Versek, idézetek...

„Rám nehezedik egy emlék
Egyszer az ablakra fagyott az arcom
úgy vártam valakire
akiről azt hittem, hogy szeret.
Még bennem szoronganak a könnyek
mert nem jött el mégsem.”

„Mi mindig mindenről elkésünk. Késő az álmunk, a sikerünk, szívünk, nyugalmunk. Mi mindig mindenről elkésünk.”

"Engedd, hogy a kudarc rávilágítson a legfőbb tanulságra: Minden naplemente egy nagyon, nagyon fényes és erőteljes napfelkelte kezdete."

„Emlékszel? Mint egy óriási lélegzet,
Összevegyülnek színek és a mélyről vidám nevetések...
Szemünk fényénél karjainkban megfürödve,
Bús, hálás könnyeink szerető mosollyal megtörülgetve
Felkacagunk minden bánatunk feledve!”

„Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.”

„Sose felejts el mosolyogni. Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba.”

„Bár az idő gyors szárnyakon repül, s te meg én egy fél életen át külön utakon járunk, sugárzóan szép mosolyod mindig eszembe juttatja egy mesébe illő tündérszerelem örökkévalóságát.”

"Valahányszor nem követed szíved szavát,
Úgy érzed elhagy az erő, elhagy az éle, és halott a lelked"

"Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott.
E Földön többé sose látlak
Ó idő szava hangaszszálak
Én várlak téged tudhatod."

Híres idézetek

Híres idézetek

József Attila

<TABLE height=500 cellSpacing=0 cellPadding=0 width=562 align=justify bgColor=#000000 border=0><TBODY><TR vAlign=top height=1><TD align=justify width=281>

</TD><TD align=justify width=281>

Szeretők lázadása

Eljön az az éjjel, amelynek
minden csillaga szívig ég el.
Föllázadt szeretők szaladnak
lobogó hajakkal, zenékkel.


Nótázva hozza mind a partig
görnyesztő piros drágaságát.
Megtárul morogva a tenger,
s kincseiket mind bedobálják.


- Győztél, eljöttünk szerelmemmel,
ízedet visszahoztuk néked,
nosza fogadd bilincseinket,
kötözd be fájó szívverésed.


Nosza fogadd hát koronánkat,
a harangot, sapkánkon a csörgőt,
egy zacskó lisztünk s egy marék
elbúsult, ragaszkodó szöllőt.


Fogadd most - tépett ágainkat,
vedd jól csinált szerszámainkat.
Fogadd seprőnket, tányérunkat,
de ágyunk helyett, nesze, magunkat.

S füstölgő, parazsas homlokkal
fiúk és lányok leguggolnak,
fölöttük reszketve ereszkednek
páratlanul nagy, teli holdak.


S a víz a sok vad ajándéktól
kijön értük, elönti őket,
hanem hiába zúg, zúgása
erősbíti az éneklőket.


A lányok dalát: Tenger vagyunk,
keserű só vagytok ti bennünk, -
a fiúk dalát: Partok vagyunk,
keserü tenger vagytok bennünk. -

S a víz habzó, kibomló kontyán
ragyogó holtakat ringat csengve,
és háborogván emlékezik
az elcsendesült szerelemre.


</TD></TR></TBODY></TABLE>

József Attila. Férfiszóval

"Egy homokszemben lásd meg a világot,
Egy vadvirágban a fénylő eget,
Egy órában az örökkévalóságot,
S tartsd meg tenyeredben a végtelent"
(William Blake)

Mécs László: A királyfi három bánata

</PRE>

hallgasd meg a megzenésített verset a Zene topicban!


</PRE>



</PRE>Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Dsida Jenő: Túl a jégmezőkön

<TABLE cellPadding=8 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD>
(1907-1938 )


</TD></TR><TR><TD vAlign=top colSpan=2>a verset hallgasd meg megzenésítve a Zene topicban!



</TD></TR></TBODY></TABLE>
A megfagyott öbölben
jégbe szorult a csolnak.
A hallgatás bárányai
melletted vándorolnak.

Mégy lankadón és szelíden,
glóriásan és nézelődőn
a vattás békesség felé
véget nem érő jégmezőkön.

Kibomlott és havas hajad
meglobog és ismét elül.
Világító virágokat
ejtesz a hóba jelül.

Csend van, amikor megállsz
csendje hótömbnek, jéglemeznek.
Tisztán hallod, amint most
üvegszívem szirmai töredeznek

Ady Endre: Őrizem a szemed

<CENTER>[SIZE=+3]Kegyelem[/SIZE]

</CENTER>

Darvas Szilárd: Legenda A Nő Teremtéséről

Amit mondok, nem ma történt,
sok millió év előtt,
elmesélem, hogy az Isten
valamikor réges-régen
hogy teremtette a nőt.
E legenda őse hindu,
s oly igaz, hogy aki hallja,
nem lehet, hogy meg nem indul.

Szóval az Úr legelőször
férfiembert alkotott,
ezzel teltek hosszú évek,
nappalok és alkonyok,
ami szép volt, ami jó volt,
mindent ebbe fektete,
ő maga is megcsodálta,
mire készen lett vele:
domború mell, magas homlok,
sziklát görgető karok,
és a többi. részletezni
nem is nagyon akarok,
szeme, füle, lépe, mája,
lába is, hogy lépne rája,
hogy így visszagondolok,
csupa, csupa jó dolog.

No de közben hiba történt:
elfogyott a nyersanyag,
míg a féri ily remek lett,
a szegény nő megfeneklett,
rá már semmi sem maradt.
Ám az Isten azért Isten,
véghetetlen bölcsessége
mindig jó dolgokra inti,
tudja, hogy ha segít magán,
az isten is megsegíti.
Hogy ily nagy volt a probléma,
csak merészebb lett ő attól,
és nekiállt nőt csinálni
- ahogy azt ma mondanátok-
mindenféle műanyagból.
Volt abban a nőben minden,
bizony nem lesz könnyű dolgom
véges-végig elsorolnom.


Az ezüsthold kereksége,
pálma sudár merevsége,
őszi felhő mélabúja,
mélyhegedű néma húrja,
őzikéknek kecsessége,
majmok csacsi fecsegése,
május üde tavaszsága,
csörgőkígyó ravaszsága,
fák közt nyögő szél fuvalma,

bősz oroszlán rémuralma,
páva tolla, pulyka mérge,
gyáva nyúlnak rettegése,
kis verébnek puha pelyhe,
illatozó rózsa kelyhe,
mérges fullánk kis darázsba`,
felparázsló tűz varázsa,
csorgatott méz édes íze,
szomjúság a tiszta vízre,
nyári zápor, rét keserve
tél dühétől szétseperve,
bátor tigris vad haragja,
kis pacsirta trilla-hangja
és a többi, és a többi,
az is, ami ki lett hagyva.

Nem volt már a férfi árva,
mert az Úr az új teremtményt
neki adta illetőleg
rásózta az ő nyakára.

Nem telt bele alig pár nap,
hát az Úrhoz mén a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti.

Uram! - így szól - kezed mért ver?
Rettenetes egy teremtmény,
akit adtál, az a némber.
Szája be nem áll, ha fecseg,
egyszer nyűgös, másszor beteg,
minden semmiségért zokog,
és veszélyes és szeszélyes,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok,
Máskor. hogy is mondjam. mohó!
Izzik, mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
csak az a baj, hogy sose jókor.
Elpusztulok vele élve,
így könyörgök: vedd őt vissza!
Nincs szükségem feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom nincs belőle hasznod,
nem erőszak a disznótor,
visszaveszem én az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát megint csak jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem,
de hiányzik az a némber,

ettől vagyok én most bajba`,
hiányzik a dalos ajka,
milyen kedves, mikor fecseg,
megható, ha néha beteg,
hogyha szenved, hogyha zokog,
s milyen hálás, milyen boldog,
hogyha egy kis öleléshez
néhanapján hozzáfogok.
Mámorító, mikor mohó
izzik, mint a tüzes kohó,
kábít, bódít, mint az óbor,
sose rosszkor, mindig jókor,
nincs öröm, csak vele élve!
Így könyörgök: add őt vissza,
szükség van a feleségre!

Szólt az Úr, ki nagy ravasz volt:
látom, látod már a hasznod,
visszaadom hát az asszonyt!

Nem telt bele alig pár nap,
s hát csak újra jön a férfi,
s panaszkodik, azt remélve,
hogy az isten csak megérti:
Uram! - így szól - én se értem,
de csak némber az a némber,
sok bosszúság, kevés öröm,
és a csóknál több a köröm,
köröm, karom, fecsej, szitok,
ha úgy látja jónak, kidob,

minden bajért engem okol,
vele élnem tüzes pokol,
így könyörgök, legyen vége,
vedd őt vissza, sose lássam,
nincs szükségem feleségre!

Ez már sok volt az Istennek,
nagyot ütött az asztalra:
Volt időd, hogy kiismerjed,
nekem is van egy kis eszem,
többé vissza sose veszem,
oktalanságodon okulj,
ahogyan tudsz, úgy boldogulj,
ezt a mérget hordanod kell,
akárhogyan éget is,
vidd az asszonyt, mert különben
beszüntetlek téged is!

Sok millió éve ennek,
de semmi se változott,
ma is így vagyunk a nővel,
hol áldott, hol átkozott,
nyögünk, hogyha velünk van és
hogyha elhagy akkor is,
ezt csináljuk amíg élünk,
így jön el az aggkor is,
amíg ez a világ világ,
össze sosem békülünk,
tragédiánk egy mondatban:
sem velük, sem nélkülük! <STYLE type=text/css><!--td.attachrow { font: normal 11px Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif; color : #000000; border-color : #000000; }td.attachheader { font: normal 11px Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif; color : #000000; border-color : #000000; background-color: #3d834b; }table.attachtable { font: normal 12px Verdana, Arial, Helvetica, sans-serif; color : #000000; border-color : #000000; border-collapse : collapse; }--></STYLE>