Életük legboldogabb időszakának tartják a kanadai hónapokat azok a cigány családok, akik egyszer már kint éltek. Visszamennének, de nincs pénzük az útra, és abban sem biztosak, hogy megkapnák a letelepedési engedélyt.
Az egyik apuka németországi mosogatásból szedné össze a repülőjegyre a pénzt, más eladná a bútorokat. Ha egyszer újra kijutnának, soha többet nem tennék be a lábukat Magyarországra. Az Abcúg riportja.
Anita és László a harmincas éveik közepén járnak, hat gyerekekük van. Tiszta, rendezett a házuk, bár az asszony szerint nagy a kosz. Azt mondja, már egy tapétacsíkot nem mer feltenni, minek, úgyis ki kell költözniük számozott utcai önkormányzati házukból. A miskolci önkormányzat ugyanis tavaly májusban úgy döntött: felszámolja a városban lévő nyomornegyedeket, köztük a számozott utcáknak nevezett telepet, mondván, hogy az a bűnözés melegágya. A tíz utcából álló terület pont a diósgyőri stadion mellett fekszik, amelyet nyolcmilliárd forintból tervez felújítani a kormány, ehhez pedig szükség lenne a stadion melletti területre is. A lakóknak menniük kell, kezdődik az Abcúg riportja.
Akik nem akarták megvárni, hogy kilakoltassák őket, ők már elhagyták az országot, a legtöbben Kanadába mentek. Pontos számok nincsenek, de nagyjából hatvan-nyolcvan családról lehet szó. Az itthon maradtak úgy tudják: mindegyikük meg is kapta a letelepedési engedélyt. Vannak azonban olyanok, akik ugyan mennének, de vagy nincs pénzük rá, vagy nem biztosak benne, hogy maradhatnának-e, mivel egyszer már hazaküldték őket. Az egyik ilyen, Lászlóék családja.
Fotó: Tuba Zoltán / abcug.hu
2011 novemberében indultak ki Kanadába az öt gyerekkel (a legkisebb kint született). “Nagyon sok volt a megaláztatás és a probléma. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a gyerekek félve jöttek haza az iskolából, mert a gárdisták fenyegették őket” – meséli az apa. Volt Lyukóvölgyben egy házuk, eladták azt is, meg az összes bútorukat, mindent, amiből pénzt tudtak csinálni, és másfél millió forintból kimentek Kanadába. Elkezdtek iskolába jár, nyelvet tanulni, László pedig az építőiparban dolgozott. Havonta akár 3500 dollárt jövedelmük is volt, egy hónap után külön albérletbe tudtak menni. Csak hogy közben a kanadai állam úgy döntött, hogy Magyarország újra biztonságos ország, ezért másfél év után kiutasították a családot, haza kellett jönniük.
“Nézze, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ott ember módjára viselkedtek velem, nem úgy, mint idehaza. Ha hatvan-hetven, vagy akár száz éves leszek, és visszagondolok arra a torontói másfél évre, akkor úgy fogok rá emlékezni, mint életem legboldogabb időszakára” – mondja a jelenleg közmunkásként dolgozó László.
Miután hazajöttek, még bíztak benne, hogy új életet kezdhetnek Magyarországon, örültek is nagyon, hogy a gyerekek vissza tudtak illeszkedni az iskolába, de egy év se telt el, és most úgy érzik: mindennek vége. “A legnagyobb problémánk most a lakhatás, nem tudjuk, hogy hova megyünk majd, és nem szeretnénk, hogy a gyerekek intézetbe kerülnének. Márpedig ha nincs bejelentett lakcímük, akkor viszik őket” – mesélik a szülők.
A helyiek ráadásul épp a napokban szembesültek vele, hogy közel a dupláját kell fizetniük a lakbérért, mint eddig. Az emelésről nem szóltak nekik, szerintük az egész arra megy ki, hogy elüldözzék őket, hiszen pontosan tudják, hogy ha nem fizetnek, szinte azonnal felbonthatják velük a bérleti szerződést. Anita elő is veszi a konyhaszekrényből a múlt havi és a mostani csekket, nem érti, ilyet hogy tehetnek. “Megmondták világosan, hogy Miskolcot cigánymentes övezetté akarják tenni. Nem néznek se embert, se gyereket, mintha nem is lenne szívük. Nem tud az ember mást csinálni, mint elmenekülni” – veszi át a szót László.
Kanada után az egész család kiment Svájcba, azonban onnan is hazaküldték őket. Ráadásul – ahogy ők mondják – volt egy nagy átvágás is, mert állítólag kint felajánlották nekik, hogy ha elhagyják Svájcot maguktól, akkor kapnak Budapesten egy lakást, és nem kell Miskolcra visszajönniük. Ezt ők el is fogadták, azonban az indulás előtti nap délutánján kiderült, hogy ebből végül nem lett semmi. “Hazajöttünk megint, a rokonok visszaadogatták szépen-lassan, amiket korábban eladtunk nekik, és újra berendezkedtünk”.
Kanadai emlékek
Fotó: Tuba Zoltán / abcug.hu
Lászlóéknak januárban jár le a bérleti szerződésük, amit már nem fog meghosszabbítani velük az önkormányzathoz tartozó ingatlankezelő.
Hová megyünk? Megmondom én: az ég alá”.
Írtak korábban levelet Orbán Viktornak és a miskolci polgármesternek is, sehonnan nem jött válasz. “Milliószor kértük Kriza Ákost, hogy tartson nekünk lakossági fórumot, de szerinte mi nem vagyunk emberek, mi állatok vagyunk, mert ő erre a környékre be nem teszi a lábát” – mondja a családfő. Most újra Kanadába vágynak, ahogy mondják, ezért mindenüket feláldoznák, de pénzük nincs. “Soha többet be nem tenném a lábam ebbe az országba, ha még egyszer sikerülne kijutnunk”.
A szomszédos házban él Róbert, és élettársa, Andrea. Ők szintén 2011 őszén mentek ki Kanadába. Akkoriban az Avason laktak, Róbert egy gyárban dolgozott, de miután elveszítette a munkáját, nem tudták tovább fizetni a lakást. Mindenüket eladták, kölcsönkértek a rokonoktól, és a négy gyerekkel elindultak. Történetük szinte teljesen hasonló Anitáékhoz: ők is jártak iskolába, a férfi dolgozott, volt külön lakásuk egy bérházban, majd kiutasították a családot. A gyerekek és ők is nagyon jól érezték kint magukat, barátokat is szereztek.
“Mi az életünket nagyon szépen le tudtuk volna ott élni. Teljesen mások az emberek, mint itthon. Bementem egy boltba, és a pénztárosnőnek az volt az első kérdése, hogy hogy vagyok, nem pedig jöttek utánam, hogy na, vajon nem lopok -e” – meséli Andrea. Másik nagyon kedves emléke, hogy amikor anyák napján sétált a gyerekekkel az utcán, idegenek köszöntek rá, és kívántak neki boldog anyák napját.
Ott boldogok az emberek. Hazajöttünk két és fél év után, és azt látom, hogy mindenki meg van öregedve, meg vannak törve az emberek. Én egyszerűen már nem is tudom magam itt jól érezni.
Hazaérkezésük után Róbert édesanyjának számozott utcai önkormányzati lakásába költöztek. Azonban pár hónap múlva az asszony meghalt, így ők azóta is jogviszony nélkül élnek a lakásban, mert a bérleti szerződést nem akarják átírni a fia nevére. Fizetnek minden hónapban rendesen, hátralékuk vagy tartozásuk nincs. A gyerekeket csak hosszas huzavona után engedte az önkormányzat bejelentkezni a lakásba, addig az iskolát sem tudták elkezdeni és diákigazolványt sem kaptak. Andreának azonban azóta sincs lakcímkártyája.
Anitának az hiányzik a legjobban, hogy Kanadában emberként bántak vele.
Fotó: Tuba Zoltán / abcug.hu
A gyerekeket ugyan vissza vették az iskolába, de sajnos a Kanadában eltöltött időt nem fogadják el tanulmányként, így történhet meg, hogy a tízéves fiúknak második osztályba kell járnia. Az iskolában az egyik gyerek tanárnője ráadásul folyamatosan megjegyzéseket tesz a gyereknek arról, hogy na vajon, mikor költöztetik ki őket. “Mi lesz veletek, hova fogtok menni – ezeket kérdezik a gyerektől. De miért őt kell bántani, mit tehet ő erről az egészről” – kérdezi Andrea. Szerintük ha holnap indulna egy ingyen járat Kanadába, nemhogy a számozott utcákban, de egész Borsodban nem maradna cigány.
“Ha innen el kell menni, nem tudjuk, hová megyünk, mert nincs kihez” – mondja a szintén közmunkásként dolgozó Róbert. Életük álma, hogy visszamehessenek Kanadába, ezért az apuka Németországba készül, hogy mosogatói állást vállaljon, így talán összejön az utazáshoz szükséges pénz. De még így sem biztos, hogy kint maradhatnak, hiszen őket is egyszer már kiutasították az országból.
Andrea szerint nagyon sok család azért is ment el a telepről, mert félnek, hogy elveszik a gyerekeiket. Egyszer ő is látta az utca elejéről, hogy a házuk előtt áll az önkormányzat autója, úgy megijedt, hogy hozzájuk jöttek kipakolni őket és elvinni a gyerekeit, hogy sírva futott hazáig. “Nem kívánom senkinek ezt, ezt csak az tudja, aki ezt átélte. Ez egy nagyon kegyetlen dolog”
Index
Az egyik apuka németországi mosogatásból szedné össze a repülőjegyre a pénzt, más eladná a bútorokat. Ha egyszer újra kijutnának, soha többet nem tennék be a lábukat Magyarországra. Az Abcúg riportja.
Anita és László a harmincas éveik közepén járnak, hat gyerekekük van. Tiszta, rendezett a házuk, bár az asszony szerint nagy a kosz. Azt mondja, már egy tapétacsíkot nem mer feltenni, minek, úgyis ki kell költözniük számozott utcai önkormányzati házukból. A miskolci önkormányzat ugyanis tavaly májusban úgy döntött: felszámolja a városban lévő nyomornegyedeket, köztük a számozott utcáknak nevezett telepet, mondván, hogy az a bűnözés melegágya. A tíz utcából álló terület pont a diósgyőri stadion mellett fekszik, amelyet nyolcmilliárd forintból tervez felújítani a kormány, ehhez pedig szükség lenne a stadion melletti területre is. A lakóknak menniük kell, kezdődik az Abcúg riportja.
Akik nem akarták megvárni, hogy kilakoltassák őket, ők már elhagyták az országot, a legtöbben Kanadába mentek. Pontos számok nincsenek, de nagyjából hatvan-nyolcvan családról lehet szó. Az itthon maradtak úgy tudják: mindegyikük meg is kapta a letelepedési engedélyt. Vannak azonban olyanok, akik ugyan mennének, de vagy nincs pénzük rá, vagy nem biztosak benne, hogy maradhatnának-e, mivel egyszer már hazaküldték őket. Az egyik ilyen, Lászlóék családja.
Fotó: Tuba Zoltán / abcug.hu
2011 novemberében indultak ki Kanadába az öt gyerekkel (a legkisebb kint született). “Nagyon sok volt a megaláztatás és a probléma. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor a gyerekek félve jöttek haza az iskolából, mert a gárdisták fenyegették őket” – meséli az apa. Volt Lyukóvölgyben egy házuk, eladták azt is, meg az összes bútorukat, mindent, amiből pénzt tudtak csinálni, és másfél millió forintból kimentek Kanadába. Elkezdtek iskolába jár, nyelvet tanulni, László pedig az építőiparban dolgozott. Havonta akár 3500 dollárt jövedelmük is volt, egy hónap után külön albérletbe tudtak menni. Csak hogy közben a kanadai állam úgy döntött, hogy Magyarország újra biztonságos ország, ezért másfél év után kiutasították a családot, haza kellett jönniük.
“Nézze, nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ott ember módjára viselkedtek velem, nem úgy, mint idehaza. Ha hatvan-hetven, vagy akár száz éves leszek, és visszagondolok arra a torontói másfél évre, akkor úgy fogok rá emlékezni, mint életem legboldogabb időszakára” – mondja a jelenleg közmunkásként dolgozó László.
Miután hazajöttek, még bíztak benne, hogy új életet kezdhetnek Magyarországon, örültek is nagyon, hogy a gyerekek vissza tudtak illeszkedni az iskolába, de egy év se telt el, és most úgy érzik: mindennek vége. “A legnagyobb problémánk most a lakhatás, nem tudjuk, hogy hova megyünk majd, és nem szeretnénk, hogy a gyerekek intézetbe kerülnének. Márpedig ha nincs bejelentett lakcímük, akkor viszik őket” – mesélik a szülők.
A helyiek ráadásul épp a napokban szembesültek vele, hogy közel a dupláját kell fizetniük a lakbérért, mint eddig. Az emelésről nem szóltak nekik, szerintük az egész arra megy ki, hogy elüldözzék őket, hiszen pontosan tudják, hogy ha nem fizetnek, szinte azonnal felbonthatják velük a bérleti szerződést. Anita elő is veszi a konyhaszekrényből a múlt havi és a mostani csekket, nem érti, ilyet hogy tehetnek. “Megmondták világosan, hogy Miskolcot cigánymentes övezetté akarják tenni. Nem néznek se embert, se gyereket, mintha nem is lenne szívük. Nem tud az ember mást csinálni, mint elmenekülni” – veszi át a szót László.
Kanada után az egész család kiment Svájcba, azonban onnan is hazaküldték őket. Ráadásul – ahogy ők mondják – volt egy nagy átvágás is, mert állítólag kint felajánlották nekik, hogy ha elhagyják Svájcot maguktól, akkor kapnak Budapesten egy lakást, és nem kell Miskolcra visszajönniük. Ezt ők el is fogadták, azonban az indulás előtti nap délutánján kiderült, hogy ebből végül nem lett semmi. “Hazajöttünk megint, a rokonok visszaadogatták szépen-lassan, amiket korábban eladtunk nekik, és újra berendezkedtünk”.
Kanadai emlékek
Fotó: Tuba Zoltán / abcug.hu
Lászlóéknak januárban jár le a bérleti szerződésük, amit már nem fog meghosszabbítani velük az önkormányzathoz tartozó ingatlankezelő.
Hová megyünk? Megmondom én: az ég alá”.
Írtak korábban levelet Orbán Viktornak és a miskolci polgármesternek is, sehonnan nem jött válasz. “Milliószor kértük Kriza Ákost, hogy tartson nekünk lakossági fórumot, de szerinte mi nem vagyunk emberek, mi állatok vagyunk, mert ő erre a környékre be nem teszi a lábát” – mondja a családfő. Most újra Kanadába vágynak, ahogy mondják, ezért mindenüket feláldoznák, de pénzük nincs. “Soha többet be nem tenném a lábam ebbe az országba, ha még egyszer sikerülne kijutnunk”.
A szomszédos házban él Róbert, és élettársa, Andrea. Ők szintén 2011 őszén mentek ki Kanadába. Akkoriban az Avason laktak, Róbert egy gyárban dolgozott, de miután elveszítette a munkáját, nem tudták tovább fizetni a lakást. Mindenüket eladták, kölcsönkértek a rokonoktól, és a négy gyerekkel elindultak. Történetük szinte teljesen hasonló Anitáékhoz: ők is jártak iskolába, a férfi dolgozott, volt külön lakásuk egy bérházban, majd kiutasították a családot. A gyerekek és ők is nagyon jól érezték kint magukat, barátokat is szereztek.
“Mi az életünket nagyon szépen le tudtuk volna ott élni. Teljesen mások az emberek, mint itthon. Bementem egy boltba, és a pénztárosnőnek az volt az első kérdése, hogy hogy vagyok, nem pedig jöttek utánam, hogy na, vajon nem lopok -e” – meséli Andrea. Másik nagyon kedves emléke, hogy amikor anyák napján sétált a gyerekekkel az utcán, idegenek köszöntek rá, és kívántak neki boldog anyák napját.
Ott boldogok az emberek. Hazajöttünk két és fél év után, és azt látom, hogy mindenki meg van öregedve, meg vannak törve az emberek. Én egyszerűen már nem is tudom magam itt jól érezni.
Hazaérkezésük után Róbert édesanyjának számozott utcai önkormányzati lakásába költöztek. Azonban pár hónap múlva az asszony meghalt, így ők azóta is jogviszony nélkül élnek a lakásban, mert a bérleti szerződést nem akarják átírni a fia nevére. Fizetnek minden hónapban rendesen, hátralékuk vagy tartozásuk nincs. A gyerekeket csak hosszas huzavona után engedte az önkormányzat bejelentkezni a lakásba, addig az iskolát sem tudták elkezdeni és diákigazolványt sem kaptak. Andreának azonban azóta sincs lakcímkártyája.
Anitának az hiányzik a legjobban, hogy Kanadában emberként bántak vele.
Fotó: Tuba Zoltán / abcug.hu
A gyerekeket ugyan vissza vették az iskolába, de sajnos a Kanadában eltöltött időt nem fogadják el tanulmányként, így történhet meg, hogy a tízéves fiúknak második osztályba kell járnia. Az iskolában az egyik gyerek tanárnője ráadásul folyamatosan megjegyzéseket tesz a gyereknek arról, hogy na vajon, mikor költöztetik ki őket. “Mi lesz veletek, hova fogtok menni – ezeket kérdezik a gyerektől. De miért őt kell bántani, mit tehet ő erről az egészről” – kérdezi Andrea. Szerintük ha holnap indulna egy ingyen járat Kanadába, nemhogy a számozott utcákban, de egész Borsodban nem maradna cigány.
“Ha innen el kell menni, nem tudjuk, hová megyünk, mert nincs kihez” – mondja a szintén közmunkásként dolgozó Róbert. Életük álma, hogy visszamehessenek Kanadába, ezért az apuka Németországba készül, hogy mosogatói állást vállaljon, így talán összejön az utazáshoz szükséges pénz. De még így sem biztos, hogy kint maradhatnak, hiszen őket is egyszer már kiutasították az országból.
Andrea szerint nagyon sok család azért is ment el a telepről, mert félnek, hogy elveszik a gyerekeiket. Egyszer ő is látta az utca elejéről, hogy a házuk előtt áll az önkormányzat autója, úgy megijedt, hogy hozzájuk jöttek kipakolni őket és elvinni a gyerekeit, hogy sírva futott hazáig. “Nem kívánom senkinek ezt, ezt csak az tudja, aki ezt átélte. Ez egy nagyon kegyetlen dolog”
Index
