[SIZE=+2]2. Meghódítása[/SIZE]
Heuréka, kiáltott Árkhimédesz a kádban és egy nagy ugrással kinn termett az utcán, hírül adni Szürákúszá lakóinak, hogy minden vízbe mártott test annyit veszt súlyából, mint satöbbi; – „föld! föld!” kiáltott az árbockosárból reggel kettő tájt az ügyeletes matróz: irgalmas Szűzanyám, hát mégis ő mondta jól, a kapitány, a hebrencs, az izzadt képű, nagypofájú hajcsár, az ál-keresztény, ál-talján zsidák! megúsztatása holnap elmarad! e lapos part a kincses India! – s most hatvan éve, hogy pezsgett a lég, amikor Wilbur Wright Párizsba ért! parkokban, kertekben meg a Boisban tenyérnyi gyepcsíkon biplánok álltak, kockás nadrágban és szalmakalapban soha-fel-nem-serdülő kamaszok dolgoztak rajtuk éjjel: most is érzem karbidlámpáik meg a vér szagát, vonalzókból s botokból eszkabáltak vázat s a szárnyhoz nagynénjük szoknyáját s a szállodai karszékhuzatot lopták el; és hogy krákogtak, köhögtek motorjaik s míly indiánüvöltés harsant az égre, hogyha csúf szöcskéik átugrottak néhány bokor fölött! később fák jöttek, templomtornyok, dombok, az Alpok, a La Manche, az óceán. „Hold, Hold!” gondoltam, míg a képernyőnél vártam a nagy bravúrt (mi volt ehhez Kolumbus, Blériot!) s a kommentátort hallgattam, aki elmondta és modellen is mutatta: hol, hogy, mikor bújik ki majd a gépből Armstrong, aztán Aldrin s ha leléptek a létráról, hova hány yardra mennek, fényképeznek, zsákolnak holdtalajt, hány font ballasztot, nylont, szeizmográfot hagynak a Holdon – s mert a közvetítés még késett, rákapcsolt az űrhajózás utópiáira, összekeverte Árisztárkhoszt Lukiánosszal, Számoszt Számoszátával, Küránónak mondta Cyranót s végül is tudtunkra adta, hogy ünnepelhetünk, mivel e történelmi pillanatban az emberiség a Hold-korba ért. Erudícióját még háromszor adta tudtunkra újra és újra, amikor nagyvégre feltűnt a Hold sivatagos tájképe a fekete égkoronggal s az Eagle vicinális jellegű kontúrja groteszk kályha-lábain, aztán Armstrong fantomhoz hasonló áttetsző alteste, utána Aldrin s tipegtek már, majd jártak, fényképeztek program szerint, hibátlanul, precízen, ahogy bemondták, mintha csak bizarr tornagyakorlatot mutatnának be barbár maszkokban; s a fiatalok mocorogni kezdtek a képernyőnél, rágyújtottak, vihogtak: – ez a kettő húsz perce császkál már és még mindig nem történik semmi, egyetlen lövés sem dördült el, vontatott a rendezés, elég volt, láttuk, megtörtént, az ember a Holdba ért, a győztes technika s a grandiózus unalom jegyében. De én kitartottam az öregekkel a televíziónál; ásítoztunk s reménykedtünk, hogy most talán ezegyszer Hitler s Sztálin után, Rotterdám, Belgrád, Oradour, Coventry, Katyin, Auschwitz, Varsó s Drezda után, Budapest, Dallas, Memphis meg Chicago és Prága után, Nikita Hruscsov s Lyndon Johnson után akad valami, aminek örülhetünk, amit megünnepelhetünk, s hogy házainkból, hol az iszonyat madárkarmai kapargatják az ablaküveget, ámokfutó, hosszú főutcáinkról, nyolcpályás, pompás autóútjainkról, hol hatvanöt mérfölddel hajthatunk a boldogtalanságba, merészen ívelt betonhídjainkról, melyek szemétdombokat kötnek össze, szép tájainkról, melyek elmerülnek reklámjaik mögött, a nylonrongyba öltözött erdőkből, zsírpapírba csomagolt hegytetőkről s az óceánról, mely trilliónyi zápfog-tarajával nemhogy hajóink kátrányát s a gyárak ürülékét, de ódivatú és hatástalan kotonjainkat sem tudja megrágni – akárhonnét felnézhetünk a Holdra s megnyalhatjuk szájunk szélét: te is megvoltál, édes, megvoltál még nekünk, amikor az ágy kirohadt alólunk. Ünnepelnék, de kit? A két vakmerő űrhajóst s Collinsot, ki most ott kering felettük, ünneplik majd méltón, ha visszatérnek a Földre; és ha van elég eszük s nyugdíjba mennek, mához harminc évre is lesz mit aprítaniok a tejbe; a történelem könyvébe arany betűkkel jegyzik fel a nevüket és az arany betűk ragyogni fognak, föltéve, ám meg nem engedve, hogy ötven év múlva is lesznek még könyvek s lesz történelem. Háromszoros hurrá a legénységnek! de ki a kapitány, ki itt az Árisztárkhosz, a Kolumbus, a Wright, a Blériot? üdv hát nekik, akik a rakétákat alkották, a pioníroknak is, meg a V2 tervezőinek, hozsánna őnekik, akik a termonukleáris bombák bokáira rakéta-szárnyakat kötöttek, hogy repülni tudjanak ország s ország között, bolygó s bolygó között, hozsánna őnekik, kik reaktorok betonpincéiben kitenyésztették nékünk a tudomány ganajából a pusztulás halványlila gombáit, kik legyártották és házhoz szállítják a mustárgáz hév fűszerét utolsó salátánkhoz, kik kőkorszakbeli ösztöneink ellen az anthtrax hószín fioláit ajánlják nyugtatónak, kik tyúkeszű vezetőink markába nyomták a táv-vezényléses halál csengőgombját, hogy játszanak vele s akik, mert tébolyult ámokfutásunk még mindig messze, messze elmarad a technika csodái mögött, a lökhajtás Niagaráját szerelték be a valagunk alá, hozsánna őnekik, ma este ők is velünk ünnepelnek, azaz ünnepeltetik magukat szerényen, ahogy mérnökökhöz illik, kik nem a dicsőségért, de fixumért és prémiumokért dolgoznak közköltségen, akik a „hadi” jelzőt mesterségük neve előtt diszkréten elfelejtik s akiknek életét civil ruhás rendőrök őrzik, jobban, mint a takarítónőket vagy engem, ha New Yorkban sétálni megyünk este – ma este ők is velünk ünnepelnek, de ők tudják: ez nem bemutató, nem is főpróba, hanem őrült ugrás a semmibe; a többi látványosság a tapsoló tömegnek, cirkuszi bravúr, melyhez az űrhajósokat léptették fel légibohócokul. A helyszíni közvetítésnek vége – a kommentátorok elmagyarázzák, hogy Armstrongot, Aldrint és Collinsot vesztegzár alá veszik idelenn húsz napra, hátha bacillusokat hoztak magukkal, a holdtalajt pedig tudósaink megvizsgálják, mivel váltig remélik, hogy e kövekből a világmindenség titkát sütik ki – aztán a bemondók az eseményt méltatják meg a békét emlegetik sűrűbben, mint Hernando Cortez szokta Jézus Krisztust – ne higgyetek nekik! a technokrácia hírverői csalnak s hazudnak a halál főmérnökei, tudják ők jól, hogy nincsenek a Holdban bacillusok; bacilluskultúrává az ő fejükben vált a tudomány s a technika, tudják ők jól, hogy a Hold köveibe nincsen beírva semmi s fütyülnek ők a mindenség titkára (a mindenség nem tartozik a kormány ügykörébe) és pöknek ők a Hold szikláira (melyik vezérkar ad sziklára pénzt?) más kell nekik: plutóniumot vagy uránt keresnek, miből bombákat lehet gyártani, avagy rakétakilövőhelyet keresnek tán éppen a Nyugalom Tengerén, egy jóval szebbet, mint amelyről Hitler s Sztálin valaha álmodott, s ha megtalálják az alkalmas krátert, berendezik s megcélozzák a Föld egyik felét, amíg pár év múlva a májbajos, ólompofájú, izzadt tenyerű párttitkárok néhány Lenin-rend és tarkónlövés segítségével kicsikarják a szovjet hold-hajót s berendezik a lőállást az Árnyak Tengerén s megcélozzák a Föld másik felét a Holdról, ahogy már régen megcéloztak minket a Földről s ahogyan mi is megcéloztuk őket a Holdról meg a Földről, mert köztünk az ellentét óriási, de tébolyunk közös – ám, hogyha nem akad plutónium vagy a kilövőhely nagyon költséges, úgy izgalmuk hamarost lelohad az űrhajózás, a Hold, a természet meg a mindenség titkai iránt – Hallgass el! a képernyőn von Braun arcéle látszik, interjút ad, de nem néz fel reánk, tán attól fél, hogy szeme elárulja, de mi az, ami árulnivaló még akad rajta? megfontoltan beszél, erős az álla, az orra szép, ajka körül öröm: ez nem látja soha a farkastorkú homály körgallérját a vállain – – – hitvány eszközzé fajultunk kezükben és nincs mit tennünk: ellenük a strichnín vigasztalás csupán s nem védelem – – – s mégis: gyilkosaimat sosem untam annyira, ahogy ezeket unom, az ellenember inkarnációját, az űrhajós gorillát, az öngyilkos gorillát, a szkizofrén gorillát, ki a determinizmus ítéletét jön végrehajtani, aki lekergeti torzszülött fajtánkat a Föld kérgéről, mit az nem tűr tovább – hallgasd hát Caesart, ő a győzelem, de amit mond, azt nem gondolja ő és amit gondol, azt nem mondja ki, meghódította a Holdat s elpusztítja a Földet, ne hallgasd őt, rúgd szét az undok televíziót, fojtsd torkára a szót – szabadságodból ennyi még maradt: fuss ki a kertbe, szagold meg a fákat, idd meg a füveket, simogasd meg a hold ezüst haját. (Toronto, 1969 nyarán)