Még nem láttam a tengert.
Aki most úti beszámolóra számít, csalódik. Ezek csak egy utazás pillanatnyi benyomásai.
Még soha nem voltam külföldön. Rettenetesen vágytam látni a tengert. A párom valami kis plusz jövedelemhez jutott. Azt mondta, úgysem voltunk nászúton, menjünk el egy külföldi útra. Éppen akkor szerveztek egy 18 napos olaszországi utat a helyi nyugdíjasok. Mivel nem volt ki a létszám, kerestek jelentkezőket a nem nyugdíjasok körében. Azt előre közölték, ne számítsunk nagy komfortra, mert a körülményeket a nyugdíjasok pénztárcájához válogatták. Mit érdekeltek engem a körülmények, ha cserébe láthatom a tengert. Öt hónapja éltünk akkor együtt, ez lesz a „nászutunk”. Kiváltottuk a maximális valutakeretet, amit akkoriban engedélyeztek. Mi nem mertünk semmi plusz pénzt vinni a megengedetten kívül, mint később kiderült, mi voltunk az egyetlenek. Gyakorlatlanok voltunk és gyávák is. Két megpakolt bőröndöt készítettem az útra, mert ágyhuzatot is vinni kellett. Egyik bőröndben az ágyhuzatok, egyéb hálófelszerelés, a tisztálkodó szerek, törölközők és hasonló dolgok, másikban a kettőnk ruhái. Némi élelmiszer is kellet, mert félpanziós volt az ellátásunk, reggelit és vacsorát kaptunk. A szűkös valutakeretet látnivalókra és nem élelemre akartuk költeni. Azt mondták, a program szerint ebédidőben mindig éppen úton leszünk, ezért a buszban fogunk ebédelni. Ez két újabb táskát eredményezett, 18 napi élelemmel.
Az utazás előtti éjszakát egy határközeli városban töltöttük, hogy kora reggel átléphessük a határt Jugoszlávia felé. Öt órakor léptük intettünk búcsút Magyarországnak, kora délután már Velencében voltunk. Nem kell mondanom, mit jelentett annak Velence, aki még a tengert sem látta. A szállásunk nem Mestrében volt, hanem Velence szívében, a Villa Rosa nevű panzióban. A buszunk beállt a nagy parkolóba, ameddig beengedik a járműveket. Az idegenvezető közölte velünk, most mindenki szépen fogja minden csomagját, és elsétálunk a szálláshelyig. Senki semmit nem hagyhat a buszban, mert gyakori a turistabuszok kifosztása. Hol volt akkor még nekünk kerekeken guruló bőröndünk….A szívem majd kiszakadt, mire elértük a szálláshelyünket, pedig a nehezebb bőröndöt a férjem cipelte.
A szobalányok felvezettek mindenkit a szobájába. A mi kísérőnk magyarázott valamit olaszul, a „pikulino” szó gyakran elhangzott a szövegében. Ahogy másztuk az emeleteket, gondoltam is, hova a pikulinoba megyünk még, rögtön eldobom a bőröndömet. Ahogy a szobaajtót kinyitotta, már egyből tudtam is olaszul. A „pikulino” egy olyan pici helyiség volt, hogy ketten csak akkor fértünk be, ha egyikőnk felmászott az ágyra. A két ágy foglalta el a két oldalt, az ajtóval szemben az ablak. Az egyik ágy végében parányi mosdókagyló, a másik ágy végében egy szék, ezzel kész. A bőröndök csak az ágy alatt fértek el. Ha szükség volt valamire a bőröndből, a férjem kiment a folyosóra, én pedig előhalásztam a bőröndöt az ágy alól, a kért ruhadarabot a másik ágyra tettem. Akkor én mentem ki, ő pedig bejött öltözködni.
Gyorsan keressünk fürdési lehetőséget és illemhelyet, mert ezt most égetően szükségesnek éreztem a hosszú út után. Mivel az emeleten nem találtunk ilyesmit, ki kellett találnom gyorsan valamit, mert folyóügyeim rövidesen túlmennek a tűréshatáron. Hát lássuk, mit lehetne……Pillantásom a mosdókagylóra esett, majd a székre. Egy pillanat alatt átrendeztem a szobát: a szék a mosdókagylóhoz került, én meg a szék tetejére, álló helyzetben. Férjem elhűlten nézte az akciót. Valószínűleg teljesen új volt neki ez a megoldás; igaz, nekem is. Kicsit magára hagytam, mélyedjen el jobban a problémában. Mindig ő volt a szégyenlősebb.
Addig én lementem a földszintre, az idegenvezető segítségével azután megtaláltam az erre szolgáló helyiséget. Arra gondoltam, a „folyó ügyeket” még csak elintéztem valahogy, de azért a komolyabb téma már nem lenne megoldható. Meglett a földszinten a zuhanyzó is. Mire visszavánszorogtam az emeletre közölni a jó hírt, a férjem megkönnyebbült arckifejezését látva tudtam, ő is túl van a problémán.
Aznap szabad programunk volt. Vacsoráig, sőt vacsora után is járkáltunk Velence kis utcáin, vaporettóval többször végigmentünk a Canal Grande-n. Csodáltuk a kirakatokat, elhűlten néztük az árakat. Azért a romantikára is szántunk időt a kivilágított éjszakában, hiszen Velence a szerelmesek városa, mi pedig még csak öt hónapja éltünk együtt. Végül némi zuhanyozás után, késő éjjel holtfáradtan zuhantunk az ágyunkba. A férjemre néztem, szavak nélkül is értettük egymást, ez most nem az utólagos „nászéjszakánk”, mert reggeli hétkor, addig pedig már csak négy órát alhatunk. Talán, ha tudtuk volna, ami ezek után várt ránk…..
Másnap Velence nevezetességeit néztük meg, a híres épületeket most már belülről is. Galambokat etettünk a Szent Márk téren, Szent Márk székesegyház, Doge-palota, Aranypalota, Sóhajok hídja, Rialto, Santa Maria Maggiore, Óra-torony, Campanile. Az egy napba beletömöríthető programunk általában minden Velencébe látogató leggyakoribb programjai. A képtárak közül csak az Accademiában tett látogatás fért bele szűkre szabott időnkbe. Még egy éjszakát töltöttünk Velencében. Másnap reggeli után indultunk, elbúcsúztunk Velencétől egy utolsó hajókázással a Canal Grande-n.
Ravenna következett, a mozaikok városa. Mozaikokat néztünk egész nap. A tizedik vagy tizenötödik templom után férjem kezdte elveszíteni érdeklődését és türelmét is. Kicsit már én is untam, túl tömény volt így egyszerre.
Aznap éjjel Riminiben aludtunk. A vezetőnk közölte velünk, mielőtt a buszról leszálltunk volna, mostantól olyan szállásaink lesznek, ahol többágyas szobák vannak. Mindenki elhűlten meredt rá. - Mégis, mit jelent ez?- kérdezte valaki, aki előbb magához tért.
- Csak annyit, hogy egyik szobában a nők, másik szobában a férfiak.
Remek. A férjemre néztem. Láttam, ő még nem fogta fel a dolog lényegét.
A Riminibe érkezésünk estéjén végre megláttam a tengert. Vacsora és az ágyazási ceremónia után irány a tengerpart. Bár még csak május volt, a víz meglehetősen hideg, de nem lehetett ellenállni ennyi szépségnek. Megérhettem, hogy megmártózhatom benne. A mai napig is olyan ámulattal nézem a nagy kékséget, mint amikor először megpillantottam. Késő éjszakáig bolyongtunk a tengerparton, egyikőnk sem vágyott a közös cellába. Persze, reggel holt fáradtan ébredtünk.
A legjobb poénok a két bőrönd tartalmának elosztásából keletkeztek. Mindegyikőnk vitt a szobájába egy bőröndöt, nálam voltak a ruhák, férjemnél az ágynemű. Este én kopogtam a férfiaknál, valaki adja már ki az ajtón az ágyneműmet, tisztálkodó szereimet, hálóingemet. Reggel pedig a férjem küldött követet egy már felöltözött férfi személyében, hogy adjak már neki tiszta alsóneműt, inget és egyebeket, mert pizsamára mégsem veheti fel a pantallóját.
Utána fordítva zajlott ugyanez: én küldtem az ágyneműt, ő küldte az előző nap viselt ruháit. A hölgyeket nagyon felvillanyozta a körülöttünk zajló mozgalmas élet. Az ágyukon ülve figyelték, míg végül mindkettőnknek sikerült felöltözni, és el is tudtam pakolni.
De jön Róma, a maga titkaival. Aznap este már Rómában aludtunk. A Domus Mariában, egy magyar apácák által fenntartott panzióban foglaltak nekünk helyet. Itt valami meglepő dolog történt: volt három kétágyas szoba, a többiek az egyiket megszavazták a „nászutasoknak”. Lepakoltunk, és indultunk vacsorázni. Vacsora közben átéltük életünk első komoly veszekedését, ami nem szavakban nyilvánult meg, csak némaságban. A szobánkban azután veszekedés is lett belőle, úgyhogy este egymásnak háttal aludtunk el a franciaágyon. Reggel a vezetőnk korán keltett bennünket, illendő dolog lenne megjelenni a reggeli misén, akár gyakoroljuk a vallásunkat, akár nem. Nem kötelező, de illendő. Az első sorban ültünk. A mise végén elhangzott a magyar himnusz. A kis kápolnából kivezető ajtónál a pap mindenkitől személyesen vett búcsút. Nekem megsimogatta az arcomat, és megjegyezte: örül, hogy ennyire hatott rám a szentbeszéd, látta a könnyeimet. Nem szóltam semmit, pedig elmondhattam volna neki: inkább a tegnap esti veszekedés hatott rám, szokatlan volt számomra ez a haragszom-rád, de nem tudtam elnéző lenni mégsem. A férjem azonban tényleg magába szállhatott a mise alatt, mert a szobánkban elnézést kért, ha megbántott, azt is belátja, hogy hibázott. Megbékélt szívvel hagytuk el a szálláshelyet.
A többi négy éjszakát a volt olimpiai falu szálláshelyein töltöttük, ismét többágyas szobákban. Róma annyi szépséget mutatott nekem, nem tudtam betelni a látnivalókkal. Igen sűrű volt a program, hogy sok mindent lássunk. Templomok, kolostorok, ókori emlékek, Michelangelo alkotásai, és maga a Vatikán.
Természetesen bedugtam kezemet az „igazság szájába”. A mese szerint, aki nem igazmondó, itt elveszíti a kezét. A párom szerint ez számomra sokkal veszélyesebb feladat, mint akár egy oroszlán szájába dugni. Most egy kézzel írom e sorokat. Ne ijedjetek meg, a másik is a helyén van, csak egyujjas gépelő vagyok.
A vezetőnk megkérdezte, lenne-e kifogásunk, ha délben a Szent Péter téren lennénk, a vasárnapi pápai áldást szerette volna átélni. Senkinek nem volt kifogása. 12 előtt 10 perccel egy piros szőnyeget terítettek a pápai lakosztály egyik emeleti ablakába. Minden szem az ablakra meredt. Hosszú várakozás következett. Fél egy felé bevették a szőnyeget, egy pap valamit közölt olasz nyelven. Az idegenvezetőnktől tudtuk meg, a pápai áldás elmarad, mert késik a Szentatya repülőgépe. Hát akkor áldás nélkül folytatjuk utunkat. Férjem csak annyit morgott az orra elé: mintha eddig sem lett volna rajta áldás. Hát, valószínűleg nem készült remetének.
A Szent Péter székesegyház első sorban a méreteivel nyűgözött le. De amikor megláttam a Pieta-t, megbabonázva meredtem a már sok képen látott márványszoborra. Ma sem felejtem azt az érzést, ami akkor elfogott. Szerettem volna megsimogatni a fiát sirató Máriát, de golyóálló üveg borította. Nem tudom, mi történt velem, de nem tudtam mozdulni, sem a szemem levenni róla. Először éltem át, hogy egy híres művész műve ilyen erősen hat rám.
A vatikáni képtár látogatása okozott némi bonyodalmat. Előzőleg minden áldott este vacsorakor pasta suttával fogadtak bennünket. A képtárlátogatás előtti estén azonban olívaolajon párolt zöldségeket kaptunk, sült csirkével. Nekünk nem volt szokatlan az olíva olaj, sok szardíniát ettünk otthon. Aki viszont nem volt hozzászokva, az a délelőtt folyamán a csodálatos festmények helyett az illemhelyhez vezető utat nézegette. Gyakran futólépésben közlekedtek. Mindig lehetett tudni, hol jár a magyar csoport, mert csupa visszafelé futó embert lehetett látni. Aznap ebből kifolyólag lett egy szabad délutánunk, mert a nagy többség őrizkedett elhagyni a tekercs papírja környékét. Másnapra szerencsére mindenki jobban lett.
San Marino nagyon megnyerte a férjem tetszését. A városnézés után, a szabad programban meglátogattuk a kis boltokat, ahol ki volt írva: magyarul beszélünk. Mindenhol megkínáltak bennünket valami finom itallal, persze a vásárlás reményében. Amíg én vásároltam, a férjem felcsapott borszakértőnek. Már attól féltem, énekelni fog, de szerencsére azért annyi italt nem kapott.
Tovább mentünk dél felé. Jön Nápoly és a Vezúv. Nápolyban először hajóra ültünk, Capri szigete volt az úti cél. A sok látnivalóból két dolog maradt a legemlékezetesebb. Az egyik Axel Munthe villájához kapcsolódik. Vártam az élményt, az író regénye után kíváncsi voltam erre a helyre. A szobormaradványokat, töredékeket Capri lakói hordták össze, az orvos batátai. Az idegenvezető egy kőoroszlánnál azt mondta, aki meghúzza annak farkát, amit kíván, teljesül. A páromat ugratták a fiúk, ugyan már mit kívánt, el sem akarta engedni az oroszlán farkát. Én jót mulattam az ugratáson, amitől ő még vörösebb lett. A fiúk kiválóan szórakoztak. Később a párom mulathatott rajtam. Választani lehetett, szabad program, vagy a Kék-barlang. Hát persze, hogy a Kék-barlang. Ha tudtam volna……
A mólónál nagy motorcsónakba szálltunk, mindenki elfért egy csónakban. A helyszínen várt a meglepetés, ami elől legszívesebben elfutottam volna, ha lett volna hová. Át kellett szállni kis, hatszemélyes evezős csónakokba, mert a barlang kicsi nyílásán csak ezzel lehetett bejutni. Álltam a motorcsónakban, lenéztem az alattunk fényévnyi távolságra lévő evezős csónakra, aminek peremére kellett volna lépnem, majd onnan a csónak aljába. Egy pillanatra felvillant előttem mátrafüredi csónakázásunk emléke, amikor vízbe ejtettem a táskámat az összes iratommal, a pénzünkkel egyetemben. A csónakos fél óráig horgászta, mire sikerült kifognia. Közvetlenül ezután a balatoni csónakázás emléke következett, ahogy ott ültünk Apámmal a lassan elmerülő csónakban. A férjemre pillantottam, és megláttam arcán a kaján vigyort, retorzió az Axel Munthe villában történtekért. Ez a vigyor megoldotta a problémámat, már léptem is. Valahogy a helyemre kerültem a kis csónakban, a többiek segítségével. De nem bántam volna, ha a párom csobban egyet a hűs habokban. A látvány azután kárpótolt mindenért, ez még egy esetleges megmártózást is megért volna. A víz a benne lévő algáktól kékes fénnyel világított a szuroksötétben.
Capri szigetéről Sorrentóba mentünk, ahol a buszunk már várt bennünket. Itt láttam életemben először sztrájkot. Nem engedték be a hajót a kikötőbe, mert a kikötői munkások sztrájkoltak. Amikor végül kiszállhattunk, sárga színű röplapot nyomtak mindenki kezébe. Jó volt sétálni Sorrentóban. Elképzeltem a császárok rózsaszín márványpalotáit, a tógás urakat.
Másnap Nápolyban és Herkulaneumban jártunk. Ijesztő és borzongató volt a lávába dermedt tárgyak és emberek látványa. Nápolyon kívül, egy szabad területen még látni lehetett a földből előtörő kénes kigőzölgéseket, és mozog az ember lába alatt a talaj.
Két nap múlva indultunk vissza északnak. Assisiben láthattuk Szent Ferenc templomát, amit azóta egy földrengés jelentősen megrongált. Siena kis, kagyló alakú tere, az Urbino-i vár, a kisvárosok szűk utcái, a szemközti házak ablakai között kifeszített ruhaszárító kötelek mind új élményt jelentettek.
Pisa városában már olyan fáradt voltam, hogy a férjem egyedül mászott fel a ferde toronyba. Valóban csak mászott, mert már neki is alig maradt valami energiája. Én egy padon ültem, onnan néztem, ahogy integet.
Utolsó úti cél Firenze volt, itt több napot is eltöltöttünk. Az agyunk már nem igazán tudott befogadni több látnivalót, de még kicsit össze kellett szedni magunkat. A Mediciek, Michelangelo, a reneszánsz gyönyörűségei adtak annyi energiát, hogy élvezni tudjuk a látottakat.
A hazáig vezető útra szerintem senki nem emlékszik. Néha felpillantottam, de csak elcsigázott, félig alvó embereket láttam magam körül. Az egészen biztos volt számomra, ha még egyszer eljutok Olaszországba, nem szeretnék egyszerre ennyi látnivalót.
Hogy ne kelljen a buszban aludni, és a sofőr is pihenhessen, Klagenfurtban töltöttük az utolsó éjszakát. Végre kényelmes szobában, fürdőszobával, és a civilizáció egyéb kellékével. Legjobban az egyesek szerint egészségtelen angol WC-nek örültem, végre nem kellett a bokámra vigyáznom; mint ahogy ez a „taposós” illemhelyeknél ajánlott volt számomra.
A Wörthi- tavak, a szép természet, az Alpok hófedte csúcsai, a madárvilág üdítő színfoltot képviseltek a sok épület, szobor, festmény után.
Másnap délelőtt elköltöttük az utolsó valutánkat egy nagyáruházban. Üres zsebbel, tele élményekkel, helyreállt családi békével léptük át a magyar határt.
