Christoph Martin Wieland (1733-1813) - Nadine
Nadine, jöjj, varázshangot vegyíts
csókodba, Philoméla, énekelvén:
lábbujjhegyen jő már az éjjel is,
a szűz napot meglepni Flóra keblén.
„A drága percet mért pazarlanánk?
Szárnyas bokával messzi-messzi szökken
a perc, az óra; csókunk ég, miközben
gyönyör-forrásnál szunnyad egy Najád.
Felcsókolgatta szád búcsú-lehelletem.
Mi jó velünk a puszta árnyvilágba?
Az emlék többet ád, gyönyörkelyhet kínálva,
annál, mi ránk vár még egy életen!"
Így szól Amyntas, és a hattyunyak
havára, mint parázs, az arca rátapad.
S amíg szerelme lágyan átölelte:
a röpke perc mily drága, érzi lelke.
S édes gyönyörré olvad ím
a szűz szemén a bú, s pirulva, ám repesve
a Természet s a Báj bilincsein
a forró csók elől lanyhán siklik ki teste.
S a huncut éjjel szűzies-szerényen
borít ezüstös fátyolfelleget
merev Lunára, míg fejük felett
egy rózsafácska hajt ki, s ott lebeg
az üdvöskék, szerelem-istenek
serege titkos táncfüzérben.
Csapatjukból csak egy kicsiny
a legszebb Faun s egy Grácia szülötte –
egy csintalan, merész manó lecsüccsen ím,
s Nadine barna tincsein,
a homlokán, ott ül befészkelődve.
Amyntas látja csalfa csíny
bűvészét: érte kap, miközben
a kis manó szélkönnyű lábain
elillan, és az arc gödröcskéjébe szökken.
Amyntas itt is üldözi.
Oltalmat ád – ez úgy gondolja – ajka.
De észbekap, s az üldözött pici
istent az űző csóközönbe fojtja.
Vergődik ám ez, mint vizes
hálóban halporonty, szárnyával egyre verdes,
míg alkonyfényü, rózsavölgyes
langy hómezőre nem lel szűzies
halmok között. Lesiklik észrevétlen
egy szalagokból font selyem
létrán – de lám! – a száj könyörtelen
csak űzi, mind tovább a hegy-völgyes vidéken.
Ó jaj, Venus, hol a segítség?
Bajból menekvést hol remélhet?
A szégyentől hogyan szökik, hogy el ne csípjék?
Hol lel kitárva menedéket?
Mint őz, ha kürtszó rebbentette fel,
szökellve, szinte fűre sem tiporva
száguld a hegyről, megtorpan, fülel:
visszhang riasztja, gyors iramra kel,
majd egy berekbe vész, mely éjbe vonja
az ellenség elől bozótos sűrüvel —
az ármányos manó riadtan, holtra válva
így sürgölődik loppal, ujjhegyen
megbújni biztos rejteken,
hol egy vadász se lel nyomára.
Nem biztosabb — az űzött úgy hiszi —
a nap tüzén is rejtett paphosi
erdőn, hol Ámor bosszút álla büszkén,
s Cytherea szentélyiben,
vagy, véli, Daedalus vak útvesztőiben,
s Elysium-mezőn, mint itt, e rejtek üdvén.
S a láthatatlan kis sereg,
az istenkék, ott csüggenék
Nadine arcán, mint a méhek,
fürtökben — s rózsás ajkain, temérdek —
s látván legott a csábos végzetet
kiáltanak — de későn — éleset:
„Testvérke, ó jaj, tetten értek!"
Kárpáty Csilla