Itt leírom a legjelentősebb álmom. Kíváncsi vagyok, más, hogyan értelmezi a jelentését.
Egy szobában vagyok, gyermekkorom színhelyén. Egy kisbabát kell őriznem, valakik megbíztak vele. A babba 8 hónapos és a szoba egyik sarkában áll, egy járókában. A járóka rácsai valójában körbevannak kötözve erős madzagokkal. Tudom, hogy ennek a gyermeknek meg kell halnia, mert valami borzalmas dolgot követett el. Én az utolsó óráiban ápolom. Nagyon sajnálom szegényt, annyira, hogy úgy érzem, kést forgatnak a szívemben. Elhatározom, hogy kiviszem ebből a szobából és megmentem ezt a gyermeket. Előveszek egy lila színű babakocsit, hogy abban kivigyem a levegőre. Kérem, hogy szálljon ki a járókából, de mosolyogva azt mondja, hogy nem érdemes és hagyjam, hogy beteljesüljön a sorsa.
Könyörgök neki, legalább utoljára nézze meg a világot milyen gyönyörű, hátha meggondolja magát. De továbbra is csak mosolyog és azt mondja, ne féljek semmitől.
Elhatározom, hogy kiveszem a járókából és odaviszem az ablakhoz, hogy friss levegőt szívjon. Amikor kivenném, észreveszem, hogy egy sötét napszemüveg van rajta, olyan, amilyet a vakok viselnek. Odaviszem az ablakhoz és beállítom az ablakközbe.
Azt mondom neki: - Nézd, milyen gyönyörűen süt a nap, a világ milyen csodálatos. Ő azt válaszolja, hogy nem lát semmit és tegyem vissza a járókába. Én ebbe nem akarok belenyugodni és szörnyű fájdalmat érzek, hogy nem segíthetek rajta.Nem értem, hogy lehet, hogy beletörődik a sorsába, amikor ilyen fiatal és védtelen. Haragszom rá, amiért nem küzd az életben maradásért. Haragszom magamra is, amiért tehetetlen vagyok. Úgy érzem, ellenem követte el azt a bűnt, de én tudom, hogy nem tehetett mást és én már megbocsátottam neki. Ahogy tartom az ablakban, elkezd a világ előttem is elsötétülni. Kiabálni kezdek: - Segítség, nem látok! Segítség, nem látok! Egyre sötétebb a kép, és én zokogva ébredek.
:?: :arrow: :1: :arrow: :0:
<o></o>
Egy szobában vagyok, gyermekkorom színhelyén. Egy kisbabát kell őriznem, valakik megbíztak vele. A babba 8 hónapos és a szoba egyik sarkában áll, egy járókában. A járóka rácsai valójában körbevannak kötözve erős madzagokkal. Tudom, hogy ennek a gyermeknek meg kell halnia, mert valami borzalmas dolgot követett el. Én az utolsó óráiban ápolom. Nagyon sajnálom szegényt, annyira, hogy úgy érzem, kést forgatnak a szívemben. Elhatározom, hogy kiviszem ebből a szobából és megmentem ezt a gyermeket. Előveszek egy lila színű babakocsit, hogy abban kivigyem a levegőre. Kérem, hogy szálljon ki a járókából, de mosolyogva azt mondja, hogy nem érdemes és hagyjam, hogy beteljesüljön a sorsa.
Könyörgök neki, legalább utoljára nézze meg a világot milyen gyönyörű, hátha meggondolja magát. De továbbra is csak mosolyog és azt mondja, ne féljek semmitől.
Elhatározom, hogy kiveszem a járókából és odaviszem az ablakhoz, hogy friss levegőt szívjon. Amikor kivenném, észreveszem, hogy egy sötét napszemüveg van rajta, olyan, amilyet a vakok viselnek. Odaviszem az ablakhoz és beállítom az ablakközbe.
Azt mondom neki: - Nézd, milyen gyönyörűen süt a nap, a világ milyen csodálatos. Ő azt válaszolja, hogy nem lát semmit és tegyem vissza a járókába. Én ebbe nem akarok belenyugodni és szörnyű fájdalmat érzek, hogy nem segíthetek rajta.Nem értem, hogy lehet, hogy beletörődik a sorsába, amikor ilyen fiatal és védtelen. Haragszom rá, amiért nem küzd az életben maradásért. Haragszom magamra is, amiért tehetetlen vagyok. Úgy érzem, ellenem követte el azt a bűnt, de én tudom, hogy nem tehetett mást és én már megbocsátottam neki. Ahogy tartom az ablakban, elkezd a világ előttem is elsötétülni. Kiabálni kezdek: - Segítség, nem látok! Segítség, nem látok! Egyre sötétebb a kép, és én zokogva ébredek.
:?: :arrow: :1: :arrow: :0:<o></o>
