Radnóti Miklós: Tétova ódaMióta készülök, hogy elmondjam nekedszerelmem rejtett csillagrendszerét;egy képben csak talán, s csupán a lényeget.De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,és néha meg olyan, oly biztos és örök,mint kőben a megkövesült csigaház.A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölötts zizzenve röppenő kis álmokat vadász.S még mindig nem tudom elmondani neked,mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,óvó tekinteted érzem kezem felett.Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.És holnap az egészet ujra kezdem,mert annyit érek én, amennyit ér a szóversemben s mert ez addig izgat engem,míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -mit mondjak még? a tárgyak összenézneks téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarabaz asztalon és csöppje hull a mézneks mint színarany golyó ragyog a teritőn,s magától csendül egy üres vizespohár.Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.Az álom hullongó sötétje meg-megérint,elszáll, majd visszatér a homlokodra,álmos szemed búcsúzva még felémint,hajad kibomlik, szétterül lobogva,s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,de benned alszom én is, nem vagy más világ,S idáig hallom én, hogy változik a sokrejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben