Nehéz szavakat találni annak érzékeltetéséhez, mekkora károkat okozott már eddig is (és még mekkorát fog okozni) az MTA kutatóintézeti hálózatának szétszedése, amit a 4. Orbán-kormány innovációs és technológiai minisztere magára vállalt.
A magyarázatokat keresve nyilvánvaló, hogy nem pénzről, hanem a tudomány – és ezen belül a társadalomtudományok – autonómiájának megkurtításáról van szó, és az is világos, hogy ami a szemünk előtt zajlik, az annak a koncepciónak a következetes végrehajtása, amit Tellér Gyula kormánytanácsadó már 2009-ben és 2014-ben megfogalmazott: „az államgépezetet teljesen szét kell szedni, és újra össze kell rakni”. Ez az átalakítás már eddig is pusztító volt: megroggyantotta a III. Köztársaság alkotmányos rendjét, a települési önkormányzatok autonómiáját, a teljes köz- és felsőoktatást, az egészségügyet és a média függetlenségét is. A Collegium Budapest (2011) és a CEU (2018) után most a Magyar Tudományos Akadémia és annak intézeti hálózata került sorra.
Csakhogy van ennek a szemünk láttára kibontakozó intézményrombolásnak egy olyan ideológiai alátámasztása, ami mind a tudomány, mind a gazdaság, mind az élet más területein dolgozó és alkotó szakemberek jelentős része számára meggyőzően hangzik. Egyszerűen azért, mert évek, évtizedek óta szajkózott állításról van szó, amiről nem könnyű belátni, miért elhibázott. Ez pedig a következő: a magyar versenyképesség kulcsa a jobb innovációs teljesítmény. Könnyen lehet, hogy ezt az állítást még az MTA akadémikusainak többsége is szemrebbenés nélkül aláírná.
Ha valaki szó szerinti idézetet kíván találni, azt megleli a minisztérium honlapján, 2019. január 24-i dátummal. Mint ott olvasható, ezt a rövid tételmondatot – nyilvánvalóan ezredszer a közelmúltban – maga Palkovics László miniszter jelentette ki a Magyar Telekom és a T-Systems Magyarország, valamint két egyetem, a Szegedi Tudományegyetem és a Szent István Egyetem stratégiai együttműködésének aláírásakor. Amihez még hozzáfűzött két cirkalmasabb állítást: ezt a célt „a magyar innovációs ökoszisztéma” javításával, az oktatási intézmények és a vállalatok együttműködésével lehet megvalósítani; a magyar gazdaságpolitika alapvető célja, hogy a gazdasági növekedés egyre inkább elmozduljon „a nagyobb hozzáadott érték teremtése, az innovációorientált pálya” felé. Majd hozzátette: a kormány a hatékonyság fokozása, a gyakorlatban hasznosuló szabadalmak számának növelése érdekében versenyezteti meg a kutatóhelyeket a forrásokért. Az összehangolt erőfeszítések eredményei, ha azonnal nem is, de néhány éven belül mindenképpen megmutatkoznak a kutatás-fejlesztés és innováció mérhetően javuló teljesítményében.
Mi a baj ezzel a sokszor hallott gondolatmenettel? Az, hogy összekeveri az újonnan megszerzett tudást (azaz az innovációt) és az innováció hasznosulását. Csaba László akadémikus most megjelent könyvében (Válság–Gazdaság–Világ, Éghajlat Könyvkiadó, 2019) nagy nyomatékkal utal erre a hibára, és Kínát hozza fel példaként. Közismert, hogy a történelmi múlt századaiban szinte mindent a kínaiak találtak fel, a porcelántól a könyvnyomtatásig, ők jöttek rá arra, miképpen lehet robbanóanyagot csinálni, ők használtak először papírpénzt stb. Mégis ez a hatalmas ország a XIX. század közepére peremre szorult, szétesett állam volt csupán. Eközben pedig – az ismeretek társadalmi hasznosítása révén, amit az értékrend, a normák, a társadalmi közbeszéd alapozott meg – Nyugat-Európa lekörözte a „sikeresen innováló”, önmagát fallal körülvevő Mennyei Birodalmat.
Ugyanerre a következtetésre jutott jó fél évszázaddal korábban, a szocialista tervgazdaság idején, a fiatal közgazdászok mai nemzedéke számára szinte ismeretlen Jánossy Ferenc is. A kutatás eredménye – írta 1975-ben –, az innováció közvetlenül nem termel jólétet. Ez még csak „recept”, amely megadja, miképpen kellene megváltoztatni a termelést ahhoz, hogy a munka termelékenysége növekedjék. Az viszont, hogy a recept által előírt változás objektív előfeltételei megvannak-e, már nem a kutatástól, hanem a termelőerők tényleges fejlettségi szintjétől függ. Az mit sem segít, ha növekszik a szabadalmak száma, ha a K+F tevékenység gyorsabban tör előre, mint ahogy azt a termelés követni tudja. Ha ez történik, az csak pazarlást von maga után.
Van a félreértésnek egy másik forrása is. Ez pedig az egyéni és a társadalmi szintű folyamatok összekeverése. Az egyén szintjén kétségtelenül igaz az, hogy a tudás, a tudás gyarapítása, az új ismeretek, technológiák elsajátítása minden esetben gyümölcsöt hozó, értelmes cél. Durván leegyszerűsítve: akinek diplomája van, az jobb életre, magasabb jövedelemre számíthat, mint aki csak 8 osztályt végzett. Ebben az értelemben a mikrovilágban igaz, hogy „tudásalapú társadalomban élünk”. Társadalmi szinten azonban ez az igazság nem ebben formában érvényesül, különösen nem egy kisméretű, utolérő gazdaságban. A forradalmian új termékek az elmúlt két évszázadban mindig az élenjáró országokban – Anglia, Németország, USA, Japán – születtek, és ez nem fog megváltozni. Egy-egy kivétel akad ugyan (a golyóstoll feltalálója Argentínában élt, a neszkávé svájci találmány, a Skype lelkét jelentő szoftver Észtországban született stb.), de ez utóbbiak saját szülőhazájuk számára nem hordoztak magukban makroökonómiai szinten is mérhető dinamizáló erőt. Ezekhez látszólag hasonló sikereket a közelmúltban Magyarország is fel tudott mutatni – ilyen volt a Rubik-kocka (1975) vagy a Gömböc (2006) –, de az efféle innovációs sikerek inkább az ország presztízsét, mint a termelékenységét és versenyképességét emelik, éppen úgy, mint a kétségtelenül világhírű Kodály-módszer vagy az egykori labdarúgó aranycsapat teljesítménye.
Vegyünk egy kézzelfogható, társadalmilag nyilvánvalóan fontos célkitűzést, a rák elleni küzdelmet. Magyarországon számos kiváló onkológus-kutató dolgozik, és jelentős felfedezésekkel, új molekulák „feltalálásával”, EU-s programokban való részvétellel, nemzetközi publikációkkal öregbítik a magyar tudomány hírnevét. Ámde az összes magyar onkológus összes új eredményének hatása eltörpül ahhoz az onkológiaitudás-importhoz képest, ami külföldről áramlik be az országba. Hogy a magyar betegeknek minél jobbak legyenek az esélyeik, annak a feltételeit kell megteremteni, hogy minél több külföldön dolgozó magyar orvos térjen vissza, hogy a magyar egészségügyi intézményekben legyen pénz az új importberendezésekre, elég idő és pénz a szakfolyóiratok olvasására, konferenciautazásra, vendégoktatók, vendégkutatók meghívására stb.
Mit tehet egy kormány, (s ha már van) az innováció terjesztéséért felelős minisztérium az ország sikerének érdekében? Először is egy felelős kormányzat kutya kötelessége, hogy ne erősítse, hanem segítse lebontani a tudománnyal szembeni, természetes és spontán ellenállást. Jánossy Ferenc korábban már idézett munkájában ezt gyönyörűszépen megfogalmazta. „Ha a technikai vívmányok és a magasabb termelékenység terjedéséhez nem kellene óriási ellenállást leküzdeni, akkor már rég nem találnánk a Földön olyan embereket, akik az ivóvizet még ma is a kútról hordják haza agyagkorsóban a fejükön; rég nem léteznének nomád sátrak, sőt gőzmozdonyok sem közlekednének többé, mert az utolsó példányok is már múzeumba kerültek volna, a bronzbalta és a szövőszék mellé.” Ezért baj az, ha a kormányzat ideológiai megfontolásokból jogalkotással, pénzzel és reklámmal megtámogatja a géntechnológia alkalmazása ellen küzdő sarlatánokat, a türk–magyar nyelvrokonság hirdetőit, történelemhamisító kurzuslovagokat. Másodszor pedig – és most éppen ez a legaktuálisabb teendő –, békén hagyja a tudomány intézményeit. Az elmúlt évtizedekben – és itt sajnos visszamehetünk akár 1945‑ig – a legnagyobb kárt mindig azzal okozta a türelmetlen politika, hogy átszervezte az Akadémiát, az egyetemeket és az intézeteket. Volt, amikor ez szándékosan a párhuzamos struktúrák létrejöttéhez vezetett (az akadémiai intézetek megalapításakor az ötvenes évek elején), máskor a párhuzamosságok felszámolása volt az aktuális ideológia (mint éppen most). Ezek az átszervezések két-három-öt évre minden esetben lebénították az intézményeket, a bennük dolgozó tudósokat megfélemlítették, taktikázásra kényszerítették, az együttműködő szakmai teameket felbomlasztották, a kollégákat egymásnak ugrasztották, s ha a határok nyitva voltak, akkor a legjobbakat arra ösztönözték, hogy külföldön keressék a boldogulásukat. Ez történik most is. A humántudományok – és ezen belül a társadalomtudományok – visszaszorítása, ami láthatóan szintén célja az innovációs minisztériumnak, azért pusztítóan káros, mert ezek a tudományágak, a filozófia, a közgazdaságtan, a történelem, a pszichológia stb. alapozzák meg a fékek és ellensúlyok rendszerében folyamatosan szükséges korrekciók felismerését. Enélkül viszont nincs demokrácia, és ha az nincs, akkor nincs tartós, válságmentes gazdasági növekedés sem.
Mihályi Péter
Élet és Irodalom 2019/7.
A magyarázatokat keresve nyilvánvaló, hogy nem pénzről, hanem a tudomány – és ezen belül a társadalomtudományok – autonómiájának megkurtításáról van szó, és az is világos, hogy ami a szemünk előtt zajlik, az annak a koncepciónak a következetes végrehajtása, amit Tellér Gyula kormánytanácsadó már 2009-ben és 2014-ben megfogalmazott: „az államgépezetet teljesen szét kell szedni, és újra össze kell rakni”. Ez az átalakítás már eddig is pusztító volt: megroggyantotta a III. Köztársaság alkotmányos rendjét, a települési önkormányzatok autonómiáját, a teljes köz- és felsőoktatást, az egészségügyet és a média függetlenségét is. A Collegium Budapest (2011) és a CEU (2018) után most a Magyar Tudományos Akadémia és annak intézeti hálózata került sorra.
Csakhogy van ennek a szemünk láttára kibontakozó intézményrombolásnak egy olyan ideológiai alátámasztása, ami mind a tudomány, mind a gazdaság, mind az élet más területein dolgozó és alkotó szakemberek jelentős része számára meggyőzően hangzik. Egyszerűen azért, mert évek, évtizedek óta szajkózott állításról van szó, amiről nem könnyű belátni, miért elhibázott. Ez pedig a következő: a magyar versenyképesség kulcsa a jobb innovációs teljesítmény. Könnyen lehet, hogy ezt az állítást még az MTA akadémikusainak többsége is szemrebbenés nélkül aláírná.
Ha valaki szó szerinti idézetet kíván találni, azt megleli a minisztérium honlapján, 2019. január 24-i dátummal. Mint ott olvasható, ezt a rövid tételmondatot – nyilvánvalóan ezredszer a közelmúltban – maga Palkovics László miniszter jelentette ki a Magyar Telekom és a T-Systems Magyarország, valamint két egyetem, a Szegedi Tudományegyetem és a Szent István Egyetem stratégiai együttműködésének aláírásakor. Amihez még hozzáfűzött két cirkalmasabb állítást: ezt a célt „a magyar innovációs ökoszisztéma” javításával, az oktatási intézmények és a vállalatok együttműködésével lehet megvalósítani; a magyar gazdaságpolitika alapvető célja, hogy a gazdasági növekedés egyre inkább elmozduljon „a nagyobb hozzáadott érték teremtése, az innovációorientált pálya” felé. Majd hozzátette: a kormány a hatékonyság fokozása, a gyakorlatban hasznosuló szabadalmak számának növelése érdekében versenyezteti meg a kutatóhelyeket a forrásokért. Az összehangolt erőfeszítések eredményei, ha azonnal nem is, de néhány éven belül mindenképpen megmutatkoznak a kutatás-fejlesztés és innováció mérhetően javuló teljesítményében.
Mi a baj ezzel a sokszor hallott gondolatmenettel? Az, hogy összekeveri az újonnan megszerzett tudást (azaz az innovációt) és az innováció hasznosulását. Csaba László akadémikus most megjelent könyvében (Válság–Gazdaság–Világ, Éghajlat Könyvkiadó, 2019) nagy nyomatékkal utal erre a hibára, és Kínát hozza fel példaként. Közismert, hogy a történelmi múlt századaiban szinte mindent a kínaiak találtak fel, a porcelántól a könyvnyomtatásig, ők jöttek rá arra, miképpen lehet robbanóanyagot csinálni, ők használtak először papírpénzt stb. Mégis ez a hatalmas ország a XIX. század közepére peremre szorult, szétesett állam volt csupán. Eközben pedig – az ismeretek társadalmi hasznosítása révén, amit az értékrend, a normák, a társadalmi közbeszéd alapozott meg – Nyugat-Európa lekörözte a „sikeresen innováló”, önmagát fallal körülvevő Mennyei Birodalmat.
Ugyanerre a következtetésre jutott jó fél évszázaddal korábban, a szocialista tervgazdaság idején, a fiatal közgazdászok mai nemzedéke számára szinte ismeretlen Jánossy Ferenc is. A kutatás eredménye – írta 1975-ben –, az innováció közvetlenül nem termel jólétet. Ez még csak „recept”, amely megadja, miképpen kellene megváltoztatni a termelést ahhoz, hogy a munka termelékenysége növekedjék. Az viszont, hogy a recept által előírt változás objektív előfeltételei megvannak-e, már nem a kutatástól, hanem a termelőerők tényleges fejlettségi szintjétől függ. Az mit sem segít, ha növekszik a szabadalmak száma, ha a K+F tevékenység gyorsabban tör előre, mint ahogy azt a termelés követni tudja. Ha ez történik, az csak pazarlást von maga után.
Van a félreértésnek egy másik forrása is. Ez pedig az egyéni és a társadalmi szintű folyamatok összekeverése. Az egyén szintjén kétségtelenül igaz az, hogy a tudás, a tudás gyarapítása, az új ismeretek, technológiák elsajátítása minden esetben gyümölcsöt hozó, értelmes cél. Durván leegyszerűsítve: akinek diplomája van, az jobb életre, magasabb jövedelemre számíthat, mint aki csak 8 osztályt végzett. Ebben az értelemben a mikrovilágban igaz, hogy „tudásalapú társadalomban élünk”. Társadalmi szinten azonban ez az igazság nem ebben formában érvényesül, különösen nem egy kisméretű, utolérő gazdaságban. A forradalmian új termékek az elmúlt két évszázadban mindig az élenjáró országokban – Anglia, Németország, USA, Japán – születtek, és ez nem fog megváltozni. Egy-egy kivétel akad ugyan (a golyóstoll feltalálója Argentínában élt, a neszkávé svájci találmány, a Skype lelkét jelentő szoftver Észtországban született stb.), de ez utóbbiak saját szülőhazájuk számára nem hordoztak magukban makroökonómiai szinten is mérhető dinamizáló erőt. Ezekhez látszólag hasonló sikereket a közelmúltban Magyarország is fel tudott mutatni – ilyen volt a Rubik-kocka (1975) vagy a Gömböc (2006) –, de az efféle innovációs sikerek inkább az ország presztízsét, mint a termelékenységét és versenyképességét emelik, éppen úgy, mint a kétségtelenül világhírű Kodály-módszer vagy az egykori labdarúgó aranycsapat teljesítménye.
Vegyünk egy kézzelfogható, társadalmilag nyilvánvalóan fontos célkitűzést, a rák elleni küzdelmet. Magyarországon számos kiváló onkológus-kutató dolgozik, és jelentős felfedezésekkel, új molekulák „feltalálásával”, EU-s programokban való részvétellel, nemzetközi publikációkkal öregbítik a magyar tudomány hírnevét. Ámde az összes magyar onkológus összes új eredményének hatása eltörpül ahhoz az onkológiaitudás-importhoz képest, ami külföldről áramlik be az országba. Hogy a magyar betegeknek minél jobbak legyenek az esélyeik, annak a feltételeit kell megteremteni, hogy minél több külföldön dolgozó magyar orvos térjen vissza, hogy a magyar egészségügyi intézményekben legyen pénz az új importberendezésekre, elég idő és pénz a szakfolyóiratok olvasására, konferenciautazásra, vendégoktatók, vendégkutatók meghívására stb.
Mit tehet egy kormány, (s ha már van) az innováció terjesztéséért felelős minisztérium az ország sikerének érdekében? Először is egy felelős kormányzat kutya kötelessége, hogy ne erősítse, hanem segítse lebontani a tudománnyal szembeni, természetes és spontán ellenállást. Jánossy Ferenc korábban már idézett munkájában ezt gyönyörűszépen megfogalmazta. „Ha a technikai vívmányok és a magasabb termelékenység terjedéséhez nem kellene óriási ellenállást leküzdeni, akkor már rég nem találnánk a Földön olyan embereket, akik az ivóvizet még ma is a kútról hordják haza agyagkorsóban a fejükön; rég nem léteznének nomád sátrak, sőt gőzmozdonyok sem közlekednének többé, mert az utolsó példányok is már múzeumba kerültek volna, a bronzbalta és a szövőszék mellé.” Ezért baj az, ha a kormányzat ideológiai megfontolásokból jogalkotással, pénzzel és reklámmal megtámogatja a géntechnológia alkalmazása ellen küzdő sarlatánokat, a türk–magyar nyelvrokonság hirdetőit, történelemhamisító kurzuslovagokat. Másodszor pedig – és most éppen ez a legaktuálisabb teendő –, békén hagyja a tudomány intézményeit. Az elmúlt évtizedekben – és itt sajnos visszamehetünk akár 1945‑ig – a legnagyobb kárt mindig azzal okozta a türelmetlen politika, hogy átszervezte az Akadémiát, az egyetemeket és az intézeteket. Volt, amikor ez szándékosan a párhuzamos struktúrák létrejöttéhez vezetett (az akadémiai intézetek megalapításakor az ötvenes évek elején), máskor a párhuzamosságok felszámolása volt az aktuális ideológia (mint éppen most). Ezek az átszervezések két-három-öt évre minden esetben lebénították az intézményeket, a bennük dolgozó tudósokat megfélemlítették, taktikázásra kényszerítették, az együttműködő szakmai teameket felbomlasztották, a kollégákat egymásnak ugrasztották, s ha a határok nyitva voltak, akkor a legjobbakat arra ösztönözték, hogy külföldön keressék a boldogulásukat. Ez történik most is. A humántudományok – és ezen belül a társadalomtudományok – visszaszorítása, ami láthatóan szintén célja az innovációs minisztériumnak, azért pusztítóan káros, mert ezek a tudományágak, a filozófia, a közgazdaságtan, a történelem, a pszichológia stb. alapozzák meg a fékek és ellensúlyok rendszerében folyamatosan szükséges korrekciók felismerését. Enélkül viszont nincs demokrácia, és ha az nincs, akkor nincs tartós, válságmentes gazdasági növekedés sem.
Mihályi Péter
Élet és Irodalom 2019/7.
Utoljára módosítva: