Jáj
Hehe
Ez is egy érdekes kis történet volt
A szereplők...hát, fantasztikus
Gratulálok Rinak!
HeheEz is egy érdekes kis történet volt
A szereplők...hát, fantasztikus
Gratulálok Rinak!
Rinka sajátos humora
- Téma inditó Rinka
- Kezdés dátuma
A szobatisztaság kérdése.
Az illemtan könyvek biztosan kihagyják a fejezeteik közül ezt a kérdést, pedig ez is hozzátartozik az illendő viselkedéshez. Anyu szerint én korán megtanultam, talán túl korán is, az ezzel kapcsolatos viselkedési normákat. Magamtól kértem a bimbit (így hívtam az erre szolgáló alkalmatosságot). Nem kellett az orr-beleveréses módszert alkalmazni, mint teszik ezt gyakran némely gazdik kis kedvencükkel.
Ennek a túl koránnak lett később következménye. Anyu megbízott bennem, mert mindig szóltam, ezért a pelus elmaradt. Gyakorta mentünk sétálni, kirándulni, néha moziba. Imádtam ezeket a közös programokat, ezért mindig engem kellett utoljára felöltöztetni, mert azonnal indulni is akartam. Épp csak megtanultam járni, félúton már vinni kellett, mert nem győztem a szüleim nyomában haladni. Egy kis albérletben laktunk akkor, a szőlőhegyen, egyetlen csepp szobácskában. Szüleim puccba vágták magukat, majd én következtem.
-Marika, nem kell a bimbike?
-Nem.- kurta volt a válasz, inkább induljunk már, mire várunk.
-De egészem biztosan?
-Mondom, hogy nem! – és még a lábammal is toppantottam hozzá.
Talán arra gondoltam, ugyan miért húzzák az időt, menjünk már. Anyu akkor felöltöztetett cseppnyi kis csipkefodros bugyimba, szép fehér ruhába, és végre indultunk. Éppen zárta be az ajtónkat, amikor valami csurgó nesz ütötte meg a fülét. Nem kellett töprengenie a zaj okán, azonnal engem kerestek szemei. Álltam terpeszben, az én szemeim is az alattam gyülekező tócsát nézték. Nahát, milyen érdekes rajzolatot ad a szabálytalanul elcsordogáló nedvesség a talajon. Anyu nem annyira érdeklődéssel nézte; mint inkább először hitetlenkedéssel, később szemrehányással, legvégül már haraggal. Minden kirándulásunkkor megismétlődött a jelenet.
A szomszédokból ömlött a jó tanács. Verjék ki a popsimat, büntetésül ne vigyenek el ilyenkor sehova, még az is felmerült, hogy mások előtt szégyenítsenek meg emiatt. Anyu meg is próbálta mindegyik variációt, de hiába. Én voltam a kitartóbb. Akkor Anyu kapott egy jó ötletet. Az otthoni ruhámban állítsanak az ajtó elé, hogy mindjárt indulunk. Akkor ők öltözzenek fel, én addig kedvemre összepisilhetem magam. Ezután jöhet az ünneplő ruhácska, most próbáljak meg galibát okozni, ha tudok. Anyu egészen felvillanyozódott az ötlettől.
-Marika, megyünk sétálni, nem kell a bimbike?
-De kell – feleltem.
Anyu megérezte, hogy valahogy mégsem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő tervezte.
Ha kell, hát kell, így is jó lesz. Dolgom végeztével az otthoni ruhámban kiállítottak az ajtó elé, felöltöztek, majd engem is visszavittek átöltözni. Most nem kérdezett már semmit Anyu, hiszen már túl vagyok a kérdéses ügyön.
Kézen fogtak, Anyu megforgatta a kulcsot a zárban…..ez nem lehetséges. Kérdőn nézett Apámra, de az csak a fejét rázta, nem tőle jön a hang. Félve rám pillantott. Gyanúja beigazolódott. A lábam szárára barnás csíkok rajzolódtak, a szép fehér ruhácskán is nyomot hagyott a tevékenységem. Ez rosszabb volt, mint a kis sárga folyam, mert szerfelett illatozott is. A séta kicsit eltolódott; fürdés, mosás következett, némi dorgálás is volt persze.
A legnagyobb hibám, ami a mai napig is megmaradt, hogy ha valamibe belefeledkezem, teljes szívvel és lélekkel csinálom, nem hagyom abba sem étel, de még egy cigi kedvéért sem; amíg be nem fejeztem. A könyvekkel is így vagyok, először elolvasom gyorsan, kicsit felületesen; amikor nagyjából már ismerem a tartalmát, akkor mélyedek bele alaposan. Nem tudok várni semmire, semmit nem szeretek félbehagyni. Ez okozta párszor a vesztemet.
A következő már egy valós emlék, nem úgy mesélték el később. Négy éves lehettem. Mamuska almakompótot főzött. Én a két térde között álltam, és etetett. Apu ingerkedni akart velem, ezért ő is tartotta a száját Mamuskának, hogy ő is kér. Mamuska játszott a kanállal, kinek is adja, végén persze mindig én kaptam. Már csak pár kanálnyi volt vissza. Mamuska úgy érezte hirtelen, mintha kicsit a lábára löttyent volna a langyos kompótból. Lenézett. Ami a lábára folyt, annak semmi köze nem volt az almakompóthoz, annál inkább hozzám. Nem tudta eldönteni, előbb ő fürödjön-e, vagy engem fürösszön a sűrű ragacsból.
Arra gondoltam, ha elmegyek a fürdőszobába, esetleg Mamuska mégis Apunak adja azt a pár kanálnyit, és a játék is véget ér. Próbálom még visszatartani egy kicsit. Azt még nem tudtam, van visszatarthatatlan formátumú is.
A másik, amit nem szívesen szakítottam meg, az alvás volt. Olyan mélyen tudtam aludni, nem is egyszer úgy kellett felrázni. Később sem létezett olyan óra, aminek én hallottam volna a csengését. Iskolás koromban a két csörgőórát egy evőeszközökkel teli tepsiben állították az ágyam mellé, hátha meghallom. Na, ettől nem kellett félni. Kicsiként mindig viribelő fajta voltam, a víz el nem maradhatott lefekvés előtt. Anyu aggódott, mert tudta, milyen mélyen alszom. Inkább Mamuskának és Papának kellett volna aggódnia, akivel öt éves korom táján megosztottuk a kisszobában a két összetolt ágyat. Életemben nem csónakáztam annyit, mint abban az időben. Hajnali álmom volt, hogy ülünk egy csónakban, nekem „ki kellene menni”
Mamuska azt mondja, itt lehet nyugodtan, majd kifolyik a csónak alján. Az ő rendszeres hajnali álma pedig az volt, hogy némi meleg víz nyaldossa az oldalát. Amint felébredt, érezte a valóságban is, bár akkor már kicsit hűtötte inkább a vizes hálóing. Egyszer meg is jegyezte kissé kesernyésen, talán próbáljam azt álmodni, hogy ő azt mondja nekem: te leány, ha megint oldalba….. öreganyádat, hát én nyakon váglak. Mintha azt álmodhatnánk, amit szeretnénk.
Iskolakezdés előtti nyáron szüleim befizettek nekem két hét üdülést egy vállalati gyereküdülőbe a Balaton partján. Nem voltam még sehol egyedül, családtagok nélkül. Nem is voltam igazán boldog az üdülés hallatára, nehezen barátkozó, visszahúzódó voltam a gyerekekkel. Nem csoda, hát mindig felnőttek között voltam. Anyu ragaszkodott inkább, hogy menjek kicsit barátkozni.
Az első pár nap szinte senkihez nem szóltam, ők sem hozzám. Morcos voltam, és undok. Első éjszaka csónakáztam egyet, ami a reggeli ágyazásnál rögtön lelepleződött. Ezután már szóltak ugyan hozzám, de akkor már inkább a csendet választottam volna. Válogathattam a csúfnevekben. Leginkább a „hugika” szó középen „y”-nal kibővített változatát fájlaltam.
Egyik este végre megtört a jég. A gyerekek rosszalkodtak, a szobafelügyelőnek kinevezett, nyolcadikos nagylány papucsát rugdosták a szobában. Valahogy elém került, én is belerúgtam egy picit. Ezzel megtört a jég, most már én is a csapatba tartozom. A játékot sem szívesen hagytam félbe, ha már végre engem is észrevettek, ezért nem figyeltem a figyelmeztető morgásra a beleim felől. Közben bejött Éva, én éppen akkor rúgtam az ágy alá a papucsát.
- Na, akkor mássz is be érte, ha berúgtad, különben szólok Eta néninek!
-Mindjárt, de most mennem kell a ….
-Na ne viccelj! Elő a papucsot, utána oda mégy, ahova akarsz.
Bemásztam az ágy alá. Tolattam kifelé a papuccsal, a hátsóm beleütközött az alacsony vaságy szélébe. Abban a pillanatban el is felejtettem, mit szorongatok. Kár volt.
Megjelent Eta néni, aki szemrevételezte szellemi termékemet, rögtön elirányított a mosdóba mosni és mosakodni. Üveges ajtó volt a mosdón. Az összes gyerek ott szorongott, nézte a ténykedésemet. Közben buzdítottak, csak szép tisztára. A gyerekek hihetetlen kegyetlenek tudnak lenni egymáshoz, ha nem kedvelik a másikat. Azt, hogy én magam tehetnék a legtöbbet a többiek szeretetének elnyerése érdekében, még meg kellett tanulnom. Másnap reggel inkább sorban álltak a mosdóknál, de senki nem akart ott mosakodni, ahol én előző este mostam. Az első hét végén a szüleim lejöttek meglátogatni. Haza kellett vinniük, mert semmi pénzért nem maradtam tovább. Pedig akkorra már megbékéltem a gyerekekkel is, azok is velem. Azért jó lecke volt számomra az egy hét.
A szobatisztaság mellett megtanultam azt is, kapcsolat csak akkor jön létre két vagy több ember között, ha mindegyik nyit a másik felé. Aki a sült galambot várja, az csalódni fog.
Az illemtan könyvek biztosan kihagyják a fejezeteik közül ezt a kérdést, pedig ez is hozzátartozik az illendő viselkedéshez. Anyu szerint én korán megtanultam, talán túl korán is, az ezzel kapcsolatos viselkedési normákat. Magamtól kértem a bimbit (így hívtam az erre szolgáló alkalmatosságot). Nem kellett az orr-beleveréses módszert alkalmazni, mint teszik ezt gyakran némely gazdik kis kedvencükkel.
Ennek a túl koránnak lett később következménye. Anyu megbízott bennem, mert mindig szóltam, ezért a pelus elmaradt. Gyakorta mentünk sétálni, kirándulni, néha moziba. Imádtam ezeket a közös programokat, ezért mindig engem kellett utoljára felöltöztetni, mert azonnal indulni is akartam. Épp csak megtanultam járni, félúton már vinni kellett, mert nem győztem a szüleim nyomában haladni. Egy kis albérletben laktunk akkor, a szőlőhegyen, egyetlen csepp szobácskában. Szüleim puccba vágták magukat, majd én következtem.
-Marika, nem kell a bimbike?
-Nem.- kurta volt a válasz, inkább induljunk már, mire várunk.
-De egészem biztosan?
-Mondom, hogy nem! – és még a lábammal is toppantottam hozzá.
Talán arra gondoltam, ugyan miért húzzák az időt, menjünk már. Anyu akkor felöltöztetett cseppnyi kis csipkefodros bugyimba, szép fehér ruhába, és végre indultunk. Éppen zárta be az ajtónkat, amikor valami csurgó nesz ütötte meg a fülét. Nem kellett töprengenie a zaj okán, azonnal engem kerestek szemei. Álltam terpeszben, az én szemeim is az alattam gyülekező tócsát nézték. Nahát, milyen érdekes rajzolatot ad a szabálytalanul elcsordogáló nedvesség a talajon. Anyu nem annyira érdeklődéssel nézte; mint inkább először hitetlenkedéssel, később szemrehányással, legvégül már haraggal. Minden kirándulásunkkor megismétlődött a jelenet.
A szomszédokból ömlött a jó tanács. Verjék ki a popsimat, büntetésül ne vigyenek el ilyenkor sehova, még az is felmerült, hogy mások előtt szégyenítsenek meg emiatt. Anyu meg is próbálta mindegyik variációt, de hiába. Én voltam a kitartóbb. Akkor Anyu kapott egy jó ötletet. Az otthoni ruhámban állítsanak az ajtó elé, hogy mindjárt indulunk. Akkor ők öltözzenek fel, én addig kedvemre összepisilhetem magam. Ezután jöhet az ünneplő ruhácska, most próbáljak meg galibát okozni, ha tudok. Anyu egészen felvillanyozódott az ötlettől.
-Marika, megyünk sétálni, nem kell a bimbike?
-De kell – feleltem.
Anyu megérezte, hogy valahogy mégsem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő tervezte.
Ha kell, hát kell, így is jó lesz. Dolgom végeztével az otthoni ruhámban kiállítottak az ajtó elé, felöltöztek, majd engem is visszavittek átöltözni. Most nem kérdezett már semmit Anyu, hiszen már túl vagyok a kérdéses ügyön.
Kézen fogtak, Anyu megforgatta a kulcsot a zárban…..ez nem lehetséges. Kérdőn nézett Apámra, de az csak a fejét rázta, nem tőle jön a hang. Félve rám pillantott. Gyanúja beigazolódott. A lábam szárára barnás csíkok rajzolódtak, a szép fehér ruhácskán is nyomot hagyott a tevékenységem. Ez rosszabb volt, mint a kis sárga folyam, mert szerfelett illatozott is. A séta kicsit eltolódott; fürdés, mosás következett, némi dorgálás is volt persze.
A legnagyobb hibám, ami a mai napig is megmaradt, hogy ha valamibe belefeledkezem, teljes szívvel és lélekkel csinálom, nem hagyom abba sem étel, de még egy cigi kedvéért sem; amíg be nem fejeztem. A könyvekkel is így vagyok, először elolvasom gyorsan, kicsit felületesen; amikor nagyjából már ismerem a tartalmát, akkor mélyedek bele alaposan. Nem tudok várni semmire, semmit nem szeretek félbehagyni. Ez okozta párszor a vesztemet.
A következő már egy valós emlék, nem úgy mesélték el később. Négy éves lehettem. Mamuska almakompótot főzött. Én a két térde között álltam, és etetett. Apu ingerkedni akart velem, ezért ő is tartotta a száját Mamuskának, hogy ő is kér. Mamuska játszott a kanállal, kinek is adja, végén persze mindig én kaptam. Már csak pár kanálnyi volt vissza. Mamuska úgy érezte hirtelen, mintha kicsit a lábára löttyent volna a langyos kompótból. Lenézett. Ami a lábára folyt, annak semmi köze nem volt az almakompóthoz, annál inkább hozzám. Nem tudta eldönteni, előbb ő fürödjön-e, vagy engem fürösszön a sűrű ragacsból.
Arra gondoltam, ha elmegyek a fürdőszobába, esetleg Mamuska mégis Apunak adja azt a pár kanálnyit, és a játék is véget ér. Próbálom még visszatartani egy kicsit. Azt még nem tudtam, van visszatarthatatlan formátumú is.
A másik, amit nem szívesen szakítottam meg, az alvás volt. Olyan mélyen tudtam aludni, nem is egyszer úgy kellett felrázni. Később sem létezett olyan óra, aminek én hallottam volna a csengését. Iskolás koromban a két csörgőórát egy evőeszközökkel teli tepsiben állították az ágyam mellé, hátha meghallom. Na, ettől nem kellett félni. Kicsiként mindig viribelő fajta voltam, a víz el nem maradhatott lefekvés előtt. Anyu aggódott, mert tudta, milyen mélyen alszom. Inkább Mamuskának és Papának kellett volna aggódnia, akivel öt éves korom táján megosztottuk a kisszobában a két összetolt ágyat. Életemben nem csónakáztam annyit, mint abban az időben. Hajnali álmom volt, hogy ülünk egy csónakban, nekem „ki kellene menni”
Mamuska azt mondja, itt lehet nyugodtan, majd kifolyik a csónak alján. Az ő rendszeres hajnali álma pedig az volt, hogy némi meleg víz nyaldossa az oldalát. Amint felébredt, érezte a valóságban is, bár akkor már kicsit hűtötte inkább a vizes hálóing. Egyszer meg is jegyezte kissé kesernyésen, talán próbáljam azt álmodni, hogy ő azt mondja nekem: te leány, ha megint oldalba….. öreganyádat, hát én nyakon váglak. Mintha azt álmodhatnánk, amit szeretnénk.
Iskolakezdés előtti nyáron szüleim befizettek nekem két hét üdülést egy vállalati gyereküdülőbe a Balaton partján. Nem voltam még sehol egyedül, családtagok nélkül. Nem is voltam igazán boldog az üdülés hallatára, nehezen barátkozó, visszahúzódó voltam a gyerekekkel. Nem csoda, hát mindig felnőttek között voltam. Anyu ragaszkodott inkább, hogy menjek kicsit barátkozni.
Az első pár nap szinte senkihez nem szóltam, ők sem hozzám. Morcos voltam, és undok. Első éjszaka csónakáztam egyet, ami a reggeli ágyazásnál rögtön lelepleződött. Ezután már szóltak ugyan hozzám, de akkor már inkább a csendet választottam volna. Válogathattam a csúfnevekben. Leginkább a „hugika” szó középen „y”-nal kibővített változatát fájlaltam.
Egyik este végre megtört a jég. A gyerekek rosszalkodtak, a szobafelügyelőnek kinevezett, nyolcadikos nagylány papucsát rugdosták a szobában. Valahogy elém került, én is belerúgtam egy picit. Ezzel megtört a jég, most már én is a csapatba tartozom. A játékot sem szívesen hagytam félbe, ha már végre engem is észrevettek, ezért nem figyeltem a figyelmeztető morgásra a beleim felől. Közben bejött Éva, én éppen akkor rúgtam az ágy alá a papucsát.
- Na, akkor mássz is be érte, ha berúgtad, különben szólok Eta néninek!
-Mindjárt, de most mennem kell a ….
-Na ne viccelj! Elő a papucsot, utána oda mégy, ahova akarsz.
Bemásztam az ágy alá. Tolattam kifelé a papuccsal, a hátsóm beleütközött az alacsony vaságy szélébe. Abban a pillanatban el is felejtettem, mit szorongatok. Kár volt.
Megjelent Eta néni, aki szemrevételezte szellemi termékemet, rögtön elirányított a mosdóba mosni és mosakodni. Üveges ajtó volt a mosdón. Az összes gyerek ott szorongott, nézte a ténykedésemet. Közben buzdítottak, csak szép tisztára. A gyerekek hihetetlen kegyetlenek tudnak lenni egymáshoz, ha nem kedvelik a másikat. Azt, hogy én magam tehetnék a legtöbbet a többiek szeretetének elnyerése érdekében, még meg kellett tanulnom. Másnap reggel inkább sorban álltak a mosdóknál, de senki nem akart ott mosakodni, ahol én előző este mostam. Az első hét végén a szüleim lejöttek meglátogatni. Haza kellett vinniük, mert semmi pénzért nem maradtam tovább. Pedig akkorra már megbékéltem a gyerekekkel is, azok is velem. Azért jó lecke volt számomra az egy hét.
A szobatisztaság mellett megtanultam azt is, kapcsolat csak akkor jön létre két vagy több ember között, ha mindegyik nyit a másik felé. Aki a sült galambot várja, az csalódni fog.
Szuper Nekem is eszembe jutott pár becenév
De szerintem édes kislány lehettél
Nekem is eszembe jutott pár becenévDe szerintem édes kislány lehettél
Találkozások.
Franciska öt éve özvegy volt. Rettenetesen elege volt a magányból. Barátnőjével, Rebekával beiratkoztak a magányosok klubjába, hátha összejön valami ismeretség.
Az első összejövetelre különös gonddal készülődött. Fodrász, kozmetikus, szolárium, nyugtató és izomlazító masszázs. Új ruha, cipő, táska. Amit sajnált, hogy nincs kocsija. Busszal indultak hát az első ismerkedésre.
A teremben kellemes hangulatvilágítás, kedves fogadtatás, halk zene. Amikor túlestek a megilletődöttségen, kicsit körbenéztek. Néhányan összesimulva táncoltak a terem közepén, mások az asztaloknál beszélgettek. Néhányan a teraszon dohányoztak. Pár asztalnál magányos férfi üldögélt. Nézzük hát a kínálatot, kinek nincs párja. Ott egy magányos úr, háttal. Milyen szimpatikus a háta vonala. Talán meg kellene nézni szemből is. Az úr, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, megfordult. Franciska gyorsan el is kapta a szemét, még nem talált magára a számára szokatlan környezetben. Bezzeg Rebeka nem vette le a szemét a jóvágású férfiról, így az őt kérte fel táncolni. Franciska egyedül maradt az asztalnál.
- Csak jönne ide már valaki, vagy talán nekem kellene odamennem? –sóhajtotta magában.
De már jön is valaki. Két botra támaszkodva egy aggastyán közelít.
-[FONT="] [/FONT]Pusszantom a hölgy kis kacsóit, itt mindenki tegezi egymást, de egyébként az is előfordulhat, hogy én vagyok az idősebb. Ki vagy, drágám, csókolom azt a drága kis kacsóidat, én Robika vagyok?!
-[FONT="] [/FONT]Még szép, hogy te vagy azt idősebb, néztél te ma tükörbe? Még hogy Robika! Talán inkább Robi apóka – gondolta Franciska, de hangosan csak ennyit tudott kinyögni
-[FONT="] [/FONT]Ülj le, Robika, én Franciska vagyok.
-[FONT="] [/FONT]Talán inkább Francoska, ahogy így elnézlek!- vihogott az öreg, közben szemével csippentett egyet.
Nevetés közben kikattant a felső fogsora, és a földre pottyant. Mindketten nézték a fogsort a szőnyegen, mintha a képükbe vigyorgott volna.
-[FONT="] [/FONT]Vedd már fel, drágaságom, csókolom a kis kacsóidat, mert a csúnya lumbágóm miatt én nem tudok lehajolni érte.
Franciska kis gondolkodás után felcsippentette két ujjal a földről a protézist, és a tata kezébe adta. Az, kis gondolkodás után zsebre vágta. Fogatlan szájával mammogott egy darabig, mielőtt megszólalt.
-Mindig is a fiatalos külsejű nők voltak a zsánereim, nem bírom a ráncos matrónákat.
Azok a ráncos banyák le sem tudnának hajolni. Amellett csúfak, aszottak.
Franciska erre sem szólt semmit. Mit lehet erre válaszolni anélkül, hogy megsértenéd a másikat?
-[FONT="] [/FONT]Látod, drágaságom, én ezért keresek első sorban társat, hogy legyen, aki a fogsoromat felszedegeti a földről. Csókollak drágám, én 93 éves vagyok, mi kell még nekem? Valaki, aki mos rám, aki főz rám, aki öltöztet reggelente
-[FONT="] [/FONT]Szerintem valaki, aki a pelenkáidat mossa- gondolta Franciska, de nem szólalt meg.
Az öreg, mintha csak a gondolataiba látott volna, tovább folytatta:
-Még a mosás sem sok, eldobható pelenkát használok. Reggel és este bepelenkázol, napközben ritkán csinálom össze magam, csak ha olyat eszem.
-[FONT="] [/FONT]Szép kilátások- gondolta Franciska, de még mindig nem szólt.
-[FONT="] [/FONT]Na itt van még a szex kérdése is. Hát abban sem foglak sokat háborgatni.
-[FONT="] [/FONT]Ezt a meglepetést! Erre magamtól nem is jöttem volna rá - kuncogott magában az asszony.
Robika eközben csodálattal függesztette szemeit a nőre. Mivel az nem szólt semmit, tovább folytatta:
-[FONT="] [/FONT]Ha mégis háborgatlak, akkor sem tart tovább egy percnél. Hajdanában, kicsit fiatalabb koromban is kész voltam két perc alatt, nem nyúztam sokáig az asszonyt. Egyébként is csak egy fegyverem van már…..- és kidugva nyelvét, körben-körben száját nyalogatta, kis nyál le is csordult az állán.
Franciska látta magát, amint a kisöreg pelenkában felmászik az ágyára, arcán kéjes vigyorral, a protézis kiesik a szájából, pont Franciska mellére. Az öreg utánakap, eközben hatalmas nyálcsepp lóg a szája szélén. Most végre megszólalt:
-[FONT="] [/FONT]Robikám, nem akarnálak megbántani, de talán neked egy ápolónőt kellene inkább keresned. A korodhoz illő hölgyek között jobban találnál magadnak valakit. Én partnert keresek, nem felelünk meg egymás igényeinek, ne haragudj. Most itt hagylak, kimegyek rágyújtani.
Az öreg sértődötten szólt utána:
-De nagyra vagy a koroddal! Ezt a kort meg is kell ám érni! A te életviteleddel nem fog sikerülni! Még hogy partnert! Szex kell neked, nem partner, látom rajtad!
Franciska nem is nézett hátra, csak ment, menekült az öreg elől. Két cigarettát is elszívott egymás után. Alacsony termetű, pocakos férfi szegődött mellé. Franciska sem volt magas, de a férfi így is tíz centivel alacsonyabb volt nála. Észrevette, ahogy a férfi feltűnés nélkül hozzáméri magát. Meg lehetett elégedve az eredménnyel, mert megszólította:
-Hali, cukorfalat, Fredó vagyok innen a fővárosból. A repülőtéren dolgozom, fontos beosztásban, nélkülem még a gépek sem repülnének. Bazi jól keresek ám, de nem is akárki tudná azt a munkát elvégezni, ha én felmondanék nekik. Fognak is, mint az állat, ne félj! Megmondom én a frankót a dirinek is, ha kell….
-[FONT="] [/FONT]Légiirányító vagy?- kérdezte Franciska unottan. Utálta a nagyképű szövegládát.
-[FONT="] [/FONT]Légiirányító a frászkarikát! Az is valami? Azt bárki meg tudná csinálni. Ott csak bunkók dolgoznak. Én logisztikus vagyok, érted? Ennek a logikához van köze, mert én az agyamat használom ám, nem csak ott ülök egy vacak monitor előtt, és bámulom a röpködő gépeket.
-[FONT="] [/FONT]Azt hittem eddig, a logisztikának a szállítmányozáshoz van köze - felelte Franciska, és visszament a terembe.
Intett a barátnőjének, hogy elmegy, és pár perc múlva már a buszmegállóban tanulmányozta a menetrendet. Két óra múlva lesz busz, addig elüldögél itt a padon.
Fékcsikorgást hallott. Hatalmas, fekete autó állt meg előtte. Kinyílott a vezető melletti ajtó, a sofőr kihajolt:
-[FONT="] [/FONT]Én is onnan jövök, láttalak a klubban. Gyere, hazaviszlek, ha akarod, egyfelé lakunk.
Franciska szinte gondolkodás nélkül beszállt. Látásból tényleg ismerte a férfit, de egy idegen mellé is beült volna, olyan gyalázatosan érezte magát. Magába mélyedve ült az anyósülésen, nem is figyelt a férfi locsogására. Félúton a férfi lefordult a műútról, egy fenyves felé vette az irányt. Franciska egyből éber lett.
-[FONT="] [/FONT]Hová megyünk, ha szabad kérdeznem?
-[FONT="] [/FONT]Hát, amiért beültél az autómba, most meg is tesszük. Csak nem gondoltad, hogy a két szép szemükért fuvarozom ilyenkor haza a csajokat? Most szólj, ha nem tetszik, akkor kiteszlek, és a hátralévő 15 kilométeren gyalogolhatsz. Nos?
Franciska csak bólintott:
-[FONT="] [/FONT]Rendben, de akkor úgy csináljuk, ahogy én szeretném!
Erre is csak egy bólintás volt a válasz, na meg egy elismerő pillantás a férfi részéről.
Találtak egy tisztást, ott leállították az autót.
- Először is, levetkőzöl teljesen, - mondta Franciska.- a szemed bekötjük a nyakkendőddel. Én először finoman körbe simogatom, majd egyre fokozódik az erő, míg szinte elalélsz. Hidd el, az a legnagyobb élmény, hogy nem láthatsz semmit, csak érzel.
- Elhiszem - nyögött egyet a férfi.
Minden a tervek szerint haladt. Amikor a férfi szemét bekötötte, Franciska a férfi minden ruhadarabját berakta egy reklámtáskába, amit mindig magánál hordott. Kistáskájából elővette tűzpiros körömlakkját, és először finom érintéssel, majd erősebben körbekente körömlakkjával a nyögdécselő férfit. Fogta a holmiját, kiszállt a kocsiból, és a férfi ruháival, a kocsikulccsal együtt bevette magát az erdőbe. Már jó messze járt, mikor hallotta a férfi dühös ordítását.
- Aha, most hat az aceton- és a gondolatra elmosolyodott kicsit.
Franciska hajnalra ért haza. A ruhákat és a kocsi kulcsot odaakasztotta a férfi ajtókilincsére; becsengetett, majd lerohant a lépcsőn. Időközben rájött, a férfi a szemközti emeletes házban lakik, látásból ismerte a feleségét is.
Valami más módot kell keresni az ismerkedésre, ez így nem fog menni. Próbálkozzunk akkor a telefonos társkeresővel.
Rengeteg telefont kapott. Nem is gondolta, hogy ennyi magányos ember él az országban. De valami bibi mindenhol volt. Volt 500 kilométernyi távolság, ahol már a személyes találkozásra sem vesztegettek időt. És ahol mégis eljutottak …Volt a szájában szuvas fogakkal mosolygó, lakás és munka nélküli; volt a beteg felesége mellett egy kis kikapcsolódásra váró; volt negyedszer nősülő, nyolc gyerekkel; kerestek idősebb nőt, aki eltartaná őket szex reményében. Az első találkozásnál egyik sem jutott tovább. Franciska szép lassan minden kikötését feladta már; csak egy férfira vágyott, akinek két keze, két lába, két szeme van, aki képes a szerelemre.
Akkor jött valaki, akinek nagyon szimpatikus volt a hangja. Ezt nem szabad elsietni, ismerjék meg kicsit egymást így telefonon keresztül, akkor könnyebb lesz kapcsolatot teremteni.
Végül már nem lehetett húzni tovább az időt. Franciska a legrosszabb formájában volt, de minek költsön annyit a szépülésre, ha úgysem lesz az egészből semmi.
A hirdetőoszlopnál két férfi állt, egy félig bedagadt szemű, hajléktalan kinézetű, összevert egyén, és egy elegáns úr. Franciska azt mondta magában:
-[FONT="] [/FONT]Gondolhattam volna, most egy kocsmatölteléket fogok ki. Pedig a hangja….- és szó nélkül sarkon fordult.
A jól ismert hang utána szólt, kicsit bizonytalanul:
-Franciska?
Kényszeredetten fordult meg, de meglepetés várta. Az összevert képű sehol, az elegáns úr állt csak a villanyoszlopnál. Hát ez nem lehet igaz! Ekkora szerencséje lesz végül, hogy a hang után a külső is szimpatikus?
Bemutatkoztak egymásnak. Körülnéztek, hova lehetne kicsit beülni beszélgetni.. A sarkon elegáns kávéház; csupa üveg oldala belátást engedett a bent üldögélőkre. Arra vették az irányt. A férfi előre engedte a nőt, majd zavarában nekiment a csupaüveg - ajtónak.
A pincérnő azonnal segítségükre sietett, ellátta a sérülést. Jókora dudor nőtt a férfi homlokán, szemhéja felrepedt.
-[FONT="] [/FONT]Nem értem, hogy miért nem teszi fel a szemüvegét - mondta a szigorú szemű pincérnő, szinte kiabálva.
-[FONT="] [/FONT]Nem értem, hogy jött rá? – hebegte a férfi.
-[FONT="] [/FONT] Az orrnyergén látom, hogy szemüveges. Ott a nyoma.
-[FONT="] [/FONT]Nem arra, hanem hogy nagyot hallok?
-[FONT="] [/FONT]Arról fogalmam sem volt - rántotta meg a vállát a pincérnő - mérges voltam, azért kiabáltam.
Kis zavart csend után szólalt meg a férfi, Franciskához fordulva:
- Tudod, kedvesem, jó benyomást akartam kelteni az első találkozáson, ezért akartam eltitkolni, hogy nagyothallok, és szinte vak vagyok.
Franciskát meleg szánalom öntötte el, úgy szerette a férfit gyengeségéért.
-[FONT="] [/FONT]Nem baj, nem számit, ne aggódj! Senki nem lehet tökéletes! De egyébként …. izé…. egészséges vagy?
-[FONT="] [/FONT]Azon a téren igen - felelte Huba.
Franciska nem akarta vesztegetni az időt, nem is akart már több meglepetést, ezért még aznap este a férfi egészségi állapotának feltérképezésébe fogott. Nem lehetett oka panaszra. Elalvás előtt szembefordultak egymással a dupla ágyon, Franciska Huba tomporát simogatta. Szinte dorombolt elégedettségében. Egyszer csak valami szokatlant tapintott a keze a férfi hátsóján..
-[FONT="] [/FONT]Mi ez csomó itt hátul, a bőröd alatt?- kérdezte Hubát.
-[FONT="] [/FONT]Ez egy tabletta, amit bőr alá ültetnek be- felelte Huba- hét beültetésen estem át eddig, két nap múlva jár le az újabb év.
-[FONT="] [/FONT]De mire? Miért kell ez a beültetés? Nem értem.
-[FONT="] [/FONT]Ej, hát te nagyon értetlen vagy. Egy kicsit ittam és kártyáztam, elvesztettem mindenemet már régen. Mivel dumálni mertek, hát megreguláztam a családomat, némi pénzt elvettem előre az örökségemből, a szüleimtől. De hát úgyis az enyém lett volna, most mit voltak ezért annyira oda, nem tudom. Végül kényszer-elvonókúrára ítélt a bíróság egy részeg garázdaság miatt, ahol egypár ember megsérült. Mivel nekem is beszakadt a dobhártyám, megsérült a szemem is, ezért megúsztam egy felfüggesztettel, és az elvonókúrával. Azóta minden évben át kell esnem a gyógyszer beültetésén, hogy ne merjek inni egy kortyot sem, a bírósági határozat alapján köteleztek rá. De emiatt igazán ne aggódj, most jár le a felfüggesztett börtönbüntetésem. A jó isten sem kényszeríthet rá, hogy még egy beültetést vállaljak. Két nap múlva már nem találsz csomót a bőröm alatt! Csak ne aggódj, amíg engem látsz! Először is azt a mocskot kapom el, ami miatt végigszomjaztam ezt a pár évet, azután jön sorra a többi, akik valaha is ártottak nekem. Remélem, veled jóban leszek, kis bogaram?
Franciska öt éve özvegy volt. Rettenetesen elege volt a magányból. Barátnőjével, Rebekával beiratkoztak a magányosok klubjába, hátha összejön valami ismeretség.
Az első összejövetelre különös gonddal készülődött. Fodrász, kozmetikus, szolárium, nyugtató és izomlazító masszázs. Új ruha, cipő, táska. Amit sajnált, hogy nincs kocsija. Busszal indultak hát az első ismerkedésre.
A teremben kellemes hangulatvilágítás, kedves fogadtatás, halk zene. Amikor túlestek a megilletődöttségen, kicsit körbenéztek. Néhányan összesimulva táncoltak a terem közepén, mások az asztaloknál beszélgettek. Néhányan a teraszon dohányoztak. Pár asztalnál magányos férfi üldögélt. Nézzük hát a kínálatot, kinek nincs párja. Ott egy magányos úr, háttal. Milyen szimpatikus a háta vonala. Talán meg kellene nézni szemből is. Az úr, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, megfordult. Franciska gyorsan el is kapta a szemét, még nem talált magára a számára szokatlan környezetben. Bezzeg Rebeka nem vette le a szemét a jóvágású férfiról, így az őt kérte fel táncolni. Franciska egyedül maradt az asztalnál.
- Csak jönne ide már valaki, vagy talán nekem kellene odamennem? –sóhajtotta magában.
De már jön is valaki. Két botra támaszkodva egy aggastyán közelít.
-[FONT="] [/FONT]Pusszantom a hölgy kis kacsóit, itt mindenki tegezi egymást, de egyébként az is előfordulhat, hogy én vagyok az idősebb. Ki vagy, drágám, csókolom azt a drága kis kacsóidat, én Robika vagyok?!
-[FONT="] [/FONT]Még szép, hogy te vagy azt idősebb, néztél te ma tükörbe? Még hogy Robika! Talán inkább Robi apóka – gondolta Franciska, de hangosan csak ennyit tudott kinyögni
-[FONT="] [/FONT]Ülj le, Robika, én Franciska vagyok.
-[FONT="] [/FONT]Talán inkább Francoska, ahogy így elnézlek!- vihogott az öreg, közben szemével csippentett egyet.
Nevetés közben kikattant a felső fogsora, és a földre pottyant. Mindketten nézték a fogsort a szőnyegen, mintha a képükbe vigyorgott volna.
-[FONT="] [/FONT]Vedd már fel, drágaságom, csókolom a kis kacsóidat, mert a csúnya lumbágóm miatt én nem tudok lehajolni érte.
Franciska kis gondolkodás után felcsippentette két ujjal a földről a protézist, és a tata kezébe adta. Az, kis gondolkodás után zsebre vágta. Fogatlan szájával mammogott egy darabig, mielőtt megszólalt.
-Mindig is a fiatalos külsejű nők voltak a zsánereim, nem bírom a ráncos matrónákat.
Azok a ráncos banyák le sem tudnának hajolni. Amellett csúfak, aszottak.
Franciska erre sem szólt semmit. Mit lehet erre válaszolni anélkül, hogy megsértenéd a másikat?
-[FONT="] [/FONT]Látod, drágaságom, én ezért keresek első sorban társat, hogy legyen, aki a fogsoromat felszedegeti a földről. Csókollak drágám, én 93 éves vagyok, mi kell még nekem? Valaki, aki mos rám, aki főz rám, aki öltöztet reggelente
-[FONT="] [/FONT]Szerintem valaki, aki a pelenkáidat mossa- gondolta Franciska, de nem szólalt meg.
Az öreg, mintha csak a gondolataiba látott volna, tovább folytatta:
-Még a mosás sem sok, eldobható pelenkát használok. Reggel és este bepelenkázol, napközben ritkán csinálom össze magam, csak ha olyat eszem.
-[FONT="] [/FONT]Szép kilátások- gondolta Franciska, de még mindig nem szólt.
-[FONT="] [/FONT]Na itt van még a szex kérdése is. Hát abban sem foglak sokat háborgatni.
-[FONT="] [/FONT]Ezt a meglepetést! Erre magamtól nem is jöttem volna rá - kuncogott magában az asszony.
Robika eközben csodálattal függesztette szemeit a nőre. Mivel az nem szólt semmit, tovább folytatta:
-[FONT="] [/FONT]Ha mégis háborgatlak, akkor sem tart tovább egy percnél. Hajdanában, kicsit fiatalabb koromban is kész voltam két perc alatt, nem nyúztam sokáig az asszonyt. Egyébként is csak egy fegyverem van már…..- és kidugva nyelvét, körben-körben száját nyalogatta, kis nyál le is csordult az állán.
Franciska látta magát, amint a kisöreg pelenkában felmászik az ágyára, arcán kéjes vigyorral, a protézis kiesik a szájából, pont Franciska mellére. Az öreg utánakap, eközben hatalmas nyálcsepp lóg a szája szélén. Most végre megszólalt:
-[FONT="] [/FONT]Robikám, nem akarnálak megbántani, de talán neked egy ápolónőt kellene inkább keresned. A korodhoz illő hölgyek között jobban találnál magadnak valakit. Én partnert keresek, nem felelünk meg egymás igényeinek, ne haragudj. Most itt hagylak, kimegyek rágyújtani.
Az öreg sértődötten szólt utána:
-De nagyra vagy a koroddal! Ezt a kort meg is kell ám érni! A te életviteleddel nem fog sikerülni! Még hogy partnert! Szex kell neked, nem partner, látom rajtad!
Franciska nem is nézett hátra, csak ment, menekült az öreg elől. Két cigarettát is elszívott egymás után. Alacsony termetű, pocakos férfi szegődött mellé. Franciska sem volt magas, de a férfi így is tíz centivel alacsonyabb volt nála. Észrevette, ahogy a férfi feltűnés nélkül hozzáméri magát. Meg lehetett elégedve az eredménnyel, mert megszólította:
-Hali, cukorfalat, Fredó vagyok innen a fővárosból. A repülőtéren dolgozom, fontos beosztásban, nélkülem még a gépek sem repülnének. Bazi jól keresek ám, de nem is akárki tudná azt a munkát elvégezni, ha én felmondanék nekik. Fognak is, mint az állat, ne félj! Megmondom én a frankót a dirinek is, ha kell….
-[FONT="] [/FONT]Légiirányító vagy?- kérdezte Franciska unottan. Utálta a nagyképű szövegládát.
-[FONT="] [/FONT]Légiirányító a frászkarikát! Az is valami? Azt bárki meg tudná csinálni. Ott csak bunkók dolgoznak. Én logisztikus vagyok, érted? Ennek a logikához van köze, mert én az agyamat használom ám, nem csak ott ülök egy vacak monitor előtt, és bámulom a röpködő gépeket.
-[FONT="] [/FONT]Azt hittem eddig, a logisztikának a szállítmányozáshoz van köze - felelte Franciska, és visszament a terembe.
Intett a barátnőjének, hogy elmegy, és pár perc múlva már a buszmegállóban tanulmányozta a menetrendet. Két óra múlva lesz busz, addig elüldögél itt a padon.
Fékcsikorgást hallott. Hatalmas, fekete autó állt meg előtte. Kinyílott a vezető melletti ajtó, a sofőr kihajolt:
-[FONT="] [/FONT]Én is onnan jövök, láttalak a klubban. Gyere, hazaviszlek, ha akarod, egyfelé lakunk.
Franciska szinte gondolkodás nélkül beszállt. Látásból tényleg ismerte a férfit, de egy idegen mellé is beült volna, olyan gyalázatosan érezte magát. Magába mélyedve ült az anyósülésen, nem is figyelt a férfi locsogására. Félúton a férfi lefordult a műútról, egy fenyves felé vette az irányt. Franciska egyből éber lett.
-[FONT="] [/FONT]Hová megyünk, ha szabad kérdeznem?
-[FONT="] [/FONT]Hát, amiért beültél az autómba, most meg is tesszük. Csak nem gondoltad, hogy a két szép szemükért fuvarozom ilyenkor haza a csajokat? Most szólj, ha nem tetszik, akkor kiteszlek, és a hátralévő 15 kilométeren gyalogolhatsz. Nos?
Franciska csak bólintott:
-[FONT="] [/FONT]Rendben, de akkor úgy csináljuk, ahogy én szeretném!
Erre is csak egy bólintás volt a válasz, na meg egy elismerő pillantás a férfi részéről.
Találtak egy tisztást, ott leállították az autót.
- Először is, levetkőzöl teljesen, - mondta Franciska.- a szemed bekötjük a nyakkendőddel. Én először finoman körbe simogatom, majd egyre fokozódik az erő, míg szinte elalélsz. Hidd el, az a legnagyobb élmény, hogy nem láthatsz semmit, csak érzel.
- Elhiszem - nyögött egyet a férfi.
Minden a tervek szerint haladt. Amikor a férfi szemét bekötötte, Franciska a férfi minden ruhadarabját berakta egy reklámtáskába, amit mindig magánál hordott. Kistáskájából elővette tűzpiros körömlakkját, és először finom érintéssel, majd erősebben körbekente körömlakkjával a nyögdécselő férfit. Fogta a holmiját, kiszállt a kocsiból, és a férfi ruháival, a kocsikulccsal együtt bevette magát az erdőbe. Már jó messze járt, mikor hallotta a férfi dühös ordítását.
- Aha, most hat az aceton- és a gondolatra elmosolyodott kicsit.
Franciska hajnalra ért haza. A ruhákat és a kocsi kulcsot odaakasztotta a férfi ajtókilincsére; becsengetett, majd lerohant a lépcsőn. Időközben rájött, a férfi a szemközti emeletes házban lakik, látásból ismerte a feleségét is.
Valami más módot kell keresni az ismerkedésre, ez így nem fog menni. Próbálkozzunk akkor a telefonos társkeresővel.
Rengeteg telefont kapott. Nem is gondolta, hogy ennyi magányos ember él az országban. De valami bibi mindenhol volt. Volt 500 kilométernyi távolság, ahol már a személyes találkozásra sem vesztegettek időt. És ahol mégis eljutottak …Volt a szájában szuvas fogakkal mosolygó, lakás és munka nélküli; volt a beteg felesége mellett egy kis kikapcsolódásra váró; volt negyedszer nősülő, nyolc gyerekkel; kerestek idősebb nőt, aki eltartaná őket szex reményében. Az első találkozásnál egyik sem jutott tovább. Franciska szép lassan minden kikötését feladta már; csak egy férfira vágyott, akinek két keze, két lába, két szeme van, aki képes a szerelemre.
Akkor jött valaki, akinek nagyon szimpatikus volt a hangja. Ezt nem szabad elsietni, ismerjék meg kicsit egymást így telefonon keresztül, akkor könnyebb lesz kapcsolatot teremteni.
Végül már nem lehetett húzni tovább az időt. Franciska a legrosszabb formájában volt, de minek költsön annyit a szépülésre, ha úgysem lesz az egészből semmi.
A hirdetőoszlopnál két férfi állt, egy félig bedagadt szemű, hajléktalan kinézetű, összevert egyén, és egy elegáns úr. Franciska azt mondta magában:
-[FONT="] [/FONT]Gondolhattam volna, most egy kocsmatölteléket fogok ki. Pedig a hangja….- és szó nélkül sarkon fordult.
A jól ismert hang utána szólt, kicsit bizonytalanul:
-Franciska?
Kényszeredetten fordult meg, de meglepetés várta. Az összevert képű sehol, az elegáns úr állt csak a villanyoszlopnál. Hát ez nem lehet igaz! Ekkora szerencséje lesz végül, hogy a hang után a külső is szimpatikus?
Bemutatkoztak egymásnak. Körülnéztek, hova lehetne kicsit beülni beszélgetni.. A sarkon elegáns kávéház; csupa üveg oldala belátást engedett a bent üldögélőkre. Arra vették az irányt. A férfi előre engedte a nőt, majd zavarában nekiment a csupaüveg - ajtónak.
A pincérnő azonnal segítségükre sietett, ellátta a sérülést. Jókora dudor nőtt a férfi homlokán, szemhéja felrepedt.
-[FONT="] [/FONT]Nem értem, hogy miért nem teszi fel a szemüvegét - mondta a szigorú szemű pincérnő, szinte kiabálva.
-[FONT="] [/FONT]Nem értem, hogy jött rá? – hebegte a férfi.
-[FONT="] [/FONT] Az orrnyergén látom, hogy szemüveges. Ott a nyoma.
-[FONT="] [/FONT]Nem arra, hanem hogy nagyot hallok?
-[FONT="] [/FONT]Arról fogalmam sem volt - rántotta meg a vállát a pincérnő - mérges voltam, azért kiabáltam.
Kis zavart csend után szólalt meg a férfi, Franciskához fordulva:
- Tudod, kedvesem, jó benyomást akartam kelteni az első találkozáson, ezért akartam eltitkolni, hogy nagyothallok, és szinte vak vagyok.
Franciskát meleg szánalom öntötte el, úgy szerette a férfit gyengeségéért.
-[FONT="] [/FONT]Nem baj, nem számit, ne aggódj! Senki nem lehet tökéletes! De egyébként …. izé…. egészséges vagy?
-[FONT="] [/FONT]Azon a téren igen - felelte Huba.
Franciska nem akarta vesztegetni az időt, nem is akart már több meglepetést, ezért még aznap este a férfi egészségi állapotának feltérképezésébe fogott. Nem lehetett oka panaszra. Elalvás előtt szembefordultak egymással a dupla ágyon, Franciska Huba tomporát simogatta. Szinte dorombolt elégedettségében. Egyszer csak valami szokatlant tapintott a keze a férfi hátsóján..
-[FONT="] [/FONT]Mi ez csomó itt hátul, a bőröd alatt?- kérdezte Hubát.
-[FONT="] [/FONT]Ez egy tabletta, amit bőr alá ültetnek be- felelte Huba- hét beültetésen estem át eddig, két nap múlva jár le az újabb év.
-[FONT="] [/FONT]De mire? Miért kell ez a beültetés? Nem értem.
-[FONT="] [/FONT]Ej, hát te nagyon értetlen vagy. Egy kicsit ittam és kártyáztam, elvesztettem mindenemet már régen. Mivel dumálni mertek, hát megreguláztam a családomat, némi pénzt elvettem előre az örökségemből, a szüleimtől. De hát úgyis az enyém lett volna, most mit voltak ezért annyira oda, nem tudom. Végül kényszer-elvonókúrára ítélt a bíróság egy részeg garázdaság miatt, ahol egypár ember megsérült. Mivel nekem is beszakadt a dobhártyám, megsérült a szemem is, ezért megúsztam egy felfüggesztettel, és az elvonókúrával. Azóta minden évben át kell esnem a gyógyszer beültetésén, hogy ne merjek inni egy kortyot sem, a bírósági határozat alapján köteleztek rá. De emiatt igazán ne aggódj, most jár le a felfüggesztett börtönbüntetésem. A jó isten sem kényszeríthet rá, hogy még egy beültetést vállaljak. Két nap múlva már nem találsz csomót a bőröm alatt! Csak ne aggódj, amíg engem látsz! Először is azt a mocskot kapom el, ami miatt végigszomjaztam ezt a pár évet, azután jön sorra a többi, akik valaha is ártottak nekem. Remélem, veled jóban leszek, kis bogaram?
C
csocsike
Vendég
Huh . Nem volt mulatsagos, de jo iras ugyi vagy.
Köszike.Néha inkább fanyar, mint mulatságos.Most kicsit én is fanyar vagyok.Huh . Nem volt mulatsagos, de jo iras ugyi vagy.
C
csocsike
Vendég
Hagyd abba
Hagyd abba
Igenis, értettem. Tessék akkor feldobni a hangulatom. Azt hiszem, megyek vidulni.
C
csocsike
Vendég
Dobalodzani akarsz?
És ha esetleg ráesik a lábamra? Akkor még morcos is leszek, nem csak fanyar.
C
csocsike
Vendég
És ha esetleg ráesik a lábamra? Akkor még morcos is leszek, nem csak fanyar.
Egyik csapas a masik utan, neked semmi sem jo.
Ne valogas vigyorogj itt senki nem latja ha morcos vagy.
Egyik csapas a masik utan, neked semmi sem jo.
Még ez a szerencse.
T
Táltos
Vendég
Ma is tetszettek, nagyon jók!
Légyszi, folytatsd, mert egyébként hiánytüneteim leszenek.
Légyszi, folytatsd, mert egyébként hiánytüneteim leszenek.
Most csak némi fanyar van kéznél, de ígérem, lesz vidám is. Már készül.
Anyósmese.
Messze, az Óperenciás tengeren, de talán még az Üveghegyen is túl, élt egy nő, úgy hívták: Anyós. Aki már találkozott Anyósnyelvvel, ismerősnek fogja találni ezt a történetet. Anyós nem volt rossz asszony, csak kemény élete volt, ezért természetéből hiányzott a lágyság, a diplomácia nyelvéről pedig még soha nem hallott.
Anyós egyedül nevelt két gyermeket, Fiút és Leányt. Részeges, durva férjétől még a háború alatt elvált. Anyós mindegyik gyermekét szerette, de Fiú közelebb állt a szívéhez. Fiú igazi anyás gyermekből anyás felnőtté is cseperedett. Ő számított a férfinek a családban, Anyós mindent vele beszélt meg. És ő is Anyóssal osztotta meg minden titkát. Bármi történés volt a családban, mindig Anyós döntött minden kérdésben.
A fiú többször is megpróbált valakinek udvarolni, de Anyós mindig figyelmeztette a hölgyet, ideje másfelé nézni. Amikor már Fiú 23 éves lett, úgy döntött, megházasodik. Anyós kétévi udvarlás után áldását is adta a frigyre. A mi mesénk szempontjából most lényegtelen, de anyós találékonysága Feleséggel szemben is megmutatkozott. Rövid idő múlva a haza érkező férjet két mindkét oldalról panaszáradat fogadta, kölcsönösen egymást vádolta a két nő. Fiú elkövette azt a hibát, hogy mindenféle komolyabb gondolkodás helyett Anyósnak adott igazat.
Kis idő múlva a két nő életre-halálra gyűlölte egymást; megölve ezzel a házastársi szerelmet is. Fiú odáig jutott, már haza se ment, ha tehette. Nem kívánt állást foglalni, inkább homokba dugta a fejét. A vége egy válóper lett.
Anyós nem sokáig pihenhetett a babérjain, mert hamarosan újabb veszély közelített egy menyjelölt személyében. Nevezzük őt Ostobának. Ostoba és Meny ismerték egymást, Meny sokat mesélt Anyós viselt dolgairól. De Ostoba azt hitte, ha ő visszafogott lesz, kedves és diplomatikus, Anyós majd megkedveli. Azért az ismeretek birtokában azt kikötötte, szó sem lehet róla, hogy Anyósnál lakjanak. A saját családjában Ostoba szeretett volna döntéseket hozni. Már ebből is látható, milyen ostoba is volt Ostoba.
Az új házaspár első közös döntése a nászút kérdésében egyszerű volt: semmi pénzük nem maradt erre a célra. Amikor végre az első közös nyaralást tervezgették, Ostoba egy csomó lehetőséget felsorolt Fiúnak.
-Nem tudom- válaszolta Fiú – majd megkérdezzük Anyut.
Nagyjából így folyt az életük. Gyerek nem volt, az egyetlen terhesség nem maradt meg. Amikor Anyós meghallotta, ennyi volt a hozzáfűzni valója:
-Még szerencse, hiszen Fiúnak van az első házasságából kettő! Te meg képes lettél volna vén fejjel, 28 évesen szülni? Nem szégyellted volna magad?
Ostoba nem tudott erre mit mondani, de olyan gyűlölet égett a lelkében, azt hitte, soha nem bocsát meg. De megbocsátott, mert nem lehet haraggal a szívben leélni egy életet. Az már csak később jutott eszébe, hogy felelnie kellett volna valamit, hiszen Anyós 31 évesen szülte Fiút, 33 évesen Leányt.
Ostoba szerette Fiú gyerekeit, olyannyira, hogy azok már jobban szerették őt, mint apjukat.
Jó kis család lett, közös programokkal, nyaralásokkal. Az ünnepeket Ostobáéknál tartották meg, ilyenkor ott volt az egész család.
A legemlékezetesebb az első karácsony volt.
Összeült a karácsonyi ebédhez a család. Már csak Anyós hiányzott az asztaltól, aki a mellékhelyiségben tartózkodott. 10 perc után aggódni kezdett Fiú.
-[FONT="] [/FONT]Eredj, nézd meg, hátha rosszul van! – küldte Ostobát.
Anyós az illemhelyet sikálta éppen bőszült energiával.
-[FONT="] [/FONT]Majd én megmutatom, hogy ezt ki lehet innen sikálni! Te nem tudhatod, de ennek kell a lakás legtisztább részének lenni!
Ostoba mondhatta volna, hogy ő sem a vadonból jött; egyébként sem vízkő az, amit sikál, hanem kopás, de nem szólt.
Anyós nem kért a halászléből, mert ő nem halszeleteket, hanem a halfejet szokta egészben a lébe tenni, meg egyébként is utálatosan néz ki ez a sűrű, átpasszírozott lé. Ostoba elhatározta, nem hagyja elrontani karácsonyi hangulatát, ezért meg sem hallotta a kritikát.
A sült halhoz burgonyasaláta volt, díszítésül tojáskarikák a tetején, pici piros pötty minden tojáskarika közepén Piros aranyból.
-[FONT="] [/FONT]Én nem szoktam Piros aranyat tenni a rakott krumplira – szólalt meg Anyós – tejfelt viszont igen, ezen pedig nincs tejfel!
-[FONT="] [/FONT]Mama, ez nem rakott krumpli, hanem krumpli-saláta – vették védelmükbe pótanyjukat Fiú gyerekei.
-[FONT="] [/FONT]Hát már csak látom, hogy ez rakott krumpli, tán vak vagyok?- folytatta tovább rendületlenül.
Ostoba szó nélkül evett, várta a vita végét. A gyerekek győztek, Anyós két karika krumplit vett a tányérjára. Később még hármat. Legvégül fél tányérral szedett.
A hájas finom volt, milyen kár, hogy nem leveles; a mákos beigli túlsült, a diós sületlen; a karácsonyfa felesleges rongyrázás, az ajándék úgyszintén, a lakásban be kell csukni minden ablakot, mert akármilyen büdös van, télen nem kell szellőztetni.
Karácsonykor hatalmas ónos eső jött, este Anyóst nem tudták hazafuvarozni a síkos úton. Egy hétre beszorult a lakásukba. Ünnep után Fiú ment dolgozni, Ostoba ottmaradt kettesben Anyóssal. A délelőtt eltelt a főzéssel.
-[FONT="] [/FONT]Mit főzöl? –kérdezte Anyós.
-[FONT="] [/FONT]Fejtettbab-levest pogácsával.
-[FONT="] [/FONT]Télen nincs fejtett bab.
-[FONT="] [/FONT]Ezt még nyáron fagyasztottam le.
-[FONT="] [/FONT]Akkor sem fejtett bab az, hanem szárazbab. Tudhatnád már ennyi idős fejjel, hogy fejtett bab nyáron van, nem télen. Egyáltalán hogy lesz ebből ebéd, ha délutánra meg mégy dolgozni?
Két óra múlva:
-[FONT="] [/FONT]Ti nyersen eszitek a babot? Nem főtt az még meg.
-[FONT="] [/FONT]Legalább kóstolja meg, azután eldöntheti!
Anyós keskenyre összeharapta a száját, de nem volt hajlandó még ránézni sem a babra, nem hogy megkóstolni. Délben Anyós nem kért sem a levesből, sem a pogácsából, mert ő nem eszik nyers babot, a szárazbabot viszont előző nap be kell áztatni, és pontosan öt órát főzni, Ostoba pedig két óra alatt összeütötte az ebédet. Szerencsére ostoba délután ment dolgozni, így legalább a munkahelyén kicsit kifújta a mérgét.
Eltelt a hét, Ostoba sírt, Anyós mondta a magáét. A májgombóc nem jó, mert abba majoránna is kell. Hagyma is kell. Zsemle is kell. Tojás is kell. Petrezselyem is kell. Hogy ez mind van benne? Akkor nem tudja, mitől nem jó, csak nem jó. Ő csak ránéz, és látja, hogy nem jó, meg sem kekk kóstolnia. Az nem érv, hogy Fiú jóízűen eszi, mert Fiú már minden szemetet megeszik, amit Ostoba elé rak. Hogy a vendégek kétszer is szedtek? Még életükben nem ettek jót. Nem, neki nem kell kés a rántott húshoz. Ne, ne vágja össze Fiú sem, majd ő úgy harapja. Attól, hogy nincs bent az alsó fogsora, tud ő még harapni. Tudna, ha ez a hús meg lenne sütve. De neki nyers húst adnak- eközben ki-be húzgálta szájából a tarjaszeletet, azon nyálasan mutogatva vele.
Amikor Ostoba délután dolgozott, a pörkölthöz készített galuskát ette a levesbe, a levesbe készített csipkedettet ette a pörkölthöz. Délután előadást tartott a szomszédoknak Ostoba fura szokásairól: A pörkölthöz csak egy kis tálkányi csipkedett tészta volt, de bezzeg a leveshez egész lábas galuska. A szomszédok Ostoba védelmére keltek: talán a galuskát szánta a csirkepaprikáshoz. Ettől kezdve a szomszédokkal sem állt szóba.
Szilveszter estéjén Anyós hat órakor hálóingre vetkőzött. Szólt Fiúnak, zárja be a kaput, mert ő már le van vetkőzve. Nem ,nem érdekli, hogy a szomszédok át szoktak jönni újévet köszönteni. Ide ne jöjjön senki. Különben is, ki akar még éjfélkor fent lenni.
Ostoba akkor felajánlotta, szerez egy terepjárót, Anyóst hazaszállítani, az képes a síkosban is felmenni az úton, szemben az ő vacak autójukkal. Hátha Anyós otthon jobban érezné magát, mert ők viszont szilveszterezni szeretnének, közösen a szomszédokkal, barátokkal.
Anyós nem akart hazamenni, ő jól érzi magát Fiú mellett, csináljanak, amit akarnak. Megvan a véleménye Fiúról, aki mindent ráhagy Ostobára, az ilyen szamárságokat is, mint a szilveszterezés.
Csodálatos szilveszter volt. Szellőztetni nem lehetett, a füstöt viszont vágni lehetett a lakásban. Anyós ült a hálóingében az ünneplőbe öltözöttek között, félóránként megkérdezte, ki meddig akar még tévét nézni, inni, beszélgetni, egyáltalán mikor lesz itt végre csend.
Már Ostobának is elment a szilveszteri jó hangulata, de dacból mégsem küldte el a vendégeket, akik szintén dacból maradtak.
Újév napján egy terepjáró állt meg a ház előtt, bepakolták Anyós minden holmiját Anyóssal egyetembe, és hazaszállították. Hogy miért? Fiú szerezte az autót. Ostoba azt mondta, most elmegy az apjához, de addig nem is jön haza, amíg Anyós a lakásban van.
Anyósmese.
Messze, az Óperenciás tengeren, de talán még az Üveghegyen is túl, élt egy nő, úgy hívták: Anyós. Aki már találkozott Anyósnyelvvel, ismerősnek fogja találni ezt a történetet. Anyós nem volt rossz asszony, csak kemény élete volt, ezért természetéből hiányzott a lágyság, a diplomácia nyelvéről pedig még soha nem hallott.
Anyós egyedül nevelt két gyermeket, Fiút és Leányt. Részeges, durva férjétől még a háború alatt elvált. Anyós mindegyik gyermekét szerette, de Fiú közelebb állt a szívéhez. Fiú igazi anyás gyermekből anyás felnőtté is cseperedett. Ő számított a férfinek a családban, Anyós mindent vele beszélt meg. És ő is Anyóssal osztotta meg minden titkát. Bármi történés volt a családban, mindig Anyós döntött minden kérdésben.
A fiú többször is megpróbált valakinek udvarolni, de Anyós mindig figyelmeztette a hölgyet, ideje másfelé nézni. Amikor már Fiú 23 éves lett, úgy döntött, megházasodik. Anyós kétévi udvarlás után áldását is adta a frigyre. A mi mesénk szempontjából most lényegtelen, de anyós találékonysága Feleséggel szemben is megmutatkozott. Rövid idő múlva a haza érkező férjet két mindkét oldalról panaszáradat fogadta, kölcsönösen egymást vádolta a két nő. Fiú elkövette azt a hibát, hogy mindenféle komolyabb gondolkodás helyett Anyósnak adott igazat.
Kis idő múlva a két nő életre-halálra gyűlölte egymást; megölve ezzel a házastársi szerelmet is. Fiú odáig jutott, már haza se ment, ha tehette. Nem kívánt állást foglalni, inkább homokba dugta a fejét. A vége egy válóper lett.
Anyós nem sokáig pihenhetett a babérjain, mert hamarosan újabb veszély közelített egy menyjelölt személyében. Nevezzük őt Ostobának. Ostoba és Meny ismerték egymást, Meny sokat mesélt Anyós viselt dolgairól. De Ostoba azt hitte, ha ő visszafogott lesz, kedves és diplomatikus, Anyós majd megkedveli. Azért az ismeretek birtokában azt kikötötte, szó sem lehet róla, hogy Anyósnál lakjanak. A saját családjában Ostoba szeretett volna döntéseket hozni. Már ebből is látható, milyen ostoba is volt Ostoba.
Az új házaspár első közös döntése a nászút kérdésében egyszerű volt: semmi pénzük nem maradt erre a célra. Amikor végre az első közös nyaralást tervezgették, Ostoba egy csomó lehetőséget felsorolt Fiúnak.
-Nem tudom- válaszolta Fiú – majd megkérdezzük Anyut.
Nagyjából így folyt az életük. Gyerek nem volt, az egyetlen terhesség nem maradt meg. Amikor Anyós meghallotta, ennyi volt a hozzáfűzni valója:
-Még szerencse, hiszen Fiúnak van az első házasságából kettő! Te meg képes lettél volna vén fejjel, 28 évesen szülni? Nem szégyellted volna magad?
Ostoba nem tudott erre mit mondani, de olyan gyűlölet égett a lelkében, azt hitte, soha nem bocsát meg. De megbocsátott, mert nem lehet haraggal a szívben leélni egy életet. Az már csak később jutott eszébe, hogy felelnie kellett volna valamit, hiszen Anyós 31 évesen szülte Fiút, 33 évesen Leányt.
Ostoba szerette Fiú gyerekeit, olyannyira, hogy azok már jobban szerették őt, mint apjukat.
Jó kis család lett, közös programokkal, nyaralásokkal. Az ünnepeket Ostobáéknál tartották meg, ilyenkor ott volt az egész család.
A legemlékezetesebb az első karácsony volt.
Összeült a karácsonyi ebédhez a család. Már csak Anyós hiányzott az asztaltól, aki a mellékhelyiségben tartózkodott. 10 perc után aggódni kezdett Fiú.
-[FONT="] [/FONT]Eredj, nézd meg, hátha rosszul van! – küldte Ostobát.
Anyós az illemhelyet sikálta éppen bőszült energiával.
-[FONT="] [/FONT]Majd én megmutatom, hogy ezt ki lehet innen sikálni! Te nem tudhatod, de ennek kell a lakás legtisztább részének lenni!
Ostoba mondhatta volna, hogy ő sem a vadonból jött; egyébként sem vízkő az, amit sikál, hanem kopás, de nem szólt.
Anyós nem kért a halászléből, mert ő nem halszeleteket, hanem a halfejet szokta egészben a lébe tenni, meg egyébként is utálatosan néz ki ez a sűrű, átpasszírozott lé. Ostoba elhatározta, nem hagyja elrontani karácsonyi hangulatát, ezért meg sem hallotta a kritikát.
A sült halhoz burgonyasaláta volt, díszítésül tojáskarikák a tetején, pici piros pötty minden tojáskarika közepén Piros aranyból.
-[FONT="] [/FONT]Én nem szoktam Piros aranyat tenni a rakott krumplira – szólalt meg Anyós – tejfelt viszont igen, ezen pedig nincs tejfel!
-[FONT="] [/FONT]Mama, ez nem rakott krumpli, hanem krumpli-saláta – vették védelmükbe pótanyjukat Fiú gyerekei.
-[FONT="] [/FONT]Hát már csak látom, hogy ez rakott krumpli, tán vak vagyok?- folytatta tovább rendületlenül.
Ostoba szó nélkül evett, várta a vita végét. A gyerekek győztek, Anyós két karika krumplit vett a tányérjára. Később még hármat. Legvégül fél tányérral szedett.
A hájas finom volt, milyen kár, hogy nem leveles; a mákos beigli túlsült, a diós sületlen; a karácsonyfa felesleges rongyrázás, az ajándék úgyszintén, a lakásban be kell csukni minden ablakot, mert akármilyen büdös van, télen nem kell szellőztetni.
Karácsonykor hatalmas ónos eső jött, este Anyóst nem tudták hazafuvarozni a síkos úton. Egy hétre beszorult a lakásukba. Ünnep után Fiú ment dolgozni, Ostoba ottmaradt kettesben Anyóssal. A délelőtt eltelt a főzéssel.
-[FONT="] [/FONT]Mit főzöl? –kérdezte Anyós.
-[FONT="] [/FONT]Fejtettbab-levest pogácsával.
-[FONT="] [/FONT]Télen nincs fejtett bab.
-[FONT="] [/FONT]Ezt még nyáron fagyasztottam le.
-[FONT="] [/FONT]Akkor sem fejtett bab az, hanem szárazbab. Tudhatnád már ennyi idős fejjel, hogy fejtett bab nyáron van, nem télen. Egyáltalán hogy lesz ebből ebéd, ha délutánra meg mégy dolgozni?
Két óra múlva:
-[FONT="] [/FONT]Ti nyersen eszitek a babot? Nem főtt az még meg.
-[FONT="] [/FONT]Legalább kóstolja meg, azután eldöntheti!
Anyós keskenyre összeharapta a száját, de nem volt hajlandó még ránézni sem a babra, nem hogy megkóstolni. Délben Anyós nem kért sem a levesből, sem a pogácsából, mert ő nem eszik nyers babot, a szárazbabot viszont előző nap be kell áztatni, és pontosan öt órát főzni, Ostoba pedig két óra alatt összeütötte az ebédet. Szerencsére ostoba délután ment dolgozni, így legalább a munkahelyén kicsit kifújta a mérgét.
Eltelt a hét, Ostoba sírt, Anyós mondta a magáét. A májgombóc nem jó, mert abba majoránna is kell. Hagyma is kell. Zsemle is kell. Tojás is kell. Petrezselyem is kell. Hogy ez mind van benne? Akkor nem tudja, mitől nem jó, csak nem jó. Ő csak ránéz, és látja, hogy nem jó, meg sem kekk kóstolnia. Az nem érv, hogy Fiú jóízűen eszi, mert Fiú már minden szemetet megeszik, amit Ostoba elé rak. Hogy a vendégek kétszer is szedtek? Még életükben nem ettek jót. Nem, neki nem kell kés a rántott húshoz. Ne, ne vágja össze Fiú sem, majd ő úgy harapja. Attól, hogy nincs bent az alsó fogsora, tud ő még harapni. Tudna, ha ez a hús meg lenne sütve. De neki nyers húst adnak- eközben ki-be húzgálta szájából a tarjaszeletet, azon nyálasan mutogatva vele.
Amikor Ostoba délután dolgozott, a pörkölthöz készített galuskát ette a levesbe, a levesbe készített csipkedettet ette a pörkölthöz. Délután előadást tartott a szomszédoknak Ostoba fura szokásairól: A pörkölthöz csak egy kis tálkányi csipkedett tészta volt, de bezzeg a leveshez egész lábas galuska. A szomszédok Ostoba védelmére keltek: talán a galuskát szánta a csirkepaprikáshoz. Ettől kezdve a szomszédokkal sem állt szóba.
Szilveszter estéjén Anyós hat órakor hálóingre vetkőzött. Szólt Fiúnak, zárja be a kaput, mert ő már le van vetkőzve. Nem ,nem érdekli, hogy a szomszédok át szoktak jönni újévet köszönteni. Ide ne jöjjön senki. Különben is, ki akar még éjfélkor fent lenni.
Ostoba akkor felajánlotta, szerez egy terepjárót, Anyóst hazaszállítani, az képes a síkosban is felmenni az úton, szemben az ő vacak autójukkal. Hátha Anyós otthon jobban érezné magát, mert ők viszont szilveszterezni szeretnének, közösen a szomszédokkal, barátokkal.
Anyós nem akart hazamenni, ő jól érzi magát Fiú mellett, csináljanak, amit akarnak. Megvan a véleménye Fiúról, aki mindent ráhagy Ostobára, az ilyen szamárságokat is, mint a szilveszterezés.
Csodálatos szilveszter volt. Szellőztetni nem lehetett, a füstöt viszont vágni lehetett a lakásban. Anyós ült a hálóingében az ünneplőbe öltözöttek között, félóránként megkérdezte, ki meddig akar még tévét nézni, inni, beszélgetni, egyáltalán mikor lesz itt végre csend.
Már Ostobának is elment a szilveszteri jó hangulata, de dacból mégsem küldte el a vendégeket, akik szintén dacból maradtak.
Újév napján egy terepjáró állt meg a ház előtt, bepakolták Anyós minden holmiját Anyóssal egyetembe, és hazaszállították. Hogy miért? Fiú szerezte az autót. Ostoba azt mondta, most elmegy az apjához, de addig nem is jön haza, amíg Anyós a lakásban van.
Vége a gyöngyéletnek.
Megkezdődött hát számomra is az iskola. Ez volt az első gyerekközösség, ahova bekerültem. Igazán rossz soha nem voltam, de a fegyelem és figyelem új volt számomra. Ilonka néni elunta, hogy mindig csendre kell intenie. Ha belekotyogtam az óráiba, irány a sarok. Végül az első padba ültetett, hogy jobban szemmel tudjon tartani. Egyszer megkérdezte, mit csinálok a szünetben, hogy mindig óra alatt eszem.
-[FONT="] [/FONT]Hát végre beszélhetek, teli szájjal meg mégsem illik beszélni- feleltem halálos termesztességgel. Erre varrjon gombot, gondoltam. Láttam, nem igen tud mit felelni azon kívül, hogy ezt az órát is a sarokban töltöttem. Ott nem volt kivel beszélgetnem, és az uzsonnám sem volt nálam.
Élvezte is, hogy végre egyedül tarthatja az órát, a segédtanár nem szól bele. Eltelt pár hónap, megszoktam a rendet és fegyelmet. Kezdtünk számomra is új dolgokat tanulni. Az írás volt az erősségem.
-[FONT="] [/FONT]Most akkor rajzolunk egy szép karikát, ide a vonalra. De szépet akarok ám látni, gyerekek. Most mindenki ír egy sor karikát kék színessel, egyet meg pirossal. Fogjatok hozzá. Aki már végzett, hátratett kezekkel ül.
Amikor ideért a mondanivalójával, én már hátratett kezekkel ültem. Ilonka néni jött megnézni a füzetemet.
-Mik ezek a göcsörtök itt, hát azt mondtam, szép kerek legyen! Kezdd elölről, de kicsit lassabban.
Írhattam én gyorsabban, lassabban, akkor is leginkább a krumplira emlékeztettek. Nekem mindig kétszer annyi volt a házi feladat, mint másnak, mert ha Anyu nem találta elég szépnek, kitépte az egész oldalt, és mindent elölről kellett kezdeni. A füzetem salátára kezdett emlékeztetni, a sok kihulló fél oldallal. Anyu sem tudta, mi vár még rá. Nemsokára már az „F” betű előkészítésénél tartottunk.
-[FONT="] [/FONT]Most rajzolunk egy fecskét, ide a középső vonalra. Ez a drót, ezen ül a fecske. Felmegyünk kicsit ferdén, ide csinálunk egy kis kunkort, ez a fecske feje, azután függőlegesen jövünk le az első vonalig.
Hát mit mondjak. Én fel is mentem ferdén, le is jöttem ferdén, Anyu tépkedte a lapokat. Számolgattam, ha még kettőt kitép, nem lesz hova írni a házi feladatot. De nem volt szerencsém, Anyu is rájött, ezért onnantól csak kiradírozta, már csak akkor tépte ki, ha átlyukadt a papír a sok radírozástól. Végül valahogy elkészült. Anyu reményét vesztve bámult mag elé, de azután Öcsike sírt, és én lekerültem a napirendről. Anyu szomorú volt, én sajnáltam, hogy valahogy nem stimmelek, ezért elhatároztam, holnap azért is hozok egy dicséretet.
Reggel írás órával kezdtünk. Ilonka néni először a házi feladatokat nézte meg. Hosszan meredt a füzetemre, majd becsukta, és megnézte rajta a vignettát. Tévedés kizárva, rajta a nevem és az „írásfüzet” szó Anyu gyöngybetűivel.
-[FONT="] [/FONT]Marika, mik ezek itt a füzetben?- fordult hozzám, de láttam a szemén, hogy el van készülve a leglehetelenebb válaszra is.
-[FONT="] [/FONT]Fecske betűk, tanító néni kérem.
-[FONT="] [/FONT]????????
-[FONT="] [/FONT]Kiszíneztem feketére a közepüket, mert a fecske fekete, nem? Ez a sárga meg a csőre.
Így már teljesen világos volt számára, mit keresnek az írás füzetemben a fecskék. Azért néha a felnőttek nagyon értetlenek tudnak lenni. Nagyon mérges voltam rá, mert egyáltalán nem dicsért meg. Mérlegeltem, át lehetne-e festeni a kapott fekete pontot pirosra, és eldicsekszem vele Anyunak; de letettem róla, mert hátha Anyunak sem tetszenek majd a fecskéim, és akkor az egész oldalt kitépi majd. Annyit írni! Brrr! Így csak gemkapoccsal összetűztem a két oldalt, és megmondtam Anyunak: a tanár néni azt üzente, nem szabad visszalapozni a füzetben. Nem jött be, de legalább megpróbáltam.
És akkor jött maga a rettenet, a „k” betű. Ki volt az a pihent agyú, aki a „k” betűt kitalálta?
Felmegyünk ferdén, kunkor, lejövünk, de nem ám addig, mint a fecskénél. Az túl egyszerű lenne. Ha végre eltaláltuk, meddig megyünk le, akkor vissza, de pont ugyanazon a vonalon ám! Már azt hitted, végzel, de akkor még egy hasat is kell rajzolnod, a középső vonalra kell a pocakkal visszaérned, és akkor jön még egy lába is, kis kunkorral a végén. De ne ekkora kunkorral, ez már inkább egy harcsabajusz.
A papírgyárak nyereségessé váltak abban az évben, amikor elsős voltam, annyi gyakorlót teleírtam. Ha végre kikínlódtam, még be kellett másolni a rendes füzetbe is. Ott bejött még egy- két baki, Anyu már készen állt, egyik karján Öcsikével, másik kezében a radírral. Öcsike vigyorgott, na ezért majd még külön számolunk. Négy hónapos volt, de ha meglátott, folyton vigyorgott. Egyszer meg kellene kérdeznem már tőle, vajon rám, vagy rajtam?
Mire végigértünk az ABC-n, Anyu elég megviseltnek látszott. Olvastam, mint a vízfolyás, de az írásom erősen emlékeztetett Cirmiére, amikor eltemeti a dolgait.
Nem volt semmi baj az iskolában, azon kívül, hogy ha tanfelügyelő jött, nekem nem volt szabad elővennem a füzetemet, mert az, aki először látta, rendszerint olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy orvost kellett hívni hozzá.
Év végére azért ötös lett a bizonyítványom, kis tétovázás után írásból is meglett az ötös. A betűket ismertem, csak az én betűimhez kellett írásszakértőt hívni. Ez a jó tulajdonságom ma is megvan. Ha másnak írok fel valamit, nyomtatott betűkkel kell írnom, mert eltéved a betűim útvesztőjében.
Sohasem szerettem a szabályokhoz kötött dolgokat. A számtanpéldát pillanatok alatt kiszámoltam, de ha a szabályt kérdezték, már végem volt. Pedig ezután következtek a szabályok. Számtanból is, nyelvtanból is. Anyu zilált külsővel, megszaggatott ruházatban, felborzolt hajjal ütötte a taktust az asztalon: Kettővel! Azok! A! Számok! Oszthatók! Amelyeknek! Az! Utolsó! Számjegye! Osztható! Kettővel! Most te jössz!
-[FONT="] [/FONT]Kettővel azok oszthatók….amelyek oszthatók….utolsó….kettő.
Gyűlöltem a magolást. Azt szerettem, amit értek, vagy nem értek. De szóról szóra bebiflázni valamit? Anyu kitartásának tartozom hálával, hogy az első két osztály elvégzése alatt percet sem engedett lazsálni. Hasznomra vált később, hogy jók voltak az alapok. Átverekedtük magunkat a szorzótáblán, ezzel nem is volt baj, mert ha sorban mondtam, mindig hozzáadtam az előzőhöz a megfelelő számot. Hanem az osztás! Még sorban sem ment, nemhogy összevissza. Anyu ült a varrógép mellett, én meg a hokedlin ülve folyamatosan duruzsoltam: kilencvenben a kilenc megvan tízszer, nyolcvanegyben a kilenc megvan kilencszer….. Anyu közbevágott:
-[FONT="] [/FONT]Ötvennégyben a kilenc?
-[FONT="] [/FONT]Ötször kilenc az negyvenöt, hatszor kilenc az, hatszor, hatszor van meg.
És így ment minden áldott nap. Nem tudom, talán nem is ment annyira rosszul, csak Anyu minden áron a maximumot szerette volna kihozni belőlem. Most utólag hálás vagyok ezért, mert ma is gyorsabban számolok fejben, mint a mostani gyerekek.
Nagy létszámú osztály voltunk, negyvenketten kezdtük az első osztályt. Miután első szerelmem csúfos véget ért, hamar akadt egy hódolóm a sok fiú közül. Dinnyés Jóska meg is ígérte, hogy feltétlenül elvesz feleségül. Az ötlet tetszett, mert abban az időben leginkább feleség szerettem volna lenni. Hát nem nekik a legjobb? Ülnek az asztalnál, verik a taktust, te meg vagy tudod, mi következik a szabályban, vagy te is kapsz egyet. Aput kicsit nyugtalanította korai férjhez menésem gondolata, ezért rá is kérdezett, meddig jutottunk Jóskával a szerelemben. Hát meddig jutottunk volna; ő megmondta, hogy vagy én leszek a felesége, vagy senki. Én pedig rábólintottam, hogy úgy lesz. Meg is védtem, ha a fiúk meg akarták verni valamiért, úgyhogy ez egy komoly kapcsolat, minket már szét nem választhat senki sem. Azóta is várom, hátha megjelenik egy szép napon. Lehet, hogy remetének állt bánatában?
Egy szép napon véget ért a ceruzás korszak, elkezdtünk tollal írni. Ezzel egy időben megjelent a vízfesték is a rajzórákon. A golyós toll tiltott eszköz volt, mártogatós tollal írtunk, itatóst használtunk. Boldog voltam, azt gondoltam, most próbálja Anyu kiradírozni, amit írok. A tanító néni nem engedi kitépni a füzetlapokat, radírozni nem lehet a tintát, mostantól arany életem lesz. Igaz az a mondás, ki miben bízik, abban csalatkozik. Anyu túltett leleményes Odüsszeuszon is. Addig kellett újra leírnom a feladatot, amíg hiba és paca nélkül be nem fejeztem. Egy idő után paca több volt, mint hiba. Anyu hajában az ősz szálak, az én füzetemben a pacák gomba módjára szaporodtak. Végül az mentette meg a teljes őszüléstől, hogy Öcsike két éves lett, vissza kellett mennie dolgozni. Akkor még nem volt GYES, Öcsike ment a bölcsődébe, Anyu pedig vissza a varrodába. Harmadikos koromtól már nem ellenőrizték a tanulásomat. Rám volt bízva, tanulok rendesen, vagy sem. De akkorra már ráéreztem a siker ízére, hogy volt valami, amiben én is jó lehetek.
Ötödikes koromtól nagyon izgalmasak voltak a rajz órák. Egy helybeli festőművész tanította a rajzot. Valószínűleg nem érzete igazságosnak, elismert művész létére általános iskolásokat rajzra tanítani, néha kicsit türelmetlen volt velünk. Ha kihoztuk a sodrából, goromba tudott lenni. Nem ártott kétszer meggondolni, mielőtt bármit mondunk neki. Nálam az ilyen figyelmeztetés általában olaj volt a tűzre.
Ceruzával halványan előrajzolhattuk a körvonalat, majd vízfestékkel kifestettük. A radírt nem tűrte, akinél meglátta, rögtön kihajította az ablakon (csak a radírt, nem a gyereket) Számtalanszor gondoltam rá, meg kellene hívni hozzánk egyszer, hátha Anyut is megtanítaná a tudományára, már ami a radírt illeti.
Az első feladat egy téli fa volt, lombja nélkül. Szépen megrajzoltam az ágait, majd feketére festettem. Kék ég, zöld fű. Gábor bácsi megnézte a művemet.
-[FONT="] [/FONT]Szép ez az ágseprű, és majd emellé teszed a fát?
-[FONT="] [/FONT]De hát ez a fa!
-[FONT="] [/FONT]Hát, gyerekem, ez inkább fakezű munka, mint fa. Vízfestékkel úgy festünk, hogy engedjük kicsit összefolyni a színeket. Így meg így, látod! Ez már szép.
Gondoltam, szép ám a halál, én ilyen pocsék munkát ki sem adnék a kezem közül. De már nem kezdhettem újból, mert kicsengettek. A következő órán kiosztották az előző rajzokat, leosztályozva. Nézem az enyémet: kettes. Hát ez marha jó! Belerondít, és akkor kettes. Ha még neki sem tetszik a saját mázolmánya, akkor hogy akarja eladni a képeit? Nem is csodálom, ha el kellett jönnie tanítani. Ha ilyen pocsékságokat fest, az isten se venne tőle képet. Jelentkeztem:
-[FONT="] [/FONT]Gábor bácsi, kérem, az enyém kettes lett……
-[FONT="] [/FONT]Mutasd, fiam, had nézem. Hát hányast akarsz erre a mázolmányra, édes egy gyermekem!
-[FONT="] [/FONT]De hát ezt a Gábor bácsi festette!
Először láttam némi érdeklődést felcsillanni a szemében. Kicsit szemlélt, majd azt mondta:
-[FONT="] [/FONT]Na, ha én festettem, akkor osztályozd le te!- és a kezembe nyomta a piros ceruzáját.
Kicsit néztem a rajzot, majd az öreg arcába bámultam:
-[FONT="] [/FONT]Végül is, a kettest én is megadnám rá, csak az a kérdés, kinek lesz beírva az ellenőrzőjébe?
Pici, meleg villanásokat láttam a szemében, de gyorsan elfordult, hogy leplezze nevetését.
Visszavette a ceruzáját, és kijavította ötösre a közös mázolmányunkat.
-[FONT="] [/FONT]Az igazi művész nem csak jól alkotja meg a művet, de el is tudja adni azt! Ezt most az eladásért kapod! –fűzte hozzá.
Akkor nem értettem, mire gondol. Ma már jobban értem.
Egy másik órán téli tájat kellett festeni, ki hogy képzeli el. Én egy házat gondoltam, hóembert építő gyerekeket, szürke égboltot, szállingózó hópihéket.
Gábor bácsi jött megnézni a mesterművet.
-[FONT="] [/FONT]Ez most egy fa itt a hóembernek támasztva?
-[FONT="] [/FONT]Nem, az egy seprű!
-[FONT="] [/FONT]Azt hittem, ez itt a seprű, a ház mellett.
-[FONT="] [/FONT]Dehogy, az a fa!
-[FONT="] [/FONT]Jó nagy seprű, éppen olyan magas, mint a fa. És hogy van az, hogy a háznak az oldala egy szintben van az elejével? Persze, ti még nem hallottatok a perspektíváról.- fejezte be elgondolkodva.
-[FONT="] [/FONT]Én gyakran hallottam a nagypapától!
-[FONT="] [/FONT]No- húzta fel a szemöldökét- mi a nagyapád, talán festő?
-[FONT="] [/FONT]Dehogyis, ő rendesen dolgozott mindig. Sok mindent csinált, cipész volt legutoljára.
Gábor bácsi most elkésett az elfordulással, vagy talán nem is akarta eltitkolni: hatalmas hahotára fakadt. Végül, mikor kimulatta magát, meghallgatta ismereteimet a perspektíváról.
-[FONT="] [/FONT]Papa többször is mondta Anyunak: nem tudom, milyen perspektíva áll ez előtt a gyerek előtt. Fakezű, falábú, topa, botfülű, nagyszájú. Ha nem lesz színjeles tanuló, hogy fog ez az életben boldogulni?
-[FONT="] [/FONT]Mondd meg öregapádnak, ne féltsen téged, megállod te a helyed így is- mondta az öreg.
Ezután órákon sokat segített a rajzban. Én pedig kezdtem élvezni a nem teljesen szabályos, kicsit elnagyolt formákat, a furcsa látásmódot.
Később már tárgyakat rajzoltunk, formákat, fényhatást, árnyékot. Én voltam a szertáros, óra elején át kellett hoznom az aznap rajzolandó tárgyat.
-[FONT="] [/FONT]Hozd át a kék ibriket!- hangzott az utasítás.
Kérdőn néztem rá, mi az az ibrik.
-[FONT="] [/FONT]Hát az a kék cserépvacak, na!
A szertárban két kék holmit találtam, egy bögrét, ami ugye nem ibrik. Egy vázát, ami esetleg elképzelhető, hogy festőnyelven ibrik. Átvittem, oda állítottam az asztalra. Gábor bácsi felnézett a könyvéből, és éktelen haragra gerjedt.
-[FONT="] [/FONT]Ó, te marhák szabadszakszervezetének hülye elnöke, hát ez neked ibrik! Add ide azt a nyomorult kulcsot!
Kis idő múlva visszajött, és mérgesen azt mondta, rajzoljátok a vázát, és nem is szólt többet.
Csak később tudtuk meg, hogy mérgében leverte az „ibriket”, ezért kellett a vázát rajzolni aznap.
Most már bevallhatom, éreztem pici elégedettséget a dolgok alakulásáért.
Megkezdődött hát számomra is az iskola. Ez volt az első gyerekközösség, ahova bekerültem. Igazán rossz soha nem voltam, de a fegyelem és figyelem új volt számomra. Ilonka néni elunta, hogy mindig csendre kell intenie. Ha belekotyogtam az óráiba, irány a sarok. Végül az első padba ültetett, hogy jobban szemmel tudjon tartani. Egyszer megkérdezte, mit csinálok a szünetben, hogy mindig óra alatt eszem.
-[FONT="] [/FONT]Hát végre beszélhetek, teli szájjal meg mégsem illik beszélni- feleltem halálos termesztességgel. Erre varrjon gombot, gondoltam. Láttam, nem igen tud mit felelni azon kívül, hogy ezt az órát is a sarokban töltöttem. Ott nem volt kivel beszélgetnem, és az uzsonnám sem volt nálam.
Élvezte is, hogy végre egyedül tarthatja az órát, a segédtanár nem szól bele. Eltelt pár hónap, megszoktam a rendet és fegyelmet. Kezdtünk számomra is új dolgokat tanulni. Az írás volt az erősségem.
-[FONT="] [/FONT]Most akkor rajzolunk egy szép karikát, ide a vonalra. De szépet akarok ám látni, gyerekek. Most mindenki ír egy sor karikát kék színessel, egyet meg pirossal. Fogjatok hozzá. Aki már végzett, hátratett kezekkel ül.
Amikor ideért a mondanivalójával, én már hátratett kezekkel ültem. Ilonka néni jött megnézni a füzetemet.
-Mik ezek a göcsörtök itt, hát azt mondtam, szép kerek legyen! Kezdd elölről, de kicsit lassabban.
Írhattam én gyorsabban, lassabban, akkor is leginkább a krumplira emlékeztettek. Nekem mindig kétszer annyi volt a házi feladat, mint másnak, mert ha Anyu nem találta elég szépnek, kitépte az egész oldalt, és mindent elölről kellett kezdeni. A füzetem salátára kezdett emlékeztetni, a sok kihulló fél oldallal. Anyu sem tudta, mi vár még rá. Nemsokára már az „F” betű előkészítésénél tartottunk.
-[FONT="] [/FONT]Most rajzolunk egy fecskét, ide a középső vonalra. Ez a drót, ezen ül a fecske. Felmegyünk kicsit ferdén, ide csinálunk egy kis kunkort, ez a fecske feje, azután függőlegesen jövünk le az első vonalig.
Hát mit mondjak. Én fel is mentem ferdén, le is jöttem ferdén, Anyu tépkedte a lapokat. Számolgattam, ha még kettőt kitép, nem lesz hova írni a házi feladatot. De nem volt szerencsém, Anyu is rájött, ezért onnantól csak kiradírozta, már csak akkor tépte ki, ha átlyukadt a papír a sok radírozástól. Végül valahogy elkészült. Anyu reményét vesztve bámult mag elé, de azután Öcsike sírt, és én lekerültem a napirendről. Anyu szomorú volt, én sajnáltam, hogy valahogy nem stimmelek, ezért elhatároztam, holnap azért is hozok egy dicséretet.
Reggel írás órával kezdtünk. Ilonka néni először a házi feladatokat nézte meg. Hosszan meredt a füzetemre, majd becsukta, és megnézte rajta a vignettát. Tévedés kizárva, rajta a nevem és az „írásfüzet” szó Anyu gyöngybetűivel.
-[FONT="] [/FONT]Marika, mik ezek itt a füzetben?- fordult hozzám, de láttam a szemén, hogy el van készülve a leglehetelenebb válaszra is.
-[FONT="] [/FONT]Fecske betűk, tanító néni kérem.
-[FONT="] [/FONT]????????
-[FONT="] [/FONT]Kiszíneztem feketére a közepüket, mert a fecske fekete, nem? Ez a sárga meg a csőre.
Így már teljesen világos volt számára, mit keresnek az írás füzetemben a fecskék. Azért néha a felnőttek nagyon értetlenek tudnak lenni. Nagyon mérges voltam rá, mert egyáltalán nem dicsért meg. Mérlegeltem, át lehetne-e festeni a kapott fekete pontot pirosra, és eldicsekszem vele Anyunak; de letettem róla, mert hátha Anyunak sem tetszenek majd a fecskéim, és akkor az egész oldalt kitépi majd. Annyit írni! Brrr! Így csak gemkapoccsal összetűztem a két oldalt, és megmondtam Anyunak: a tanár néni azt üzente, nem szabad visszalapozni a füzetben. Nem jött be, de legalább megpróbáltam.
És akkor jött maga a rettenet, a „k” betű. Ki volt az a pihent agyú, aki a „k” betűt kitalálta?
Felmegyünk ferdén, kunkor, lejövünk, de nem ám addig, mint a fecskénél. Az túl egyszerű lenne. Ha végre eltaláltuk, meddig megyünk le, akkor vissza, de pont ugyanazon a vonalon ám! Már azt hitted, végzel, de akkor még egy hasat is kell rajzolnod, a középső vonalra kell a pocakkal visszaérned, és akkor jön még egy lába is, kis kunkorral a végén. De ne ekkora kunkorral, ez már inkább egy harcsabajusz.
A papírgyárak nyereségessé váltak abban az évben, amikor elsős voltam, annyi gyakorlót teleírtam. Ha végre kikínlódtam, még be kellett másolni a rendes füzetbe is. Ott bejött még egy- két baki, Anyu már készen állt, egyik karján Öcsikével, másik kezében a radírral. Öcsike vigyorgott, na ezért majd még külön számolunk. Négy hónapos volt, de ha meglátott, folyton vigyorgott. Egyszer meg kellene kérdeznem már tőle, vajon rám, vagy rajtam?
Mire végigértünk az ABC-n, Anyu elég megviseltnek látszott. Olvastam, mint a vízfolyás, de az írásom erősen emlékeztetett Cirmiére, amikor eltemeti a dolgait.
Nem volt semmi baj az iskolában, azon kívül, hogy ha tanfelügyelő jött, nekem nem volt szabad elővennem a füzetemet, mert az, aki először látta, rendszerint olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy orvost kellett hívni hozzá.
Év végére azért ötös lett a bizonyítványom, kis tétovázás után írásból is meglett az ötös. A betűket ismertem, csak az én betűimhez kellett írásszakértőt hívni. Ez a jó tulajdonságom ma is megvan. Ha másnak írok fel valamit, nyomtatott betűkkel kell írnom, mert eltéved a betűim útvesztőjében.
Sohasem szerettem a szabályokhoz kötött dolgokat. A számtanpéldát pillanatok alatt kiszámoltam, de ha a szabályt kérdezték, már végem volt. Pedig ezután következtek a szabályok. Számtanból is, nyelvtanból is. Anyu zilált külsővel, megszaggatott ruházatban, felborzolt hajjal ütötte a taktust az asztalon: Kettővel! Azok! A! Számok! Oszthatók! Amelyeknek! Az! Utolsó! Számjegye! Osztható! Kettővel! Most te jössz!
-[FONT="] [/FONT]Kettővel azok oszthatók….amelyek oszthatók….utolsó….kettő.
Gyűlöltem a magolást. Azt szerettem, amit értek, vagy nem értek. De szóról szóra bebiflázni valamit? Anyu kitartásának tartozom hálával, hogy az első két osztály elvégzése alatt percet sem engedett lazsálni. Hasznomra vált később, hogy jók voltak az alapok. Átverekedtük magunkat a szorzótáblán, ezzel nem is volt baj, mert ha sorban mondtam, mindig hozzáadtam az előzőhöz a megfelelő számot. Hanem az osztás! Még sorban sem ment, nemhogy összevissza. Anyu ült a varrógép mellett, én meg a hokedlin ülve folyamatosan duruzsoltam: kilencvenben a kilenc megvan tízszer, nyolcvanegyben a kilenc megvan kilencszer….. Anyu közbevágott:
-[FONT="] [/FONT]Ötvennégyben a kilenc?
-[FONT="] [/FONT]Ötször kilenc az negyvenöt, hatszor kilenc az, hatszor, hatszor van meg.
És így ment minden áldott nap. Nem tudom, talán nem is ment annyira rosszul, csak Anyu minden áron a maximumot szerette volna kihozni belőlem. Most utólag hálás vagyok ezért, mert ma is gyorsabban számolok fejben, mint a mostani gyerekek.
Nagy létszámú osztály voltunk, negyvenketten kezdtük az első osztályt. Miután első szerelmem csúfos véget ért, hamar akadt egy hódolóm a sok fiú közül. Dinnyés Jóska meg is ígérte, hogy feltétlenül elvesz feleségül. Az ötlet tetszett, mert abban az időben leginkább feleség szerettem volna lenni. Hát nem nekik a legjobb? Ülnek az asztalnál, verik a taktust, te meg vagy tudod, mi következik a szabályban, vagy te is kapsz egyet. Aput kicsit nyugtalanította korai férjhez menésem gondolata, ezért rá is kérdezett, meddig jutottunk Jóskával a szerelemben. Hát meddig jutottunk volna; ő megmondta, hogy vagy én leszek a felesége, vagy senki. Én pedig rábólintottam, hogy úgy lesz. Meg is védtem, ha a fiúk meg akarták verni valamiért, úgyhogy ez egy komoly kapcsolat, minket már szét nem választhat senki sem. Azóta is várom, hátha megjelenik egy szép napon. Lehet, hogy remetének állt bánatában?
Egy szép napon véget ért a ceruzás korszak, elkezdtünk tollal írni. Ezzel egy időben megjelent a vízfesték is a rajzórákon. A golyós toll tiltott eszköz volt, mártogatós tollal írtunk, itatóst használtunk. Boldog voltam, azt gondoltam, most próbálja Anyu kiradírozni, amit írok. A tanító néni nem engedi kitépni a füzetlapokat, radírozni nem lehet a tintát, mostantól arany életem lesz. Igaz az a mondás, ki miben bízik, abban csalatkozik. Anyu túltett leleményes Odüsszeuszon is. Addig kellett újra leírnom a feladatot, amíg hiba és paca nélkül be nem fejeztem. Egy idő után paca több volt, mint hiba. Anyu hajában az ősz szálak, az én füzetemben a pacák gomba módjára szaporodtak. Végül az mentette meg a teljes őszüléstől, hogy Öcsike két éves lett, vissza kellett mennie dolgozni. Akkor még nem volt GYES, Öcsike ment a bölcsődébe, Anyu pedig vissza a varrodába. Harmadikos koromtól már nem ellenőrizték a tanulásomat. Rám volt bízva, tanulok rendesen, vagy sem. De akkorra már ráéreztem a siker ízére, hogy volt valami, amiben én is jó lehetek.
Ötödikes koromtól nagyon izgalmasak voltak a rajz órák. Egy helybeli festőművész tanította a rajzot. Valószínűleg nem érzete igazságosnak, elismert művész létére általános iskolásokat rajzra tanítani, néha kicsit türelmetlen volt velünk. Ha kihoztuk a sodrából, goromba tudott lenni. Nem ártott kétszer meggondolni, mielőtt bármit mondunk neki. Nálam az ilyen figyelmeztetés általában olaj volt a tűzre.
Ceruzával halványan előrajzolhattuk a körvonalat, majd vízfestékkel kifestettük. A radírt nem tűrte, akinél meglátta, rögtön kihajította az ablakon (csak a radírt, nem a gyereket) Számtalanszor gondoltam rá, meg kellene hívni hozzánk egyszer, hátha Anyut is megtanítaná a tudományára, már ami a radírt illeti.
Az első feladat egy téli fa volt, lombja nélkül. Szépen megrajzoltam az ágait, majd feketére festettem. Kék ég, zöld fű. Gábor bácsi megnézte a művemet.
-[FONT="] [/FONT]Szép ez az ágseprű, és majd emellé teszed a fát?
-[FONT="] [/FONT]De hát ez a fa!
-[FONT="] [/FONT]Hát, gyerekem, ez inkább fakezű munka, mint fa. Vízfestékkel úgy festünk, hogy engedjük kicsit összefolyni a színeket. Így meg így, látod! Ez már szép.
Gondoltam, szép ám a halál, én ilyen pocsék munkát ki sem adnék a kezem közül. De már nem kezdhettem újból, mert kicsengettek. A következő órán kiosztották az előző rajzokat, leosztályozva. Nézem az enyémet: kettes. Hát ez marha jó! Belerondít, és akkor kettes. Ha még neki sem tetszik a saját mázolmánya, akkor hogy akarja eladni a képeit? Nem is csodálom, ha el kellett jönnie tanítani. Ha ilyen pocsékságokat fest, az isten se venne tőle képet. Jelentkeztem:
-[FONT="] [/FONT]Gábor bácsi, kérem, az enyém kettes lett……
-[FONT="] [/FONT]Mutasd, fiam, had nézem. Hát hányast akarsz erre a mázolmányra, édes egy gyermekem!
-[FONT="] [/FONT]De hát ezt a Gábor bácsi festette!
Először láttam némi érdeklődést felcsillanni a szemében. Kicsit szemlélt, majd azt mondta:
-[FONT="] [/FONT]Na, ha én festettem, akkor osztályozd le te!- és a kezembe nyomta a piros ceruzáját.
Kicsit néztem a rajzot, majd az öreg arcába bámultam:
-[FONT="] [/FONT]Végül is, a kettest én is megadnám rá, csak az a kérdés, kinek lesz beírva az ellenőrzőjébe?
Pici, meleg villanásokat láttam a szemében, de gyorsan elfordult, hogy leplezze nevetését.
Visszavette a ceruzáját, és kijavította ötösre a közös mázolmányunkat.
-[FONT="] [/FONT]Az igazi művész nem csak jól alkotja meg a művet, de el is tudja adni azt! Ezt most az eladásért kapod! –fűzte hozzá.
Akkor nem értettem, mire gondol. Ma már jobban értem.
Egy másik órán téli tájat kellett festeni, ki hogy képzeli el. Én egy házat gondoltam, hóembert építő gyerekeket, szürke égboltot, szállingózó hópihéket.
Gábor bácsi jött megnézni a mesterművet.
-[FONT="] [/FONT]Ez most egy fa itt a hóembernek támasztva?
-[FONT="] [/FONT]Nem, az egy seprű!
-[FONT="] [/FONT]Azt hittem, ez itt a seprű, a ház mellett.
-[FONT="] [/FONT]Dehogy, az a fa!
-[FONT="] [/FONT]Jó nagy seprű, éppen olyan magas, mint a fa. És hogy van az, hogy a háznak az oldala egy szintben van az elejével? Persze, ti még nem hallottatok a perspektíváról.- fejezte be elgondolkodva.
-[FONT="] [/FONT]Én gyakran hallottam a nagypapától!
-[FONT="] [/FONT]No- húzta fel a szemöldökét- mi a nagyapád, talán festő?
-[FONT="] [/FONT]Dehogyis, ő rendesen dolgozott mindig. Sok mindent csinált, cipész volt legutoljára.
Gábor bácsi most elkésett az elfordulással, vagy talán nem is akarta eltitkolni: hatalmas hahotára fakadt. Végül, mikor kimulatta magát, meghallgatta ismereteimet a perspektíváról.
-[FONT="] [/FONT]Papa többször is mondta Anyunak: nem tudom, milyen perspektíva áll ez előtt a gyerek előtt. Fakezű, falábú, topa, botfülű, nagyszájú. Ha nem lesz színjeles tanuló, hogy fog ez az életben boldogulni?
-[FONT="] [/FONT]Mondd meg öregapádnak, ne féltsen téged, megállod te a helyed így is- mondta az öreg.
Ezután órákon sokat segített a rajzban. Én pedig kezdtem élvezni a nem teljesen szabályos, kicsit elnagyolt formákat, a furcsa látásmódot.
Később már tárgyakat rajzoltunk, formákat, fényhatást, árnyékot. Én voltam a szertáros, óra elején át kellett hoznom az aznap rajzolandó tárgyat.
-[FONT="] [/FONT]Hozd át a kék ibriket!- hangzott az utasítás.
Kérdőn néztem rá, mi az az ibrik.
-[FONT="] [/FONT]Hát az a kék cserépvacak, na!
A szertárban két kék holmit találtam, egy bögrét, ami ugye nem ibrik. Egy vázát, ami esetleg elképzelhető, hogy festőnyelven ibrik. Átvittem, oda állítottam az asztalra. Gábor bácsi felnézett a könyvéből, és éktelen haragra gerjedt.
-[FONT="] [/FONT]Ó, te marhák szabadszakszervezetének hülye elnöke, hát ez neked ibrik! Add ide azt a nyomorult kulcsot!
Kis idő múlva visszajött, és mérgesen azt mondta, rajzoljátok a vázát, és nem is szólt többet.
Csak később tudtuk meg, hogy mérgében leverte az „ibriket”, ezért kellett a vázát rajzolni aznap.
Most már bevallhatom, éreztem pici elégedettséget a dolgok alakulásáért.
Hehe...mennyi emlék eszembe jutott rajzóráról
Most itt ülök és szétröhögöm a fejem
Most itt ülök és szétröhögöm a fejem
Hasonló témák
