nem semmi
Rinka sajátos humora
- Téma inditó Rinka
- Kezdés dátuma
nem semmi
És tudod, hogy hány családban zajlanak hasonlóan az események?
Tudom Mondjuk az enyémben is
Mondjuk az enyémben is
Tudom
Szívből sajnálom. De majd ha családod lesz, Te biztosan nem így fodod csinálni, mert érezted, hogy így nem igazi az ünnep.
Nah, azért nem ennyire drasztikus
Anyu tanult tőlem,szerencsére
Anyu tanult tőlem,szerencsére
Nah, azért nem ennyire drasztikus
Anyu tanult tőlem,szerencsére
Akkor jó, örülök, hogy nincs nagy gond.
Nincs,szerencsére
Horrormese a valóságból.
Az ajtó nagy robajjal kinyílt. Zilált külsejű, számomra ismeretlen nő dugta be a fejét, majd be is rontott.
- Azonnal hívjon mentőt! A férjem összevagdalta magát! - és már tűnni is akart kifelé. Alig tudtam visszatartani.
- Álljon már meg, azt sem tudom, ki maga, hol a férje, hova kell a mentő- feleltem a torkomban dobogó szívvel.
- Itt lakom a szomszéd házban, az alagsorban. A férjem kizárt, az ablakon át néztem be, fekszik a földön, és minden csupa vér!
Akkor már tudtam, kit is tisztelhetek a hölgyben. Gyakran csenget be a szomszédokhoz, néha éjszaka is; különféle ürügyekkel segítséget kér. Most mi legyen? Végül azt mondtam, itt a telefon, hívja ő a mentőket, mert biztosan tesznek fel kérdéseket, amire én majd nem tudok válaszolni.
Amíg telefonált, a fehér nadrágját néztem. Csupa vér volt. Hát ha nem jutott be a férjéhez, akkor mitől lett véres a nadrágja? Meg kellene néznem, van-e kés esetleg a kezében. Abban a pillanatban a zsebéhez nyúlt. Gyorsan elhelyezkedtem az ajtó közelében, futásra készen. De csak a cigarettáját vette elő, reszkető kezekkel rágyújtott. A mentők is nehezen értették meg a történetet, mert többször is elmondatták vele, hol és ki vérzik, főleg mitől. Én is a kérdésekre adott feleletből értetem meg végül, hogy a férje vérhígítót szed a betegségére, most valamivel összekaszabolta magát, őt pedig kizárta a lakásból. Egyedül az ablakon át lehetne bejutni. Végzett a telefonnal. Mondtam, siessen haza, mert a mentő perceken belül itt van. Az ablakon át bemászott mindenki, kis idő múlva meghallottam a mentők szirénázását. Teljesen feldúlt az eset. Pár perc múlva a rendőrség érkezett. A hölgyet berakták a rendőrautóba, és már mentek is. Ezek szerint ők rátaláltak a véres nadrág magyarázatára, amit én csak találgattam. Még szerencse, hogy hozzánk nem hozott kést.
A szomszédasszonyom sokat mesélt már a hölgyről, de mi még nem találkoztunk személyesen. Hozzá gyakran becsenget. Éjjel háromkor mezítláb és hálóingben állt nála a kapuban, segítséget kér, mert fának ment az autójával. Néha csak beszélgetni szeretne, és egy kávét meginni, szintén éjszaka.
Úr isten, mibe keveredtem. Ha ez a nő megölte a férjét, nálunk is meg fog jelenni a rendőrség, kihallgatni, mi volt, hogy volt. Senki sem szeret tanúskodni, ilyen ügyben főleg nem. Egyáltalán beért a mentő időben a kórházba? Az a pár perc késlekedés, amíg a nőt faggattam...És a mentősök is faggatták...Ha mi miattunk hal meg valaki...Borzasztó! Remek éjszakám lesz, egészen biztosan erről álmodom. Le sem fekszem, inkább nézem a TV-t.
Pont most kezdődik egy új film, na nézzük. A véres halott. Hát ez nem lesz jó, keressünk mást. Talán ez. Huh, ez meg a gonosz halott. És itt? A kripta titka. Na, ebből elég volt, inkább lefekszem.
A tegnapi napnak ma méltó folytatása lett. Az este nem tudtam sehogy elaludni, nagyon foglalkoztattak a történtek. Fel is húztam magamnak az órát nyolcra, mert biztos voltam benne, hogy reggel elalszom. Kora reggel szirénaszóra ébredtem. Azt gondoltam, ez még álom, de kénytelen voltam rájönni, hogy ébren vagyok. Tűzoltó autók, mentők, rendőrségi autók vonultak egymás után. Úr isten, mi történhetett? Hát semmi különös, csak a polgári védelem tartott katasztrófa-elhárítási gyakorlatot. Kaptunk is róla egy papírt, csak elfeledkeztem róla. Kicsit megnyugodva visszabújtam az ágyba, hátha még elalszom, hiszen nagyon korán volt. Már majdnem elaludtam, amikor csengettek. Kilestem a függöny mögül, hát a tegnapi nő állt a kapuban. Nem láttam nála kést, gondoltam, akkor biztos mentőt kell hívni, (most valaki máshoz) így kimentem. Hazaengedték; átjött megköszönni, hogy tegnap segítettem, mert senki nem engedte be telefonálni. Ha tudná, hogy nálunk is csak a látható ijedtségén múlott, hogy egyáltalán komolyan vettem a meseszerű történetét. Mondtam, semmi; és rákérdeztem a férjére. Sikerült élve beszállítani, de ramatyul van, mert a Sincumarnak idő kell, amíg felhígul a vérben. Szerinte a férje szúrta meg magát véletlenül. Ezt nem kérdeztem, de mondta.
Kicsit megkönnyebbülve bementem. Az alvásnak akkor vége, főzök egy kávét és adok enni a kiscicáknak. Láttam, hogy a postás egy borítékot dob a postaládánkba, akkor egyúttal azt is behozom. Egy fekete színű boríték volt a láda tartalma. Mit ne mondjak….Szerencsére csak reklámanyag volt benne a bankkártyámat kibocsátó cégtől, de minden esetre csókoltatom őket a fekete boríték ötletéért. Erre már csak ráadás, hogy a kiscicák lefürödték a konyha ablakából a virágcserepet, de szinte ugyanebben a pillanatban megszólalt a szobában a vekker…Már csak kicsit remegett a fejem a csattanásra és csörömpölésre, ami szinte egyszerre következett be. Egy darabig azon gondolkodtam, most sikítsak, vagy ne sikítsak, bár ez nem tartozik kimondottan a szokásaim közé.
Pár perc múlva, amikor közölte a férjem, hogy egy rendőrségi autó állt meg előttünk, már ki se néztem. Ne törődj vele, majd bejönnek, ha akarnak valamit – mondtam neki. Nem minket kerestek, csak még tartott a katasztrófavédelmi gyakorlat, és éppen nem volt szabad kint közlekedni.
Délután dolgozni mentem. Fel voltam készülve mindenre, de semmi nem történt a megszokott dolgokon kívül. Egyik kolléga a szomszédos házban lakik, ő mesélte, hogy az említett családnál gyakori a verekedés, a tegnapi vérengzést is veszekedés-verekedés előzte meg.
Ennyi volt mára, de még nincs vége a napnak…..
Az ajtó nagy robajjal kinyílt. Zilált külsejű, számomra ismeretlen nő dugta be a fejét, majd be is rontott.
- Azonnal hívjon mentőt! A férjem összevagdalta magát! - és már tűnni is akart kifelé. Alig tudtam visszatartani.
- Álljon már meg, azt sem tudom, ki maga, hol a férje, hova kell a mentő- feleltem a torkomban dobogó szívvel.
- Itt lakom a szomszéd házban, az alagsorban. A férjem kizárt, az ablakon át néztem be, fekszik a földön, és minden csupa vér!
Akkor már tudtam, kit is tisztelhetek a hölgyben. Gyakran csenget be a szomszédokhoz, néha éjszaka is; különféle ürügyekkel segítséget kér. Most mi legyen? Végül azt mondtam, itt a telefon, hívja ő a mentőket, mert biztosan tesznek fel kérdéseket, amire én majd nem tudok válaszolni.
Amíg telefonált, a fehér nadrágját néztem. Csupa vér volt. Hát ha nem jutott be a férjéhez, akkor mitől lett véres a nadrágja? Meg kellene néznem, van-e kés esetleg a kezében. Abban a pillanatban a zsebéhez nyúlt. Gyorsan elhelyezkedtem az ajtó közelében, futásra készen. De csak a cigarettáját vette elő, reszkető kezekkel rágyújtott. A mentők is nehezen értették meg a történetet, mert többször is elmondatták vele, hol és ki vérzik, főleg mitől. Én is a kérdésekre adott feleletből értetem meg végül, hogy a férje vérhígítót szed a betegségére, most valamivel összekaszabolta magát, őt pedig kizárta a lakásból. Egyedül az ablakon át lehetne bejutni. Végzett a telefonnal. Mondtam, siessen haza, mert a mentő perceken belül itt van. Az ablakon át bemászott mindenki, kis idő múlva meghallottam a mentők szirénázását. Teljesen feldúlt az eset. Pár perc múlva a rendőrség érkezett. A hölgyet berakták a rendőrautóba, és már mentek is. Ezek szerint ők rátaláltak a véres nadrág magyarázatára, amit én csak találgattam. Még szerencse, hogy hozzánk nem hozott kést.
A szomszédasszonyom sokat mesélt már a hölgyről, de mi még nem találkoztunk személyesen. Hozzá gyakran becsenget. Éjjel háromkor mezítláb és hálóingben állt nála a kapuban, segítséget kér, mert fának ment az autójával. Néha csak beszélgetni szeretne, és egy kávét meginni, szintén éjszaka.
Úr isten, mibe keveredtem. Ha ez a nő megölte a férjét, nálunk is meg fog jelenni a rendőrség, kihallgatni, mi volt, hogy volt. Senki sem szeret tanúskodni, ilyen ügyben főleg nem. Egyáltalán beért a mentő időben a kórházba? Az a pár perc késlekedés, amíg a nőt faggattam...És a mentősök is faggatták...Ha mi miattunk hal meg valaki...Borzasztó! Remek éjszakám lesz, egészen biztosan erről álmodom. Le sem fekszem, inkább nézem a TV-t.
Pont most kezdődik egy új film, na nézzük. A véres halott. Hát ez nem lesz jó, keressünk mást. Talán ez. Huh, ez meg a gonosz halott. És itt? A kripta titka. Na, ebből elég volt, inkább lefekszem.
A tegnapi napnak ma méltó folytatása lett. Az este nem tudtam sehogy elaludni, nagyon foglalkoztattak a történtek. Fel is húztam magamnak az órát nyolcra, mert biztos voltam benne, hogy reggel elalszom. Kora reggel szirénaszóra ébredtem. Azt gondoltam, ez még álom, de kénytelen voltam rájönni, hogy ébren vagyok. Tűzoltó autók, mentők, rendőrségi autók vonultak egymás után. Úr isten, mi történhetett? Hát semmi különös, csak a polgári védelem tartott katasztrófa-elhárítási gyakorlatot. Kaptunk is róla egy papírt, csak elfeledkeztem róla. Kicsit megnyugodva visszabújtam az ágyba, hátha még elalszom, hiszen nagyon korán volt. Már majdnem elaludtam, amikor csengettek. Kilestem a függöny mögül, hát a tegnapi nő állt a kapuban. Nem láttam nála kést, gondoltam, akkor biztos mentőt kell hívni, (most valaki máshoz) így kimentem. Hazaengedték; átjött megköszönni, hogy tegnap segítettem, mert senki nem engedte be telefonálni. Ha tudná, hogy nálunk is csak a látható ijedtségén múlott, hogy egyáltalán komolyan vettem a meseszerű történetét. Mondtam, semmi; és rákérdeztem a férjére. Sikerült élve beszállítani, de ramatyul van, mert a Sincumarnak idő kell, amíg felhígul a vérben. Szerinte a férje szúrta meg magát véletlenül. Ezt nem kérdeztem, de mondta.
Kicsit megkönnyebbülve bementem. Az alvásnak akkor vége, főzök egy kávét és adok enni a kiscicáknak. Láttam, hogy a postás egy borítékot dob a postaládánkba, akkor egyúttal azt is behozom. Egy fekete színű boríték volt a láda tartalma. Mit ne mondjak….Szerencsére csak reklámanyag volt benne a bankkártyámat kibocsátó cégtől, de minden esetre csókoltatom őket a fekete boríték ötletéért. Erre már csak ráadás, hogy a kiscicák lefürödték a konyha ablakából a virágcserepet, de szinte ugyanebben a pillanatban megszólalt a szobában a vekker…Már csak kicsit remegett a fejem a csattanásra és csörömpölésre, ami szinte egyszerre következett be. Egy darabig azon gondolkodtam, most sikítsak, vagy ne sikítsak, bár ez nem tartozik kimondottan a szokásaim közé.
Pár perc múlva, amikor közölte a férjem, hogy egy rendőrségi autó állt meg előttünk, már ki se néztem. Ne törődj vele, majd bejönnek, ha akarnak valamit – mondtam neki. Nem minket kerestek, csak még tartott a katasztrófavédelmi gyakorlat, és éppen nem volt szabad kint közlekedni.
Délután dolgozni mentem. Fel voltam készülve mindenre, de semmi nem történt a megszokott dolgokon kívül. Egyik kolléga a szomszédos házban lakik, ő mesélte, hogy az említett családnál gyakori a verekedés, a tegnapi vérengzést is veszekedés-verekedés előzte meg.
Ennyi volt mára, de még nincs vége a napnak…..
mennyi vér
nálunk is ilyen volt az egyik szomszéd... csak neki az orrából dőlt a vér...néha....amikor a férje megverte.
nálunk is ilyen volt az egyik szomszéd... csak neki az orrából dőlt a vér...néha....amikor a férje megverte.
Kempingkalandok.
A gyerekkori kirándulások hangulata valahogy átvivődött felnőtt koromra is. Velünk mindig történt valami mulatságos dolog. Csórók voltunk, amikor megismerkedtünk a későbbi férjemmel. Neki volt egy öreg bogárhátúja, és volt egy kétszemélyes „kutyasátra.” Azért hívtuk így, mert olyan alacsony volt, hogy csak négykézláb lehetett bemászni és kijönni. Belül pedig csak ülni tudtunk, vagy feküdni. Ez főleg esős időben volt rettenetes. Olyankor egész nap a sátorban hasaltunk rádiót vagy magnót hallgatva. Legjobban a kimászást szerettem, amikor a kijáratnak hátat fordítva elkezdtem kifelé tolatni, közben a hátsó felemet kinyomtam, mint egy büdösbogár. Elképzeltem azt, aki ilyenkor a sátrunkkal szemben áll. Érdekes látvány lehetett, mert elég tekintélyesen voltam ellátva hátsót illetőleg.
A kempingezés volt a legolcsóbb nyaralási lehetőség, ám nekünk ez is drága volt. Ezért, másokhoz hasonlóan, rövid idejű kirándulásoknál gyakran választottuk a vadkempingezést. Akkoriban jó volt a közbiztonság, nem kellett illetéktelen látogatóktól tartani.
Egy alkalommal késő este találtunk csak megfelelő helyet a sátornak, de sietni kellett a felállításával, mert vihar közeledett. Alighogy elkészültünk, ki is tört, hatalmas felhőszakadás kíséretében. A nem kellően megfeszített merevítő kötelek miatt a sátor ponyvája hamarosan kezdett besüppedni a víz súlya alatt. Pár óra hosszat hanyatt feküdtünk, és időnként a talpunkkal megemeltük a ponyvát, hogy a víz lecsorogjon. Ez a víz persze a sátor alá folyt be.
A felázott homokos talajból kiakadtak a nem kellőképpen levert rögzítő horgok. A sátor, amit most már csak a vázszerkezete tartott, elindult szánkózni lefelé a domboldalon. Izgalmas utazás volt. Egy fa megállított bennünket, nagy szerencsénkre. Az éjszaka kellős közepén lehetett elölről kezdeni az építkezést. A vihar is elment, de mégsem tudtunk aludni. Valami gyomorforgató, furcsa szagot éreztünk. Reggel azután kiderült. Alattunk a völgyben soktonnányi friss meggymag volt felhalmozva, ennek erjedő szaga okozta a büdöset. Még jó, hogy nem ott kötött ki szánkónk az éjszakai csúszkálásban. Új helyet kell keresni magunknak a következő éjszakára.
Következő helyünket alapos megfontolás előzte meg. Bevettük magunkat az erdőbe. Egy tisztáson találtunk jó helyet. Sötétedéskor a közeli turistaúton pár motoros fiatal száguldozott, meg is álltak megnézni bennünket. Más is táborozott a közelünkben, ettől függetlenül nyugtalanná váltam. Talán odébb kellene menni. Ne legyek már gyerek, mondta a párom, csak nem félek? Hát nem vallhattam be, hogy igenis félek. Nyugtalan egy éjszaka volt. Éberen aludtam, mindig hallottam valamit. Néha a párom hortyogása elnyomta a neszeket, ilyenkor oldalba böktem, hogy forduljon meg. Azután egyszer csak......félre nem érthető hangok.......ágak roppanása.....valaki közelít. Ráztam a páromat, ébredjen fel, baj van, valaki itt lopakodik. Kicsit hallgatózott, végül azt mondta, nincs itt senki, képzelődöm, aludjak már. Én is füleltem. Tényleg, a suttogásunkra csend lett. A párom visszaaludt, már majdnem nekem is sikerült, de akkor elölről kezdődött minden. A furcsa ropogás. Már rég itt kellene lennie az illetőnek. Lehet, már itt is van. Kezében fejsze, éppen készül lecsapni. Vajon melyik oldalra súlyt először? Akkorát sikítottam, hogy a párom rázogatás nélkül is felébredt. Egy elemlámpával kiment körülnézni. Mérgesen jött vissza, sehol senki. Ha még egyszer fel merem kelteni, hát tényleg lesz fejszés gyilkos, de az ő kezében lesz a szerszám. Hajnalig hallgattam a ropogást, csak percekre sikerült elszenderedni. Hajnalban végre elaludtam. Reggel jó sokáig elaludtunk. Kávéfőzés a kempingfőzőn, majd mosakodás a lavórban. Amikor a vizet akarom önteni a fonott demizsonból, kiderült, nincs füle. Helyenként oldala sem. Hát ez mi? Megoldódott az éjszaka rejtélye. Egy arra tévedő tapsifüles, akit a páromnak nem sikerült elijeszteni a hortyogásával, lerágta a demizsonunkat borító fűzfavesszőket.
Sokat ugratott ezután: Húzzunk, mert jön a félelmetes nyuszi, kezében fejsze, hóna alatt húsvágó bárd.
Hosszabb nyaralásra azért inkább kempinget választottunk ahol nem hiányzott a higénia, a fürdés, egyéb körülmények. Legnagyobb félelmem az volt vadkempingezéskor, egyszer belecsüccsenek az ásott latrinába.
Találtunk egy magánkézben levő kempinget, ami első pillantásra megtetszett. Később szinte második otthonunkká vált. Minden évben ugyanazokkal az emberekkel találkoztunk itt, aki egész nyárra jöttek a gyógyfürdő vize miatt. Főleg németek voltak a vendégek, de Hollandiából is többen voltak. Vettünk egy rendes sátrat mi is, ne égessük már magunkat a négykézlábas sátorral. Az első sátorállítás nagy élmény volt. Nem igazodtunk ki a hevenyészett rajzon, hogy melyik kitámasztó hova is való. Többféle variációt is elkészítettünk, de egyik sem emlékeztetett sátorra. Fura alakzatok jöttek ki, a ponyvát sehogy sem sikerült ráborítani. Közben megérkeztek a régebbi kempingezők a strandról. Egyből felmérték a helyzetet. Kaptunk két széket és két kávét, ők meg pillanatok alatt szétszedték, és rendesen összerakták a sátrunkat.
Akkor megszámoztam a pálcákat, a következő nyaralásra. Persze, egy év múlva mindegyikőnk másként emlékezett rá, milyen elvet is alkalmaztam a számozásnál. Egyikőnk sem engedett az igazából, de valahogy azért mégis készen lettünk, és akkor már a logikáját is megértettük. A másnap este érkező négytagú társulatnak már mi segítettünk összerakni a vázat. Ebből egy esti közös vacsora lett, a fiúk kicsit többet ittak a kelleténél. Aznap éjjel azután nem tudtam aludni, mert a mellettünk lévő sátorból olyan hortyogás áradt, hogy elnyomta még a férjemét is. Másnap a négytagú társaság egyik nőtagja azt mondta: gyerekek, ez borzasztó volt. Mellettem jobbról is, balról is annyira hortyogott valaki. Persze, mert a négyszemélyes sátorban csak egy vékony textil választja el egyik fülkét a másiktól. Megnyugtattam, én sem aludtam, hallgattam a tercettet. A baj az volt, hogy nem ütemre hortyogtak, hanem össze-vissza.
Hamar köttettek barátságok, esténként közös főzőcskék és mulatozások voltak. Egyik este elmentünk zenét hallgatni. A párom, szokásától eltérően, nem mutatott hajlandóságot a táncra. Teljesen felvillanyozódtam ettől, mert nekem három ballábat adott a természet. Botfülű, fahangú, topa vagyok, és még a gondolatát is utálom a táncnak. Jó estém volt, ez kétségtelen. A kempingbe visszatérve még jobb lett a hangulatom. A páromnak két egyforma cipője volt, de a színük jelentősen különbözött. Az egyik fekete volt, a másik bordó. A sátor sötétjében két különböző színűt párosított össze. Az étterem világosában azután már észrevette, ezért rejtegette a lábát az asztal alatt.
Másnap este ugyanebben az étteremben voltunk. Fehér, műszálas szoknya volt rajtam, színes blúzzal. A zenekar a kedvenc számunkat játszotta. Én éppen rágyújtani készültem. A párom megfogta a kezem, az öngyújtó leesett az ölembe. Olyan jó melegséget éreztem. Később ez már forrósággá változott. Tűrhetetlen forrósággá. Ez már nem a zenétől van. Lenéztem az ölembe. Az öngyújtóm oldala kidurrant, a gáz ömlik ki és ég, a műszálas szoknyám éppen most olvad rám. Azóta sem hiszi el a párom, hogy nem szándékosan próbáltam felgyújtani magam, hogy ne kelljen táncolni.
Egyik éjjel hatalmas vihar volt. Kikukucskáltam. A tulajdonos, a fiával együtt, viharkabátban járt körbe, ellenőrizte a sátort tartó kötelek merevségét, ha szükséges volt, utána is húztak. Megnyugodva visszaaludtam, itt vigyáznak ránk. Másnap reggel korábban ébredt a kemping. Álmosan pislogtam kifelé. Megdörgöltem a szemem. Én úgy emlékeztem, most nem a Balatonnál kempingezünk. A terület lejtős volt, a hirtelen lezúdult rengeteg vizet nem tudták elnyelni a csatornák, ezért a völgyhajlat feltelt vízzel. Térdig érő vízben lehetett megközelíteni a fürdőhelyiségeket és a konyhát. Szerencsére a sátorunk bejáratától 10 centire megállt a víz, mi már a domboldalon voltunk. Aki nem volt ilyen szerencsés, hajókázott egyet a sátrával. Volt, aki arra ébredt, lebeg a gumimatraca a vízen.
Egy tíz napos kempingezés alkalmával a Duna- kanyart jártuk be. Minden nap máshol éjszakáztunk. Esztergomra szántunk három napot, itt sok volt a látnivaló. Első nap a Bazilikában jártunk. Mindent látni akartunk, altemplomtól harangtoronyig. Másnap olyan lett a mozgásom, mint Kemény Henrik bábjainak. Nem tudtam a lábam behajlítani az izomláztól. Iszonyatos mennyiségű lépcsőt másztunk meg előző nap. Ha járdához értünk, minden lelkierőmre szükség volt, hogy fel vagy le tudjak lépni.
Szentendrén a Pap-sziget kempingjében éjszakáztunk. Másnap hajókázni akartunk egyet a Dunán, Szentendrétől Esztergomig és vissza. A hajó reggel fél hétkor indul. Fel fogunk ébredni vajon? Kitaláltátok. Nem ébredtünk fel. Nem baj, maradunk még egy napot, és másnap talán sikerül majd. Másnap fél hét előtt öt perccel ébredtünk. Én minden áron hajókázni akartam, ilyen hosszú úton még nem voltam hajóval. Mosakodás, fésülködés nélkül irány a hajóállomás. Szerencsére, az alacsony vízállás miatt késett egy fél órát a hajó, így elindulhattunk. A hajó mosdójában volt alkalom némi cica-mosdásra, de a lényeg, hogy itt vagyunk. A párom kicsit feszélyezett volt egész idő alatt. Hamar megtudtam az okát is. Azt hitte, úgysem érjük el a hajót, ezért nem vett fel sem alsót, sem zoknit. Úgy gondolta, úgyis azonnal jövünk vissza, akkor nem kell majd vetkőznie annyit a fürdéshez. Csak abban reménykedett, nem éppen most fog valahol elszakadni a pantallója ülepe. Amitől félünk, az gyakran be is következik. Az első lehajlásnál végigrepedt a nadrágja a varrás mentén, a derekától lefelé egészen a nadrág elejéig. Fel sem állhatott a helyéről az öt órás út alatt. Amikor Esztergomban leszálltunk, szorosan a nyomában haladtam takarásnak, közben könnyeimet törölgetve, mert minden lépésnél kivillant valami a hátulján.
Leültünk egy padra, hogy itt várjuk ki a visszafelé induló hajót. Ajánlottam, menjünk el egy bolthoz legalább valami alsót és cérnát venni, de nem volt hajlandó felállni. Úgy gondolta, mára már kiszórakozhattam magam rajta, nem akar még a boltig engem szórakoztatni. Végül egyedül mentem el. Az alsó ugyan kicsi lett, de legalább a pantallóját megvarrhattam a cérnával. Bár nem bízott a kézi varrás erősségében, de szerencsésen visszaértünk, újabb baleset nélkül. Este mát ő is nevetett a történteken. Azt mesélte, az volt a legkellemesebb az egészben, amikor a nadrág egy-egy lépésnél néha odacsípte.....
Egy hét végét az almádi kempingben töltöttünk. Eléggé messze van a várostól, egy nádas közepén, Almádi és Alsóőrs között. Este a műúton besétáltunk Almádiba, moziba mentünk, utána meg zenét hallgatni szerettünk volna. Az étteremben rendeltünk a hét decis szürkebarátot az ásványvízzel. Szomjasak voltunk, hamar megittunk. Kértünk még egy másikat. Az utórendeléssel mindjárt a számlát is hozták, mert öt perc múlva záróra. Atya világ, mi lesz a hét deci borral. Az eszünkbe sem jutott, hogy elvihetnénk üvegestől. Inkább ezt is megittuk gyorsan. Nekem már az első is a fejembe szállt, ez azután végképp kiütött. Ballagtunk a műúton a kemping felé. Kivilágítás sehol. Ez már nem lakott terület. Hogy fogjuk mi a kempinget megtalálni a nádas rejtekében, a tök sötétben, enyhén támolyogva? Lehet, hogy Alsóőrsig gyalogolunk a sötétben? A párom nem aggódott egy szemernyit sem, talán azért, mert ő itta a nagyobb részt. Életünket egy bennünket elkerülő, elemlámpával rendelkező gyalogos pár mentette meg, akik befordultak a megfelelő helyen, mi pedig követtük őket. Talán még ma is mennénk nélkülük. Aznap éjjel ingajáratban voltunk a mellékhelyiséghez. A páromnak komoly gondot okozott visszatalálni a sátorhoz. Nem értette, mit keres egy idegen férfi a sátorban, és főleg hogyhogy nem akarják őt beengedni. Kimentettem szorult helyzetéből, amikor megjelentem. Végre megértette, hogy nem az a mi sátrunk. Még jó, hogy nem egy magányos nőhöz akart bemenni, aki be is hívja, mert akkor kereshettem volna reggelig.
A gyerekkori kirándulások hangulata valahogy átvivődött felnőtt koromra is. Velünk mindig történt valami mulatságos dolog. Csórók voltunk, amikor megismerkedtünk a későbbi férjemmel. Neki volt egy öreg bogárhátúja, és volt egy kétszemélyes „kutyasátra.” Azért hívtuk így, mert olyan alacsony volt, hogy csak négykézláb lehetett bemászni és kijönni. Belül pedig csak ülni tudtunk, vagy feküdni. Ez főleg esős időben volt rettenetes. Olyankor egész nap a sátorban hasaltunk rádiót vagy magnót hallgatva. Legjobban a kimászást szerettem, amikor a kijáratnak hátat fordítva elkezdtem kifelé tolatni, közben a hátsó felemet kinyomtam, mint egy büdösbogár. Elképzeltem azt, aki ilyenkor a sátrunkkal szemben áll. Érdekes látvány lehetett, mert elég tekintélyesen voltam ellátva hátsót illetőleg.
A kempingezés volt a legolcsóbb nyaralási lehetőség, ám nekünk ez is drága volt. Ezért, másokhoz hasonlóan, rövid idejű kirándulásoknál gyakran választottuk a vadkempingezést. Akkoriban jó volt a közbiztonság, nem kellett illetéktelen látogatóktól tartani.
Egy alkalommal késő este találtunk csak megfelelő helyet a sátornak, de sietni kellett a felállításával, mert vihar közeledett. Alighogy elkészültünk, ki is tört, hatalmas felhőszakadás kíséretében. A nem kellően megfeszített merevítő kötelek miatt a sátor ponyvája hamarosan kezdett besüppedni a víz súlya alatt. Pár óra hosszat hanyatt feküdtünk, és időnként a talpunkkal megemeltük a ponyvát, hogy a víz lecsorogjon. Ez a víz persze a sátor alá folyt be.
A felázott homokos talajból kiakadtak a nem kellőképpen levert rögzítő horgok. A sátor, amit most már csak a vázszerkezete tartott, elindult szánkózni lefelé a domboldalon. Izgalmas utazás volt. Egy fa megállított bennünket, nagy szerencsénkre. Az éjszaka kellős közepén lehetett elölről kezdeni az építkezést. A vihar is elment, de mégsem tudtunk aludni. Valami gyomorforgató, furcsa szagot éreztünk. Reggel azután kiderült. Alattunk a völgyben soktonnányi friss meggymag volt felhalmozva, ennek erjedő szaga okozta a büdöset. Még jó, hogy nem ott kötött ki szánkónk az éjszakai csúszkálásban. Új helyet kell keresni magunknak a következő éjszakára.
Következő helyünket alapos megfontolás előzte meg. Bevettük magunkat az erdőbe. Egy tisztáson találtunk jó helyet. Sötétedéskor a közeli turistaúton pár motoros fiatal száguldozott, meg is álltak megnézni bennünket. Más is táborozott a közelünkben, ettől függetlenül nyugtalanná váltam. Talán odébb kellene menni. Ne legyek már gyerek, mondta a párom, csak nem félek? Hát nem vallhattam be, hogy igenis félek. Nyugtalan egy éjszaka volt. Éberen aludtam, mindig hallottam valamit. Néha a párom hortyogása elnyomta a neszeket, ilyenkor oldalba böktem, hogy forduljon meg. Azután egyszer csak......félre nem érthető hangok.......ágak roppanása.....valaki közelít. Ráztam a páromat, ébredjen fel, baj van, valaki itt lopakodik. Kicsit hallgatózott, végül azt mondta, nincs itt senki, képzelődöm, aludjak már. Én is füleltem. Tényleg, a suttogásunkra csend lett. A párom visszaaludt, már majdnem nekem is sikerült, de akkor elölről kezdődött minden. A furcsa ropogás. Már rég itt kellene lennie az illetőnek. Lehet, már itt is van. Kezében fejsze, éppen készül lecsapni. Vajon melyik oldalra súlyt először? Akkorát sikítottam, hogy a párom rázogatás nélkül is felébredt. Egy elemlámpával kiment körülnézni. Mérgesen jött vissza, sehol senki. Ha még egyszer fel merem kelteni, hát tényleg lesz fejszés gyilkos, de az ő kezében lesz a szerszám. Hajnalig hallgattam a ropogást, csak percekre sikerült elszenderedni. Hajnalban végre elaludtam. Reggel jó sokáig elaludtunk. Kávéfőzés a kempingfőzőn, majd mosakodás a lavórban. Amikor a vizet akarom önteni a fonott demizsonból, kiderült, nincs füle. Helyenként oldala sem. Hát ez mi? Megoldódott az éjszaka rejtélye. Egy arra tévedő tapsifüles, akit a páromnak nem sikerült elijeszteni a hortyogásával, lerágta a demizsonunkat borító fűzfavesszőket.
Sokat ugratott ezután: Húzzunk, mert jön a félelmetes nyuszi, kezében fejsze, hóna alatt húsvágó bárd.
Hosszabb nyaralásra azért inkább kempinget választottunk ahol nem hiányzott a higénia, a fürdés, egyéb körülmények. Legnagyobb félelmem az volt vadkempingezéskor, egyszer belecsüccsenek az ásott latrinába.
Találtunk egy magánkézben levő kempinget, ami első pillantásra megtetszett. Később szinte második otthonunkká vált. Minden évben ugyanazokkal az emberekkel találkoztunk itt, aki egész nyárra jöttek a gyógyfürdő vize miatt. Főleg németek voltak a vendégek, de Hollandiából is többen voltak. Vettünk egy rendes sátrat mi is, ne égessük már magunkat a négykézlábas sátorral. Az első sátorállítás nagy élmény volt. Nem igazodtunk ki a hevenyészett rajzon, hogy melyik kitámasztó hova is való. Többféle variációt is elkészítettünk, de egyik sem emlékeztetett sátorra. Fura alakzatok jöttek ki, a ponyvát sehogy sem sikerült ráborítani. Közben megérkeztek a régebbi kempingezők a strandról. Egyből felmérték a helyzetet. Kaptunk két széket és két kávét, ők meg pillanatok alatt szétszedték, és rendesen összerakták a sátrunkat.
Akkor megszámoztam a pálcákat, a következő nyaralásra. Persze, egy év múlva mindegyikőnk másként emlékezett rá, milyen elvet is alkalmaztam a számozásnál. Egyikőnk sem engedett az igazából, de valahogy azért mégis készen lettünk, és akkor már a logikáját is megértettük. A másnap este érkező négytagú társulatnak már mi segítettünk összerakni a vázat. Ebből egy esti közös vacsora lett, a fiúk kicsit többet ittak a kelleténél. Aznap éjjel azután nem tudtam aludni, mert a mellettünk lévő sátorból olyan hortyogás áradt, hogy elnyomta még a férjemét is. Másnap a négytagú társaság egyik nőtagja azt mondta: gyerekek, ez borzasztó volt. Mellettem jobbról is, balról is annyira hortyogott valaki. Persze, mert a négyszemélyes sátorban csak egy vékony textil választja el egyik fülkét a másiktól. Megnyugtattam, én sem aludtam, hallgattam a tercettet. A baj az volt, hogy nem ütemre hortyogtak, hanem össze-vissza.
Hamar köttettek barátságok, esténként közös főzőcskék és mulatozások voltak. Egyik este elmentünk zenét hallgatni. A párom, szokásától eltérően, nem mutatott hajlandóságot a táncra. Teljesen felvillanyozódtam ettől, mert nekem három ballábat adott a természet. Botfülű, fahangú, topa vagyok, és még a gondolatát is utálom a táncnak. Jó estém volt, ez kétségtelen. A kempingbe visszatérve még jobb lett a hangulatom. A páromnak két egyforma cipője volt, de a színük jelentősen különbözött. Az egyik fekete volt, a másik bordó. A sátor sötétjében két különböző színűt párosított össze. Az étterem világosában azután már észrevette, ezért rejtegette a lábát az asztal alatt.
Másnap este ugyanebben az étteremben voltunk. Fehér, műszálas szoknya volt rajtam, színes blúzzal. A zenekar a kedvenc számunkat játszotta. Én éppen rágyújtani készültem. A párom megfogta a kezem, az öngyújtó leesett az ölembe. Olyan jó melegséget éreztem. Később ez már forrósággá változott. Tűrhetetlen forrósággá. Ez már nem a zenétől van. Lenéztem az ölembe. Az öngyújtóm oldala kidurrant, a gáz ömlik ki és ég, a műszálas szoknyám éppen most olvad rám. Azóta sem hiszi el a párom, hogy nem szándékosan próbáltam felgyújtani magam, hogy ne kelljen táncolni.
Egyik éjjel hatalmas vihar volt. Kikukucskáltam. A tulajdonos, a fiával együtt, viharkabátban járt körbe, ellenőrizte a sátort tartó kötelek merevségét, ha szükséges volt, utána is húztak. Megnyugodva visszaaludtam, itt vigyáznak ránk. Másnap reggel korábban ébredt a kemping. Álmosan pislogtam kifelé. Megdörgöltem a szemem. Én úgy emlékeztem, most nem a Balatonnál kempingezünk. A terület lejtős volt, a hirtelen lezúdult rengeteg vizet nem tudták elnyelni a csatornák, ezért a völgyhajlat feltelt vízzel. Térdig érő vízben lehetett megközelíteni a fürdőhelyiségeket és a konyhát. Szerencsére a sátorunk bejáratától 10 centire megállt a víz, mi már a domboldalon voltunk. Aki nem volt ilyen szerencsés, hajókázott egyet a sátrával. Volt, aki arra ébredt, lebeg a gumimatraca a vízen.
Egy tíz napos kempingezés alkalmával a Duna- kanyart jártuk be. Minden nap máshol éjszakáztunk. Esztergomra szántunk három napot, itt sok volt a látnivaló. Első nap a Bazilikában jártunk. Mindent látni akartunk, altemplomtól harangtoronyig. Másnap olyan lett a mozgásom, mint Kemény Henrik bábjainak. Nem tudtam a lábam behajlítani az izomláztól. Iszonyatos mennyiségű lépcsőt másztunk meg előző nap. Ha járdához értünk, minden lelkierőmre szükség volt, hogy fel vagy le tudjak lépni.
Szentendrén a Pap-sziget kempingjében éjszakáztunk. Másnap hajókázni akartunk egyet a Dunán, Szentendrétől Esztergomig és vissza. A hajó reggel fél hétkor indul. Fel fogunk ébredni vajon? Kitaláltátok. Nem ébredtünk fel. Nem baj, maradunk még egy napot, és másnap talán sikerül majd. Másnap fél hét előtt öt perccel ébredtünk. Én minden áron hajókázni akartam, ilyen hosszú úton még nem voltam hajóval. Mosakodás, fésülködés nélkül irány a hajóállomás. Szerencsére, az alacsony vízállás miatt késett egy fél órát a hajó, így elindulhattunk. A hajó mosdójában volt alkalom némi cica-mosdásra, de a lényeg, hogy itt vagyunk. A párom kicsit feszélyezett volt egész idő alatt. Hamar megtudtam az okát is. Azt hitte, úgysem érjük el a hajót, ezért nem vett fel sem alsót, sem zoknit. Úgy gondolta, úgyis azonnal jövünk vissza, akkor nem kell majd vetkőznie annyit a fürdéshez. Csak abban reménykedett, nem éppen most fog valahol elszakadni a pantallója ülepe. Amitől félünk, az gyakran be is következik. Az első lehajlásnál végigrepedt a nadrágja a varrás mentén, a derekától lefelé egészen a nadrág elejéig. Fel sem állhatott a helyéről az öt órás út alatt. Amikor Esztergomban leszálltunk, szorosan a nyomában haladtam takarásnak, közben könnyeimet törölgetve, mert minden lépésnél kivillant valami a hátulján.
Leültünk egy padra, hogy itt várjuk ki a visszafelé induló hajót. Ajánlottam, menjünk el egy bolthoz legalább valami alsót és cérnát venni, de nem volt hajlandó felállni. Úgy gondolta, mára már kiszórakozhattam magam rajta, nem akar még a boltig engem szórakoztatni. Végül egyedül mentem el. Az alsó ugyan kicsi lett, de legalább a pantallóját megvarrhattam a cérnával. Bár nem bízott a kézi varrás erősségében, de szerencsésen visszaértünk, újabb baleset nélkül. Este mát ő is nevetett a történteken. Azt mesélte, az volt a legkellemesebb az egészben, amikor a nadrág egy-egy lépésnél néha odacsípte.....
Egy hét végét az almádi kempingben töltöttünk. Eléggé messze van a várostól, egy nádas közepén, Almádi és Alsóőrs között. Este a műúton besétáltunk Almádiba, moziba mentünk, utána meg zenét hallgatni szerettünk volna. Az étteremben rendeltünk a hét decis szürkebarátot az ásványvízzel. Szomjasak voltunk, hamar megittunk. Kértünk még egy másikat. Az utórendeléssel mindjárt a számlát is hozták, mert öt perc múlva záróra. Atya világ, mi lesz a hét deci borral. Az eszünkbe sem jutott, hogy elvihetnénk üvegestől. Inkább ezt is megittuk gyorsan. Nekem már az első is a fejembe szállt, ez azután végképp kiütött. Ballagtunk a műúton a kemping felé. Kivilágítás sehol. Ez már nem lakott terület. Hogy fogjuk mi a kempinget megtalálni a nádas rejtekében, a tök sötétben, enyhén támolyogva? Lehet, hogy Alsóőrsig gyalogolunk a sötétben? A párom nem aggódott egy szemernyit sem, talán azért, mert ő itta a nagyobb részt. Életünket egy bennünket elkerülő, elemlámpával rendelkező gyalogos pár mentette meg, akik befordultak a megfelelő helyen, mi pedig követtük őket. Talán még ma is mennénk nélkülük. Aznap éjjel ingajáratban voltunk a mellékhelyiséghez. A páromnak komoly gondot okozott visszatalálni a sátorhoz. Nem értette, mit keres egy idegen férfi a sátorban, és főleg hogyhogy nem akarják őt beengedni. Kimentettem szorult helyzetéből, amikor megjelentem. Végre megértette, hogy nem az a mi sátrunk. Még jó, hogy nem egy magányos nőhöz akart bemenni, aki be is hívja, mert akkor kereshettem volna reggelig.
Vendég áll a házhoz.
Reggel fáradtan ébredtem. Éppen a tükörben nézegettem nyúzott arcomat, amikor a férjem megszólalt.
- Szívecském, jó hogy eszembe jutott, ma vacsorára meghívtam a főnökömet, tegyél ki magadért, légy szíves. Csinálj valami finomat, tudod, hogy sok minden függ az új főnöktől!- mondta férjuram, miközben a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt.
- Jókor szólsz, mondhatom! Jó, hogy nem este jelented be! Most rohanhatok a piacra, bevásárolni.
- Ugyan, te olyan ügyes vagy, hamar összecsapsz valami különlegeset. Valami jó magyaros kaját készíts az angoloknak, hadd tudják meg, milyen is a magyar virtus. A feleségét is hozza, úgyhogy csinos legyél nekem! Este találkozunk, puszi, édesem.
-Hát ez remek! Tudod, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek.
- Ott az a kisestélyi, amit a múltkor vettél, még csak egyszer volt rajtad.
- Éppen a te drágalátos titkárnőd jegyezte meg akkor, hogy olyan vagyok benne, mint egy hordó! Csak nem képzeled, hogy azt felveszem!
- Jó, akkor vegyél magadnak valamit. Itt van némi pénz, ha megszorulnál.
- Hát ez tényleg csak némi…..- morogtam, miközben a konyhaasztalra dobtam a három húszezrest. Ezért tényleg csak rongyot kapok. Azzal meg amúgy is tele a szekrényem.
De felesleges is volt bármit mondanom, a férjemnek már csak a hátát láttam. Na, akkor kezdjünk neki. A takarítónő tegnap járt itt, legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Fodrász, pedikűr, manikűr, vásárlás. Atyaisten, már nyolc óra! Hogy leszek én készen estig! És még telefonálnom is kell a fodrász miatt!
- Hali, Tomikám! Igen, én vagyok. Ma estére nagyon csinosnak kell lennem, valami különlegeset szeretnék….. Oké, kettőre ott vagyok. Tomikám, szólna a Jucusnak, hogy hozzá is megyek, teljes generál…..És a Tercsihez is, igen….Szoli? Hát az sem ártana. Tudja maga, Tomikám, hogy mi kell egy nőnek…..Jó, köszike….Pá…..
Na, akkor kettőig elintézem a vásárlást. Irány a piac, ezen legyek túl mielőbb. Magyaros kaja! Csak nem főzhetek gulyást egy vendégnek? Hal….ez az! Halászlé és valami sült hal, különleges mártással, zöldségkörettel…Igen, ez jó lesz. A neje valószínűleg úgyis fogyózik.
A tömött szatyrokat a kocsi csomagtartójába dobom. Irány a Váci utca.
Elegáns üzlet, itt már máskor is vásároltam. Nézegetem az árakat. Még jó, hogy van némi dugipénzem. Hát akkor lássuk a kínálatot. Az eladó készségesen segít. Valami elegánst, és különlegeset szeretnék. Hát ez elég különleges, de tényleg jól áll ez nekem? Ha maga mondja.
Huh, ez az ára lenne? Jó, mindegy, csomagolja be.
Akkor jöhet a kozmetika. Tomi már vár, és Jucus is.
- Tomikám, ma különlegesen szép akarok lenni. Valami új színt képzeltem el, ehhez a ruhához, nézze csak. Jucus, te is nézd meg, ehhez igazítsd a sminkemet. De először a szoliba megyek.
Élvezem, amikor Jucus elkezdi az arcmasszázst. Közben egyfolytában duruzsol a fülembe. Azt mondja, egyelőre ne is nézzek a tükörbe; majd, csak ha kész a hajam is, együtt nézzem az összhatást. Végül is, miért ne?
Amíg a hajam festik, a manikűrös a körmeimet rendezi. Rózsaszín körmöket ajánl, kis szikrázó kövekkel, de én az égővörös mellett döntök. Amikor végül a tükörbe pillanthatok, magam sem hiszek a látványnak. Az arcom négerbarna, szájam türkizkék, a szemhéjamon három csík: egy ezüst, egy arany, végül egy zöld, ami felkunkorodik egészen a homlokcsontomig. Olyan, mint egy szőlőinda. A kunkoron fülemüle üldögél, narancssárga csőre kitátva, mintha énekelne. A fejemen egy zöld fügefa a hajamból csavarva, rengeteg kis madárfészek, benne különböző madarak. A fa két oldalán, a fülem felett, két színes paradicsommadár van a hajamba tűzve. A fa tetején kis betlehemi jelenet, megvan minden, József, Mária, Kisjézus, még a szamár is ott áll a jászol előtt. Egyszerűen gyönyörű. Tetszelegve nézem magam, sok borravalót adok.
Otthon a ruhát azonnal kiterítem egy szék hátára. Nem lesz oka panaszra a férjemnek, tényleg különleges leszek.
Most már neki kell állni a vacsorának. Az a dög szakácsnő is épp most hagyott cserben valami szamárság miatt. Azt hitte, ha a férjemet kinevezték, ő is mindjárt több fizetést fog kapni. Jól is néznénk ki!
A hal kicsit megviselt állapotban van. Hiába, csak a napon találtam helyet a kocsinak, jól felforrósodhatott a csomagtartóban. Legalább nem kell agyonvágni, és talán félig meg is főtt.
Szerencsére tükörponty. Nincs pikkelye. Akkor most kell pucolni, vagy nem kell pucolni?
Szerintem nem. Levágjuk szépen a fejét, farkát, és máris odateszzük a halászlének valót.
Jajajj, ebbe hagyma is kell. Ha most nekiállok könnyezni a hagymától, akkor vége a fülemüléimnek. Végtére is, héjastól is megfő a hagyma. Úgyis át kell passzírozni, a héja majd a szűrőn marad. Akkor ez megvolna.
Szeleteljük fel szépen a halat. Huh, ebben a halban van valami belülről! És micsoda rondaság! Most már mindegy, felszeletelem, és egyenként kikaparom majd a szeletek közepéből ezt a kulimászt. Én egyébként sem szeretem a halászlét, de ezek után főleg……
Besózzuk, így ni, már kész is. Nézzünk a köret után. Van itt minden.
Ezeket most szépen feldaraboljuk. Ezerszer láttam, hogy készítette szakácsnő. Az a dög.
Nem mérgelődök, mert az árt az arcbőrömnek. Párolás. Mit is jelent a párolás? Előveszem a szakácskönyvet, úgyis kell a mártáshoz. Aha, megvan. Akkor most teszünk rá egy fedőt. Csak had legyen jó puha, hagyunk neki időt.
Nézzük akkor a mártásokat. Halakhoz való mártások, ez az. Hú, de bonyolult, ezt nem jegyzem meg. Majd soronként. Azt mondja, tojássárgája, cseppenként bele az olaj. Mekkora cseppenként? Na, talán már jó, nézzünk bele a turmixgépbe. A mindenit, ez olyan, mint a gríz. Azaz dara. Gríz vagy dara, mindegy, de ez nem jó. Talán, ha tovább kevertetem. Hát ez most sem jó. Na nem baj, azt hiszik majd, ilyennek kell lennie, úgysem ismerik a magyar konyhát. Ez egy magyar specialitás, és kész. A bánatba, lapozni kell. Miért nem lehet az egész recept egy oldalon? Meg kell néznem a halászlé alapot is, hátha már lehet passzírozni. Érdekes, hogy egészben milyen nehezen fő szét a hagyma.
Ez a fránya szakácskönyv meg nem becsukódott? De nem baj, emlékszem, pont a 180. oldalon volt nyitva. Na nézzük. Vaníliás cukor, mazsola, rum, darált dió, citromhéj. Főzzük? Én erre nem emlékszem. Na mindegy, akkor főzzük. A margarint kikeverjük a cukorral, és a kettőt összeöntjük. Fura egy mártás, az már biztos. Ez jó tömény lesz, elvégre olaj is van benne. Legalább jóllaknak. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a dög szokott bele tenni tejfölt is, itt meg nem szerepel. Beleöntök egy tejfölt, az nem rontja el. Pfúj! Gyorsan le kell hűtenem, ez csak hidegen jó, biztosan az a baja. Különleges magyar specialitás elvégre. A nevét nem mondom, hátha mégis ismerik.
Mi a fenétől van itt ilyen füst. A zöldségeim! Atyaisten, de fekete. Mint a grillezéskor egyszer….Tényleg, ez grillezett zöldség, jó, hogy eszembe jutott. Nem idegeskedek, én szép akarok lenni este, az idegesség pedig rongálja az arcbőrt. Most még kisütöm a halszeleteket, átpasszírozom a halászlé alapot, és végeztem. Azért belepislogok a szakácskönyvbe, hátha valami kimaradt. Belsőség? Milyen belsőség? Ebben a halban volt valami belül, de az olyan ronda volt, hogy kimostam belőle. Belsőség. Van éppen lefagyasztva egy kis pulykamájam, végül is, az is belsőség. Ha szerencsém van, nem ismerik a halat sem….Ikra? A csirkének vajon van ikrája? Ki tudja? Honnan vegyek ikrát? Haltej? Ez jó, eddig azt sem tudtam, hogy a halak szoptatnak. Ezek szerint emlősök. Akkor a disznónak biztosan van ikrája, az is emlős. A tehén is emlős, tej éppen van itthon. Ki fogja megérezni, hogy haltej, vagy tehéntej? Vajon mennyi kell bele?
Hagyjuk az egész halsütést is, annyi macera van vele; csak összeturmixolom a levet, belefőzöm az összes halszeletet, a pulykamájat, mint belsőséget, és végeztem. Az asszony úgyis fogyózik, még örül is, ha csak mártással lesz a párolt zöldség. A grillezett, na! Érdekes, hogy zörög ez a gép. Hajaj, a halcsont benne maradt. Nem baj, majd leszűröm, és kész.
Fürdés, öltözködés. Már alig maradt időm.
Végre készen vagyok. Nézem magam a tükörben. A ruhám babarózsaszín, csillogó flitterekkel borítva. Mélyen kivágott nyakát borsózöld tollak szegélyezik. Elöl hasíték egészen a köldökömig. Ha oldalt fordulok, hosszú uszály kígyózik utána, öt méter hosszan. Az uszály, mint egy folyó, tartja Noé bárkáját az egész állatsereglettel. Csak fel ne boruljon, ahogy fordulok. Csak lassan, óvatosan minden mozdulattal.. Hátul, a derekam alatt gyönyörű, színes pávatollak lengenek, majd szépen himbálom a csípőmet hozzá.
Hallom, a párom már meg is érkezett. Legalább megnéz.
- Ne most, szívecském, most sietek fürödni, mindjárt itt vannak a vendégeink. Nyiss majd ajtót nekik, légy szíves. Utána egész este csak téged nézlek, de most sietek.
Kis csalódás ért, de legalább én nyithatok ajtót. Már jönnek is.
- Hm, nem tudom, jó helyen járunk-e. Igen? Nos, a kedves párja nem szólt, hogy …hm….hát hogy jelmezben jöjjünk. Engedje meg, hogy bemutassam a kedves párom – mondta olyan tiszta magyarsággal, mintha nem is Londonban élne 30 éve. Az idegen nő egyszerű kisestélyiben állt az ajtóban, szolidan, pici mosollyal a szája szögletében. Kezet nyújtott, bemutatkoztunk, majd beljebb tessékeltem őket. Ahogy vonultam előttük az utat mutatva, csípőmet riszálva, a hátamban éreztem a pillantásukat. Csak nehogy rálépjenek az uszályomra. A nappaliban már ott állt a férjem is. Bénultan meredt rám.
- Ugye, most ledöbbentél! Na várj csak, ha még a vacsorát is meglátod! Sohasem bíztál igazán bennem, most sikerült elkápráztatnom. – gondoltam, és kivonultam uszályostól a konyhába.
Ahogy a levest átöntöttem a tálba, fülem mögül az egyik paradicsommadár belepottyant a közepébe. Először ki akartam halászni, de meggondoltam magam. Elegánsabb a féloldalas dísz, a levesnek pedig nem árt némi egzotikum. Kis töprengés után rumot öntöttem a leves tetejére, és meggyújtottam. Ezt valami filmben láttam, megtetszett. Bevonultam a lángoló tállal. Kicsit zavart, hogy minden lépésnél kilátszik a köldököm.
A tálat szinte úgy dobtam az asztalra, már annyira égette a kezem. A forróságtól a leves tetején úszó belsőségek sercegve sülni kezdtek, majd kiugráltak a tálból. A többiek a fejüket kapkodták, én nyugodtan leültem. Az egyik májdarab a frizurámba repült. Kicsit helyére igazítottam, és higgadtan tovább kínálgattam a vendégeket. Amikor az utolsó máj is elhagyta a tálat, én magam kezdtem merni mindenkinek. Egy kicsit szétfőtt a hal, de legalább nem kell rágni. A vendégek inkább a levét ették. Időnként hallottam, hogy rosszan egy csont a foguk alatt, amit a gép nem aprított össze. A férjem elkeseredett dühvel rágott valamit, végül egészben lenyelte. Szinte egyszerre tették le a kanalat.
Akkor hozom a második fogást. A férjem minden áron utánam akart jönni a konyhába, de figyelmeztettem: nem illik magára hagyni a vendégeket.
A mártás jó hideg, ez príma. A zöldséget illetően volt ugyan némi aggályom, de most már nincs mit tenni. Be kell vinnem. Hirtelen ötlettől vezérelve, a mártást ráöntöttem a zöldségekre. Végre megnyugodtam: a fekete színt elfedte a krémszerű anyag. Leültem a helyemre, az uszályomat most úgy helyeztem el, hogy körbe kerítse az ebédlőasztalt.
- Na, most bámulhattok – gondoltam. Férjem némán meredt Noé bárkájára az uszály végében.
Majd a madárfészket kezdte nézni a fejemen. Valószínűleg feltűnt neki, hogy hiányzik az egyik paradicsommadár.
- Ne keresd – üzentem neki a szememmel. Éppen te etted meg, az volt, amit nem tudtál megrágni.
- Sokat változott a magyar konyha- kezdte a beszélgetést a férjem főnöke. Ezt például nem ismertem, ahol a zöldségeket mazsolás diókrémmel öntik le.
- Persze, a diókrém – kapcsoltam mindjárt. Az az átkozott szakácskönyv! A 180. oldalon a diótorta krémje van. A tartármártás a nyolcvanadik oldal. Hát erről nem én tehetek, miért nem egy oldalon van egy recept. Ki a csoda ér rá főzés közben lapozgatni, oldalszámokat megjegyezgetni?
Az asszonyka nem szólt egy szót sem. Néha a szájára szorította a szalvétát, ilyenkor pukkadozás hangja hallatszott mögüle, a szeme csupa könny lett, a válla rázkódott; a férje pedig megrovó pillantásokat vetett rá. Lehet, hogy gyomorbeteg az asszonyka? Esetleg valami nagy bánata van? Szegény!
Vacsora után elhelyezkedtem a dívány közepén, uszályomat magam köré terítettem, és vártam a dicséretet.
Reggel fáradtan ébredtem. Éppen a tükörben nézegettem nyúzott arcomat, amikor a férjem megszólalt.
- Szívecském, jó hogy eszembe jutott, ma vacsorára meghívtam a főnökömet, tegyél ki magadért, légy szíves. Csinálj valami finomat, tudod, hogy sok minden függ az új főnöktől!- mondta férjuram, miközben a nyakkendőjét kötötte a tükör előtt.
- Jókor szólsz, mondhatom! Jó, hogy nem este jelented be! Most rohanhatok a piacra, bevásárolni.
- Ugyan, te olyan ügyes vagy, hamar összecsapsz valami különlegeset. Valami jó magyaros kaját készíts az angoloknak, hadd tudják meg, milyen is a magyar virtus. A feleségét is hozza, úgyhogy csinos legyél nekem! Este találkozunk, puszi, édesem.
-Hát ez remek! Tudod, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek.
- Ott az a kisestélyi, amit a múltkor vettél, még csak egyszer volt rajtad.
- Éppen a te drágalátos titkárnőd jegyezte meg akkor, hogy olyan vagyok benne, mint egy hordó! Csak nem képzeled, hogy azt felveszem!
- Jó, akkor vegyél magadnak valamit. Itt van némi pénz, ha megszorulnál.
- Hát ez tényleg csak némi…..- morogtam, miközben a konyhaasztalra dobtam a három húszezrest. Ezért tényleg csak rongyot kapok. Azzal meg amúgy is tele a szekrényem.
De felesleges is volt bármit mondanom, a férjemnek már csak a hátát láttam. Na, akkor kezdjünk neki. A takarítónő tegnap járt itt, legalább ezzel nem kell foglalkoznom. Fodrász, pedikűr, manikűr, vásárlás. Atyaisten, már nyolc óra! Hogy leszek én készen estig! És még telefonálnom is kell a fodrász miatt!
- Hali, Tomikám! Igen, én vagyok. Ma estére nagyon csinosnak kell lennem, valami különlegeset szeretnék….. Oké, kettőre ott vagyok. Tomikám, szólna a Jucusnak, hogy hozzá is megyek, teljes generál…..És a Tercsihez is, igen….Szoli? Hát az sem ártana. Tudja maga, Tomikám, hogy mi kell egy nőnek…..Jó, köszike….Pá…..
Na, akkor kettőig elintézem a vásárlást. Irány a piac, ezen legyek túl mielőbb. Magyaros kaja! Csak nem főzhetek gulyást egy vendégnek? Hal….ez az! Halászlé és valami sült hal, különleges mártással, zöldségkörettel…Igen, ez jó lesz. A neje valószínűleg úgyis fogyózik.
A tömött szatyrokat a kocsi csomagtartójába dobom. Irány a Váci utca.
Elegáns üzlet, itt már máskor is vásároltam. Nézegetem az árakat. Még jó, hogy van némi dugipénzem. Hát akkor lássuk a kínálatot. Az eladó készségesen segít. Valami elegánst, és különlegeset szeretnék. Hát ez elég különleges, de tényleg jól áll ez nekem? Ha maga mondja.
Huh, ez az ára lenne? Jó, mindegy, csomagolja be.
Akkor jöhet a kozmetika. Tomi már vár, és Jucus is.
- Tomikám, ma különlegesen szép akarok lenni. Valami új színt képzeltem el, ehhez a ruhához, nézze csak. Jucus, te is nézd meg, ehhez igazítsd a sminkemet. De először a szoliba megyek.
Élvezem, amikor Jucus elkezdi az arcmasszázst. Közben egyfolytában duruzsol a fülembe. Azt mondja, egyelőre ne is nézzek a tükörbe; majd, csak ha kész a hajam is, együtt nézzem az összhatást. Végül is, miért ne?
Amíg a hajam festik, a manikűrös a körmeimet rendezi. Rózsaszín körmöket ajánl, kis szikrázó kövekkel, de én az égővörös mellett döntök. Amikor végül a tükörbe pillanthatok, magam sem hiszek a látványnak. Az arcom négerbarna, szájam türkizkék, a szemhéjamon három csík: egy ezüst, egy arany, végül egy zöld, ami felkunkorodik egészen a homlokcsontomig. Olyan, mint egy szőlőinda. A kunkoron fülemüle üldögél, narancssárga csőre kitátva, mintha énekelne. A fejemen egy zöld fügefa a hajamból csavarva, rengeteg kis madárfészek, benne különböző madarak. A fa két oldalán, a fülem felett, két színes paradicsommadár van a hajamba tűzve. A fa tetején kis betlehemi jelenet, megvan minden, József, Mária, Kisjézus, még a szamár is ott áll a jászol előtt. Egyszerűen gyönyörű. Tetszelegve nézem magam, sok borravalót adok.
Otthon a ruhát azonnal kiterítem egy szék hátára. Nem lesz oka panaszra a férjemnek, tényleg különleges leszek.
Most már neki kell állni a vacsorának. Az a dög szakácsnő is épp most hagyott cserben valami szamárság miatt. Azt hitte, ha a férjemet kinevezték, ő is mindjárt több fizetést fog kapni. Jól is néznénk ki!
A hal kicsit megviselt állapotban van. Hiába, csak a napon találtam helyet a kocsinak, jól felforrósodhatott a csomagtartóban. Legalább nem kell agyonvágni, és talán félig meg is főtt.
Szerencsére tükörponty. Nincs pikkelye. Akkor most kell pucolni, vagy nem kell pucolni?
Szerintem nem. Levágjuk szépen a fejét, farkát, és máris odateszzük a halászlének valót.
Jajajj, ebbe hagyma is kell. Ha most nekiállok könnyezni a hagymától, akkor vége a fülemüléimnek. Végtére is, héjastól is megfő a hagyma. Úgyis át kell passzírozni, a héja majd a szűrőn marad. Akkor ez megvolna.
Szeleteljük fel szépen a halat. Huh, ebben a halban van valami belülről! És micsoda rondaság! Most már mindegy, felszeletelem, és egyenként kikaparom majd a szeletek közepéből ezt a kulimászt. Én egyébként sem szeretem a halászlét, de ezek után főleg……
Besózzuk, így ni, már kész is. Nézzünk a köret után. Van itt minden.
Ezeket most szépen feldaraboljuk. Ezerszer láttam, hogy készítette szakácsnő. Az a dög.
Nem mérgelődök, mert az árt az arcbőrömnek. Párolás. Mit is jelent a párolás? Előveszem a szakácskönyvet, úgyis kell a mártáshoz. Aha, megvan. Akkor most teszünk rá egy fedőt. Csak had legyen jó puha, hagyunk neki időt.
Nézzük akkor a mártásokat. Halakhoz való mártások, ez az. Hú, de bonyolult, ezt nem jegyzem meg. Majd soronként. Azt mondja, tojássárgája, cseppenként bele az olaj. Mekkora cseppenként? Na, talán már jó, nézzünk bele a turmixgépbe. A mindenit, ez olyan, mint a gríz. Azaz dara. Gríz vagy dara, mindegy, de ez nem jó. Talán, ha tovább kevertetem. Hát ez most sem jó. Na nem baj, azt hiszik majd, ilyennek kell lennie, úgysem ismerik a magyar konyhát. Ez egy magyar specialitás, és kész. A bánatba, lapozni kell. Miért nem lehet az egész recept egy oldalon? Meg kell néznem a halászlé alapot is, hátha már lehet passzírozni. Érdekes, hogy egészben milyen nehezen fő szét a hagyma.
Ez a fránya szakácskönyv meg nem becsukódott? De nem baj, emlékszem, pont a 180. oldalon volt nyitva. Na nézzük. Vaníliás cukor, mazsola, rum, darált dió, citromhéj. Főzzük? Én erre nem emlékszem. Na mindegy, akkor főzzük. A margarint kikeverjük a cukorral, és a kettőt összeöntjük. Fura egy mártás, az már biztos. Ez jó tömény lesz, elvégre olaj is van benne. Legalább jóllaknak. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy a dög szokott bele tenni tejfölt is, itt meg nem szerepel. Beleöntök egy tejfölt, az nem rontja el. Pfúj! Gyorsan le kell hűtenem, ez csak hidegen jó, biztosan az a baja. Különleges magyar specialitás elvégre. A nevét nem mondom, hátha mégis ismerik.
Mi a fenétől van itt ilyen füst. A zöldségeim! Atyaisten, de fekete. Mint a grillezéskor egyszer….Tényleg, ez grillezett zöldség, jó, hogy eszembe jutott. Nem idegeskedek, én szép akarok lenni este, az idegesség pedig rongálja az arcbőrt. Most még kisütöm a halszeleteket, átpasszírozom a halászlé alapot, és végeztem. Azért belepislogok a szakácskönyvbe, hátha valami kimaradt. Belsőség? Milyen belsőség? Ebben a halban volt valami belül, de az olyan ronda volt, hogy kimostam belőle. Belsőség. Van éppen lefagyasztva egy kis pulykamájam, végül is, az is belsőség. Ha szerencsém van, nem ismerik a halat sem….Ikra? A csirkének vajon van ikrája? Ki tudja? Honnan vegyek ikrát? Haltej? Ez jó, eddig azt sem tudtam, hogy a halak szoptatnak. Ezek szerint emlősök. Akkor a disznónak biztosan van ikrája, az is emlős. A tehén is emlős, tej éppen van itthon. Ki fogja megérezni, hogy haltej, vagy tehéntej? Vajon mennyi kell bele?
Hagyjuk az egész halsütést is, annyi macera van vele; csak összeturmixolom a levet, belefőzöm az összes halszeletet, a pulykamájat, mint belsőséget, és végeztem. Az asszony úgyis fogyózik, még örül is, ha csak mártással lesz a párolt zöldség. A grillezett, na! Érdekes, hogy zörög ez a gép. Hajaj, a halcsont benne maradt. Nem baj, majd leszűröm, és kész.
Fürdés, öltözködés. Már alig maradt időm.
Végre készen vagyok. Nézem magam a tükörben. A ruhám babarózsaszín, csillogó flitterekkel borítva. Mélyen kivágott nyakát borsózöld tollak szegélyezik. Elöl hasíték egészen a köldökömig. Ha oldalt fordulok, hosszú uszály kígyózik utána, öt méter hosszan. Az uszály, mint egy folyó, tartja Noé bárkáját az egész állatsereglettel. Csak fel ne boruljon, ahogy fordulok. Csak lassan, óvatosan minden mozdulattal.. Hátul, a derekam alatt gyönyörű, színes pávatollak lengenek, majd szépen himbálom a csípőmet hozzá.
Hallom, a párom már meg is érkezett. Legalább megnéz.
- Ne most, szívecském, most sietek fürödni, mindjárt itt vannak a vendégeink. Nyiss majd ajtót nekik, légy szíves. Utána egész este csak téged nézlek, de most sietek.
Kis csalódás ért, de legalább én nyithatok ajtót. Már jönnek is.
- Hm, nem tudom, jó helyen járunk-e. Igen? Nos, a kedves párja nem szólt, hogy …hm….hát hogy jelmezben jöjjünk. Engedje meg, hogy bemutassam a kedves párom – mondta olyan tiszta magyarsággal, mintha nem is Londonban élne 30 éve. Az idegen nő egyszerű kisestélyiben állt az ajtóban, szolidan, pici mosollyal a szája szögletében. Kezet nyújtott, bemutatkoztunk, majd beljebb tessékeltem őket. Ahogy vonultam előttük az utat mutatva, csípőmet riszálva, a hátamban éreztem a pillantásukat. Csak nehogy rálépjenek az uszályomra. A nappaliban már ott állt a férjem is. Bénultan meredt rám.
- Ugye, most ledöbbentél! Na várj csak, ha még a vacsorát is meglátod! Sohasem bíztál igazán bennem, most sikerült elkápráztatnom. – gondoltam, és kivonultam uszályostól a konyhába.
Ahogy a levest átöntöttem a tálba, fülem mögül az egyik paradicsommadár belepottyant a közepébe. Először ki akartam halászni, de meggondoltam magam. Elegánsabb a féloldalas dísz, a levesnek pedig nem árt némi egzotikum. Kis töprengés után rumot öntöttem a leves tetejére, és meggyújtottam. Ezt valami filmben láttam, megtetszett. Bevonultam a lángoló tállal. Kicsit zavart, hogy minden lépésnél kilátszik a köldököm.
A tálat szinte úgy dobtam az asztalra, már annyira égette a kezem. A forróságtól a leves tetején úszó belsőségek sercegve sülni kezdtek, majd kiugráltak a tálból. A többiek a fejüket kapkodták, én nyugodtan leültem. Az egyik májdarab a frizurámba repült. Kicsit helyére igazítottam, és higgadtan tovább kínálgattam a vendégeket. Amikor az utolsó máj is elhagyta a tálat, én magam kezdtem merni mindenkinek. Egy kicsit szétfőtt a hal, de legalább nem kell rágni. A vendégek inkább a levét ették. Időnként hallottam, hogy rosszan egy csont a foguk alatt, amit a gép nem aprított össze. A férjem elkeseredett dühvel rágott valamit, végül egészben lenyelte. Szinte egyszerre tették le a kanalat.
Akkor hozom a második fogást. A férjem minden áron utánam akart jönni a konyhába, de figyelmeztettem: nem illik magára hagyni a vendégeket.
A mártás jó hideg, ez príma. A zöldséget illetően volt ugyan némi aggályom, de most már nincs mit tenni. Be kell vinnem. Hirtelen ötlettől vezérelve, a mártást ráöntöttem a zöldségekre. Végre megnyugodtam: a fekete színt elfedte a krémszerű anyag. Leültem a helyemre, az uszályomat most úgy helyeztem el, hogy körbe kerítse az ebédlőasztalt.
- Na, most bámulhattok – gondoltam. Férjem némán meredt Noé bárkájára az uszály végében.
Majd a madárfészket kezdte nézni a fejemen. Valószínűleg feltűnt neki, hogy hiányzik az egyik paradicsommadár.
- Ne keresd – üzentem neki a szememmel. Éppen te etted meg, az volt, amit nem tudtál megrágni.
- Sokat változott a magyar konyha- kezdte a beszélgetést a férjem főnöke. Ezt például nem ismertem, ahol a zöldségeket mazsolás diókrémmel öntik le.
- Persze, a diókrém – kapcsoltam mindjárt. Az az átkozott szakácskönyv! A 180. oldalon a diótorta krémje van. A tartármártás a nyolcvanadik oldal. Hát erről nem én tehetek, miért nem egy oldalon van egy recept. Ki a csoda ér rá főzés közben lapozgatni, oldalszámokat megjegyezgetni?
Az asszonyka nem szólt egy szót sem. Néha a szájára szorította a szalvétát, ilyenkor pukkadozás hangja hallatszott mögüle, a szeme csupa könny lett, a válla rázkódott; a férje pedig megrovó pillantásokat vetett rá. Lehet, hogy gyomorbeteg az asszonyka? Esetleg valami nagy bánata van? Szegény!
Vacsora után elhelyezkedtem a dívány közepén, uszályomat magam köré terítettem, és vártam a dicséretet.
Ennél még anyu is jobban főz
Rinka draga, ma ismet torolgethettem csorgo konnyeimet, jovoltodbol.
Jonnek is a jegyek rogvest: :00::00::00: - hiszen panoramas szinpadon neztem a kempingezesteket..
A szankozo sator jelenete kicsit tul izgalmas volt, de a fejszes nyuszi-bard, nem naaa, bardos nyuszinal mar kezdtem megszokni a fordulatos szinteret. Ellenben azt megiscsak elegge nehezkesen tudom elkepzelni, hogy mi a csudat csiphetett oda az a szetrepedt nadrag?? Ambar, ha az kellemes volt, akkor ki a rosszsebet erdekli a dolog. Igy engem sem.
Jonnek is a jegyek rogvest: :00::00::00: - hiszen panoramas szinpadon neztem a kempingezesteket..
A szankozo sator jelenete kicsit tul izgalmas volt, de a fejszes nyuszi-bard, nem naaa, bardos nyuszinal mar kezdtem megszokni a fordulatos szinteret. Ellenben azt megiscsak elegge nehezkesen tudom elkepzelni, hogy mi a csudat csiphetett oda az a szetrepedt nadrag?? Ambar, ha az kellemes volt, akkor ki a rosszsebet erdekli a dolog. Igy engem sem.
Rinka draga, ma ismet torolgethettem csorgo konnyeimet, jovoltodbol.
Jonnek is a jegyek rogvest: :00::00::00: - hiszen panoramas szinpadon neztem a kempingezesteket..
A szankozo sator jelenete kicsit tul izgalmas volt, de a fejszes nyuszi-bard, nem naaa, bardos nyuszinal mar kezdtem megszokni a fordulatos szinteret. Ellenben azt megiscsak elegge nehezkesen tudom elkepzelni, hogy mi a csudat csiphetett oda az a szetrepedt nadrag?? Ambar, ha az kellemes volt, akkor ki a rosszsebet erdekli a dolog. Igy engem sem.
A jegyekkel a következő előadásra is megváltottad a helyedet, de főleg a szöveggel, amit írtál. Most én törölgettem a könnyeimet.
Mi leszek, ha nagy leszek.
Öt éves koromban feltették a kérdést, mi leszek, ha nagy leszek. Nehéz erre válaszolni, ha semmi foglalkozást nem ismersz. Otthon sok szó esett arról, hogy anyai nagyanyám ápolónő szeretett volna lenni, de csak arra méltatta a sors, hogy Rédey báró cselédlánya legyen. Nem volt könnyű munka, sokat mesélt erről Mama. Egyértelmű volt hát a válasz: Rédey báró leszek, és majd dirigálok a cselédlányoknak. Megéltem életem első kudarcát, azt felelték, két okból sem lehetek Rédey báró. Egyrészt, mert a bárók általában fiúk voltak, másrészt már nincsenek bárók. Sajnálkoztam nagyon.
Egyébként is; szociálisabb választ vártak tőlem. Cselédlányok sincsenek már, de ezt nem sajnáltam annyira. Akkor nekem már csak az ápolónő maradt, Mamuska megvalósítatlan álma. Ha vendég jött, nem is mulasztották el megkérdezni: mi leszel, Marikám? Mamuska, akinek álmaival együtt nevét is örököltem, büszkén nézett a vendégre, amikor kimondtam: ápolónő. Egyszer Mamuska sógora jött vendégségbe, húgának férje. Jenő bácsi csupa életerő, vidámság, humor volt, és nagyon szerette ugratni a butuska kislányokat. Az ápolónő szóra forgatni kezdte a szemeit.
- Ápolónőőőő? Szereted a vért talán?
- Nem tudom, még sohasem kóstoltam.
- Te lány, hát az ápolónők kötözik a véres sebeket, tisztába teszik a betegeket, lemossák a feneküket. Hát te ilyesmit szeretnél csinálni?
Kezdett aggasztani a dolog, ezt nekem nem mondta senki. Öcsike még a tóban úszkált valahol, nálunk senkit sem kellet tisztába tenni, legfeljebb Mamuskának kellett lemosni az én popsimat, esetleg a lábszáramat is; ha nem időben indultam el a mellékhelyiség felé. Most akkor mi legyen?
Amikor legközelebb megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már okos válasz adtam: ápolónő, de a betegek popóját nem én mosom majd le, és a sebeket sem én kötözöm át, hanem egy másik ápolónő. Én majd dirigálok neki, mit hogyan csináljon. Ha már egyszer a cselédeknek nem dirigálhatok.
Amikor a gólya megtalálta Öcsikét a tóban, megismerkedtem a tisztába tevés fogalmával is. Megláttam a peluson azt a zöldessárga izét, amit le kell kapirgálni, azután kiöblíteni, végül kimosni, végleg elment a kedvem az ápolónőségtől. Anyunak sok volt egyszerre Öcsike etetése, és az én szövegem elviselése, ezért felmentő sereg érkezett. Jenő bácsi két hétre elragadott a családi körből, hogy Anyu lélegzethez jusson. Székesfehérváron két órát várni kellett a csatlakozásra. Jenő bácsi, hogy erőt gyűjtsön az elkövetkező következő két hétre, és talán, hogy némi tudásanyagra is szert tegyek; elvitt a Bazilikába. Teljesen le voltam nyűgözve. Ez ám a pompás ház! Gyönyörű, és milyen magas is!
- Ki lakik itt?- kérdeztem suttogva az áhítatos csendben.
- Ez az Isten háza.- felelte Jenő bácsi suttogva.
Remek, ez nekem nagyon tetszik, éppen jókor jöttünk ide, ez most megoldotta a kérdést, ami egy ideje foglalkoztatott.
- Azt hiszem, ápolónő helyett inkább isten leszek - mondtam súgva.
Jenő bácsi hányta magára a keresztet, és sürgősen kivezetett a Bazilikából. Azt mondta, hazáig meg se merjek szólalni. Szerintem félt, hogy elviszi az ördög, ha csak meg is hallgatja, amit mondok.
Este hallgatóztam, amikor Boriska nénivel erről az esetről beszélgettek. Boriska néni kuncogott, és azt mondta Jenő bácsinak:
- De hát ő csak egy gyermek, még iskolába se jár, hittant sem tanult. Nem is tudhatja, mit mondott….
Észre vették, hogy hallgatózom, ezért abbahagyták a beszélgetést. Minden esetre, biztos, ami biztos, Boriska néni a másik szobában aludt velem, hogy Jenő bácsit a kárhozattól megmentse.
A két hét végeztével Jenő bácsi hazaszállított. Boriska néni is velünk jött, régen látta már a testvérét, legalább kibeszélgetik magukat. Na hiszen, az a beszélgetés! Szamárságokról társalognak. Egyszer kihallgattam őket. Mamuska azt kérdezte Boriska nénitől:
- Sikerült kicsit visszafognod?
- Képzeld, kitaláltam a megoldást! Este beleültetem egy lavór hideg vízbe, azután ha lebeg neki a víz tetején, akkor lebukott. Máris kérheti a bocsánatot. De azt is megtettem, egyszer tintaceruzát faragtam bele a ...tudod, mibe. Azután, amikor használta és nedvességet kapott, csupa tintaceruza lett az egész – kuncogott Boriska néni – Este meg direkt villanyfénynél akartam, és csupa lila volt mindenhol…..
Ezt én is ismertem, néha megnyaltam a tintaceruza hegyét, ilyenkor lila lett a nyelvem. De mi lett ott csupa lila, amin ilyen jókat vigyorognak. Ezt meg kell fejtenem. Megyek és megkérdem Jenő bácsit, mert azt éreztem, hogy ez valahogy vele kapcsolatos. A parketta reccsenése azonban elárult, észrevettek. Le kellett mondanom az érdeklődésről, mert azt ígérték, parazsat tesznek a nyelvemre, ha csak egy szót is szólok. Hát ezt a locsogást nevezik ők beszélgetésnek.
Fehérváron ismét várni kellett, de most nem látogattuk meg a bazilikát.
Szüleimnek minden esetre figyelmébe ajánlották a hittan oktatását. Azon az őszön lettem elsős, éppen akkor szűnt meg a helyi iskolában a hittan oktatása. Azért mégsem ítéltettem pogányságra, mert apai nagyszüleim vallásosak voltak. Minden nyarat náluk töltöttem, ott ízelítőt kaptam a vallásból. Kaptam imakönyvet, minden este elalvás előtt imádkoztunk. A falusi gyerekeknek a vasárnap a misével kezdődött, a rokon gyerekek engem is vittek magukkal. Annyit mindenképpen megértettem, mi ijesztette meg Jenő bácsit.
Most hát megint megválaszolatlan volt a kérdés: Mi leszek, ha nagy leszek? Kicsit el is ment a kedvem attól, hogy legyek valami, mert bármit választottam, az vagy megszűnt, vagy férfiaknak való volt, vagy keresztet vetettek, ha meghallották.
Öcsike egy éves lett, én nyolc. Csintalan gyerek volt, de én imádtam. Sok rosszaságát titkoltam el, magyaráztam ki. Papa azt rám szokta mondani ilyenkor: na itt a fogadatlan prókátor. Hát az meg mi? Ezt a szót nem ismertem.
- A prókátor az ügyvéd, – mondta Papa – ő védi meg az embereket a bíróságon, ha valaki valami rosszat tesz.
- Kitől kell megvédeni őket?
-A bírótól. A bíró elítéli őket, az ügyvéd pedig megvédi.
Éppen a legjobbkor jött az új információ! Akkor tehát én legszívesebben bíró lennék (néztem, vet-e valaki keresztet), de ha ez fiúknak való, akkor fogadatlan prókátor leszek.
Ez az egy dolog lett a későbbiekben, amit megtartottam gyerekkori terveimből. Gyakorta ütöttem olyasmibe az orrom mások védelmében, amire senki nem kért. Az lett azután a fizetsége, ami a közmondásban is szerepel.
Amikor Anyu visszament dolgozni a varrodába, a varrónőség kérdése is felmerült. Aztán, a beteljesületlen első szerelmem után, melyet egy nevetségesre sikeredett kombiné taposott a sárba; ezt sem tartottam követendő példának. Az nem jó foglalkozás, ha nevetnek azon, amit csinálsz. Azért érdekes dolog a vélemény változása, mert pár évtizedre rá, akkor vagyok a legboldogabb, ha nevetnek azon, amit csinálok.
Kilenc éves koromban már megint nem tudtam, mire is készüljek a felnőtté válás kapcsán.
A barátnőmmel az udvaron családost játszottunk. Felrajzoltuk a földre egy lakás alapterületét, berendeztük, azaz berajzoltuk annak rendje és módja szerint, bútorokkal. Abban soha nem tudtunk megegyezni, hol álljanak az ágyak. Ő oda szerette volna rajzolni, ahol náluk van a lakásban. Nekem a mienk jobban tetszett. Ebből olyan parázs vita kerekedett, hogy a végén egymás haját tépve birkóztunk a földön. Úgy kellett szétfeszegetni bennünket. Ezek alapján lehettem volna akár birkózó is, de akkor ez még fiú szakma volt.
Érdekes, azon soha nem vitatkoztunk, ki legyen a papa, és ki a mama. Ebben a családban én voltam a papa. A játék-béli papának csak annyi a feladata, hogy dolgozik, hazajön és kéri a vacsorát, utána lefekszik aludni. Néha kiabál egy kicsit, és eldugja a gyerek könyvét, néha zsörtölődik, hogy hol a pénz. Tetszett ez a feladat, szerettem a hatalmat. Férj akartam lenni. Függetlenül attól, hogy kedvemre való volt a férfi-szerep, a későbbiekben soha nem volt kérdéses, hogy nő vagyok. Talán ez volt az egyetlen biztos pont az életemben.
Ahogy egyre több szakmával megismerkedtem, úgy ment el egyre többtől a kedvem. Szerettem nagyon olvasni, a könyvet úgy kellett eldugni előlem, ha valami feladatom volt. Éppen Benedek Elek Aranyalmafáját olvastam. Istenem, de jó is volt a királylányoknak. Azoknak bármikor lehetett olvasni, nem kellett füvet tépni a nyulaknak. Menjen a nyúl legelni, ha enni akar. Legyek talán nyúl, ha ilyen jó dolga van? De a fű, mint táplálék, nem volt ínyemre, és eszembe jutott a vasárnapi nyúlbecsinált is. Fazékban végezni sem boldogító tudat. Kell találnom sürgősen valamit, mert folyton mindenki erre kíváncsi.
Még ma sem eldöntött ez a kérdés. Dolgozni ugyan mindig dolgoztam, van két tanult szakmám is, de azt ma sem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Ahhoz előbb fel kéne nőnöm, és még csak 54 éves vagyok.
Öt éves koromban feltették a kérdést, mi leszek, ha nagy leszek. Nehéz erre válaszolni, ha semmi foglalkozást nem ismersz. Otthon sok szó esett arról, hogy anyai nagyanyám ápolónő szeretett volna lenni, de csak arra méltatta a sors, hogy Rédey báró cselédlánya legyen. Nem volt könnyű munka, sokat mesélt erről Mama. Egyértelmű volt hát a válasz: Rédey báró leszek, és majd dirigálok a cselédlányoknak. Megéltem életem első kudarcát, azt felelték, két okból sem lehetek Rédey báró. Egyrészt, mert a bárók általában fiúk voltak, másrészt már nincsenek bárók. Sajnálkoztam nagyon.
Egyébként is; szociálisabb választ vártak tőlem. Cselédlányok sincsenek már, de ezt nem sajnáltam annyira. Akkor nekem már csak az ápolónő maradt, Mamuska megvalósítatlan álma. Ha vendég jött, nem is mulasztották el megkérdezni: mi leszel, Marikám? Mamuska, akinek álmaival együtt nevét is örököltem, büszkén nézett a vendégre, amikor kimondtam: ápolónő. Egyszer Mamuska sógora jött vendégségbe, húgának férje. Jenő bácsi csupa életerő, vidámság, humor volt, és nagyon szerette ugratni a butuska kislányokat. Az ápolónő szóra forgatni kezdte a szemeit.
- Ápolónőőőő? Szereted a vért talán?
- Nem tudom, még sohasem kóstoltam.
- Te lány, hát az ápolónők kötözik a véres sebeket, tisztába teszik a betegeket, lemossák a feneküket. Hát te ilyesmit szeretnél csinálni?
Kezdett aggasztani a dolog, ezt nekem nem mondta senki. Öcsike még a tóban úszkált valahol, nálunk senkit sem kellet tisztába tenni, legfeljebb Mamuskának kellett lemosni az én popsimat, esetleg a lábszáramat is; ha nem időben indultam el a mellékhelyiség felé. Most akkor mi legyen?
Amikor legközelebb megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, már okos válasz adtam: ápolónő, de a betegek popóját nem én mosom majd le, és a sebeket sem én kötözöm át, hanem egy másik ápolónő. Én majd dirigálok neki, mit hogyan csináljon. Ha már egyszer a cselédeknek nem dirigálhatok.
Amikor a gólya megtalálta Öcsikét a tóban, megismerkedtem a tisztába tevés fogalmával is. Megláttam a peluson azt a zöldessárga izét, amit le kell kapirgálni, azután kiöblíteni, végül kimosni, végleg elment a kedvem az ápolónőségtől. Anyunak sok volt egyszerre Öcsike etetése, és az én szövegem elviselése, ezért felmentő sereg érkezett. Jenő bácsi két hétre elragadott a családi körből, hogy Anyu lélegzethez jusson. Székesfehérváron két órát várni kellett a csatlakozásra. Jenő bácsi, hogy erőt gyűjtsön az elkövetkező következő két hétre, és talán, hogy némi tudásanyagra is szert tegyek; elvitt a Bazilikába. Teljesen le voltam nyűgözve. Ez ám a pompás ház! Gyönyörű, és milyen magas is!
- Ki lakik itt?- kérdeztem suttogva az áhítatos csendben.
- Ez az Isten háza.- felelte Jenő bácsi suttogva.
Remek, ez nekem nagyon tetszik, éppen jókor jöttünk ide, ez most megoldotta a kérdést, ami egy ideje foglalkoztatott.
- Azt hiszem, ápolónő helyett inkább isten leszek - mondtam súgva.
Jenő bácsi hányta magára a keresztet, és sürgősen kivezetett a Bazilikából. Azt mondta, hazáig meg se merjek szólalni. Szerintem félt, hogy elviszi az ördög, ha csak meg is hallgatja, amit mondok.
Este hallgatóztam, amikor Boriska nénivel erről az esetről beszélgettek. Boriska néni kuncogott, és azt mondta Jenő bácsinak:
- De hát ő csak egy gyermek, még iskolába se jár, hittant sem tanult. Nem is tudhatja, mit mondott….
Észre vették, hogy hallgatózom, ezért abbahagyták a beszélgetést. Minden esetre, biztos, ami biztos, Boriska néni a másik szobában aludt velem, hogy Jenő bácsit a kárhozattól megmentse.
A két hét végeztével Jenő bácsi hazaszállított. Boriska néni is velünk jött, régen látta már a testvérét, legalább kibeszélgetik magukat. Na hiszen, az a beszélgetés! Szamárságokról társalognak. Egyszer kihallgattam őket. Mamuska azt kérdezte Boriska nénitől:
- Sikerült kicsit visszafognod?
- Képzeld, kitaláltam a megoldást! Este beleültetem egy lavór hideg vízbe, azután ha lebeg neki a víz tetején, akkor lebukott. Máris kérheti a bocsánatot. De azt is megtettem, egyszer tintaceruzát faragtam bele a ...tudod, mibe. Azután, amikor használta és nedvességet kapott, csupa tintaceruza lett az egész – kuncogott Boriska néni – Este meg direkt villanyfénynél akartam, és csupa lila volt mindenhol…..
Ezt én is ismertem, néha megnyaltam a tintaceruza hegyét, ilyenkor lila lett a nyelvem. De mi lett ott csupa lila, amin ilyen jókat vigyorognak. Ezt meg kell fejtenem. Megyek és megkérdem Jenő bácsit, mert azt éreztem, hogy ez valahogy vele kapcsolatos. A parketta reccsenése azonban elárult, észrevettek. Le kellett mondanom az érdeklődésről, mert azt ígérték, parazsat tesznek a nyelvemre, ha csak egy szót is szólok. Hát ezt a locsogást nevezik ők beszélgetésnek.
Fehérváron ismét várni kellett, de most nem látogattuk meg a bazilikát.
Szüleimnek minden esetre figyelmébe ajánlották a hittan oktatását. Azon az őszön lettem elsős, éppen akkor szűnt meg a helyi iskolában a hittan oktatása. Azért mégsem ítéltettem pogányságra, mert apai nagyszüleim vallásosak voltak. Minden nyarat náluk töltöttem, ott ízelítőt kaptam a vallásból. Kaptam imakönyvet, minden este elalvás előtt imádkoztunk. A falusi gyerekeknek a vasárnap a misével kezdődött, a rokon gyerekek engem is vittek magukkal. Annyit mindenképpen megértettem, mi ijesztette meg Jenő bácsit.
Most hát megint megválaszolatlan volt a kérdés: Mi leszek, ha nagy leszek? Kicsit el is ment a kedvem attól, hogy legyek valami, mert bármit választottam, az vagy megszűnt, vagy férfiaknak való volt, vagy keresztet vetettek, ha meghallották.
Öcsike egy éves lett, én nyolc. Csintalan gyerek volt, de én imádtam. Sok rosszaságát titkoltam el, magyaráztam ki. Papa azt rám szokta mondani ilyenkor: na itt a fogadatlan prókátor. Hát az meg mi? Ezt a szót nem ismertem.
- A prókátor az ügyvéd, – mondta Papa – ő védi meg az embereket a bíróságon, ha valaki valami rosszat tesz.
- Kitől kell megvédeni őket?
-A bírótól. A bíró elítéli őket, az ügyvéd pedig megvédi.
Éppen a legjobbkor jött az új információ! Akkor tehát én legszívesebben bíró lennék (néztem, vet-e valaki keresztet), de ha ez fiúknak való, akkor fogadatlan prókátor leszek.
Ez az egy dolog lett a későbbiekben, amit megtartottam gyerekkori terveimből. Gyakorta ütöttem olyasmibe az orrom mások védelmében, amire senki nem kért. Az lett azután a fizetsége, ami a közmondásban is szerepel.
Amikor Anyu visszament dolgozni a varrodába, a varrónőség kérdése is felmerült. Aztán, a beteljesületlen első szerelmem után, melyet egy nevetségesre sikeredett kombiné taposott a sárba; ezt sem tartottam követendő példának. Az nem jó foglalkozás, ha nevetnek azon, amit csinálsz. Azért érdekes dolog a vélemény változása, mert pár évtizedre rá, akkor vagyok a legboldogabb, ha nevetnek azon, amit csinálok.
Kilenc éves koromban már megint nem tudtam, mire is készüljek a felnőtté válás kapcsán.
A barátnőmmel az udvaron családost játszottunk. Felrajzoltuk a földre egy lakás alapterületét, berendeztük, azaz berajzoltuk annak rendje és módja szerint, bútorokkal. Abban soha nem tudtunk megegyezni, hol álljanak az ágyak. Ő oda szerette volna rajzolni, ahol náluk van a lakásban. Nekem a mienk jobban tetszett. Ebből olyan parázs vita kerekedett, hogy a végén egymás haját tépve birkóztunk a földön. Úgy kellett szétfeszegetni bennünket. Ezek alapján lehettem volna akár birkózó is, de akkor ez még fiú szakma volt.
Érdekes, azon soha nem vitatkoztunk, ki legyen a papa, és ki a mama. Ebben a családban én voltam a papa. A játék-béli papának csak annyi a feladata, hogy dolgozik, hazajön és kéri a vacsorát, utána lefekszik aludni. Néha kiabál egy kicsit, és eldugja a gyerek könyvét, néha zsörtölődik, hogy hol a pénz. Tetszett ez a feladat, szerettem a hatalmat. Férj akartam lenni. Függetlenül attól, hogy kedvemre való volt a férfi-szerep, a későbbiekben soha nem volt kérdéses, hogy nő vagyok. Talán ez volt az egyetlen biztos pont az életemben.
Ahogy egyre több szakmával megismerkedtem, úgy ment el egyre többtől a kedvem. Szerettem nagyon olvasni, a könyvet úgy kellett eldugni előlem, ha valami feladatom volt. Éppen Benedek Elek Aranyalmafáját olvastam. Istenem, de jó is volt a királylányoknak. Azoknak bármikor lehetett olvasni, nem kellett füvet tépni a nyulaknak. Menjen a nyúl legelni, ha enni akar. Legyek talán nyúl, ha ilyen jó dolga van? De a fű, mint táplálék, nem volt ínyemre, és eszembe jutott a vasárnapi nyúlbecsinált is. Fazékban végezni sem boldogító tudat. Kell találnom sürgősen valamit, mert folyton mindenki erre kíváncsi.
Még ma sem eldöntött ez a kérdés. Dolgozni ugyan mindig dolgoztam, van két tanult szakmám is, de azt ma sem tudom, mi leszek, ha nagy leszek. Ahhoz előbb fel kéne nőnöm, és még csak 54 éves vagyok.
T
Táltos
Vendég
Szia Rinka!
De jó, hogy vagy!
Derűt viszel a hétköznapokba. Szívesen olvaslak, ha egy nap nem írsz, már alig várom a következőt.
Főboszikám! Gratula!
De jó, hogy vagy!
Derűt viszel a hétköznapokba. Szívesen olvaslak, ha egy nap nem írsz, már alig várom a következőt.
Főboszikám! Gratula!
Szia Rinka!
De jó, hogy vagy!
Derűt viszel a hétköznapokba. Szívesen olvaslak, ha egy nap nem írsz, már alig várom a következőt.
Főboszikám! Gratula!
Köszönöm. Szeretném megérni, hogy elvonási tünetek jelentkezzenek a hiányomtól.
Az ezerkettedik éjszaka
Holt fáradtan ébredt. Kezeiben, lábaiban ólmos bénultságot érzett. Ült az ágy szélén, úgy érezte, képtelen felkelni. Mi történt velem? - gondolta és végignézett magán. Szemeit dörzsölgette:
- Ez nem lehet igaz! Egész biztosan álmodom – és nagyot csípett a karjába. A csípés fájt.
A kintről beszűrődő halvány fénynél még egyszer megnézte magát, majd a környezetét is. Buggyos nadrágban, elöl felhasított ingecskében ült egy alacsony, boltozatos, aranykárpitos, fehér csipkefüggönyös, hatalmas ágyon. Az arab nők hagyományos öltözékét, a pajdzsámát viselte.
- Se here’se zádé, készen vagy a mesélésre?- hallott egy számára ismeretlen hangot. A kérdéssel egy időben belépett a terembe egy idegen herceg.
- Mi történt velem, hol vagyok? – fordult kétségbeesetten a belépőhöz.
- Hol lennél? Ott, ahol lenned kell, az én palotámban. Oh, Seherezádé reinkarnációja, ne tégy úgy, mint ha nem te magad kívánkoztál volna ide. Azt mondtad nem is oly rég, különb meséket mondanál Seherezádénál. Hát most itt vagyok, és hallgatom. De figyelmeztetlek, érdekes legyen a mese, mert ha nem, hajnalban porba hullik a fejed, Se here’se zádé!
- Legalább már legalább azt tudom, ki vagyok- gondolta Se here’ se zádé. – össze kell kapnom magam, az egészen biztos.
Hangosan azonban csak annyit mondott:
- Hercegem, te elfogult vagy, te minden áron a halálomat akarod. Azt kívánom hát, más is hallgassa a mesémet. Ha ők is unalmasnak találják, ám legyen, a fejemet veheted. Hívj hát vendégeket!
A herceg biccentett:
- Rendben, de ne legyen több kívánság! Ha megérkeztek, kezdheted a mesét.
Se here’se zádé az ablakhoz sétált. Nézte a csillagfényes éjszakát, és próbálta összeszedni a gondolatait. Máskor könnyen folyt ajkáról a szó, de most mintha megbénult volna a nyelve. A herceg hangja térítette magához:
- Se here’se zádé, meddig váratsz még minket? Gyere, dőlj ide a selyempárnákra, és kezdd tüstént!
Nincs mit tenni, kezdeni kell. Maga is érezte, hogy hangja nélkülözi a mese könnyed stílusát, hangszínét. Inkább egy diplomadolgozat felolvasására emlékeztetett:
- Adva van két testvér. Az egyik gazdag, a másik szegény. Az ostobát Ali babának hívják…..
- Elég, elég!- szakította félbe ásítva a herceg, - ezt már ismerjük. Csak nem gondoltad, hogy becsaphatsz bennünket holmi elcsépelt történettel?
Se here’se zádé kétségbeesetten nézett a hallgatóságra, hátha valaki a segítségére siet.
- Ennél még az anyukám is különbeket mesél - mondta Puszedliufo, a tenyerébe ásítva.
- Nézzünk akkor mást. Talán Szindbád utazásai? Amikor Szidbád…..
- Bele se kezdj, a könyökömön jön ki!- mondta a herceg.
- Béka szép- mondta a hallgatóságból Csöcsike, aki segíteni szeretett volna egy ötlettel.
- Volt egyszer egy elvarázsolt béka, akit a királylány…- ragadta meg az ötletet Se here’se zádé, de a herceg nem hagyta tovább folytatni:
- Hahaha! És még te mondtad, hogy bármikor túlszárnyalod Seherezádét, aki ezeregy éjszakán át mesélt! Te még egy éjszakán át sem vagy képes mesélni úgy, hogy szórakoztató is légy. Ez a mese egyébként nem is tartozok az ezeregy éjszaka meséi közé, igazán tudhatnád!
- Pedig én még jegyet is váltottam, három angyalkával fizettem ezért a csak alvásra jó éjszakáért – szólalt meg Oma.
Se here’se zádé most már teljesen elkeseredett. Már látta magát, ahogy hajnalban a hóhér lecsapja a fejét, majd felmutatja a nézőközönségnek. A kép annyira valóságos volt, hogy megrázkódott. Akkor váratlan segítséget kapott:
- Főboszikám, szedd már össze magad! Ha reggel lefejeznek, ki fog bennünket szórakoztatni, megnevettetni? – mondta Táltos.
- Te okos vagy, biztosan ki tudsz találni valamit –szólalt meg Hontalan is.
Valahonnan ismerősnek tűntek mindazok a mondatok, amit a hallgatóság mondott, olyan volt az egész, mint valami üzenet. Se here’se zádé végre megértette.
- Élt egyszer egy költő-pap, vagy pap-költő, ha így jobban tetszik- kezdett Se here’se zádé új történetbe.- Alberthnek hívták. Jól forgatta a szót, tudott kedves lenni mindenkihez. Az emberek hamar megbarátkoztak vele, mert volt humora is, értette a viccet. Fő erőssége azonban bűvös szavaiban rejlett. Úgy tudott prédikálni, hogy mindig tele volt a templom hívekkel. Szerette a zenét, a táncot, szép verseket írt érzésekről, szerelemről; a nők ezért találták meg vele hamar a közös hangot. Ne gondoljatok semmi rosszra, pici évődésről volt szó csupán, ez pedig megengedett játék, nem volt összeegyeztethetetlen a pap-költő hivatásával sem. Egy ködös decemberi estén Alberth új játékot talált ki: ibolyát szedni hívta a körülötte gyülekező tekintélyes hölgykoszorút. A cél érdekében kedves versike is született:
Légy szerény, mint az ibolya
Melynek sötétben is érződik illata.
A hölgyek persze vették a lapot, ki ne szeretne ibolyát szedni. Voltak ugyan aggályok, decemberben elég ritka a nyíló ibolya. Rinka úgy képzelte, kisszéket visz, onnan nézi, amíg Alberth az ibolyát keresi. Hiába, ő lusta. Hontalan aggódott, hogy meg fog fázni, de Rinka megígérte, hogy jól fel fog öltözni. Alberth sem így képzelte az ibolyaszedést. Ő egy kazalnyi ibolyát szeretett volna szedni, egyenként illesztve minden szálat már egyébként is tekintélyes csokrába. Kinszi, aki szintén a meghívottak között volt, kicsit elmaradt a többiektől. Molly felhívta Alberth figyelmét, itt a rengeteg ibolya körülötte, miért kell ezért az erdőbe menni. Hát ezt nem tudhatjuk biztosan. Lehet, hogy Albert a romantikát szerette, lehet, hogy a vadvirágot, de az is lehet, hogy a veszély tudatát; ami ott leselkedett az erdő fái között. Az erdőt vérszomjas farkas uralta, öreg szürkemedve felügyelte. Akik az ő erdejükben mertek ibolyát gyűjteni, mindahányan vacsoraként végezték, csak a leszopogatott csontjaikat találták meg az arra járó vadászok.
Pedig az ibolyára nagy szükség volt. Ebből tervezték a kis templom felújítását. Hogy miképpen? Az ibolya Albert vacsorája lett volna, amit majd Rinka több hetes gyónását hallgatva elfogyaszt. Minden este egy-egy csokor ibolyát. Ezután ő lett volna a „Pap, aki ibolyát lehel”. Köztudott szerénységében már látta is magát, ahogy a hívek gyülekeznek majd áldást osztó keze alatt, és ömlik a sok adomány az ibolyaillatot lehelő papnak. Rinka, a kis anyagias rögtön vállalkozott is az adományok begyűjtésére. Nem tudom, mennyire ismeritek őt, de ha a kezeire bíznátok a sok pénzt, rögtön elköltené az egészet. Még nem gyártottak annyi pénzt, ami azonnal el ne tudott volna költeni.
A fő aggály mégis az időpont volt, ki látott már decemberben ibolyát? De Alberth azt mondta, tavaszig csak találnak majd elegendő mennyiséget. Akkor jött egy másik probléma: a munkahely. Most vagy dolgozunk, vagy ibolyát szedünk, a kettő együtt nem elképzelhető. Szabadság? Akkor el kell halasztani januárig az ibolya keresését.
Mivel Rinka másnap délelőttös volt, korán kell kelnie, (már említettem, ő egyébként is lusta) ezért a töprengést másnapra hagyta, fogta a kispárnáját, és elhelyezkedett az ágyikójában….
Amikor Se here’se zádé itt tartott a történetében, hirtelen úgy érezte, valami egészen fülsértő hang hatol egészen az agyvelejéig. De hiába szorította kezét a fülére, a hang csak csörömpölt, kolompolt tovább. Egészen elveszítette a mese fonalát….Brrrrr, krrrrrr, brrrr. Borzasztó!
Végül ösztönös mozdulattal az ágy fejéhez nyúlt, és elnyomta az ébresztőórát.
Holt fáradtan ébredt. Kezeiben, lábaiban ólmos bénultságot érzett. Ült az ágy szélén, úgy érezte, képtelen felkelni. Mi történt velem? - gondolta és végignézett magán. Szemeit dörzsölgette:
- Ez nem lehet igaz! Egész biztosan álmodom – és nagyot csípett a karjába. A csípés fájt.
A kintről beszűrődő halvány fénynél még egyszer megnézte magát, majd a környezetét is. Buggyos nadrágban, elöl felhasított ingecskében ült egy alacsony, boltozatos, aranykárpitos, fehér csipkefüggönyös, hatalmas ágyon. Az arab nők hagyományos öltözékét, a pajdzsámát viselte.
- Se here’se zádé, készen vagy a mesélésre?- hallott egy számára ismeretlen hangot. A kérdéssel egy időben belépett a terembe egy idegen herceg.
- Mi történt velem, hol vagyok? – fordult kétségbeesetten a belépőhöz.
- Hol lennél? Ott, ahol lenned kell, az én palotámban. Oh, Seherezádé reinkarnációja, ne tégy úgy, mint ha nem te magad kívánkoztál volna ide. Azt mondtad nem is oly rég, különb meséket mondanál Seherezádénál. Hát most itt vagyok, és hallgatom. De figyelmeztetlek, érdekes legyen a mese, mert ha nem, hajnalban porba hullik a fejed, Se here’se zádé!
- Legalább már legalább azt tudom, ki vagyok- gondolta Se here’ se zádé. – össze kell kapnom magam, az egészen biztos.
Hangosan azonban csak annyit mondott:
- Hercegem, te elfogult vagy, te minden áron a halálomat akarod. Azt kívánom hát, más is hallgassa a mesémet. Ha ők is unalmasnak találják, ám legyen, a fejemet veheted. Hívj hát vendégeket!
A herceg biccentett:
- Rendben, de ne legyen több kívánság! Ha megérkeztek, kezdheted a mesét.
Se here’se zádé az ablakhoz sétált. Nézte a csillagfényes éjszakát, és próbálta összeszedni a gondolatait. Máskor könnyen folyt ajkáról a szó, de most mintha megbénult volna a nyelve. A herceg hangja térítette magához:
- Se here’se zádé, meddig váratsz még minket? Gyere, dőlj ide a selyempárnákra, és kezdd tüstént!
Nincs mit tenni, kezdeni kell. Maga is érezte, hogy hangja nélkülözi a mese könnyed stílusát, hangszínét. Inkább egy diplomadolgozat felolvasására emlékeztetett:
- Adva van két testvér. Az egyik gazdag, a másik szegény. Az ostobát Ali babának hívják…..
- Elég, elég!- szakította félbe ásítva a herceg, - ezt már ismerjük. Csak nem gondoltad, hogy becsaphatsz bennünket holmi elcsépelt történettel?
Se here’se zádé kétségbeesetten nézett a hallgatóságra, hátha valaki a segítségére siet.
- Ennél még az anyukám is különbeket mesél - mondta Puszedliufo, a tenyerébe ásítva.
- Nézzünk akkor mást. Talán Szindbád utazásai? Amikor Szidbád…..
- Bele se kezdj, a könyökömön jön ki!- mondta a herceg.
- Béka szép- mondta a hallgatóságból Csöcsike, aki segíteni szeretett volna egy ötlettel.
- Volt egyszer egy elvarázsolt béka, akit a királylány…- ragadta meg az ötletet Se here’se zádé, de a herceg nem hagyta tovább folytatni:
- Hahaha! És még te mondtad, hogy bármikor túlszárnyalod Seherezádét, aki ezeregy éjszakán át mesélt! Te még egy éjszakán át sem vagy képes mesélni úgy, hogy szórakoztató is légy. Ez a mese egyébként nem is tartozok az ezeregy éjszaka meséi közé, igazán tudhatnád!
- Pedig én még jegyet is váltottam, három angyalkával fizettem ezért a csak alvásra jó éjszakáért – szólalt meg Oma.
Se here’se zádé most már teljesen elkeseredett. Már látta magát, ahogy hajnalban a hóhér lecsapja a fejét, majd felmutatja a nézőközönségnek. A kép annyira valóságos volt, hogy megrázkódott. Akkor váratlan segítséget kapott:
- Főboszikám, szedd már össze magad! Ha reggel lefejeznek, ki fog bennünket szórakoztatni, megnevettetni? – mondta Táltos.
- Te okos vagy, biztosan ki tudsz találni valamit –szólalt meg Hontalan is.
Valahonnan ismerősnek tűntek mindazok a mondatok, amit a hallgatóság mondott, olyan volt az egész, mint valami üzenet. Se here’se zádé végre megértette.
- Élt egyszer egy költő-pap, vagy pap-költő, ha így jobban tetszik- kezdett Se here’se zádé új történetbe.- Alberthnek hívták. Jól forgatta a szót, tudott kedves lenni mindenkihez. Az emberek hamar megbarátkoztak vele, mert volt humora is, értette a viccet. Fő erőssége azonban bűvös szavaiban rejlett. Úgy tudott prédikálni, hogy mindig tele volt a templom hívekkel. Szerette a zenét, a táncot, szép verseket írt érzésekről, szerelemről; a nők ezért találták meg vele hamar a közös hangot. Ne gondoljatok semmi rosszra, pici évődésről volt szó csupán, ez pedig megengedett játék, nem volt összeegyeztethetetlen a pap-költő hivatásával sem. Egy ködös decemberi estén Alberth új játékot talált ki: ibolyát szedni hívta a körülötte gyülekező tekintélyes hölgykoszorút. A cél érdekében kedves versike is született:
Légy szerény, mint az ibolya
Melynek sötétben is érződik illata.
A hölgyek persze vették a lapot, ki ne szeretne ibolyát szedni. Voltak ugyan aggályok, decemberben elég ritka a nyíló ibolya. Rinka úgy képzelte, kisszéket visz, onnan nézi, amíg Alberth az ibolyát keresi. Hiába, ő lusta. Hontalan aggódott, hogy meg fog fázni, de Rinka megígérte, hogy jól fel fog öltözni. Alberth sem így képzelte az ibolyaszedést. Ő egy kazalnyi ibolyát szeretett volna szedni, egyenként illesztve minden szálat már egyébként is tekintélyes csokrába. Kinszi, aki szintén a meghívottak között volt, kicsit elmaradt a többiektől. Molly felhívta Alberth figyelmét, itt a rengeteg ibolya körülötte, miért kell ezért az erdőbe menni. Hát ezt nem tudhatjuk biztosan. Lehet, hogy Albert a romantikát szerette, lehet, hogy a vadvirágot, de az is lehet, hogy a veszély tudatát; ami ott leselkedett az erdő fái között. Az erdőt vérszomjas farkas uralta, öreg szürkemedve felügyelte. Akik az ő erdejükben mertek ibolyát gyűjteni, mindahányan vacsoraként végezték, csak a leszopogatott csontjaikat találták meg az arra járó vadászok.
Pedig az ibolyára nagy szükség volt. Ebből tervezték a kis templom felújítását. Hogy miképpen? Az ibolya Albert vacsorája lett volna, amit majd Rinka több hetes gyónását hallgatva elfogyaszt. Minden este egy-egy csokor ibolyát. Ezután ő lett volna a „Pap, aki ibolyát lehel”. Köztudott szerénységében már látta is magát, ahogy a hívek gyülekeznek majd áldást osztó keze alatt, és ömlik a sok adomány az ibolyaillatot lehelő papnak. Rinka, a kis anyagias rögtön vállalkozott is az adományok begyűjtésére. Nem tudom, mennyire ismeritek őt, de ha a kezeire bíznátok a sok pénzt, rögtön elköltené az egészet. Még nem gyártottak annyi pénzt, ami azonnal el ne tudott volna költeni.
A fő aggály mégis az időpont volt, ki látott már decemberben ibolyát? De Alberth azt mondta, tavaszig csak találnak majd elegendő mennyiséget. Akkor jött egy másik probléma: a munkahely. Most vagy dolgozunk, vagy ibolyát szedünk, a kettő együtt nem elképzelhető. Szabadság? Akkor el kell halasztani januárig az ibolya keresését.
Mivel Rinka másnap délelőttös volt, korán kell kelnie, (már említettem, ő egyébként is lusta) ezért a töprengést másnapra hagyta, fogta a kispárnáját, és elhelyezkedett az ágyikójában….
Amikor Se here’se zádé itt tartott a történetében, hirtelen úgy érezte, valami egészen fülsértő hang hatol egészen az agyvelejéig. De hiába szorította kezét a fülére, a hang csak csörömpölt, kolompolt tovább. Egészen elveszítette a mese fonalát….Brrrrr, krrrrrr, brrrr. Borzasztó!
Végül ösztönös mozdulattal az ágy fejéhez nyúlt, és elnyomta az ébresztőórát.
Hasonló témák
