Szanté meseháza

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Remélem jól ünnepeltetek tegnap, igaz volt ahol esett az eső, de a március már ilyen.
Ma egy hosszú mesét hoztam Nektek, de érdemes végig hallgatni, mert tanulságos.

A cigány az égben és pokolban

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy cigány meg két szegény ember. Egyszer ezek így hárman kimentek az erdőre fáért. Hát amint vágják a fát, egyszer megszólal valamelyik:
- Mi lenne, ha az Isten egy-egy kívánságunkat teljesítené?
Mondja az egyik szegény ember - Azt kívánnám, hogy mikor hazamegyek, ott lenne egy tál kolbász meg egy fehér cipó az asztalomon.
- Én meg - mondja a másik - azt kívánnám, hogy egy tál túrós lepény lenne az asztalomon.
A cigány gondolta, hogy hiába kíván akármit, csak nem teljesedik az be, tréfálni akart egy kicsit:
- Én meg azt kívánnám, hogy - éppen teherben fekszik a feleségem - mikorra hazamegyek, tizenkét rajkója lenne neki.
No ez abban maradt.
Este, amint hazavitték a fát, bemegyen az egyik szegény ember a házába, hát ott a tál kolbász meg a fehér cipó; bemegy a másik is, hát ott a tál túrós lepény; hazamegy a cigány is, éppen ott találja a bábaasszonyt, tenné le a fát a szögletbe, rákiált a bába: "Ne tegye kend oda, ott gyerek van", tenné a másik szögletbe: "Oda se tegye kend, ott is gyerek van", tenné a kuckóba: "Oda meg éppen ne tegye kend, mert ott két gyerek is van", tenné ide, tenné oda, mindenütt tele van a ház gyerekkel, sehova sem lehet letenni. Utoljára megharagszik a cigány:
- Ejnye, disznó teremtette, hát hány gyerek van itt?
- Biz itt - felel a bábaasszony - éppen kerekszám tizenkettő.
Megijed erre a cigány.
- No, én tizenharmad magammal nem leszek egy háznál, mert az szerencsétlen szám! Inkább elmennék a pokolba kályhafűtőnek.
Alig mondta ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög, nyakon csípte, elvitte a pokolba kályhafűtőnek.
A tizenkét rajkó nőtt, növekedett, úgyannyira, hogy mindnyájan legénykort értek.
Egyszer a legkisebbik kérdi az anyjától:
- Édesanyám, sohase volt nekünk édesapánk? Vagy ha volt, hova lett, hogy én sose hallottam róla semmit?
- Bizony nektek, fiam, volt; de mikor megszülettetek, azt mondta, hogy a tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél alatt, kiment a házból, azóta senki se látta.
- No, ha így van, édesanyám, majd megkeresem én, haza is hozom.
Ezzel a cigányfiú elindult világra az apját keresni. Kereste, kereste, már az egész föld kerekséget összejárta utána, de csak nem akadt rá.
Amint így keresi egy erdőben, megtalál egy nagy nyárfát, aminek a hegye az égbe ért, a gyökere meg a pokolba. "No - gondolja magában -, ha a földön nincs az apám, az égben kell neki lenni; fölmegyek, legalább odafönt is széjjelnézek." Ezzel elővett egy fejszét, elkezdett magának grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt a grádicsot, utoljára fölért az égbe.
Amint fölér, széjjelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország kapuja előtt álldogálni, de az neki mindegy volt, ellökdöste őket az útból jobbra-balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta.
- Ki van ott? - kérdezi belülről Szent Péter.
- Én vagyok, a Zsiga cigány tizenkettedik fia.
- Most nem lehet bejönni, várakozzál.
- Nem várok biz én, nem az az én dolgom, hanem eresszenek be, hadd keressem meg az apámat.
- Már, fiam, most nem ereszthetlek be, nincs itthon az Isten, majd ha hazajön, azzal beszélj.
A cigány látta, hogy már így semmire sem megy, kapta magát, behajította a kalapját a kapun.
- Jaj, Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki!
- Kiadnám biz én, fiam, de messze elgurult, nem is látom; míg érte járnék, míg keresgélném, a sok ménkű lélek mind bebujkálna a kapu alatt a kutyabejáráson.
- No, hát eresszen be kelmed, majd megkeresem én!
- Jaj, fiam, de ha nem lehet; mondtam már.
- No hiszen jól van, majd bepanaszlom az Istennek, csak jöjjön haza, hogy kelmed benn fogja a más ember igaz jószágát.
Szent Péternek mit volt mit tenni, félt, hogy megpirongatja az Isten, hát beeresztette a cigányt, de megígértette vele, hogy amint a kalapot megtalálja, visszajön. Meg is ígérte az, de bizony neki esze ágában se volt, hogy megtartsa; nem bánta ő, csak hogy egyszer belől lehetett; megkereste a kalapját, a fejibe nyomta, azzal elindult az apját keresni meg széjjelnézni egy kicsit. Amint így kódorog, egyszer egy dombhoz ér, melynek a legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg sok gyalogszék. Az a nagy karosszék volt az Isten széke, abból meg lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket; a gyalogszékeken meg az angyalok szoktak ülni. A cigány nekiindult a dombnak; mikor az Isten székéhez ért, se kérdett, se hallott, beleült, elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. Amint így nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban odanéz, hogyha az anyját megláthatná; egyszer észreveszi, hogy a szomszéd cigány éppen akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy üggyel-bajjal lopott malacát. "No iszen megállj - gondolja magában -, majd rád ijesztek most" - felkap egy gyalogszéket, utána vágja, de biz az még csak közel se járt hozzá, felkap egy másikat, az sem éri, így aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket... elkezdett ugyancsak hajigálni az apró székekkel.
Amint legjavában hajigálódzik, jön ám haza maga az Isten.
- Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz?
- Hogyne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el akarja lopni, de azóta el is lopta az édesanyám malacát. Azt akartam oldalba ütni, de nem tudtam.
- Jaj hé - felelt az Isten -, ha én minden emberhez egy széket vágnék, aki egy malacot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere se székkel. Azért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert ebrúdon vettetlek ki.
Megijedt a cigány, úgy elkotródott, mintha ott se lett volna. Mikor kívül volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hol lehet az apja, ha se a földön, se az égben nincs. "Már bizonyosan a pokolban van, az ördögök vitték el - gondolta magában -, hanem nem fognak ki rajtam, elmegyek oda is, majd megtanítom én őket."
Azzal elindult, meg sem állott, míg a pokol határába nem ért.
Amint ott megy, mendegél, előtalál egy regiment katonát.
- Hová mégy, cigány? - kérdezik a katonák.
- Megyek a pokolba, az apámat keresem.
- De oda ugyan hiába mégy; mi is azért voltunk ott, mert az ördögök ellopták a királyunk egyetlen leányát, azt akartuk visszavenni, de biz azok nem adták, pedig a királyunk annak ígérte a leányt fele királyságával együtt, aki visszahozza. Azért jobb lesz, ha tovább nem is mégy, hanem visszafordulsz.
- Biz én nem fordulok, ha már eddig jöttem - felelt a cigánylegény, s odább ment a maga útján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához. Bekopogtat rajta.
- Itthon van-e a Plutó?
- Nincsen.
- No hát adjátok ki az apámat, tudom, hogy itt van.
- Nem adjuk bizony mi, nem bolondultunk meg.
- Hiszen jól van, majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene.
Az ördögök csak nevették; a cigány meg Se kérdett, Se hallott tovább egy szót sem, hanem elővett egy ásót, elkezdett lépegetni a pokol kapuja előtt előre és hátra, az ásóval pécézgette a helyet széltibe-hosszába. Meglátja ezt egy ördög, odamegy hozzá.
- Mit csinálsz, te cigánylegény?
- Biz én csak egy templomot rakok ide, hogy se ki, se be ne járhassatok a pokolba, míg az apámat ki nem adjátok.
Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg cigányt.
- No, itt az apád, most már mehetsz dolgodra.
- Hohó! Nem addig van ám az, ha az imént ki nem adtátok, egy tapodtat sem megyek addig, míg a királykisasszonyt is ki nem adjátok.
- Jaj, cigány, csak azt ne kérd, inkább adunk aranyat, ezüstöt, amennyit elbírsz.
- Nem kell nekem sem aranyatok, sem ezüstötök, csak a királykisasszony.
- Jaj, csak addig várj, míg Plutó hazajön.
- Nem várok én egy szempillantást se. Adjátok, nem adjátok? Mindjárt olyan anyaszentegyházat építek ide, hogy maga Plutó is kiszorul a pokolból.
Nagyon megijedtek az ördögök, kiadták a királykisasszonyt, hárman aztán elindultak a felvilág felé.
Hazamegyen Plutó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik.
- Hát a királykisasszony hol van?
- Biz azt odaadtuk egy cigánynak, mert azt mondta, hogy ha oda nem adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk járni.
- Ó, bolondok! - mondja Plutó. - Hiszen nem tudott volna az templomot építeni, nem is volt neki, amiből csinálja. Eredj utána mindjárt, futárom, hozd vissza tőle.
Elindult a futár, utol is érte a cigányt nemsokára.
- Hohó, cigány, add vissza a királykisasszonyt!
- Nem adom biz én ilyen legénynek, mint te vagy. Kiállok én teveled akármiben.
- No, hát fussunk versenyt - felelt az ördög.
Meglátja a cigány, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl.
- Ó, szegény ördög - mondja nagy kevélyen -, ilyen legénnyel, mint te vagy, nem is futtatok magam, csak az öcsémet küldöm. Eredj, szólítsd, ott delel a bokorban.
Odamegy az ördög a bokorhoz, a nyúl felriad, elkezd szaladni, de biz annak még csak nyomába se hághatott. Mindjárt sejtette, hogy a cigány különb gyerek nála, nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt, visszament nagy szégyenszemre a pokolba.
- Hát hol a királykisasszony? - kérdi Plutó.
- Biz az odamaradt, mert így meg így jártam. - Itt elbeszélte, hogy hogyan járt.
- Ó, te bolond, hiszen nem az öccse volt az, hanem nyúl, nem tudott volna a cigány fiú szaladni. Eredj utána te, fiam, buzogányos, hozd vissza tőle a királykisasszonyt.
Útnak eredt a buzogányos, utol is érte csakhamar.
- Hohó, cigány, add vissza a királykisasszonyt!
- Még ilyen legénynek, mint te vagy, nem adom. Kiállok én akármiben veled.
- Lássuk hát, ki tudja ezt a kétmázsás buzogányt magasabbra hajítani.
- No, hajítsd először!
Az ördög fölhajította olyan magasra, hogy alig látszott. Amint leesett, a cigány megfogta a nyelét, azzal elkezdett kiabálni:
- Bátyám! Bátyám!
- Hát te kinek kiabálsz? - kérdi az ördög.
- Biz én csak a bátyámnak, aki kovács a másvilágon, felhajítom neki a buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak.
- Jaj, inkább ne is hajíts, maradjon a tiéd a királykisasszony, csak a buzogányomnak végire ne járj.
Ez is kisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdezte Plutó:
- Hát hol a királykisasszony?
- Biz azt nem hozhattam el, mert így meg így jártam a cigánnyal.
- Ó, te bolond, hiszen nem bírta volna az a buzogányodat meg se mozdítani. Eredj utána te, fiam, ostoros, hozd vissza tőle.
Utána indult az ostoros ördög, el is érte.
- Hohó, cigány, add vissza a királykisasszonyt!
- Különb legénynek se, mint te. Kiállok én versenyre veled.
- Tudsz-e hát ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én?
- Csak kondíts, hadd lám, mit tudsz.
Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú.
- No, cigány, kondíts párját!
A cigány nem szólt semmit, hanem elővett három abroncsot, beabroncsolta először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét, utoljára a magáét.
- Hát te mit csinálsz? - kérdi az ördög.
- Csak a fejünket abroncsolom be, mert mindjárt akkorát kondítok, hogy akinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped.
- No, hát abroncsold be az enyimet is.
A cigány elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot:
- Jaj, ne szorítsd már jobban, inkább legyen tied a királykisasszony.
Erre aztán megtágította a cigány az abroncsot, az ördög visszament nagy pironkodva.
- Hát hol a kisasszony? - kérdi ettől is Plutó.
- Nem hozhattam biz azt vissza, mert így meg így jártam az abroncsolással.
- Ó, te bolond, hiszen nem tudott volna a cigány semekkorát se kondítani. Eredj utána te, kocsisom, hozd vissza már valahára.
Útnak ered Plutó kocsisa egy vasvillával, utol is éri a cigányt.
- Hohó, cigány, add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt agyonszúrlak!
- Nem félek én attól - feleli a cigány. - De így a sík földön nem nagy mesterség viaskodni; ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső oldalára, én majd kívül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül jobban összeszurkálni a másikat.
Az ördögnél egy háromágú vasvilla volt, a cigánynál pedig egy nyárs.
Azzal elkezdtek szurkálódzni a sövényen át, de biz az ördög sose tudott átszúrni a háromágú vasvillával, mert az mindig megakadt a sövényben, a cigány meg a nyárssal úgy összevissza szurkálta az ördögöt, hogy utoljára megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt, visszanyargalt a pokolba.
- Hát te se hoztad vissza a királykisasszonyt? - kérdi Plutó.
- Nem lehetett, mert így meg így jártam, ugyancsak összeszurkált a cigány.
- Úgy kell, bolond, hisz a sövényen át a háromágú vasvillával egyet sem lehetett szúrni. Eredj utána te, fiam, szabó, próbálj szerencsét vele.
Nekirugaszkodik az ördögök szabója, utoléri egy kis ház mellett a cigányt.
- Hohó, cigány, ha kell a királykisasszony, állj ki velem versenyre!
- Szívesen - feleli a cigány -, hát mi a te mesterséged?
- Az enyém a varrás, próbáljuk meg, ki tud jobban varrni. Gyere, menjünk be ebbe a kis házba, varrjunk versenyt.
Bementek hát, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a cérnát sokszor húzogatni a tűbe, olyan hosszút belehúzott, hogy minden öltésnél ki kellett az ablakon ugrani; a cigány meg a kurta cérnával szaporán öltögetett, úgyhogy az ördög alig öltött még tízet-húszat, már ő készen volt. Így tehát ez az ördög sem nyerhette el a királykisasszonyt; üres kézzel visszakullogott.
- Hát te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? - kérdi Plutó.
- Úgy bizony, mert nagyon jól tud az a cigány varrni; olyan hosszú cérnát húztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az ablakon, ő meg csak kurtát, mégis hamarább kész lett vele.
- Ó, bolond, hisz éppen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál, beugráltál. Szaladj utána te, fiam, kanász, hátha te el tudnád venni tőle.
Vesd el magad! - utána rugaszkodik az ördögök kanásza, utoléri éppen a pokol határánál.
- Hohó, cigány, nem a tied ám a királykisasszony!
- Hát kié?
- Azé, aki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól, tele disznóval, ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt, mint én, elviheted a királykisasszonyt.
- Nem bánom - feleli a cigány.
- De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? - kérdi az ördög.
- Én majd - feleli a cigány - csak a göndör farkúakat hajtom, te meg hajtsd az egyenes farkúakat.
Erre az ördög is ráállott; azzal hozzáfogtak a disznóhajtáshoz. A cigány kihajtott húszat-harmincat, azzal lefeküdt, az ördög meg az egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat; a sok disznót mind felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra, szólította a cigány az ördögöt:
- No, ördög, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e vagy az egyenes farkú?
Elkezdték keresni, de bizony egyet sem leltek egyenes farkút; megint a cigány lett a nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba, a cigány pedig a királykisasszonnyal kiért a pokol határából, tovább nem volt rajta hatalma Plutónak.
Amint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édesatyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves leányát, mikor megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta megszabadítani a cigány, mindjárt beváltotta ígéretét, hozzáadta a leányt fele királyságával együtt, nagy lakodalmat csaptak, ettek-ittak, még most is élnek, ha meg nem haltak.
A vén cigány pedig hazament a többi tizenegy rajkójához.


Szép napot Kicsikéim!

SZÉP ESTÉT KIVÁNOK!

Mese: Répamese
Volt egyszer egy kis ház, szép fehérre meszelt.
Előtte virágok, mögötte kicsi kert.
Mikor tavaszodott, így szólt az Apóka:
Nagyapó: - Várom a jó időt hosszú hetek óta.
Kimegyek a kertbe, ások meg kapálok,
Vetek sárgarépát, ültetek virágot.


Nagyanyó: - Az jó lesz, hogyha répát vet a kertbe,
Itt az ásó, kapa, ott meg a gereblye.
Nagyapó a kertet kapálta, öntözte,
Gyomlálgatta, amikor gizt-gazt látott benne.
Terebélyes bokor lett a répa nyáron.
Egyszer Apó így szólt:
Nagyapó: - Ősz jár a határon.
Kimegyek a kertbe, répát szüretelni,
Jó kövérre hízott nyáron valamennyi.
Örült Nagyanyóka, s így szólt lelkendezve:
Nagyanyó: - Bőven lesz majd répánk a zöldséglevesbe.
Nesze Nagyapóka! Fogd meg a kosarat,
És a sárgarépát hordd be mihamarabb!
Nagyapó a répát húzta…..Mindhiába.
Még csak hírmondó sem volt a kosarába.
Visszament a házba, így szólt:
Nagyapó: - Nagyanyóka!
A répát hiába húzom órák óta.
Nagyanyó: - No, majd én segítek! Gyere vissza apjuk,
mert a sárgarépát, bizony ott nem hagyjuk.
Nagyanyó megfogta nagyapó derekát,
Biztatta a répátNagyanyó) : - Gyökerem, gyere hát!
Húzták, ahogy bírták, húzták, ahogy tudták.
De a répát bizony, ki nem húzták.
Jött a kis unoka: (unoka - Hát ti, mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.
No, a kis unoka nem kérette magát,
Átfogta két karral, nagyanyó derekát.
Most már hárman húzták, ahogy csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött a kutya: (kutya- Vau! Mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.
Nosza a kiskutya nem kérette magát,
Két lábra állt, húzta unoka derekát.
Most már négyen húzták, ahogy csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött a cica: (cica - Nyau! Mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Nagyanyóval együtt próbálgatjuk régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.
Nosza a kiscica nem kérette magát,
Két lábra állt, átfogta a kutya derekát.
Most már öten húzták, ahogyan csak tudták,
De a sárgarépát, bizony ki nem húzták.
Akkor jött az egér: (kisegér - Cin-cin! Mit csináltok?
Nagyapó: - A répát akarjuk kihúzni, mint látod!
Öten próbálgatjuk immár réges-régen,
Homlokomon csorog már a verítékem.
Nosza a kisegér nem kérette magát,
Két lábra állt, húzta a cica derekát.
A cica a kutyát,
A kutya az unokát,
Unoka nagyanyót,
Nagyanyó nagyapót,
Most már hatan húzták, és bizony nem tréfa.
Ti is láthatjátok, itt a sárgarépa!
Új szavak: sárgarépa, nagyanyó, nagyapó, unoka, derék, dereka, ásó, kapa, gereblye, homlok, veríték.
Lehet mesélni, bábozni, szerepeket eljátszani. A vékony betűkkel a mesélő szövege van írva, vastagabbal a szereplőké. Kiváló mese hangutánzáshoz, szerepjátékhoz, párbeszédek gyakorlásához. Lehet mesélni vasárnapi ebédfőzés közben is, közös réparágcsálással egybekötve.
Mondóka:
Répa, retek mogyoró
korán reggel ritkán rikkant a rigó.

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Tegnap hosszú mesét hoztam, de ma jó idő van és lehet kint játszani,
ezért ma csak egy rövidkét mesélek Nektek.

Mátyás király meg a csóri csuka mája

Mátyás király egyszer Csóron szállt meg, a fogadóban. Mivel éppen
böjtidőben jártak akkor, hát halat rendelt vacsorára. Kihozta a fogadós
a vacsorát. Egy jókora csukát szolgált fel a királynak. Mátyás mindjárt
észrevette, hogy valami hibádzik.
– Hé, fogadós! Hol van ennek a csukának a mája?
– Uram, ez csóri csuka, ennek nincsen mája – lódította szemrebbenés
nélkül az elvetemült ember.
– Nincsen-é? – rikkantott Mátyás király.
Mindjárt megparancsolta a szolgáinak, hogy húzzák a fogadóst piros
kesztyűbe. Így mondták, ha valakinek pirosra vesszőzték a kezét.
A szolgák nyomban megcselekedték a dolgot. Jól elverték a kezét
a kapzsi fogadósnak. Mátyás király csak annyit mondott: Ha a csóri
csukának nincsen mája, a palotai pálcának meg nincsen száma.


Szép napot Kicsikéim!

<table width="760" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"><tbody><tr><td valign="top" align="center" background="images/contbg.gif"><table width="530" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" height="100%"><tbody><tr><td width="530" align="center" height="29"><table width="530" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" height="29"><tbody><tr><td width="506" align="center" height="29">Arany László meséi
Az egyszeri gyerek</td></tr></tbody></table> <!-- mucim --> </td> </tr> <tr> <td width="530" background="images/pontoz.gif" height="0"> </td> </tr><tr><td valign="top" height="100%"> <table width="100%" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0" height="100%"> <tbody><tr> <td> </td> </tr> <tr> <!-- media --> <td valign="top">Mikor én olyan suhanc gyerek voltam, egyszer mondja az édesapám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezítláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz az nem jött. Mit csináljak, mit csináljak? Hazaszaladtam egy emelőrúdért, azzal kifeszegettem a csizmámat a sárból. De míg az emelőrúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se híre, se nyoma nem volt. Most már mitévő legyek? Ha hazamegyek, megnyúz az édesapám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szűrszabóinasnak. A gazdám adott egy rongyos darócot, azt a nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy
Másnap reggel azt mondja a gazdám: “Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piacra, vegyünk borsót ebédre.” Kimentünk a piacra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor hazaérünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem: “Eredj vissza, fiam, a piacra, elfelejtettünk borsót venni, végy te.” Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No, most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában; bementem a házba. Odabent egy vénasszony főzött pulickát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az asszonynak: “Nénémasszony, adjon kelmed egy kis kását.” Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jóllaktam töltött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpaciberével.
Amint jóllaktam, lefeküdtem a kuckóba, belehúztam magam a darócomba. Egyszer jön haza a gazda nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a pulickát. Az ember meglát engem a kuckóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz énbelém nem fért egy falat se, be volt kötve a szűröm ujja, mind abba eresztegettem a pulickát.
Mikor jóllakott az ember, felugrott, elkezdett táncolni, engem is megfogott, hogy táncoljak vele. Táncoltunk, táncoltunk, egyszer kiódzott a darócom ujja, elkezdett potyogni belőle a pulicka. Az ember azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot. “Phű ilyen, olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? Kitakarodj mindjárt!” Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végighegedült volna a hátamon.
Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, belefeküdtem a garatba. Amint ott fekszem, egyszer odajön három tolvaj egy lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hová tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: “Rám ne lökje kend azt a böndőt.” Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt; mind otthagyták a sok birkahúst. A lármára a molnármester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat: “No, öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanál be hozzám inasnak?” “Biz én beállok” – mondom, be is állottam mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, ideadta a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer beleejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.
Nyargaltam hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búva sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent éppen lakodalmoztak, állott a lagzi ugyancsak, volt dínomdánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.
Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak, hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. “Biz én nem megyek” – Ott volt ez is, mindjárt fülön fogtam. “Eredj, öcsém, a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyúzd, mert acélkörme tüzet ád, taplóhasán végigfut, szalmadereka meggyullad, hólyagfeje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz.”
Felült hát a szamárra; míg ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, acélkörme tüzet adott, taplóhasán végigfutott, szalmadereka meggyulladt, hólyagfeje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradtam.
Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte táncoltatni a szalmaderekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga leves zsák; én váltig mondtam a fiúnak: “Ne táncoltasd olyan nagyon azokat a szalmaderekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárgaréz sarkantyúddal majd kirúgod a sárga leves zsákot.” De ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket, egyszer aztán csakugyan kirúgta a zsákot. No iszen volt drága mulatság! – a sárga lé a szamárnak körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefúlt. Bele is fulladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sütötte-főzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy kétágú vashorgot, azt az orrába akasztottam, úgy hoztam ki. Aki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van az orrán a két lyuk, a horog helye.



<!-- media -->
</td> <!-- picts--> <!-- picts--></tr> </tbody></table></td></tr> </tbody></table></td> <td valign="top" background="images/border.gif"> </td> </tr> <tr> <td valign="top" background="images/border.gif"> </td> <td valign="top" background="images/border.gif"> </td> <td valign="top" align="center" background="images/border.gif"> </td> <td valign="top" background="images/border.gif"> </td> </tr> <tr> <td valign="top" background="images/nyarancs.gif"> </td> <td valign="middle" align="center" background="images/nyarancs.gif"> <table width="202" background="images/null.gif" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <!-- számláló --> <td a="" class="tartalom" width="160" align="center" background="images/null.gif">
</td> <!-- számláló --> <td width="36" background="images/null.gif">
</td> </tr> </tbody></table> </td> <td valign="middle" background="images/nyarancs.gif"> <table style="width: 204px; height: 46px;" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <td valign="middle" align="left">
</td> <td valign="middle" align="right" height="36">
</td> <td valign="middle" align="right" height="36">
</td> </tr> </tbody></table> </td> <td valign="top" background="images/nyarancs.gif"> </td> </tr> <tr> <td valign="top" background="images/border.gif"> </td> <td colspan="2" valign="top" align="center" background="images/border.gif"> <table width="100%" border="0" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <td width="30%" align="left">
</td> <td width="40%" align="center">
</td> <td width="30%" align="right">© Color Plus Kft</td> </tr> </tbody></table> </td> <td valign="top" background="images/border.gif"> </td> </tr> </tbody></table>

SZÉP ESTÉT,SZÉP ÁLMOKAT GYEREKEK!


[SIZE=+0] [/SIZE]
[SIZE=+0]Egy régesrégi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]Ezen az éjszakán a Hold [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]megállt az égen s el- [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]határozta, hogy nem [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]mozdul el onnan, míg [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]el nem jön hozzá a Nap. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]A Hold szilárdan állt [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]a helyén, az ég leg- [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]magasán, és akkor sem [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]mozdult, amikor már [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]elviselhetetlen hő- [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]ség vette őt körül. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0]Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul. [/SIZE][SIZE=+0] [/SIZE][SIZE=+0] Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.[/SIZE]






















<FORM class=blossom-rating id=rate-3421259-1 action=http://szilvirag.freeblog.hu/system/vote/3421259/ method=post mode="Rating">

</FORM>

~~~*Szanté meseháza*~~

Picurkák!
A régi öregek szerint "Sándor, József, Benedek zsákban hozza a meleget"
Hát most lukas zsákkal érkeztek, vagy elcserélték a zsákokat, mert nem
meleget hanem hideget hoztak. Úgyhogy ha kimentek játszani, öltözzetek
fel jól. A Szélúrfi már kint bolondozik és a Napocska is előbújt.

Ó Sándorok! Ó Sándorok!
Tavasz. Nők, édes újborok.
Szívünk sugárzik, megremeg,
Tavaszba léptünk, Emberek!

Ó Józsefek! Ó Józsefek!
Hozzatok sok, sok meleget!
Professzorok. Jó emberek.
Szegények, vagy Managerek!
Álmodozva járjatok,
Csak szépet, csak jót lássatok!

Benedekek! Benedekek!
Kérünk mind benneteket,
Sándor, József, Benedek,
Hozzatok sok meleget!
Virág nyíljék az ágakon,
Hevülő szív az ágyakon,
Tél után tavasz, kikelet,
Pajkos nő csókol, csipeget,
Engem is, nemcsak Titeket!
Aki fukar és mit se tesz,
A meglévőből is elvesz,
A didergőt nem szánja,
Ördög gyújtson alája!
Sándor! Jóska! Benedek!
Névnapon sok, sok örömet!
Nyáron, nyárson sült ökröket,
Ősszel arany fürt őszi báj,
Télen meleg tűz, nagykabát!
Isten éltessen bennetek:
Sándor, meg József, meg Benedek!


Szép napot Kicsikéim!

SZÉP ESTÉT GYEREKEK!

Nagyon szép....

<object width="425" height="350"><param name="movie" value="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/128438"></param><embed src="http://www.videoplayer.hu/videos/embed/128438" type="application/x-shockwave-flash" width="425" height="350"></embed></object>

A hattyúfeleség




Magas, sötét sziklákon épült várban lakott egy ifjú lovag az édesanyjával. A lovag egy tavaszi estén elment vadászni, és útközben tiszta vizű tóhoz ért. Egyszer csak szárnysuhogást hallott, s látta ám, hogy három hófehér hattyú szállt a tiszta vizű tó partjára. A lovag egy fa mögé húzódott, onnan figyelte a hattyúkat. Azok ledobták fehér tollruhájukat, gyönyörű lánnyá változtak mind a hárman, belegázoltak a tiszta vizű tóba, ott fürödtek, lubickoltak. Aztán kiúsztak a partra, ismét felöltötték tollruhájukat, és elszálltak.
Gyönyörű volt mind a három hattyúlány, leggyönyörűbb mégis a legfiatalabb. A lovagnak nem volt többé sem éjszakája, sem nappala, mindig a szépséges lányra gondolt. Elmondta az édesanyjának, hogy mit látott a tiszta vizű tó partján, s megmondta azt is, hogy nem lesz ő boldog addig, míg azt a szépséges hattyúlányt haza nem viheti, feleségül nem veheti.
Elszomorodott a lovag édesanyja, sírva kérte a fiát, felejtse el a hattyúlányt, tündér az, és úgysem marad meg földi ember mellett. Szerette a lovag, nagyon szerette az édesanyját, de még jobban szerette a gyönyörű hattyúlányt, nem hallgatott hát az édesanyja szavára. A tiszta vizű tó partján ült éjjel is, nappal is, leste, várta a hattyúlányok visszatértét.
Egy este ismét szárnysuhogást hallott. A tópartra röpült a három hattyú, mind a három ledobta tollruháját, s most is három szépséges lány gázolt a vízbe. Amíg ott lubickoltak, a lovag fölkapta a legfiatalabb hattyúlány tollruháját, s futott vele, ahogy csak bírta a lába. A három szépséges lány a partra úszott, a két idősebbik magára kapta tollruháját, s hangos szárnysuhogással messzire szállt. A legkisebbik meg addig szaladt a lovag után, amíg utol nem érte, akkor térdre hullott előtte, úgy kérte, adja vissza tollruháját, hadd szálljon a nővérei után. A lovag azonban nem hallgatott a könyörgő szóra, köpönyegébe takarta a szépséges lányt, hazavitte a várába, és feleségül vette. A hattyúlány elfelejtette nővéreit, elfelejtette a tiszta vizű tavat, a tollruhájával együtt elvesztette emlékeit is.
Hat tavasz múlt el így. A hetedik tavaszon a hattyúlány megkérdezte az urát, hogyan is került ő a sötét sziklák tetején magasodó lovagvárba. A lovag elmesélte a feleségének azt a régi-régi tavaszi estét, elővette a hét lakat alatt őrzött hattyúbőrt is, vajon emlékszik-e erre a felesége. Az meg kezébe vette a csillogó hattyútoll ruhát, a vállára borította, azon nyomban ismét hattyúvá változott, és huss! - elszállt a nyitott ablakon át.
A lovag ezentúl minden tavasszal elment a tiszta vizű tó partjára, ott ült éjjel is, ott ült nappal is, de hiába leste, várta a hattyúkat, soha többé nem látott közülük egyet sem, de még a szárnyuk suhogását sem hallotta.

Jó éjszakát gyerekek!

Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította:
- Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította:
- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.
- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót.
A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:
- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba.
A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé.
A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek:
- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!
A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.

SZÉP NAPOT KIVÁNOK GYEREKEK!

Pinocchio...

<object width="420" height="339" id="flvplayer"><param name="movie" value="http://files.indavideo.hu/player/vc_o.swf?vID=99e32ba6d6" /><param name="menu" value="false" /><param name="allowScriptAccess" value="always"><param name="allowFullScreen" value="true"><embed src="http://files.indavideo.hu/player/vc_o.swf?vID=99e32ba6d6" width="420" height="339" name="flvplayer" allowFullScreen="true" allowScriptAccess="always" type="application/x-shockwave-flash" /></object>

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Tegnap sok fele esett a hó és közben sütött a nap. Ha eső esett volna
akkor az öregek azt mondják, hogy "veri az ördög a feleségét". Hát, hogy
verte-e vagy nem, nem tudom, ezért inkább mesélek Nektek.

Mátyás király és a székely ember leánya
Pürkerec (Brassó megye)

Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett volt egy kő, és ezt mondta:
– Minden embert, aki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.
Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát húzogatta, hogy:
– Mit csináljunk, hogy nyúzzuk meg?
Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt es odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a leányocska, hogy ott szokotálnak:
– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse előbb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.
Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:
– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem vérét a kőnek? Te furfangos ember!
No, mondja, hogy egy leányocskája van, s az mondja. No, hogy az mondta, adott neki két divót és egy csomó pénzt. Mondta:
– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el! Mikor ezek a divók megnőnek, hát, akkor jöjj fel hozzám!
De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót. No, mondja székely ember:
– No, most neked adott Mátyás király bajt eleget!
Avval mind eltérültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett megnyúzni. No, egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:
– No, menj fel, apám, Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán kifejlődtek a divók! – E volt a két csecse a leánynak.
Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta, hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi rezidenciának. Esment adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy csináljon főkötőt. És mondta a leánynak:
– Most adott a király még bajt neked!
De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta az apjának:
– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a két forgácsból osztovátát, csöllőt, vetéllőfát, akkor csinálok főkötőt a két szál kenderből, amennyi kell.
Mondta a székely embernek osztég, mikor a forgácsot hozzavitte:
– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ulyan okos, akkor jöjjön el hozzám: se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ulyan szép arculatja van, akkor meg es veszem. – Mert Mátyás király akkor még nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne es, köszönjön es, s ne es!
Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék –, s amikor a királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem szólt egyet es. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé. Az apjának volt egy nagy szamár, annak megfogta a farkát, és mind a szamár nyomán ment. Hát, nem az ország útján jött, hanem a szamár nyomában.
No, mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot megmutasztotta, és el es repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a nagy bál, ulyan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.
Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek összegyúródtak, egy szegény embernek a kancája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és megcsitkózott, és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót. Mikor a szegén ember meglátta, hogy a kancája megcsitkózott, ki akarta húzni a csitkót a szekér alól, de akié a szekér volt, a nem engedte, azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy történt a dolog, de azt mondta Mátyás király es, hogy a szekér alatt volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kanca.
Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind az ura, és szokotálja, hogy bémehessen és kér tanácsot. Bémenen a Mátyás király feleségéhez, és elpanaszolja a baját.
– Óh, te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – azt mondja a királyné. – Menj el, és keress egy hálót és egy gübülőt, amint a vízben szokás halászni! Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a gübülővel! – és hogy halásszon a hálóval.
Úgy es tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény ember:
– Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!
– Óh, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.
De avval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ulyan tanácsot a szegény embernek. Bément feleségéhez, mondta, eltakarodjék, a királyi életben a nap meg ne süsse többet.
Azt mondta:
– Nem bánom, el es megyek, csak engedd meg, hogy amit szeretek, kedvelek, el es vihessem magammal!
Mondta a király:
– Azt jó szűvel megengedem.
Avval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy este lefekszik a paplanos ágyba, és ott elalszik. Akkor négy emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt es oda, ahova ő költözött, egy bándoros, ablakos házba. Mikor másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt mondja:
– Mi az?
Azt mondja a királyné:
– Te megengedted, hogy elvigyem, amit legjobban szeretek, hát elhoztalak magammal!
Esmént megcsókolták egymást, és máig is élnek, ha meg nem haltak.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Csípős a levegő, de azért a napsütésben lehet kint játszani

AZ ORSÓ, A VETÉLŐ MEG A TŰ Grimm mese

Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt; nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta.
Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és így beszélt hozzá:
- Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet.
Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.
A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egy-egy inget megvarrt, mindjárt akadt rá vevő, és tisztességgel megadta az árát. Így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sőt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból.
Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg ő nem akart választani, azt mondta:
- Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is.
Útja során elért abba a faluba is, ahol az árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg - mondták - egy kis házban lakik az alvégen.
A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat, és továbblovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé.
Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét, és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom; csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellől, kitárta a szoba ablakát, s azt mondta:
- De nagy hőség van idebent!
És utánanézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett.
Mikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltűnődött rajta; észre se vette, egyszer csak elkezdte dúdolni:
Orsóm, orsóm, menj ki szépen,
hozd ide a vőlegényem.

Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet, és kiperdült az ablakon. A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett. Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezőn, és csillogó-villogó aranyszálat gombolyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől.
Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jobbat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett.
Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt, és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott.
- Hát ez mi? - kiáltotta. - Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó?
Megfordította a lovát, és visszaügetett az aranyfonál mentén.
A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt:
Vetélőcském, szőjél szépen,
hozd ide a vőlegényem.

A vetélő abban a pillanatban elpattant előle, kiugrott az ajtón, s ott a küszöb előtt gyönyörű szőnyeget kezdett szőni, olyan szépet, hogy szebb talán még nem is volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok díszelegtek, középütt aranymezőben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák ugrándoztak, őzikék kandikáltak, szarvasok szökelltek, az ágakon meg tarka madarak ültek; egyéb sem hiányzott mint hogy nótázni kezdjenek.
Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást? Elővette a tűjét, s varrni kezdett. Közben pedig azt dúdolta:
Takaríts ki, tűcske, szépen,
mindjárt itt a vőlegényem.

A tű abban a pillanatban kiugrott a kezéből, s mint a villám, elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám asztalra, padkára szép zöld terítő borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny fehérlett. Az utolsó tűvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát.
Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az aranyfonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerű volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rózsa.
- Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is - mondta a királyfi -, gyere velem, légy a feleségem!
A lány egy árva szót sem szólt, csak mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házból, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába.
Megülték a lakodalmat az orsót a vetélőt és a tűt pedig elhelyezték a királyi kincseskamrában. Ország-világ a csodájukra járt; ők pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg csak éltek.


Szép napot Kicsikéim!

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Szép idő van csak kicsit hűvös és a Szélúrfi is bolondozik.
Ma Mátyás király kedvenc madaráról mesélek Nektek.

Hogyan került a holló Mátyás király címerébe?

Mátyás ifjú korától igen nagy vitéz volt. Sokat csatázott
mindenféle ellenséggel. Egyszer, hogy, hogy nem a poroszok fogságába
került. A porosz vezér úgy gyűlölte, annyira haragudott rá, hogy
megparancsolta a katonáinak:
– Mátyást mindennap fogjátok eke elé! Hadd szántsa a
hegyoldalakat, bánja meg azt is, hogy a világra jött!
Így szenvedett Mátyás, nehéz rabságban, porosz földön. Egyszer az
édesanyja, Szilágyi Erzsébet, meghallotta, hogy az ő egyetlen fia micsoda
nyomorúságban sínylődik. Előhívatta az egész háza népét, szolgákat s
katonákat. Megkérdezte tőlük:
– Melyiktek vinné el hamarabb ezt a levelet a fiamnak?
– Én viszem, én viszem! – versengtek a szolgák.
Akkor csak lereppent egy nagy, fekete holló, s kikapta a levelet Szilágyi
Erzsébet kezéből, s elszállt.
Mátyás még azon az estén megkapta az édesanyja levelét, s választ is
küldött a hollóval.
Megírta, hol szenved, hogy szenved, s hogy eke elé fogják mindennap.
Mikor Szilágyi Erzsébet ezt elolvasta, a szíve szinte meghasadt a
gyermekéért. Nagy szándékot tett fel magában, s üzenetet küldött
Mátyásnak:
– Apád helyett apád leszek!
Ebből Mátyás megtudta, hogy hamarosan kiszabadul.
Szilágyi Erzsébet akkora csapatot gyűjtött, hogy Mátyást ki tudták
szabadítani a rabságból. Az asszony is ott harcolt a katonákkal, mint
egykor Mátyás apja, Hunyadi János.
Amikor Mátyást királlyá választották, a címerébe hollót tetetett, mert a
holló vitt neki hírt a nehéz rabságba.


Szép napot Kicsikéim!

SZIASZTOK GYEREKEK! MINDENKINEK!

GYEREKEK NÉZZÉTEK CSAK MEG....!

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/keZ2ehxCbIc&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/keZ2ehxCbIc&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/Bz1byjllBhg&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/Bz1byjllBhg&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

<EMBED src=http://www.youtube.com/v/b9HSAou-WQA&hl=en&fs=1 width=425 height=344 type=application/x-shockwave-flash allowfullscreen="true" allowscriptaccess="always"></EMBED>


<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/E4rO_lBzmmk&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/E4rO_lBzmmk&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>


<object width="425" height="344"><param name="movie" value="http://www.youtube.com/v/WN4821G-Jyk&hl=en&fs=1"></param><param name="allowFullScreen" value="true"></param><param name="allowscriptaccess" value="always"></param><embed src="http://www.youtube.com/v/WN4821G-Jyk&hl=en&fs=1" type="application/x-shockwave-flash" allowscriptaccess="always" allowfullscreen="true" width="425" height="344"></embed></object>

~~~*Szanté meseháza*~~
Picurkák!
Hideg van kint, de nagyon szépen süt a nap, úgyhogy lehet kimenni
sétálni, nézni hogy ébredezik a természet. Ha reggel kinyitom az ablakot
egy rigó pár köszönt szépen fütyülve. Már évek óta itt fészkelnek a házam
előtti fán és mindig látom, hogy nőnek fel a fiókáik. Nem tudom hogy ők
mesélnek-e nekem, mert nem értem a nyelvüket, de egy ember biztos
érti, mert leírta mit meséltek neki. Megosztom Veletek is.

A feketerigó meséje

Minap egy feketerigó szállt le mellém a kertben. Nem félt, meg sem rezzent, amikor ránéztem, és megmozdultam. Le-fel járt a kert füves részén, mintha ő lett volna ott az úr. Kicsi piros csőrét illegette, majd váratlanul vékony hangocskáján azt mondta:
- Üdvözöllek, ember!
Nagyon elámultam, mert még sohasem hallottam madarat beszélni emberi nyelven. Azt hittem a madarak csak csivitelni tudnak. Ez a kicsi feketerigó szépen érthetően szólt hozzám.
Észrevette meglepődésemet, majd mondta:
- Látom, csodálkozol. Ugye még nem találkoztál beszélő feketerigóval?
- Bizony nem - válaszoltam még mindig kábultan a csodálkozástól.
- Pedig mi feketerigók, ha akarunk, tudunk beszélni. Most nekem olyan kedvem van, hogy mondjak neked egy mesét az elveszett fakanálról. Akarod, hogy elmeséljem?
Természetesen nagyon kíváncsi voltam a feketerigó meséjére, és boldogan belegyeztem. Mozdulatlanul vártam a mese kezdését.
- Hol volt, hol nem volt, – kezdte a feketerigó – a király udvarában élt egy szakács, aki olyan finom étkeket tudott főzni, hogy párja nem akadt a környéken, de még azon túl sem.
A király büszke is volt szakácsára. Nem is engedte, hogy másoknak főzzön, csak neki. Megparancsolta a katonáinak, úgy vigyázzanak rá, mint szemük világára. Ezért a szakácsot állandóan két katona őrizte éjjel-nappal.
Jó dolga volt a szakácsnak, mert a király minden jóval ellátta. Selyemruhában járatta, gyönyörű házat építtetett számára, de olyan nagyot, hogy egy egész falu ellakhatott volna benne.
Senki nem tudta, a szakácsnak honnan van ez a nagy tudása, miben rejlik az ereje.
Pedig egyszerű volt a válasz. Volt neki egy csodafakanala, amit még öregapjától kapott ajándékba.
Ez a fakanál akármiből olyan étket tudott készíteni, hogy aki megkóstolta, soha el nem felejtette. Mind a tíz ujját megnyalta, ha csak egy csipetnyit is evett belőle.
A szakács senkinek sem árulta el a fakanál varázserejét Mindenki úgy tudta a főzés tudománya a fejében lakozik.
Egyszer a király elment vadászni és mesze elkeveredtek a vártól. Aznap már nem tudtak visszamenni, így kénytelenek voltak az erdőben tábort verni. A szakács is velük volt. Amikor már esteledni kezdett, a király kiadta parancsba, amire visszaérnek a vaddisznó vadászatból, arra főzzön vacsorát, de olyan finom legyen, hogy a szomszéd vár királya elámuljon tőle. Ugyanis ő is részt vett a vadászaton.
A szakács nagy hévvel nekilátott a vacsora elkészítéséhez. Azt gondolta, most is minden olyan könnyen megy, mint máskor. Már forrt a víz a kondérban, és mindent előkészített, amikor észrevette, hogy a várban felejtette a fakanalat. Nem tette bele a szakácskofferbe. Nagyon megijedt, hogy kiderül a turpiság, mindenki megtudja az igazságot.
Kétségbeesésében lerogyott egy közelben lévő farönkre, és ott búslakodott. Ha a király megtudja, akkor akár a fejébe is kerülhet a feledékenysége. Tanácstalanul ült, és várta a sorsát. Váratlanul talpa alatt megmozdult az avar. Egy kicsinyke manó bújt ki a földből. Hirtelen a szakács elé ugrott, és mondta neki:
- Tudom, miért búsulsz. Segítek elkészíteni a vacsorát, de cserébe feleségül kell adnod hozzám a lányodat.
Majd elfelejtettem mondani, a szakácsnak volt egy csodaszép lánya, Pimpőke. A föld még nem hordott a hátán olyan szép teremtést, mint ő. A szakács nagyon szerette leánykáját, és még a széltől is óvta, nemes embert szánt neki férjéül, de mégis kénytelen volt belegyezni az alkuba.
Megegyeztek, és egymás kezébe csaptak. Az út porába beleírták az egyezményt, és a kicsinyke manó nekilátott a vacsorafőzésnek.
Egykettőre főzött is olyan finom vacsorát, hogy a király még sohasem evett ilyet. A szakács kapott is érte dicséretet. A szomszéd ország királya majd megpukkadt az irigységtől. Fele királyságát ígérte a szakácsért cserébe, de nem kapta meg.
A kicsinyke manó segítségével a szakács megúszta a fővesztést, és másnap mindenki elégedetten indult haza, csak a szakács szomorkodott. Otthon a lánya meg is kérdezte tőle:
- Miért lógatja az orrát édesapám?
Az apja mindent részletesen elmesélt. Amikor ezt Pimpőke meghallotta nagyon megijedt, és majdnem sírva fakadt, mert neki már van egy dalia mátkája, mégpedig a királyfi. Éppen a napokban tűzték ki az esküvő idejét.
Mindketten tanácstalanok voltak, nem tudták mit tegyenek, hogyan bújjanak ki a manónak tett ígéret alól. Egésznap törték a fejüket. Fel – alá járkáltak a házban. A szakács majdnem még az ebédet is elsózta, annyira gondolkodott.
Semmi okosat nem tudtak kitalálni. Úgy látszott, Pimpőke kénytelen feleségül menni a manóhoz, mert a király szakácsa mégsem szegheti meg az ígéretét. Ez nem illene hozzá.
Már majdnem belenyugodtak a megváltozhatatlanba, amikor Pimpőke a homlokára csapott, és rohant az apjához:
- Édesapám! Édesapám, megtaláltam a megoldást!
- Mondd gyorsan, drágaságom! – sürgette az apja.
- Hogy ez eddig nem jutott az eszembe. Nem messze ide, a faluban van egy barátném, Pöttöm Panna. Tudod, olyan kicsiny, mint egy manó. Minap, amikor nála jártam szomorúan panaszkodott, hogy a legények nem állnak szóba vele, amiért olyan kicsi. Pedig már ideje volna férjhez mennie. Úgy különben szép, takaros leányzó. Mindenhez ért. Pont egy manónak való feleség. Kiváló manóné válhatna belőle. Biztosan tudom, ha a manó meglátja, azonnal beleszeret, és csak őt kívánja asszonykájának. Majd úgy rendezem a dolgot, amikor a manó jön lánykérőbe, őt lássa meg először.
A szakácsnak is tetszett a lányának az ötlet, és reménykedett, hátha a manó beleszeret Pöttöm Pannába.
Harmadnapra meg is jelent a manó, hogy megkérje a szakács lányának a kezét, de még előtte Pimpőke meghívta barátnőjét a házukba. Megbeszélte vele, amikor jön a manó, álljon a virágoskertbe a rózsák közé.
Így is lett. Nem kellett sokáig várni, egyszer csak lónyerítést hallottak. Tüzes, fehér paripán, szépen kiöltözve megérkezett a manó.
Leszállt a lováról, és a virágoskertben egy rózsabokorhoz szándékozta kötni azt. Amint ott bíbelődött a kötőfékszárral, hirtelen a szeme megakadt Pöttöm Pannán. Akkor a manó szíve akkorát dobbant, hogy tán még a hetedik faluban is hallani lehetett. Fülig elvörösödött Pöttöm Pannára nézve. Mindjárt meg is feledkezett a szakácsról és a lányáról Pimpőkéről. Nem akart semmi mást, minthogy ez a kicsinyke leányzó legyen a felesége. Ott azonnal meg is kérte a kezét, majd miután magához tért a kábulatból, és eszébe jutott, valójában miért is jött, szégyenkezve ment a szakácshoz. Alig győzte mentegetni magát, amiért megmásította elhatározását, és nem Pimpőkét veszi el feleségül.
A szakács úgy tett, mintha bánkódna miatta:
- Sajnálom manóuram, hogy mégsem lesz a vőm, de megértem, hiszen csodás leányka Pöttöm Panna. Gondolom, jó feleség válik belőle. Bizonyára kislányom sokáig bánkódik, hogy nem lehet manóné, de majd csak valahogyan megvigasztalódik. Talán mégis üzenek a királyfinak, hogy Pimpőke mégsem jegyezte el magát, és még szabad a keze.
Felcsillant a manó szeme, és lelkendezve mondta:
- Majd én beszélek a királyfival úgyis az unokafivérem. Megkérem, hogy vegye el a lányodat, nehogy valaki más elhappolja előle.
Örült a szakács, de még jobban örült a lánya, hiszen megszabadultak a manótól, és Pöttöm Panna is férjhez ment. Nem kellett sokáig várniuk, mert hamarosan a királyfi is eljött leánykérőbe.
Olyan nagy, közös lakodalmat csaptak, hogy aki csak élt és mozgott mind ott volt. Három hétig, éjjel - nappal tartott megállás nélkül a vigasság. A szakács olyan finom lakodalmi ebédet főzött, hogy messzi földről jöttek az emberek az illatára.
Amikor a sok tánctól jól elfáradtak, a manó ölébe kapta újdonsült hitvesét, felugrottak egy szellő szárnyára, és Manóországba utaztak nászútra.
A szakács ezentúl nagyon vigyázott a fakanálra, de időközben főzni is megtanult, és ha véletlenül mégis otthon hagyta, nem esett kétségbe, mert a fakanál nélkül is olyan ebédet készített, hogy a király megnyalta mind a tíz úját.
A kicsi feketerigó megbillentette szárnyacskáját, majd mondta:
- Mennem kell, de ha akarod, holnap is eljövök, és mesélek. Még sok mese van a begyemben. Nekem is jó, ha elmesélhetem azokat valakinek.
Illően elbúcsúztunk egymástól, és a kicsiny feketerigó megígérte, hogy hamarosan újból eljön, és mesél nekem egy szép mesét.


Szép napot Kicsikéim!

MINDENKINEK!