Gyémánt és emlékezet
Utazás Daczó Árpád Lukács ferences szerzetessel Babba Mária nyomában
Két vagy három esztendeje immár, hogy megismertem Daczó Árpád Lukács ferences atyát Csíksomlyóban. Már akkor mesélt egy közel-távoli faluról, Kostelekről, ahol egy időben maga is szolgált lelkipásztorként, s különleges településnek tüntette föl, ahová egyszer el kell menni. Mert ott valami nagy dolognak lehetek tanúja... Azután elmaradt az út, a következő évben, amikor Erdélyben jártam, köszöntöttük ugyan egymást, de Kostelekre nem jutottam el. Láttam, amint - a szellemi néprajzot kutató ember elszántságával - figyelte a somlyói búcsút követő hajnalon fönn a nyeregben a csángó asszonyokat, amint vártak a napfölkeltére. Hogy a fényben meglássák a Szentlelket.
Ima a kosteleki templomban
Lukács atya olyan szerzetes, amilyet Szent Ferenc körül képzel az ember. Vagy talán Ferencből szorult belé a tiszta egyszerűség. Amikor elértük a gyimesi szoros bejáratát, fönn, a tetőn megállíttatta az autót, kilépett a mesés tájba, fürge léptekkel a mezei füvek közé, s már mondta, melyik mire való, valamifélét leszakított, s rágcsálta a szárát, biztatott, kövessem, ennél finomabbat, s gyógyhatásúbbat nemigen találok. Azután mély lélegzeteket vett - teleszívom a tüdőmet jó friss erdélyi hegyi levegővel, mondta -, majd folytattuk utunkat.
A táj megrendítően fönséges
Idén végre úgy alakult, hogy a búcsút követő napon nekilendültünk a hegyi útnak. Légvonalban Kostelek nincs ugyan messze Csíksomlyótól, de benn fekszik a Kárpátok láncai között, s jószerével csak a moldovai oldal felől közelíthető meg, a legvégén tizennyolc kilométeres földúton. Ismerve az erdélyi közlekedési viszonyokat (az utóbbi években kétségtelenül javulás figyelhető meg) nem ígérkezett egyszerű vállalkozásnak. De Kosteleken valami rendkívüli vár... - emlékeztem az ígéretre -, s hajtott a kíváncsiság. Hármasban utaztunk, fotóriporter kollégám látványra éhesen kérdezgette menet közben Daczó atyát.
Kosteleken nem hadakozik az ember az idővel
Kostelek a Keleti-Kárpátokban, a Tatros folyóba ömlő Kostelek vagy Szulca pataka felső folyásának völgyében nyúlik el hoszszan, fenyvesekkel koszorúzott hegyoldalak ölelésében. A madéfalvi veszedelem alkalmával a hegyek rejtekébe menekülő csíkiak alapították ezelőtt 230-240 esztendővel. Azok menekültek ide, akik nem akartak végleg Moldvában letelepedni. Ellenben ha az osztrák katonaság üldözte őket, csak át kellett lépniük a patakon, és máris egy másik országban voltak. Kosteleken ugyanis a patak az ezeréves határ. Kilencszáz méteres magasságban talán a legeldugottabb magyar település az egész Kárpát-medencében.
Az egykori hívek között
A táj megrendítően fönséges. Ez lenne, amire várakoztunk? Lukács atya nem hagy tovább bizonytalanságban. Miközben az autó kerülgeti - ha egyáltalán tudja a lyuk lyuk hátán úton - a kátyúkat, a ferences páter csillogó szemmel mesélni kezd:
A Gyimes bejáratánál, gyógyvirággal a kézben
Valamikor az 1960-as évek derekán, egy nyári napon a kegytemplom sekrestyéjében tettem-vettem, s közben be-benéztem a templomba is. Egyszer csak látom, hogy az oltár elé jön egy asszony egy hat-hét év körüli fiúcskával, és félhangosan magyaráz neki. Kíváncsi voltam, mit mond, és odamentem melléjük. Éppen akkor mutatott föl az aszszony Mária kegyszobrára.
Az emlékezés útján
- Né, látod, ott van a Babba Mária!
A gyermek nagy, kikerekedett szemmel nézett fel Máriára, azután az anyjára. Hozzádörgölődzött, majd megint felnézett a szoborra, és tiszta, gyermeki örömmel mondta:
- Édesanyám! Milyen szép a Babba Mária!
- Szép biza, fiam. Csak légy mindig jó, mert aztán téged is szeretni fog a Babba Mária - mondta az anyja.
Magam csak bámultam a csodálkozástól, s végül megkérdeztem:
- Mit mondott a fiacskájának? Azután a fiacskája mit felelt? Nem értettem, mit mondtak Máriáról.
- Azt, hogy megmondtam a fiamnak: itt van a Babba Mária. Őt most hoztam ide először. Még nem látta közelről Babba Máriát.
- Hát kicsoda ez a Babba Mária? Még sohasem hallottam ezt a szót, hogy babba. Mit jelent ez? - kérdeztem.
- Hogy lehet az? - kérdezte az asszony. Nálunk mindenki tudja, hogy a Babba Mária a Szép Szűz Mária. Mert babba azt jelenti: szép.
Lukács atya évtizedek óta kutatója a babba-jelenségnek. Kostelekre is azért megyünk, mert ott mind a mai napig előfordul a természetes szóhasználatban a babba. A Babba Mária, aki nem más, mint Szűz Mária. A páter mindenféle adatot összegyűjtött ezzel kapcsolatban. Elméletét, amelyet könyvben is összefoglalt, a legtöbben kétkedéssel fogadják. Különösen, hogy további következtetése szemben áll a finnugor nyelvelmélettel, s manapság több olyan publikáció jelent meg, amelyet elvadult ősmagyarságnak, tudománytalan lázálomnak minősítenek a magyarság nem finnugor elméleten nyugvó keleti eredetével kapcsolatban.
Annyi bizonyos, hogy a finnugor elméletet az északi fény tanulmányozására északra utazó jezsuita fizikus, Sajnovics János alkotta meg a tizennyolcadik században. Amikor a Habsburg-dinasztiának politikai meggondolások miatt jól jött egy ilyen elmélet támogatása...
Végre megérkezünk a faluba, ahol ritka vendég az autó, megnézik hát jól, s amikor felismerik benne egykori "pap bácsi"-jukat, már szaladnak is, hogy a természet közelében élő ember melegségével, érintéssel köszöntsék. S megy a hír: itt a pap bácsi.
Betérünk a plébániára, a mostani lelkipásztor még nincs odahaza, a szomszéd faluban misézett, onnan várják. Autója nincs, ökrös szekéren teszi meg az utat. Legalább három óra, mire a tengelyek hazanyikorognak.
Járjuk a falut, arra gondolva, legalább egy hétre vissza kellene térni ide: szívni a Kárpátok nehéz fenyves levegőjét, hogy a test minden sejtjét átjárja, s hallgatni a csöndet. És keveset beszélni.
Most azonban kérdeztük a falusiakat erről-arról, hogyan élnek (nehezen, persze, hogy nehezen, de nem panasz ez a szájukon, hanem megcserzett életszó), mihez kezdenek télen-nyáron. Nem akartuk elárulni, hogy arra vagyunk kíváncsiak, vajon valóban ismerik-e a "babba" kifejezést, s netán nem mi erőszakoljuk rájuk?
Kostelken nem hadakozik az ember az idővel. Hagyja, hogy áradjon, s haladjon benne maga, saját természetes ritmusával. Talán az órát sem ismerik, de minek is? Hiszen ott a nagy óra, az ég és a föld változása. Abból mindent pontosan kiolvasnak.
Azután esteledik: nem az óra, hanem a tehenek járása szerint. Jönnek hazafelé a legelőről, s talán elcsodálkoznak: kik ezek az idegenek? - merthogy az útjukban állunk. Félreugrom, az egyik kerítés tövéhez, hogy a melegen gőzölgő csorda eldoboghasson mellettünk. Amint kapaszkodom, hirtelen fájdalmat érzek az ujjamban. S csak amikor az állatok már odébb vannak, nézem meg: tövisbe nyúltam, az sajog, és serkenti a vért. Szájjal tisztítom a sebet, mire az egyik asszony segítő-vigasztaló hangon szól hozzám:
- Majd a Babba Mária meggyógyítja!
Daczó atya könyvében olvasom: Mezopotámiában minden élők legősibb anyja Bau vagy Bawu vagy Baba istenaszszony volt. Hogy került ez a Baba Kostelekre? Igen, Kostelekre, négy-öt-hatezer év időtávolságából és körülbelül ugyanennyi térbeli kilométer messzeségéből?
Azután - ugyancsak Lukács atya szavai nyomán - fölmerül a gondolat: hogyan lehetséges, hogy Szent István, a kereszténységre való áttérés után egy nemzedéknyi idővel Magyarországot Fölajánlotta Szűz Máriának? Miért éppen neki? Ehhez erős - a nép lelkében élő - kultuszának kellett lennie, különben elképzelhetetlen.
Igyekszem megérteni: nem arról van szó, hogy a magyarok kereszténység előtti, keleti, akár mezopotámiai főistene volt Babba, s amikor kereszténnyé vált a magyarság, a nép Babbát Szűz Máriában ismerte föl, s azzal azonosította? Más szóval: Babbát krisztianizálta, tisztelete Szűz Mária alakjában élt tovább, miközben egyes helyeken - például olyan zárt közösségben, mint a kostelki - a szóhasználat mind a mai napig megőrizte a Babba elnevezést. Nem elképzelhetetlen az ilyen hagyományőrzés, hiszen a honfoglalás óta harminc-egynéhány nemzedéknyi magyar élt. Harminc szájnak kellett továbbadnia a tudást, hitet...
Hazafelé ismét megálltunk a gyimesi átkelésnél, már a késő éjszakában, hogy ismét levegőt szívjunk. Előttünk már Erdély, a csíki vidék, ahová visszaereszkedünk. Forgatom magamban a nap élményét. Nem ítélkezni akarok egyik vagy másik elmélet mellett vagy ellenében, csak beszámolni arról, amit átéltem, a hatásokról és a gondolatokról. Széles és nagy volt az éjszaka, a szellemet nem korlátozta semmiféle konformista meggondolás. Közben Lukács atya az autóban szépséges Mária-énekeket hajlított halk hangon. Egyszerre csak, mintha a gondolataimban olvasna, megérezte volna a "lehet vagy nem lehet, akár így is lehet" dilemmáját, minden bevezetés nélkül így szólt:
- Egy köpcös dél-afrikai búr telepes sétálgatva nézte, amint az út szélén kavicsokkal játszadoztak a néger gyermekek. Azt vette észre, hogy egyik-másik kavics fénylik. Felvett egyet, letörölte róla a port, és ragyogni kezdett a kezében egy gyémánt kristály. Így fedezték föl a híres kimberley-i gyémántbányát.
Egyenletesen zúgott a motor hangja. Ereszkedtünk hazafelé, Csíkszeredába. Istenem, mennyi gyémánt rejtőzhet még az egyszerű falusi népnek a történelem porával mind jobban belepett emlékezetében?
Utazás Daczó Árpád Lukács ferences szerzetessel Babba Mária nyomában
Két vagy három esztendeje immár, hogy megismertem Daczó Árpád Lukács ferences atyát Csíksomlyóban. Már akkor mesélt egy közel-távoli faluról, Kostelekről, ahol egy időben maga is szolgált lelkipásztorként, s különleges településnek tüntette föl, ahová egyszer el kell menni. Mert ott valami nagy dolognak lehetek tanúja... Azután elmaradt az út, a következő évben, amikor Erdélyben jártam, köszöntöttük ugyan egymást, de Kostelekre nem jutottam el. Láttam, amint - a szellemi néprajzot kutató ember elszántságával - figyelte a somlyói búcsút követő hajnalon fönn a nyeregben a csángó asszonyokat, amint vártak a napfölkeltére. Hogy a fényben meglássák a Szentlelket.
Ima a kosteleki templomban
Lukács atya olyan szerzetes, amilyet Szent Ferenc körül képzel az ember. Vagy talán Ferencből szorult belé a tiszta egyszerűség. Amikor elértük a gyimesi szoros bejáratát, fönn, a tetőn megállíttatta az autót, kilépett a mesés tájba, fürge léptekkel a mezei füvek közé, s már mondta, melyik mire való, valamifélét leszakított, s rágcsálta a szárát, biztatott, kövessem, ennél finomabbat, s gyógyhatásúbbat nemigen találok. Azután mély lélegzeteket vett - teleszívom a tüdőmet jó friss erdélyi hegyi levegővel, mondta -, majd folytattuk utunkat.
A táj megrendítően fönséges
Idén végre úgy alakult, hogy a búcsút követő napon nekilendültünk a hegyi útnak. Légvonalban Kostelek nincs ugyan messze Csíksomlyótól, de benn fekszik a Kárpátok láncai között, s jószerével csak a moldovai oldal felől közelíthető meg, a legvégén tizennyolc kilométeres földúton. Ismerve az erdélyi közlekedési viszonyokat (az utóbbi években kétségtelenül javulás figyelhető meg) nem ígérkezett egyszerű vállalkozásnak. De Kosteleken valami rendkívüli vár... - emlékeztem az ígéretre -, s hajtott a kíváncsiság. Hármasban utaztunk, fotóriporter kollégám látványra éhesen kérdezgette menet közben Daczó atyát.
Kosteleken nem hadakozik az ember az idővel
Kostelek a Keleti-Kárpátokban, a Tatros folyóba ömlő Kostelek vagy Szulca pataka felső folyásának völgyében nyúlik el hoszszan, fenyvesekkel koszorúzott hegyoldalak ölelésében. A madéfalvi veszedelem alkalmával a hegyek rejtekébe menekülő csíkiak alapították ezelőtt 230-240 esztendővel. Azok menekültek ide, akik nem akartak végleg Moldvában letelepedni. Ellenben ha az osztrák katonaság üldözte őket, csak át kellett lépniük a patakon, és máris egy másik országban voltak. Kosteleken ugyanis a patak az ezeréves határ. Kilencszáz méteres magasságban talán a legeldugottabb magyar település az egész Kárpát-medencében.
Az egykori hívek között
A táj megrendítően fönséges. Ez lenne, amire várakoztunk? Lukács atya nem hagy tovább bizonytalanságban. Miközben az autó kerülgeti - ha egyáltalán tudja a lyuk lyuk hátán úton - a kátyúkat, a ferences páter csillogó szemmel mesélni kezd:
A Gyimes bejáratánál, gyógyvirággal a kézben
Valamikor az 1960-as évek derekán, egy nyári napon a kegytemplom sekrestyéjében tettem-vettem, s közben be-benéztem a templomba is. Egyszer csak látom, hogy az oltár elé jön egy asszony egy hat-hét év körüli fiúcskával, és félhangosan magyaráz neki. Kíváncsi voltam, mit mond, és odamentem melléjük. Éppen akkor mutatott föl az aszszony Mária kegyszobrára.
Az emlékezés útján
- Né, látod, ott van a Babba Mária!
A gyermek nagy, kikerekedett szemmel nézett fel Máriára, azután az anyjára. Hozzádörgölődzött, majd megint felnézett a szoborra, és tiszta, gyermeki örömmel mondta:
- Édesanyám! Milyen szép a Babba Mária!
- Szép biza, fiam. Csak légy mindig jó, mert aztán téged is szeretni fog a Babba Mária - mondta az anyja.
Magam csak bámultam a csodálkozástól, s végül megkérdeztem:
- Mit mondott a fiacskájának? Azután a fiacskája mit felelt? Nem értettem, mit mondtak Máriáról.
- Azt, hogy megmondtam a fiamnak: itt van a Babba Mária. Őt most hoztam ide először. Még nem látta közelről Babba Máriát.
- Hát kicsoda ez a Babba Mária? Még sohasem hallottam ezt a szót, hogy babba. Mit jelent ez? - kérdeztem.
- Hogy lehet az? - kérdezte az asszony. Nálunk mindenki tudja, hogy a Babba Mária a Szép Szűz Mária. Mert babba azt jelenti: szép.
Lukács atya évtizedek óta kutatója a babba-jelenségnek. Kostelekre is azért megyünk, mert ott mind a mai napig előfordul a természetes szóhasználatban a babba. A Babba Mária, aki nem más, mint Szűz Mária. A páter mindenféle adatot összegyűjtött ezzel kapcsolatban. Elméletét, amelyet könyvben is összefoglalt, a legtöbben kétkedéssel fogadják. Különösen, hogy további következtetése szemben áll a finnugor nyelvelmélettel, s manapság több olyan publikáció jelent meg, amelyet elvadult ősmagyarságnak, tudománytalan lázálomnak minősítenek a magyarság nem finnugor elméleten nyugvó keleti eredetével kapcsolatban.
Annyi bizonyos, hogy a finnugor elméletet az északi fény tanulmányozására északra utazó jezsuita fizikus, Sajnovics János alkotta meg a tizennyolcadik században. Amikor a Habsburg-dinasztiának politikai meggondolások miatt jól jött egy ilyen elmélet támogatása...
Végre megérkezünk a faluba, ahol ritka vendég az autó, megnézik hát jól, s amikor felismerik benne egykori "pap bácsi"-jukat, már szaladnak is, hogy a természet közelében élő ember melegségével, érintéssel köszöntsék. S megy a hír: itt a pap bácsi.
Betérünk a plébániára, a mostani lelkipásztor még nincs odahaza, a szomszéd faluban misézett, onnan várják. Autója nincs, ökrös szekéren teszi meg az utat. Legalább három óra, mire a tengelyek hazanyikorognak.
Járjuk a falut, arra gondolva, legalább egy hétre vissza kellene térni ide: szívni a Kárpátok nehéz fenyves levegőjét, hogy a test minden sejtjét átjárja, s hallgatni a csöndet. És keveset beszélni.
Most azonban kérdeztük a falusiakat erről-arról, hogyan élnek (nehezen, persze, hogy nehezen, de nem panasz ez a szájukon, hanem megcserzett életszó), mihez kezdenek télen-nyáron. Nem akartuk elárulni, hogy arra vagyunk kíváncsiak, vajon valóban ismerik-e a "babba" kifejezést, s netán nem mi erőszakoljuk rájuk?
Kostelken nem hadakozik az ember az idővel. Hagyja, hogy áradjon, s haladjon benne maga, saját természetes ritmusával. Talán az órát sem ismerik, de minek is? Hiszen ott a nagy óra, az ég és a föld változása. Abból mindent pontosan kiolvasnak.
Azután esteledik: nem az óra, hanem a tehenek járása szerint. Jönnek hazafelé a legelőről, s talán elcsodálkoznak: kik ezek az idegenek? - merthogy az útjukban állunk. Félreugrom, az egyik kerítés tövéhez, hogy a melegen gőzölgő csorda eldoboghasson mellettünk. Amint kapaszkodom, hirtelen fájdalmat érzek az ujjamban. S csak amikor az állatok már odébb vannak, nézem meg: tövisbe nyúltam, az sajog, és serkenti a vért. Szájjal tisztítom a sebet, mire az egyik asszony segítő-vigasztaló hangon szól hozzám:
- Majd a Babba Mária meggyógyítja!
Daczó atya könyvében olvasom: Mezopotámiában minden élők legősibb anyja Bau vagy Bawu vagy Baba istenaszszony volt. Hogy került ez a Baba Kostelekre? Igen, Kostelekre, négy-öt-hatezer év időtávolságából és körülbelül ugyanennyi térbeli kilométer messzeségéből?
Azután - ugyancsak Lukács atya szavai nyomán - fölmerül a gondolat: hogyan lehetséges, hogy Szent István, a kereszténységre való áttérés után egy nemzedéknyi idővel Magyarországot Fölajánlotta Szűz Máriának? Miért éppen neki? Ehhez erős - a nép lelkében élő - kultuszának kellett lennie, különben elképzelhetetlen.
Igyekszem megérteni: nem arról van szó, hogy a magyarok kereszténység előtti, keleti, akár mezopotámiai főistene volt Babba, s amikor kereszténnyé vált a magyarság, a nép Babbát Szűz Máriában ismerte föl, s azzal azonosította? Más szóval: Babbát krisztianizálta, tisztelete Szűz Mária alakjában élt tovább, miközben egyes helyeken - például olyan zárt közösségben, mint a kostelki - a szóhasználat mind a mai napig megőrizte a Babba elnevezést. Nem elképzelhetetlen az ilyen hagyományőrzés, hiszen a honfoglalás óta harminc-egynéhány nemzedéknyi magyar élt. Harminc szájnak kellett továbbadnia a tudást, hitet...
Hazafelé ismét megálltunk a gyimesi átkelésnél, már a késő éjszakában, hogy ismét levegőt szívjunk. Előttünk már Erdély, a csíki vidék, ahová visszaereszkedünk. Forgatom magamban a nap élményét. Nem ítélkezni akarok egyik vagy másik elmélet mellett vagy ellenében, csak beszámolni arról, amit átéltem, a hatásokról és a gondolatokról. Széles és nagy volt az éjszaka, a szellemet nem korlátozta semmiféle konformista meggondolás. Közben Lukács atya az autóban szépséges Mária-énekeket hajlított halk hangon. Egyszerre csak, mintha a gondolataimban olvasna, megérezte volna a "lehet vagy nem lehet, akár így is lehet" dilemmáját, minden bevezetés nélkül így szólt:
- Egy köpcös dél-afrikai búr telepes sétálgatva nézte, amint az út szélén kavicsokkal játszadoztak a néger gyermekek. Azt vette észre, hogy egyik-másik kavics fénylik. Felvett egyet, letörölte róla a port, és ragyogni kezdett a kezében egy gyémánt kristály. Így fedezték föl a híres kimberley-i gyémántbányát.
Egyenletesen zúgott a motor hangja. Ereszkedtünk hazafelé, Csíkszeredába. Istenem, mennyi gyémánt rejtőzhet még az egyszerű falusi népnek a történelem porával mind jobban belepett emlékezetében?