérfölddel hajthatunk a boldogtalanságba, merészen ívelt betonhídjainkról, melyek szemétdombokat kötnek össze, szép tájainkról, melyek elmerülnek reklámjaik mögött, a nylonrongyba öltözött erdőkből, zsírpapírba csomagolt hegytetőkről s az óceánról, mely trilliónyi zápfog-tarajával nemhogy hajóink kátrányát s a gyárak ürülékét, de ódivatú és hatástalan kotonjainkat sem tudja megrágni – akárhonnét felnézhetünk a Holdra s megnyalhatjuk szájunk szélét: te is megvoltál, édes, megvoltál még nekünk, amikor az ágy kirohadt alólunk. Ünnepelnék, de kit? A két vakmerő űrhajóst s Collinsot, ki most ott kering felettük, ünneplik majd méltón, ha visszatérnek a Földre; és ha van elég eszük s nyugdíjba mennek, mához harminc évre is lesz mit aprítaniok a tejbe; a történelem könyvébe arany betűkkel jegyzik fel a nevüket és az arany betűk ragyogni fognak, föltéve, ám meg nem engedve, hogy ötven év múlva is lesznek még könyvek s lesz történelem. Háromszoros hurrá a legénységnek! de ki a kapitány, ki itt az Árisztárkhosz, a Kolumbus, a Wright, a Blériot? üdv hát nekik, akik a rakétákat alkották, a pioníroknak is, meg a V2 tervezőinek, hozsánna őnekik, akik a termonukleáris bombák bokáira rakéta-szárnyakat kötöttek, hogy repülni tudjanak ország s ország között, bolygó s bolygó között, hozsánna őnekik, kik reaktorok betonpincéiben kitenyésztették nékünk a tudomány ganajából a pusztulás halványlila gombáit, kik legyártották és házhoz szállítják a mustárgáz hév fűszerét utolsó salátánkhoz, kik kőkorszakbeli ösztöneink ellen az anthtrax hószín fioláit ajánlják nyugtatónak, kik tyúkeszű vezetőink markába nyomták a táv-vezényléses halál csengőgombját, hogy játszanak vele s akik, mert tébolyult ámokfutásunk még mindig messze, messze elmarad a technika csodái mögött, a lökhajtás Niagaráját szerelték be a valagunk alá, hozsánna őnekik, ma este ők is velünk ünnepelnek, azaz ünnepeltetik magukat szerényen, ahogy mérnökökhöz illik, kik nem a dicsőségért, de fixumért és prémiumokért dolgoznak közköltségen, akik a „hadi” jelzőt mesterségük neve előtt diszkréten elfelejtik s akiknek életét civil ruhás rendőrök őrzik, jobban, mint a takarítónőket vagy engem, ha New Yorkban sétálni megyünk este – ma este ők is velünk ünnepelnek, de ők tudják: ez nem bemutató, nem is főpróba, hanem őrült ugrás a semmibe; a többi látványosság a tapsoló tömegnek, cirkuszi bravúr, melyhez az űrhajósokat léptették fel légibohócokul. A helyszíni közvetítésnek vége – a kommentátorok elmagyarázzák, hogy Armstrongot, Aldrint és Collinsot vesztegzár alá veszik idelenn húsz napra, hátha bacillusokat hoztak magukkal, a holdtalajt pedig tudósaink megvizsgálják, mivel váltig remélik, hogy e kövekből a világmindenség titkát sütik ki – aztán a bemondók az eseményt méltatják meg a békét emlegetik sűrűbben, mint Hernando Cortez szokta Jézus Krisztust – ne higgyetek nekik! a technokrácia hírverői csalnak s hazudnak a halál főmérnökei, tudják ők jól, hogy nincsenek a Holdban bacillusok; bacilluskultúrává az ő fejükben vált a tudomány s a technika, tudják ők jól, hogy a Hold köveibe nincsen beírva semmi s fütyülnek ők a mindenség titkára (a mindenség nem tartozik a kormány ügykörébe) és pöknek ők a Hold szikláira (melyik vezérkar ad sziklára pénzt?) más kell nekik: plutóniumot vagy uránt keresnek, miből bombákat lehet gyártani, avagy rakétakilövőhelyet keresnek tán éppen a Nyugalom Tengerén, egy jóval szebbet, mint amelyről Hitler s Sztálin valaha álmodott, s ha megtalálják az alkalmas krátert, berendezik s megcélozzák a Föld egyik felét, amíg pár év múlva a májbajos, ólompofájú, izzadt tenyerű párttitkárok néhány Lenin-rend és tarkónlövés segítségével kicsikarják a szovjet hold-hajót s berendezik a lőállást az Árnyak Tengerén s megcélozzák a Föld másik felét a Holdról, ahogy már régen megcéloztak minket a Földről s ahogyan mi is megcéloztuk őket a Holdról meg a Földről, mert köztünk az ellentét óriási, de tébolyunk közös – ám, hogyha nem akad plutónium vagy a kilövőhely nagyon költséges, úgy izgalmuk hamarost lelohad az űrhajózás, a Hold, a természet meg a mindenség titkai iránt – Hallgass el! a képernyőn von Braun arcéle látszik, interjút ad, de nem néz fel reánk, tán attól fél, hogy szeme elárulja, de mi az, ami árulnivaló még akad rajta? megfontoltan beszél, erős az álla, az orra szép, ajka körül öröm: ez nem látja soha a farkastorkú homály körgallérját a vállain – – – hitvány eszközzé fajultunk kezükben és nincs mit tennünk: ellenük a strichnín vigasztalás csupán s nem védelem – – – s mégis: gyilkosaimat sosem untam annyira, ahogy ezeket unom, az ellenember inkarnációját, az űrhajós gorillát, az öngyilkos gorillát, a szkizofrén gorillát, ki a determinizmus ítéletét jön végrehajtani, aki lekergeti torzszülött fajtánkat a Föld kérgéről, mit az nem tűr tovább – hallgasd hát Caesart, ő a győzelem, de amit mond, azt nem gondolja ő és amit gondol, azt nem mondja ki, meghódította a Holdat s elpusztítja a Földet, ne hallgasd őt, rúgd szét az undok televíziót, fojtsd torkára a szót – szabadságodból ennyi még maradt: fuss ki a kertbe, szagold meg a fákat, idd meg a füveket, simogasd meg a hold ezüst haját. (Toronto, 1969 nyarán)

NINCS SEMMI ÚJSÁG

Egyik délután a budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel hárommázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és föltámadt az ott nyugvó halott, név szerint Hajduska Mihályné született Nobel Stefánia (1827-1848).
Az obeliszkre idő koptatta betűkkel rá volt vésve a férje neve is; ő azonban, nem tudni, miért, nem támadt föl.
A borongós időjárás miatt csak kevesen tartózkodtak a temetőben, de akik meghallották a robajlást, odagyűltek. Addigra a fiatalasszony már leverte magáról a göröngyöket, fésűt kért kölcsön, megfésülködött.
Egy gyászfátyolos nénike megkérdezte, hogy érzi magát.
Köszöni, jól, mondta Hajduskáné.
Nem szomjas-e, érdeklődött egy taxisofőr.
Most nem vágyik inni, válaszolta a volt halott.
Amilyen pocsék ez a pesti víz, jegyezte meg a sofőr, neki se volna kedve inni.
Hogy mi baja a pesti víznek, kérdezte Hajduskáné.
Klórozzák.
Klórozni klórozzák, helyeselt Apostol Barannikov bolgár virágkertész, aki a temetőkapuban virágokat árult. Ezért ő esővízzel kénytelen locsolni kényesebb palántáit.
Valaki azt mondta, hogy ma már az egész világon klórozzák a vizet.
Itt a beszélgetés elakadt.
Hát mi újság még, érdeklődött a fiatalasszony.
Nincs semmi különös, mondták neki.
Megint csönd lett. Ekkor eleredt az eső.
- Nem fog maga megázni? - kérdezte a föltámadottat Deutsch Dezső horgászbot-készítő kisiparos.
Nem számít, mondta, Hajduskáné. Ő direkt szereti az esőt.
Az attól függ, milyen az az eső, jegyezte meg a nénike.
Ő erről a langyos, nyári esőről beszél, közölte Hajduskáné.
Hogy neki viszont semmilyen eső se kell, mondta Apostol Barannikov, mert elriasztja a látogatókat a temetőből.
Hogy ezt ő nagyon meg tudja érteni, helyeselt a horgászbot-készítő kisiparos.
Most hosszabb szünet állt be a társalgásban.
- Hát meséljenek már valamit! - nézett rájuk a föltámadott.
- Mit meséljünk? - mondta az öreg nénike. - Nincs nekünk annyi mesélnivalónk.
- Nem történt a szabadságharc óta semmi?
- Mindig történik valami - legyintett a kisiparos. - De ahogy a német mondja: Selten kommt etwas Besseres nach.
- Ez van! - tette hozzá a taxisofőr, és minthogy csak fuvart szeretett volna fogni, csalódottan visszasétált az autójához.
Hallgattak. A föltámadott lenézett a gödörbe, mely fölött nem zárult össze a föld. Várt még egy kicsit, de látva, hogy mindenki kifogyott a szóból, elköszönt a körülállóktól.
- A viszontlátásra - mondta, és leereszkedett a gödörbe.
A horgászbot-készítő kisiparos, hogy el ne csússzon a sáros agyagon, előzékenyen a kezét nyújtotta neki.
- Minden jót! - szólt le a fiatalasszonynak.
- Mi történt? - kérdezte tőlük a bejáratnál a taxisofőr. - Csak nem mászott vissza a sírba?
- De visszamászott - csóválta a fejét a nénike. - Pedig milyen jól eldiskuráltunk.

MI EZ? MI EZ?
J.-ék (egy jobb család) kérték nevüknek elhallgatását. Cserébe megígérték, hogy szépítés nélkül elmondanak mindent, olvasóinktól szíves útbaigazítást remélve.
Öröklött telkükön, a volt 127-es utcában (mely most már Rivalda utca), hosszú évek keserves kínlódásával fölépítették négyszobás családi házukat, ahová tavaly Kisasszony napján (ennek különben nincs jelentősége) be is költöztek.
Egy szuterénlakásból jöttek, mely kissé nyirkos volt ugyan, de nekik mégse volt bajuk soha. A Rivalda utca viszont zöldövezet, házuk déli fekvésű, csupa nap. Mégis, alighogy kicsomagoltak, elkezdett viszketni a bőrük.
Az első öröm lázában rá se hederítettek. Végre megvolt mindenük. Házuk, bojlerük, tévéjük, szőnyegporolójuk és még sok egyebük, aminek felsorolására nincs helyünk. Hát akkor mi ez? Azt mondták egymásnak, idegkimerültség, ami hihetően is hangzott, hiszen ezt a házat valóban vérrel-verejtékkel építették.
Maga J., aki mérnökember, éjt nappá téve dolgozott, minden különmunkát elvállalt, ma már koffeinen él. J.-nének, aki a hatóságokkal tárgyalt, szakmunkások, kölcsönök, deszkakiutalások után lótott-futott, lassankint fölborult a lelki egyensúlya. Nagyokat csap a falra, akár van rajta légy, akár nincs.
Leányukat, aki mást szeretett, hozzáadták egy vidéki állatorvos fiához, mert az új rokonok szép összeggel kisegítették őket. Egyetlen fiuk orvosnak kívánkozott. De épp így állt a kérdés: tetőácsolás vagy orvosi diploma?
Szegény fiú azóta meghasonlásban él, szüntelenül hunyorog, pedig semmiféle húsfélét nem eszik, az állati termékek közül csak ömlesztett sajtot, tejet. És őrajta hatalmasodott el leghamarább a viszketés! Két hónapig bejárt a bőrgyógyászati klinikára, de semmiféle kezelés nem használt neki.
A többieknek sem. Viszketésük olyan természetű, hogy nem egyes pontokon, hanem az egész testfelületen jelentkezik. Nem csillapítja se vakarózás, se borogatás, se hűsítő hintőporokkal való beszórás. Délelőtt viszonylag elviselhető, estére és főleg éjszakára már tűrhetetlenné válik.
Mi történhetett? J.-ék élete pokol. Jönnek-mennek. Kisietnek, visszatérnek. Állva esznek. Ülni se tudnak, mert egyszerre viszket a tarkójuk, az orruk hegye, a belső térdhajlatuk és mindenük, ami a pincelakásban nem viszketett. Tetézi a bajt, hogy nemcsak a viszkető pont - pl. a fülük - viszket, hanem az ujjuk is, mellyel a fülüket vakarják. Tényleg, mi ez?
Kívánságukra közlöm, hogyeddig milyen ellenintézkedéseket tettek.
Végigpróbálták az összes számba jöhető kenőcsöket.
Állandóan kvarcolnak.
Ciánoztattak.
Kifőzték minden ruhadarabjukat.
Kihívatták dr. K. E.-t (szintén kérte neve mellőzését), aki varázsvesszővel végzett vizsgálatai után megállapította, hogy sem a házban, sem körülötte káros mágneses mezők nem észlelhetők.
Most azt hallották, hogy a Jordán vize jó viszketés ellen.
Kérik, hogy aki tud Jordán-vizet szerezni, jelentkezzék.
Az is, aki nem tud szerezni, de hasonló bajból már kigyógyult.
De az is, aki hasonló bajban szenvedett, és nem gyógyult meg.
Egyáltalán, mindenki jelentkezzék, és mondja el, mit gondol. Így nem lehet élni.

A SZÍNÉSZ HALÁLA
Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.
A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival - még vastüdővel is - életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.
A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.
Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta:
- Ma nehéz napom volt.

PRESZTÍZS
Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. - 275 frankba - mondta a gyümölcsárus. - Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász.
A feleségem drágállotta, én nem. A görögdinnyéhez képest persze sok, de az ananászhoz képest bizonyára nem. Megvettük, hazavittük. Beállítottuk egy hamutartóba, néztük. Körbejártuk, barátkoztunk vele, dicsértük, milyen szép és egzotikus. A tetején külön növény hajtott ki belőle, valami pálmaféle; ha locsolnánk, vagy vízbe tennénk, talán hamarosan nagyra nőne és kivirágzana.
A szállóban rögtön híre futott, hogy a kilencesben vettek egy ananászt. A takarítónő bejött, és bemutatkozott - eddig a percig ugyanis színét se láttuk -, és azt javasolta, hogy hámozzuk meg, és fölszeletelve, kristálycukorral meghintve hagyjuk állni egy vagy két napig. "Ostobaság - mondta egy angol diáklány a lépcsőfordulóban. - Rummal egyék, úgy a legfinomabb." Egy honfitárs, akivel eddig csak köszönő viszonyt tartottunk, cédulát csúsztatott az ajtóhasadékba. "Ne hallgassanak senkire - írta. - Jó vastagon le kell hámozni, mert a héja élvezhetetlen, de a húsát úgy kell fogyasztani, ahogy van."
Este meghámoztuk és megettük. Semmi íze sem volt. Alig valamivel volt rosszabb, mint a tök. Nyersen is, cukorral is, rummal is. Nagy nehezen legyűrtük, ittunk rá egy pohár vizet. Harmadnap szembetalálkoztunk az angol lánnyal a folyosón. "Hogy ízlett?" - érdeklődött. "Nagyon" - feleltem. Felsóhajtott. "Hiába - mondta -, az ananász, ananász." Azóta lopva meg-megállok a gyümölcsárus standja előtt, és vágyakozva nézem az ananászokat.

JELENSÉG
Egy parafa dugó, mely semmiben sem különbözött a többi parafa dugótól (Hirt G. Sándornak mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe.
Egy ideig, amint az várható volt, úszott a víz színén, aztán különös dolog történt. Lassan merülni kezdett, lesüllyedt a fenékre, és nem jött föl többé.
Magyarázat nincs.

MAKACS SAJTÓHIBA
Helyreigazító közlemény
Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst - akit - őszinte sajnálatunkra - "dr. Pálpéter Péter Pál" néven említettünk. Ráadásul nemcsak a szövegben, hanem a tudósítás címében is hibásan közöltük a Pálpéter Péter Pál nevet.
A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.