Swen! Tudom az érzést, fura mód mind a kettőt. A végstádiumos 100-ról 50-re fogyott ember mellett átélteket, és azt is, hogy idegennek érzi az ember a biológiai apját.
Nevelőapád történetéből nekem anyukád hiányzik. Ő hol volt? Hogyan élte meg a történteket? Lehet, a felelősség rossz szó volt. Ahogyan gondoztad a nevelőapádat, ahogyan a gondját viselted a betegségében, az több volt, mint amit az ember egy alkohol beteg, néha megverős nevelőapa iránt érez. Ez sokkal több volt annál. Mit jelenetett ő neked?
Anyu kb.30 km-re lakik tőlem.Apu nagyon türelmetlen volt, mint beteg.Nappal állandóan hívogatta, mindenféle indok nélkül, éjjel sem hagyta aludni, mert fájdalmai voltak.De tudta jól, hol van a gyógyszer , be tudta volna venni,de neki kellett volna valaki, aki állandóan mellette legyen.Szóval nappal kiszolgálta, éjjel bár nagyon is tudta, hogy apám mászkál, úgy tett, mintha aludt volna, különben valószínüleg kiborul.Esténként felhívott, panaszkodott, hétvégenként felváltottam, én ugráltam helyette.
Egysze azonban megdöbbentett. Mikor halála előtt megműtötték aput, szó szerint teljes káosz lett az elméje, olyanokat látott és hallott, amik ott sem voltak.Ekkor anyu azt mondta:Úristen, mi lesz velem!
Én csak álltam döbbenten.Ott áll a haldokló férje ágyánál , és azt kérdezi mi lesz vele? Aztán gondoltam megvislte ez a három év, majd másképp gondolkodik.De nem.A mai napig is azt mondja, nem tudott volna ápolni egy bolondot.A pelenkázásba már beletörődött, de ebbe nem.
Amíg apu élt, minden hétvégén mentem, soha nem mondták, pihenj egy kicsit.Most meg mintha már nem kellenék.Illetve nem is tudom.De gyakran mondja azt ne menjek hétvégén, pihenjek vagy dolgozzak itthon.Talán jót akar.De már arra is gondoltam, teher vagyok neki.Ha nem vagyunk ott a lányommal, nem kell főznie, alkalmazkodni hozzánk, de el sem várnánk.
Hogy mit jelentett a mostohaapám? Míg nem volt beteg gyűlöltem, nem akartam, hogy éljen.Amikor beteg lett, mindent megbocsájtottam, és csak a késtégbeesett tekintetét, a segítégért nyújtó kezét láttam, s már nem zavart, hogy hányszor ütött meg az a kéz.Ez a munkám, a hobbim, az életem, másoknak segíteni. Időnként a munkahelyemen is megbántanak a betegek, de nem számít, nyilván okuk van rá.A véremben van a segíteni akarás, ezért választottam ezt a szakmát.
Nem tudom nekem mit jelentett, de azt igen, ha meglátott, mintha reményt és gyógyulást hoztam volna magammal, annyira bízott bennem, holott csak a fájdalmán tudtam enyhíteni.Sokszor beszélgettünk, amit azelőtt soha, ekkor mindig jobb volt neki egy kicsit, reménykedett, hogy meggyógyul.Csalódnia kellett bennem.Ez egy darabig nagyon bántott, aztán rájöttem, senki sem tudta volna megmenteni.
Én megbocsájtottam neki, de ő vajon nekem igen?
Már nem fogom megtudni.
Szeretettel:swen
