Vigyorgók és kesergők

Elképedt jelképek

Mindig mindennek volt valami közérthető jelképe. A királyi Magyarországnak a korona szent volt, ahogy a címerek és a zászlók korszakoktól függetlenül tiszteletet parancsolnak.
Mostanában egyre több régi jelkép kerül elő. Már szinte minden sarkon, minden vásárosnál kapható országunk valamely régebbi címere, apró zászlócskák sora, az ékszerboltok kirakatában főhelyet foglal el a korona, a címer, vagy valamelyik koronázási ékszer rosszul sikerült másolatai. Hogy van-e minderre vevő, csak onnan tudom, hogy fülönfüggőként gyakran látom...
A koronás címert látni a leggyakrabban. Autók szélvédőjén, kis jelvényként ruhára vagy kabátra tűzve nem hivalkodó, egyszerűen egy szép jelkép, amire büszke a viselője.
Csakhogy ez a szép jelkép megjelent néhány fiatal - enyhén szólva sportos - szerelésén is. Jó tenyérnyi a nadrág farzsebére, hatalmas a dzseki hátára felvarrva.S maga a ruha szakadozott, viselője régen látott vizet. De hogy magyarságát mégjobban érzékeltesse, egy kokárda is lifegett két sörfolt között. És nem valamelyik nemzeti ünnepen, csak úgy, februárban, vagy éppen áprilisban.
Ezeréves történelmünk során látott ez a kis ország ledöntött szobrokat, felrobbantott hidakat, kipusztított településeket, tépett zászlókat, égő könyveket, milliónyi sárba taposott szent jelképeket. Most a nem hivatalos, mégis évszázadokon át a legtöbbet jelentő címer és a kokárda van soron? Mert meggyalázni törés, tépés, döntés, égetés nélkül is lehet. Elég, ha arra is felhasználják, amire nem való.
Én legalábbis nem ülnék címerre, zászlóra, más szent jelképre.

Elfelejtették?

Orvoshoz senki nem szeret járni, hiszen a betegség, legyen az bármilyen enyhe, csak rossz lehet. A beteg ember türelmetlen, nyűgös, nehezen várja ki, amíg rá kerül a sor.
A baleseti sebészet különösen kellemetlen hely, ahol az egyébként nyugodt ember éppen sérülése miatt különösen ideges. Semmi vélt, vagy valós igazságtalanságot nem tud elviselni.
A betegek néha segítik a náluk rosszabb állapotban várakozókat, soron kívül előre emgedik a súlyosabb sérülést szenvedetteket. A mentővel érkezőknek ez természetesen kijár.
De vannak átlag nyugodt, balesetmentes napok is. Nincs tömeg a traumatológia rendelője előtt, csak néhány visszatérő beteg lézeng a folyosón. A rendelési idő vége felé alig vár valaki orvosra. A nővér néha kinéz, van-e ellátatlan sérült.
Ketten mentőre vártak, egy édesapa pedig a fiára. Az ajtótól távolabb ülő, kezelőorvosára órák óta hiába váró beteg hiába szólt ismét, őt a folyosón felejtették. A nővér észre sem vette, mikor beszólt az ajtón a főnökének:
-Már senki nem vár ide!
Jóval később derült ki, hogy elfelejtettek szólni a kezelőorvosnak, de azért nem maradt ellátatlan az egész nap csak várakozó beteg. Igaz, ezért már sokadszor kellett felhívni magára a figyelmet.
Hiába, már az is lehet, hogy egy balesetet szenvedett embert csak úgy ottfelejtenek.


Miért?

Sírva ment haza. Nem bántotta senki, nem történt különös esemény, tragédia. Egyszerűen belefáradt az életbe. Belefáradt, hogy neki semmi nem sikerül, pedig becsületesen dolgozik már több, mint negyven éve.
Rég nyugdíjba mehetett volna, de özvegyen maradt, és az alacsony nyugdíjból nem tudta volna fenntartani az emberi életet. Özvegyi nyugdíja mellett annyit megkeres, hogy abból nyugodtan élhetne. Csakhogy így ideje nincs rá. Naponta három órát utazik, teljes munkaidőben dolgozik. Hétfőtől péntekig hajnalban indul, és késő este érkezik haza. Sokszor vacsorázni sincs kedve - egyedül rossz asztalhoz ülni. Meg kinek is főzne? Miért is készítene jó vacsorát, ha nincs, aki örülne neki?
Munkából hazaérve még a szomszédok jóindulata is fárasztja. Mióta egyedül maradt, kerüli az embereket, a társaságot. Mit is tudna mondani? Hogy dolgozik? Hogy már alig bírja? Hogy csak azért vállalja, mert így nincs a lakásba zárva? Mert az anyagi gondokat csak így tudja megoldani?
A szombat és a vasárnap másnak szabadidő. Neki az sem. Olyankor mos, vasal, takarít, akkor látja el a háztartást egész hétre. Vasárnap sötétedés előtt még kiszalad a temetőbe. Este olyan fáradtan ül a tévé elé (ami az egyetlen szórakozása), hogy gyakran elalszik, és csak arra ébred, hogy vége az adásnak.
Hétfőn hajnalban újra munkába indul. Kezdi elölről a már robottá vált életét. Már a lakásának sem tud örülni. Minden keserű. És ott a kérdés: MIÉRT?

Egyszer volt...

Morgok. Elég gyakran. Most is.
Egyszer volt... Akár a mesében: volt, de már csak volt egy korlát. A történet hétköznapi és teljesen jogszerű, mégis kissé igazságtalan. Amikor ezek a társasházak még mint KISZ-lakások épültek, a leghangosabb jelszó a "miénk a gyár - vigyük haza!" volt. Talán éppen ezért készült a ház előtti kis út, amolyan gyalogút végén lévő lépcső meredeknek, görbének és ferdének egyaránt. Ráadásul a korlát is lemaradt.
A beköltöző fiatalok közül néhányan morgolódtak ugyan, de ez nem változtatott a helyzeten. Csakhogy az évek múlásával egyre többen lettek azok, akik még a jó úton is nehezen közlekedtek, a veszélyes, telente életveszélyes lépcsőn pedig segítségre szorultak. Az illetékesekre hiába vártak, bárki is legyen az, így az egyik ott lakó saját költségén csináltatott egy kapaszkodót, vagy tizenöt éve.
Hosszú évekig használta boldogan minden arra járó. Sem az öregek, sem a gyerekek nem voltak már veszélyben. Dicsérték is az illetőt, ha másképp nem, hát magukban, minden lépésnél, hogy milyen nagy segítséget jelent ez a korlát. Lassan feledésbe merült a készíttető személye, csak a tény maradt, no meg a hála. És a megszokás, hogy van mibe kapaszkodni.
Egyszer csak valaki nehezen tudott hazamenni a bevásárlás után. Hirtelen nem is tudta, mi zavarja, csak valami nem volt rendjén. Amikor nagynehezen felért az utolsó lépcsőfokra, és meg akart támaszkodni, hogy egy kicsit kifújja magát, akkor vette észre, hogy nincs mire támaszkodni, eltűnt a vaskorlát. Még jó, hogy nem a megszokás vezette, mert akkor bizony alaposan összetörte volna magát!
Mi történhetett? Lassan összeállt a kép. Akik évekkel ezelőtt megcsináltatták a kapaszkodót, most elköltöztek. Igaz, a ház előtti pici kertből az utolsó tő ibolyát is kiszedték, de arra mégsem gondolt senki, hogy a korlátot is leszerelik. Márpedig ez történt.
Szólni nem lehetett, jog szerint sz ő tulajdonuk volt, így vihették. Hogy az új helyen mire lehet majd használni, csak ők tudhatják, másnak elképzelése sem volt róla, de az már nem is tartozott senkire. Mégis, nagyon igazságtalannak, erkölcstelennek érezte mindenki a történteket, hiszen sok évig jelentette sok embernek a biztonságot a kapaszkodó, ami már csak volt.
Mint a mesében.


Gyalog

Morgok Már megint. Merthogy nagyon szép a sok útfelújítás, a jobb (?) közlekedés, de mintha valami elmaradna.
Jaj, nem! Ne tessék tiltakozna, egyre több a kerékpárút, látom én is,szaporodnak a biztonságos közlekedési lehetőségek, a zsíroskenyér-meghajtású kétkerekű jármű vezetői számára is. Ezen kívül hiányzik valami. A járda. Mintha elfelejtették volna az emberek a lábukat használni, mintha nem tudnák, hogy az a két hosszú valami eredetileg mire való. Sokan szinte gyalog is kocsival járnak. Nem viccelek, de még nem is túlzok. Az eset szó szerint megtörtént. Ha nem a saját szememmel látom, a világon senkinek el nem hiszem, hogy ilyen létezik.
Emberke kocsival jön. Nem rokkant, éppen csak "szuszogós" súlyú. Fel a járdára, a húsbolt ajtajáig. A kocsiból ki, egyenesen be a boltba. Szinte egyetlen lépés nélkül. Megvette a húst, legfeljebb egy kilónyit. Csomagtartót nyitja, husikát bedobja, majd ő is bepréselődik nagynehezen a kocsiba. Tolatva járdáról leugrik, egyenesen az úttestre. Majd úgy 8-10 méternyi távolságot megtéve ismét fel a járdára, a kenyérbolt ajtajáig. Kipréselődik, ami már azért is nehéz volt, mert túl közel állt az ajtóhoz. De már csak nem fog annyi sokat lépni, hogy egy? A péknél megvette a félkilós kenyeret, majd - még mindig a bejáratot eltorlaszolva - a kenyér is a csomagtartóba kerül. Csomagtartót lezárja, még ellenőrzi is, nehogy felpattanjon menet közben, majd ismét préselődés a kocsiba, és a járdáról lehuppanva szépen hazamegy.Ha bőven számolom, lehetett vagy ötven méternyi az út...
Manőverezés közben természetesen felháborodva szidja a járdán gödröket kerülgető gyalogosokat. Ugyan mi a csudát keresnek ott, ahol éppen ő akar közlekedni? Ezután már meg sem lepett, amikor azt láttam, hogy az egyik lépcsőházból valaki robogóval ugrat elő, és a virágos parkocskán keresztül vágva - a járdán halad szépen egyenesen a célja felé.Már jó messze járt, amikor a gyalogosokat még mindig kerülgette.
Hogy ettől egyre több a járdákon a közlekedési akadály? Azzal csak addig törődnek, hogy az ő járműveiket eszik tönkre. Az nekik már egyáltalán nem számít, hogy ez a sok repedés, helyenként szép nagy beszakadás milyen gondot okoz a mankóval, járókerettel, vagy éppen azzal a bizonyos fehér bottal közlekedőknek?

A Pokol bugyrai

Morgok. Már megint. Megkaptam az első újabb fajta vízdíj-számlát, és csodálkozva tapasztaltam, hogy már megint újabb tételeket számolnak fel. Már többen is megkérdezték, mik ezek a számok, de bizony fogalmam sem volt róla. Jobbnak találtam felhívni a helyi vízművek illetékesét.
A hölgy, akit kérdeztem, igen udvariasan válaszolt minden kérdésemre,így világossá vált, mit is jelent ez vagy az az összeg. Szóval, értem...
Illetve nem értem. Ahogy mondta, nem a vállalat találta ki újabban az alapdíjat, ezt törvény írja elő. Nagyon leegyszerűsítve: ez az összeg gyakorlatilag csőhasználati díj,egyszer a toszta ivóvíz csővezetékére, és egyszer a szennyvíz elvezetésére szolgáló csatornára. Az teljesen mindegy, mennyi a vízfogyasztás, ez fix összeg. Ezt hozzáadják a köbméterenkénti víz- és csatornadíjhoz. Ezt értem.
Aztán ott van még a környezetterhelési díj. Ez ugyan már régen szerepel a számlán, eddig fizettem is zokszó nélkül, de most kaptam az alkalmon, és rákérdeztem: ha már csatornázott területen lakunk, és fizetem a csatornadíjat, (újabban még az alapdíjat is,) miért számlázzák a környezetterhelésit is? Mert ugye, a környezetet mi nem terheljük.
Erre is kimerítő választ kaptam: az más! De még mennyire! A nem csatornázott területeken más néven, és főleg magasabb összeget számláznak, ami több tételből tevődik össze - előttem már túl bonyolult módon. A csatornázott részeken - ismét nagyon leegyszerűsítve - ez csak csőterhelési díj, de környezetterhelési díjként kötelesek feltüntetni. Szintén nem saját elhatározásból. Nem tudni ugyan, de valószínű, hogy ez is valamilyen "bugyorba" folyik be. A Pokol másik bugyrában, az ilyen vagy olyan minisztérium, hivatal, vagy bármi más "köz" számlájára. Ezt az összeget is hozzáadják az előzőekhez. Értem.
De nem biztos, hogy Mari néni és Józsi bácsi is érti Kutyabagos-alsón. (Minden Mari nénitől és Józsi bácsitól bocsánatot kérek a névhasználatért.)Az eddigieket konyhára lefordítva a következőképpen értelmezhetik.
Ahhoz, hogy Mari néni főzzön egy húsleves, kell víz. Először, hogy megmossák a húst és a zöldséget. Mivel az a víz már piszkos, a csatornát használja, a lemosott homokkal és a zsíros lével terheli. Azután felteszi főzni, megint csak vízben, a levesnek valókat. A tészta kifőzésénél ugyanez a helyzet, csak ott a lisztes lé a terhelő anyag. Miután jóízűen megebédeltek, ismét használják a vizet és terhelik a csöveket többször is, nem csak a mosogatással.
Az persze már más kérdés, hogy Józsi bácsi, meg Mari néni is ott, Kutyabagos-alsón félreérti a dolgot, és ők is felszámolják egymásnak a csőhasználati díjat.
Vagy más jut az eszükbe és megijednek. Mert ha akkoriban az Igazságosnak is nevezett Mátyás bevezette a füstadót, esetleg ma is jöhet valami hasonló. Minden lélegzetvétel után majd környezetterhelési díjat kell fizetni a kifújt széndioxid mennyisége alapján.


Gondok

Morgok. Már megint. Amikor először hallottam a története, én is nevettem, csak amikor végiggondoltam, mi is hangzott el, kezdtem magamban morgolódni.
Két testvér beszélgetett, egy Budapesti és egy kisvárosban élő. Szóba került, milyen nehezen lehet megélni két-két jövedelemből két-két embernek.
-Nagy bajok vannak itt - kezdte a nehezen szuszogó, finoman mondva is túlsúlyos testvér. - A pénzemből a hónap közepére már nincs semmi, olyan magas a rezsi.
-Miért? Mind te fizeted?
-Nem, dehogy! A lakásokét nem én fizetem, meg már vásárolni sem járok szívesen.
-Hát mennyi jön össze neked a három helyről? Lehet vagy kétszázezer.
-Dehogy van annyi, legfeljebb ha száznyolcvan. És hogy mindketten sokat dolgozunk, mindent összeszámolva is csak úgy hatszáz körül jön össze. És milyen nehéz ebből kijönni!
-Ne mondd már, mi ketten összesen kapunk úgy százhetvenet, vagy talán még annyit sem, és szépen megélünk belőle. Itt se könnyebb az élet, mi is a piacon vásárolunk, ráadásul a közüzemi díjak is magasabbak, mint Pesten.
-Nektek könnyű, se kutyátok,se kocsitok. De most képzeld el, hogy a kocsit újra vizsgáztatni kell, meg a drága alkatrészeket kicserélni. Már ötödik éves, nagyon öreg. Elromlott az automatikája is, ezért újra fel kellett töltetni az akkumulátort. Nem szólt az a hülye a múltkor, hogy kapcsoljam le a világítást. Jön a súlyadó, a garázsbérletet is fizetni kell. Ez már több százezer forint. Hol kapok én ennyi nyugdíjat? Ezért is kell még mindig dolgoznom. Aztán meg ott a két pesti lakás, amit most hozattunk rendbe. Tudod, az hány milliót vett ki a zsebünkből? Pesten aztán drága sz iparos!
-De a lakásokat teljesen átépítettétek, újra berendeztétek, úgy felszereltétek, hogy az már szinte luxus.
-Ha már elkezdtük, legyen valami értelme. A balatoni ház meg még mindig viszi a pénzt. Új volt, csak hat éves, amit tavaly megvettünk, természetesen berendezéssel együtt, de hogy jó legyen, új bútort kellett csináltatni mindhárom szobába, a konyhát is ki kellett cseréltetni. Most jön a bejárathoz az előtető, de valami pofás kell. Az ács szerint sz is nagyon drága lesz. És nincs egy tisztességes, távirányítós redőny sem, mint otthon, még az is hátra van. Aztán meg kezdődik a fűtési szezon. Most kell beindítani a gázkazánt, hogy mindig legyen legalább 16-17 fok. Ellenőrizni kell a pázsit öntözőberendezésének automatikáját, az udvari világítás mozgásérzékelőjét. Ere is mester kell. Ilyen benzinárak mellett nehéz lesz lejárni. Mert a feleségem lemegy már péntek délután, és meg csak szombaton délben indulhatok ezzel a nagy kocsival. Lehetne vonattal is menni, nyugdíjas jeggyel olcsóbb, de a kutyussal mégsem zötykölődhetek, nagyon elfáradna. Meg szegénynek büdös is lenne. Ha tudnátok, az mennyibe kerül! Havonta kutyakozmetika, állatorvos állandóan, ellenőrzések, persze mindezt saját zsebből, mert ezt nem támogatja a TB. Pedig ez is egészségügy. A kutyakaját is meg kell válogatni, mégsem ehet akármit. Hát hogy lehet így kettőnk fizetéséből megélni? A vacsorákról nem is beszélve, elvégre nem viheti az ember mindig ugyanoda a feleségét.
-Látod, milyen jó nekünk? - mondta nem kis éllel a testvér. - nincs, csak egy lakásunk, igazi házikoszton élünk, nem kell megjavíttatnunk semmiféle automatikát, hogy legközelebb szóljon, ha valamit elfelejtünk. Elég volt megtanulnunk, hogy a vízcsapot el kell zárni, a villany is addig égjen, amíg feltétlen szükséges.
-Hát tényleg jó nektek - válaszolt a másik szuszogva, és ezt komolyan is gondolta. Se kutyátok, se kocsitok. És már régen megtanultatok spórolni.
Én meg tovább gondolkodtam a fenti logika alapján. Ezek szerint a legjobb dolga a hajléktalan nincstelennek van. Nincs gondja rezsire, tankolásra, automatikára, és még azt se kell megválogatnia, hopgy melyik elegáns étterembe vigye a párját.

MIRE MEGÖREGSZÜNK
1. Emlékek

Bözsike, Annuska és Mariska túl vannak a hetvenen. Még fiatal korukban, munkahelyükön szövődött a barátságuk. Gyakran látogatták egymás családját, de amióta nem dolgoznak, nem találkoztak.
Véletlenül futottak össze a városban. hosszú idő telt el, alig ismerték meg egymást a régi barátnők. Bözsike mindig karcsú volt, de mintha az évek lefaragtak volna a testéről még néhány kilót. Haja hófehér, olcsó, fekete keretes szemüvegét régen megszokta. Fiatalságából csupán jószívűsége maradt - keserű, pesszimista asszony lett.
Annuskát talán észre sem vennék mások,olyan hétköznapi jelenség. Csupa szürkeség,még nem is őszül annyira, mint Bözsike. Vékony keretes szemüvegét állandóan igazgatja. Még idegen számára.
Mariska maga az élet, sokat ad magára. Látszik rajta, hogy gyakran látogatja a kozmetikai szalonokat. Platinaszőke haj, rózsaszín kalap, molett testén a világos bőrkabát majd szétpattan. Dagadt, visszeres lábára modern, tűsarkú cipőt erőltetett, tipegve igyekezett megtartani egyensúlyát. Körülötte tömény illatfelhő. Talán túlságosan is tömény...
Emlékeiket idézték fel. Bözsike testét rázta a zokogás.
-Amióta szegény párom nem él, semmi örömöm nincs az életben.Igaz, az unokáim már nagyok, kettő nemrég doktorált, de én már csak az emlékeknek élek. Minek is vagyok még ezen a világon?
Annuska vigasztalni próbálta.
-Ugyan már, Bözsikém! Mindhárman egyedül maradtunk, de az élet megy tovább. Bele kell törődnünk a sorsunkba. Én mindig azt keresem, minek tudnék egyáltalán örülni. Nem dicsekvésként mondom, de nagyon jó érzés, hogy a gyerekeim vihették valamire. Csak ezt az átkozott szemüveget nem tudom megszokni, de hát nem látok nélküle. Jó neked, Mariskám, neked még nem kell hordanod.
-Igen, - hunyorgott Mariska - az ember nem hagyhatja el magát. Nekem azóta van időm mindenre, mióta drága jó Pistám meghalt. Tudjátok, mennyire szerettük egymást. Segített is sokat, hiszen a lumbágóm miatt én nem dolgozhattam.Nála jobb ember nem született még a világon, Elhihetitek, engem is mennyire megviselt a halála.
A szóáradatot Annuska szakította félbe.
-Most akkor egyedül élsz? Vagy a gyerekekkel?
-Nem zavarom én őket, van éppen elég gondjuk.Meg miért kelljen most mindenkinek alkalmazkodni egy új helyzethez? Drága jó Pistám halála után szanatóriumba kerültem, hogy jobban legyek. Persze ehhez is a főorvos lányom protekciója kellett. De látjátok, nekem milyen szépen sikerült talpra állni.
-Nagyon szépen helyre jöttél - irigykedett Bözsike.
-Hát igen. A szanatóriumban találkoztam egy régi udvarlómmal - kezdett a magyarázatba. - Megvan mindene, szép nyugdíjat kap, de engem nem ez érdekel. Az a lényeg, hogy szeressen.
Bözsikének könnyes lett a szeme. Neki fájt minden szó, őt mélyen felkavarták az emlékek. Egy meghívással be is akarta fejezni a beszélgetést.
-Mi lenne, ha mához egy hétre nálam találkoznánk? Ennyi év után végre kibeszélgethetnénk magunkat.
Annuska örömmel fogadta Bözsike invitálását, és megígérte, hogy pontos lesz. Mariska egy pillanatig gondolkodott, csak utána válaszolt vidám arccal.
-Nekem is jó, addigra hazajövök a Pistámtól.
-Pistától? - néztek rá barátnői furcsa arccal. - A temetőbe jársz ilyen gyakran? - mondta már szinte sírva Bözsike.
-Nem. Elutazom.
-A gyerekekhez?
-Nem! Pistához. A vőlegényemhez!

2.Mellékhatások - avagy: mire jó a citrompótló?

Mostanában talán a leggyakoribb téma a gyógyszer. Részben a laikus számára bonyolult felírási és támogatási rendszer miatt, de főképpen azért, mert meglehetősen náthás napokat élünk.
A reklámműsorokban, újságok hirdetéseiben egyre több megfázás elleni csodagyógyszerről hallunk vagy olvasunk. Lassan jobban ismerjük ezek nevét, mint leghíresebb tudósainkét, legkiválóbb művészeinkét. Gyógyszerreklámról hallva már mindenki gépiesen fújja: "a kockázatokról és mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát vagy gyógyszerészét".
Mondom: gépiesen fújjuk. Így történhetett meg az is, amit orvosra várva hallottam a zárójelentését szorongató betegtől. Ő is megfázott, köhögött, torka is fájt, láza is volt. Orvoshoz nem ment, túl sokat kellett volna várni, inkább a patikában kérte az agyonreklámozott csodaszert. Egy szó nélkül meg is kapta, hazaérve bevette az első adagot. Baj nem lehet, gyógynövény készítmény...
Kicsit ugyan rosszabbul érezte magát, de nem törődött vele. Úgy vélte, most tetőzött a betegsége, így amikor eljött az ideje, bevette a második adagot is. Többre nem emlékezett, napokkal később tért magához a kórház intenzív osztályán. Kiderült: azt a szert éppen ő nem szedheti, szívbetegsége miatt. De ugyan ki gondol ilyesmire, ha a gyógyszertárakban úgy lehet venni, mint a boltban a kenyeret? És ugyan ki ismeri a vegyészül írt hatóanyagok mellékhatásait?
Bevallom, én soha nem olvasom el a betegtájékoztatót. Ha gyógyszerre van szükségem, azt orvos írja fel, és ő már csak tudja, hogy mit nem szedhetek a többivel együtt? És ha valami gond mégis lenne, ő vállalja a felelősséget. Eddig túl sok gondom nem adódott, de a fenti történet hallatán hazaérve előszedtem családom minden, orvos által rendelt gyógyszerének betegtájékoztatóját. Találtam is érdekességeket.
Szénanátha és csalánkiütés enyhítésére adott tabletta mellékhatása lehet szénanátha vagy csalánkiütés. A másik szédülés és egyensúlyzavar enyhítésére van, tehát mellékhatása szédülés és egyensúlyzavar. Az egyik szívgyógyszer nem alkalmazható bizonyos szív- és keringési problémák esetén, mellékhatása mellkasi szívtáji fájdalom. A másik nem alkalmazható heveny és idült (mi a harmadik?) szívelégtelenség mellett, mellékhatása szapora szívverés. szívritmus-zavar, a meglévő problémák súlyosbodása, a migrén elleni gyógyszer pedig fejfájást okozhat. És van olyan mellékhatás is, ami 1000 emberből kevesebb, mint egynél jelentkezik. Tehát az egyik felemnél igen, a másiknál nem...
Tudom jól, hogy nem kell betű szerint érteni ezeket a tájékoztatókat, de ha egy laikus - és a többség ilyen - olvassa ezeket, vagy ijedtében nem vesz be egyetlen tablettát sem, vagy azzal kockáztat komoly bajt, hogy nem törődik a figyelmeztetéssel.
Persze vannak mellékhatás nélküli szerek is, mint az a három nagyi esetében fordult elő. Boriska, Irmuska és Margitka együtt jártak kirándulni már évtizedek óta. Mindig vittek magukkal rántottás kenyeret, saját sütésű pogácsát, termoszban forró teát. Külön dobozba tették a citrompótlót, külön, másik színűbe a fájdalomcsillapítót. Hiába, egyre gyakrabban fájt itt is, ott is valamelyiküknek.
Akkor is így volt. Boriska már az út felénél nagyon szenvedett. Előkereste a kis dobozkát, és bevett egy tablettát. Röviddel később már boldogan mondogatta, hogy milyen jó ez a gyógyszer, már el is múlt a fejfájása. Még akkor is ennek örült, amikor leültek megpihenni.
Ha már pihennek, esznek is, teát is isznak. Csakhogy Margitka nem találta a citrompótlót. Pedig ő bekészítette...
-Megvan! - kiáltott fel Boriska, felmutatva a kis dobozt. Csakhogy a doboz üres volt.
-Lehet, hogy én a citrompótlót vettem be? - mondta döbbenten. - Pedig szinte csodát tett.
Arra bizony nem volt írva, hogy gyomorpanaszokat okozhat. Legfeljebb a tea maradt túl édes.

3. Új csengőfrász

A csengőfrász kifejezés valamikor az ötvenes években született, a rettegett ávósok miatt. Később, a békésebb években már szinte az is elfelejtette, aki nem csak hírből ismerte ezt a félelmet.
Ezekben a békésebb években építették azokat a lakótelepeket, amelyekből mostanában már mindenki menekül, aki csak teheti. Ezek a lakótelepek elevenítették fel a csengőfrászt.
Vegyük csak a két szomszédasszonyt: Sopánkát és Mehetnéket. Mindketten hatvan évesek, és, sajnos, özvegyek. Más közös tulajdonságuk nincs is.
Mehetnék Asszonyság mindig talál magának munkát, alig lehet kivenni a kezéből a fakanalat, vagy a vasalót. Ha mégis rászánja magát a pihenésre, elmegy bevásárolni, sétálni. Alig-nyugdíját igyekszik ésszerűen beosztani, és ha adódik valamilyen spórolási lehetőség, él vele. Megtakarítását is ilyen célra használja fel: ebből veszi a nem feltétlen szüksége dolgokat.
Sopáka nagyon szeret kirándulni, s hol ezzel az ismerőssel, hol azzal a baráttal mennek el az erdő széléig, természetesen kocsival. Amikor hazaérkezik, első dolga becsöngetni Mehetnékhez. Éppen csak egy pillanatra szaladt át, mert olyan nagyon fáradt, megy is aludni. Csak el akarta mondani, hogy...És mondja órákon keresztül.
Sopánka soha nem veszi észre, hogy mindig nagyon rosszkor, ebédidőben csönget be Mehetnékhez. Vagy lehet, hogy ez nem is véletlen? Hiszen mint aki otthon van, megy a konyhába, és az első kérdését azonnal összeköti a másodikkal:
-Mit csinálsz? Mit főzöl? Nálad mindig olyan kellemes illatok vannak! Nekem semmi kedvem magamra főzni, bár te igazán jól tudod, mennyire szerettem mindig enni. Az én drága jó párom szokta is mondani, hogy hogy az édesanyja főztje sem ízlett neki annyira, mint az enyém. De tudod, így egyedül az embernek semmihez nincs kedve. És még sütsz is? Valami különlegesség? Nem? Nekem soha nem sikerül. Hogy csinálod? Ugye, majd leírod a receptjét?..
Mindezt egyszuszra, választ nem is várva, levegőt sem véve. És mit tud csinálni ilyenkor egy szomszédasszony, aki nem akar haragot? Megebédelteti Sopánkát.
Ha vasalás vagy nagytakarítás közben lepi meg Mehetnéket Sopánka, köszönés helyett, valami elmondhatatlanul fancsali képpel csak annyit mond:
-Jöhetsz hozzám is, mert annyira fáj a lábam, alig tudtam hazajönni a város másik végéből - és ilyenkor is képtelen észrevenni, hogy zavar, nem megy haza, csak órák múlva.
Ha esetleg néhány nappal később Mehetnék látogatja meg Sopánkát, azt látja, hogy megirigyelte a rendet. Éppen a szekrényt rámolja, és szokás szerint sopánodik. A rongyhalmaz körül szaladgál, és hol egy leszakadt darabot emel ki, amit évtizedek óta sajnál kidobni, hol egy maréknyi anyagot, amit nagyon szeretne eladni szomszédasszonyának. Természetesen csupa jószívűségből. A lakás még napokkal később is felforgatva, a szoba közepére kiszórva minden holmi, de Sopánka már megint a szomszédban tölti minden idejét.
Mára annyi Sopánka lett, mint régen ávós nyomozó volt. És újra kialakult a csengőfrász.

4. Látogatás

A három öreg barátnő, Bözsike, Annuska és Mariska régen nem találkoztak. Összefutottak néha ketten-ketten, de így, hármasban már vagy egy éve nem beszélgettek. Bözsike meghívásának valahogy nem tudtak eleget tenni: hol az egyikük utazott a gyerekeihez, hol a másik volt beteg, vagy a harmadik várt fontos vendégeket. De most megígérték, hogy mindent bepótolnak.
Bözsike nagyon készült. Bár a sütést már régen feladta. most mégis elővette a szakácskönyvét.
-Legalább egy pogácsát meg kellene próbálni - biztatta magát. De minden igyekezet hiába, már nem sikerült a régen mindenki által szeretett sütemény. Szégyenszemre a közeli cukrászatnál vette meg az édes s sós kínálni valókat.
-Mit is kellene még? A kávét mindketten szerették. Azt is készítek. Meg talán egy pohár bort is megisznak. Bolti üdítőt nem veszek, annál sokkal jobb az én házi szörpöm. Ásványvíz!
Mivel nagyon izgatott volt, meg a memóriája is cserben hagyta néha, felírta egy papírra, hogy mi után mivel kínálja a barátnőket, a cetlit meg eltette olyan biztos helyre, hogy ő mindenképpen elővegye, de a többiek ne lássák meg. Azt mégsem kell tudniuk, hogy néha már kissé feledékeny. És biztos, ami biztos, a kávéfőzőt is a tűzhelyre készítette. Ott már csak meglátja...
Amikor csöngettek, mindent ellenőrzött: rend volt, a kis papír is a helyén. Így már nem lehet baj, fő a jókedv.
A két barátnő nem cáfolt önmagára. Mariska még mindig szőke - bár kissé talán kevésbé vad szőke - haján ott billegett a rózsaszín kalap, Annuska pedig régi szemüvegét cserélte erősebbre. Hamar belemelegedtek az emlékek felidézésébe, na meg a pletykába. Mert ez nagyon fontos volt Mariska számára. Talán ez éltette. Bözsike és Annuska pedig figyelték minden szavát, mintha valami nagyon fontos dolgot mondana. De azért fenntartással fogadták a hallottakat.
Bözsike is nagyon figyelte a történeteket, amíg rá nem nézett a konyhaajtóra. Erről eszébe jutott a kis cetli, amire olyan gondosan felírta a fontos teendőket. De sehol nem találta. Pedig igazán biztos helyre rakta...Nem baj, arra nagyon jól emlékezett, hogy az volt felírva, mivel is kell megkínálni a vendégeket. Látta a konyhaajtót, így összeállt a kép.
-Innátok egy jó kávét? Igazi kávéból főzöm, nem olyan keverős. Azonnal elkészítem - és ezzel kiment a konyhába. Feltette a kávét, de addig nem mert bemenni a szobába, amíg az le nem főtt. A végén még felgyújtja a lakást! Szépen lassan elkészítette a csészéket, a cukrot, Annuskának az édesítő tablettákat. Mire a kis kancsóba tejet töltött, már gőzölgött a friss kávé.
Kávézás közben folytatták a beszélgetést. Hiába, ha lyen ritkán találkoznak, bőven van mit mesélniük egymásnak. Amikor a csészék kiürültek, Bözsike ahogy kivitte, szokása szerint azonnal el is mosogatta, a helyükre rakta. Zavartalanul beszélgettek tovább.
Kis idő múlva, jó házigazdához illő módon megkérdezte barátnőit:
-Innátok egy jó kávét? Igazi kávéból főzöm! Csak egy perc, és hozom is - és ment a konyhába. Feltette a kávét, és nehogy elfelejtse, őrizte. Közben előkészítette a csészéket, a cukrot, nem feledkezett meg Annuska édesítő tablettájáról sem, a tej is a kis kancsóba került...
A kávé mellett sokkal jobban ment a beszélgetés, izgalmasabb dolgokat hoztak szóba. Bözsike rendes háziasszony volt, ahogy elfogyott a fekete nedű, a csészéket azonnal kivitte, elmosta, elrakta. A barátnők látogatása közben még ktszer került elő a kávé, a cukor, a tej...
Már esteledett, amikor Mariska és Annuska elköszönt. Bözsike a konyhába ment, hogy rendet tegyen a vendégség után. Ahogy körülnézett, meglátta a letakart tányérokat a süteménnyel. Az egyik tányér alól jól láthatóan kilógott a cetli a listával.
-Nem lehet olyan nagy baj - vigasztalta magát. - Jól érezték magukat. Csak tudnám, mikor fogyott el ennyi kávé?
Barátnői egy darabig együtt mentek hazafelé. Az úton erről a látogatásról, a vendégségről beszélgettek.
-Azért látod, milyen feledékeny már ez a Bözsike - mondta elgondolkodva Annuska. - Még egy kávéval se kínált meg bennünket.
Mariska csak ekkor hagyta abba a mondókáját. Az ő szóáradatát még mindig alig lehetett megszakítani, de most csodálkozva nézett Annuskára:
-Ki az a Bözsike?

5. Kidől a jegenye is...

Ha a gyökereket elvágják, meghal a legszebb fa is. Minél magasabb a jegenye, annál inkább kapaszkodik abba a földbe, ahonnan kinőtt, ahol felnőtt, s ahol közel jutott az éghez. Az ember se más.
A Papát a gyerekei az ország másik végéből költöztették közel magukhoz, a Mama halála után.
-Ne legyen egyedül - mondták. - Itt megvan mindene, gázfűtés is, nem kell szenet cipelnie, fát hasogatnia. Otthon csak ülne és keseregne. Mi is gyakran jövünk majd hozzá.
A Papa igyekezett beilleszkedni új környezetébe, de minden kísérlete eredménytelen maradt. Bár a szomszédok segítették, az új helyet, a magányt nem tudta megszokni. Egyre többször emlegette a kis kertet, amiben élete munkája termett - már másnak, az új tulajdonosnak. A lakótelepen nem tudott virágot szedni, krumplit kapálni.
Ha néha felszabadult, fiatalságáról, barátairól kezdett beszélni, de könnyedsége hamar elszállt, amikor rájött: bizony, nem OTTHON van.
A gyerekei lassan elmaradoztak.
-Kell a Papának a társaság - mondták, és befizettek az öregek napközijébe. Így megoldották a napi étkezését is, meg a lelkiismeretükkel sem volt tovább bajuk, hogy nem látogatták az öreget. A Papa felült a buszra, kopott aktatáskájával és kis ételhordójával, és minden nap elment az ebédért. Hazaérve átmelegítette, és egyedül ült az asztalhoz.
Késő ősszel eltűnt a szomszédok elől. Gyerekeitől, akik takarítani jöttek, megtudták: a Papa kórházban van. Nem beteg, csak fel kell erősödnie. Meg veszélyes neki gázzal fűteni...
Hosszú idő telt el, tavasszal már nyíltak a virágok, amikor a Papát újra üdvözölhették. Nagyon megváltozott, teljesen szótlan lett. Tette mindennapi útját ebédért és vissza. Teljesen megkeseredett.
Ősszel újra kórházba készült. Ahogy a fűtési szezon jött, a Papa ment.
-Nem jövök én már onnan vissza - mondogatta.
-Mire meggyógyul, végez az egyetemen az unokája. Bejelentettük a Papához, ne legyen egyedül - így a gyerekei.
Újra eljött a tavasz. A fecskék vidáman röpködtek, a napsugár kacagott, a virágok boldogan nyitogatták szirmaikat. Valami mégis hiányzott. A Papa a kórházban maradt. A lakását átrendezték, a frissdiplomás unoka ízlése szerint. Az öreg bútorok a szemétben kötöttek ki.
A szomszédok, új ismerősök hiba várták, a Papa nem jött vissza a kórházból. Gondolataiba hazaszökött, az ország másik szegletébe, s elköltözött a Mama mellé.
Két évig bírta talaj nélkül, durván elvágott gyökerekkel. Az ég felé nyújtózó jegenye lassan, kínlódva kidőlt.

Tömegsportok

Kikérem magamnak! Még hogy nem sportolunk eleget! A váciak (és gyanítom, más városban élők is) minden tömegsportban részt vesznek: kocogás, lakótelepi torna, turisztika, korcsolyázás. Kettőnek különösen szép neve és taglétszáma van:az Edzett ifjúságért és az Ismerd meg hazádat. Sőt! Van egy új, jelegzetesen városi is: Kerüld ki - ugord át!, vagyis: Ismerd meg városunk útjait. A Rubik-kocka csavargatása is szellemi tömegsport.
De kezdjük a kocogással. Régi jelszavuk: "A láb mindig kéznél van". Éppen ezért mindenki kocog. Állandóan. Mert, ugye, elkocogunk a vonathoz, a buszhoz, hogy arról leszállva az utolsó pillanatban bekocogjunk a munkahelyünkre. Már akinek van. (Megjegyzem: bizonyos beosztású embereknél jó lenne az a jelmondat, hogy "a kéz mindig észnél van"!)
Munka után ismét kocogunk. Először haza. Onnan vásárolni, és ismét haza. Soha nem megyünk, főleg nem sétálunk, hanem kocogunk. Esetleg futunk. Mármint a vonat, a busz, a színházjegy, elintézendő ügyeink, "baráti" kapcsolataink, esetleg a pénzünk után.
Azután itt a korcsolyázás. Nem kell ide műjégpálya. Rögtönzött bemutatókat tartunk. Minden egyes télen. Általában kocogás helyett. Csuda élvezetes egy dupla szaltó a forgalmas főúton, az egyszerű halálforgás a főtéren. Néha bravúros jégtáncot lejtünk egymásba kapaszkodva a göröngyök és a gödrök fölött az aluljáró felé a lejtőn.
A lakótelepi tornászoknak is van jelmondatuk, amely mindenkit e tömegsport gyakorlására buzdít. A felirat egy kis táblán jelenik meg: "A lift nem működik!" Már ahol egyáltalán van.
De nézzük, mit csinál egy 4. emeleten lakó sporttárs. Munkájából hazakocogva megmássza a hegnek is beillő emeleteket. Onnan vissza a bölcsődébe, át az óvodába, még éppen idejében, aztán irány bevásárolni. A gyerekekkel. Hazakorcsolyázik a gyerekkocsit tolva, egyik kezében három szatyorral, a másikkal a nagyobb gyerek kezét fogva. Fölviszi a csomagot a negyedikre, addig a nagyobb kislány vigyáz az Öcsire. Meg persze a kocsira. Anyuka (vagy éppen apuka) a cekkert ledobva visszarohan a csemetékért, a kicsivel a kezében, a nagyot maga elé küldve újra föl az emeletre. És megint le a földszintre, a kocsiért. Ha a babát rendbe tette, a nagyobbat ellátta megfelelő feladatokkal, jöhet a főzés, a mosogatás. Lazításként, pihenésként.
Kész? Nem! Most kezdődik a gerinctorna: a takarítás. Ez már szinte levezető gyakorlat a kéz- és láberősítések után.
A lakótelepi tornászoktól a turisták csak annyiban különböznek, hogy hogy bizonyos gerinc- és légzőgyakorlataikat már a szardíniás dobozra nagyon is emlékeztető autóbuszban kezdik. Kifejezetten buszos tömegsport az "Ismerd meg hazádat". Kis szerencsével, és még több ügyességgel láthatjuk a város minden nevezetességét.
Az "Edzett ifjúságért" is tömegközlekedési tömegsport. A munkából hazatérők megtanulnak a levegőben lógni, spiccelve egyensúlyozni, teljesen összelapulni, vagy negyedórát levegő nélkül, mozdulatlanul állni. És könyörgően nézni az iskolából fáradtan hazatérő, elfekvő fiatalokra. De ha a gyerekek felállnak, abban sincs köszönet: a félmázsás hátizsákoktól még nehezebb az élet. A sofőrök ugyanakkor megtanulják azt, hogyan is láthatnak hátra, ha nem látnak hátra. Ők a nyakukat szabályozhatóvá edzik. Fejüket az ablakon kidugva könnyen megkerülhetik a kocsi elejét, és az első ajtótól kívülről ellenőrizhetik, hogy becsukhatnak-e minden ajtót. Nekik ez egyben szellemi sport is.
A leggyakoribb logikai játékaink: Rubik-kocka, sudoku, Volán menetrend. Valamikor régen azt mondták, Bábel tornyot (akkoriban nagyon kedvelt összerakós játék) csak akkor vegyek, ha van hozzá Rubik-kockám. Mert az kell hozzá. Nyugtatónak. Azóta használom. A Bábel tornyot. Nyugtatónak. A Volán menetrendhez. Sok járat, sokféle jelzés. A megállóban sokan vártak, hát jó magyar szokás szerint én is maradtam. Amikor megérkezett a pilóta, megkérdeztem, hogy a másik járat miért maradt ki? De ő megnyugtatott, nem maradt ki. Ő már csak tudja, az ő járata.
A jellegzetesen urbánus sportmozgalom három régiből alakult ki: Ismerd meg hazádat, aerobik (vagy torna) és a logikai játékok, a szellemi sportok keveréke. Utak, járdák felbontása, sóder és farakások, be nem temetett árkok teszik lehetővé a Kerüld ki - ugord át mozgalom gyors terjedését. Csak el kell indulni. Ha valaki kilép a lakásából, már a logikáját is ügyesen kell használnia: kerüljek, vagy ugorjak? És ha eldöntötte, hogy is jár kevésbé rosszul, már csak csinálni kell.
És még erre mondják, hogy nem sportolunk eleget!

Megoldás

Így, ünnepek előtt szinte biztos, hogy élelmiszer botrányoktól hangos az ország. Volt ugyan szinte minden esetben "műbalhé" is, de éppen csak annyi, hogy erősítse a szabályt, miszerint mindent el akarnak adni az embereknek. Még az ehetetlent is, nem csak a lejárt szavatosságút.
Ez utóbbi nem új találmány. Emlékszem, amikor egy ABC-ben még évtizedekkel ezelőtt a bolt nyakán maradt mikulás csizmák Húsvét környékén ismét a polcra kerültek, nyúlcipő néven. És vitték, mint a cukrot!
Manapság már nem a boltok találékonyak, hanem az "átcsomagoló cégek". Karácsonykor tojás formájú csokifüggelékek, Húsvétkor fenyőtoboz kinézetű csokitojások jelennek meg. Ezek csak átverések voltak, nem betegedett meg tőle senki.
Mostanában a nagy durranás a nagy mennyiségű romlott hús volt. Éppen úgy, mint néhány éve a csirke. Nem az akkoriban mindenkit ijeszthető madárinfluenza, hanem a romlott, büdös baromfihús. Ha idejében meg nem találják, bizony sokan ettek volna belőle. Hogy sütés és főzés után már igencsak szaglik? Ebben az esetben elmarad az ünnepi ebéd. De mi történik ott, ahol a háziasszony elveszítette a szaglását valamilyen betegség miatt? Belegondolni se merek.
Még javában ez volt a beszédtéma, amikor az illetékesek több tonna halat fogtak. Nem a Dunában, esetleg halastóban, hanem illegálisan üzemelő feldolgozóban. Közben azért még jöttek a penészes bejgliről, romlott szaloncukorról, más hasonló "csemegékről" szóló hírek. A bolti eladók már fásultan válaszoltak a gyakran elhangzó kérdésekre, hogy ez, ugye, nem abból van?
Lassan előjöttek emlékeimből a még korábbi ügyek is. Hogy több millió záptojást kellett megsemmisíteni, hogy fogyasztásra alkalmatlan hús(?)vagdalékból készült szalámi, hogy volt kergemarha-kór. Az, hogy kutyaürülékes, vagy éppen lószőrrel "dúsított" kolbászt, savanyúságot, esetleg erős méreggel frissen permetezett zöldséget sóznak ránk. Ilyenkor, bizony, sokunk fejében megszületik a gondolat, hogy azokkal kellene megetetni ezeket az "élelmiszereket", akik piacra akarták dobni.
Bevallom, nekem is eszembe jutott ilyesmi, de még végig se gondoltam, amikor leintette magam. Én már megtapasztaltam, milyen is, ha mások felelőtlensége miatt rohan a mentő, mert elveszítve amúgy sem túl nagy súlyom egyötödét, néhány órán belül valóban nagy veszélybe kerültem. Az akkor ivóvíz volt, egyenesen a csapból. Egy életre szóló emlék, ami után csak olyan helyről vásárolok - ha lehet -, ahol tudom: az eladó magának termelte meg a zöldséget, hizlalta a disznót, feji a tehenet. Igaz, a falusi asszonyok nem szerelhettek a tyúk tojáskiadójára cég- és dátumbélyegzőt adószámmal, mégis tudom, hogy megbízható, friss árut vásárolok.
Ha már néhány csaló miatt mindentől félni kell, csak egy megoldás maradt: a tökéletes önellátás. Mondjuk, a lakótelepi panellakás sokadik emeletén balkonládában virít a zöldhagyma, cserépben piroslik a paprika és a paradicsom. A fürdőkád lesz a haltenyészet helye, a pincében folyik a gombaszüret. A garázsban jól megférne néhány kecske. Teje jó a tejérzékenyeknek, és hozna némi hasznot is: boldogan lelegelné a parlagfüvet, így önmaga ingyen állítana elő kiváló tápértékű, allergia elleni gyógyszert.
A parkolóban vígan kapirgálhatnának a tyúkok, a kátyúkban boldogan dagonyázhatnak a malacok, úszkálnának a kacsák. Még az önkormányzat is hozzájárulhatna, ha másért nem, hát a gyomirtás, a fűnyírás (némileg az útjavítás) megspórolása fejében. Tavasszal nem muskátlit és begóniát, hanem paradicsom-, káposzta-, vagy uborkapalántát osztanának. Évelőnek kitűnő az eper, sövénynek a málna vagy a ribizli, néhány helyen a levendula. Díszfák helyett telepíthetnének alma-, barack-, vagy meggyfát. Megteremhetne a sárgarépa, a csicsóka, néhány fűszerféle is.
Csakhogy ez rémálom. De a valóság még rémesebb. Az egyetlen jó megoldás a tisztaság, a lelkiismeret, a mások iránti felelősség lenne. Már ha mindenkinek volna ilyenje.
Csak ha az a volna ott nem lett volna...

Tatarozunk

Az úgy kezdődött, hogy drága lett a víz. Egy társasházban a vízórás sokan közösködünk, és természetesen senkinek nem tetszik semmiféle költségmegosztás. A közösködés egyetlen igazságos megoldása a lakásonkénti vízmérés. A feladat egyszerű: be kell szereltetni a vízórát, vagyis kell keríteni egy ügyes, de nem drága szerelőt, akinek erre jogosítványa is van.
Igen ám, de ez a munka falbontással jár, vagyis a helyreállítást is meg kell szervezni. (Némi túlszervezésért nekünk, magyaroknak igazán nem kell a szomszédba menni, politikusainktól bőven tanulhatunk. És ez teljesen pártfüggetlen.)
Ha már helyreállítás, akkor meszelés is, de ha már meszelés, a szobákban tapétázás. Még mielőtt bármi érdemleges munkát megkezdenénk, a festőt kell megkörnyékezni. (Parlamenti megfigyeléseim szerint ez a helyes sorrend. ) Ha vállalja a tapétázást, vállalja a meszelést is. Meg akkor ne hagyjuk ki a mázolást se...
Vállalta. Csak nem bolond lemondani egy kis maszatolás miatt a jó pénzről? Hogy mikor csinálja meg, majd egy másik tárgyaláson dől el.
Közben persze kiderült, hogy nem is olyan egyszerű a vízóra beszereltetése. Kell hozzá mindenek előtt egy terv. Lakótelepen ez is egyszerű, hiszen sok az egyforma lakás, de azért fizetni kell mindenkinek, nem is keveset. Ha a terv már a kezünkben van, jöhet a festő, legalább az egyik, már nagyon kopott tapétát lecserélni újabbra, szép frissre, más színűre.
Jött is a mester, és amikor végzett a szobával, akkor derült ki, hogy bizony a másik szobában is tapétázni kell. Mert most az tűnt nagyon kopottnak. A színe is divatjamúlt...
Újabb tárgyalássorozat, újabb egyeztetések. A másik szoba tapétázását akkorra kellene időzíteni, amikor már a vízvezeték-szerelő elvonult. Mert közvetlen szerelőt is sikerült találni, és vele a dátumban megállapodni. Ígéretét éppen annyira lehetett komolyan venni, mint egy kampánybeszédet.
Az ilyen ígérethez lehet igazítani mindent. Ha a szerelő jön csütörtökön, a festő jöhet mindjárt a hét végén. Meg is egyeztünk vele.
Csakhogy szerda este megszólalt a telefon: egy újabb szerelő jelentkezett az első helyett, az ugyanis nem ér rá. Közbejött valami. Ő viszont elvállalná a munkát, de előtte eljönne megbeszélni...
Vártuk, mint a Messiást, vagy mint általában a kormányváltást. Jött is, csakhogy elfogadhatatlanul drága lett. A szerelő. Azt hitte, nincs más a porondon, és diktátorként is elfogadjuk. Nem volt szerencséje. Inkább nem kell a vízóra.
De a festő jött a megbeszélt időben. A könyveket, ruhákat, egyéb értékeket az asztal alá kellett pakolni, de két nap alatt elkészült a szobával. Igaz, közben leszakadt a plafon, még az építők hibájából, de ez az előzőek bűne. Rossz volt az építésvezető, a munkások meg kilopták az anyagot. Hogy most tört össze minden, igazán sajnálatos dolog, de kárpótlás már nem jár. Az is kiment a divatból, mint a tiszta fehér, meszelt fal.
Mire a szobák így megszépültek, egy harmadik szerelő jelentkezett, akivel sikerült végre megegyezni egy újabb határidőben. Ez már biztos, semmi nem jöhet közbe.
Közbejött. Nem tehet róla, hogy megszegi az ígéretét. Nem várt külső események, mint kiújult lumbágó akadályozta meg a határidő betartásában. De majd jelentkezik, egy újabb határidő előterjesztésével.
Az, hogy a módosítások módosítását is módosítani kellett, már egyáltalán nem okozott meglepetést, igazán hozzászokhattunk. Azt is biztosra lehet venni, hogy az ígéret csak ígéret marad. Akár a kampánybeszédeknél.
A szerelő természetesen nem jelentkezett, és amikor mi kértük számon az ígéretét, kitérő választ adott. Úgy szóvivő-módra. Csak beszél, beszél, de nem mond semmit.
Amikor már betelt a pohár, megoldódott a vízóra minden problémája: valamilyen zavar miatt a környéken egyetlen csepp víz sem volt. Talán világválság lett úrrá a csöveken.
Igaz, közben az eső is eleredt. Az Ég pedig nem pénzért méri az esőcseppeket. Bár ő meg mintha kissé mérges volna...

Doktor

Valaki leforrázott, felhólyagzott kézzel várt a sorára egy szombat este a baleseti sebészet előtt. Azt még tűrte volna, hogy ég és fáj, de meg volt ijedve: kacsát sütve annak zsíros, sós, fűszeres leve okozta a bajt. Nehogy valami fertőzés legyen a vége, elment hát orvoshoz. Nem az ügyeletre, abban bízva, hogy az ügyeletes traumatológus mégis jobban tudja, mi ilyenkor a teendő.
Várt. Már jó egy órája, türelmesen, de az ajtón egy lélek se ki, se be. Közben féllábon ugrálva érkezett egy új beteg. Látszott, alig korábban érte baleset, és csak önuralma miatt nem sírt a fájdalomtól.
Már ketten vártak türelmesen. Végre kiszóltak az ajtón, a fájós lábú beteget hívták. Azt gondolta a forrázott kezű: ez természetes, az ő baja mégiscsak nagyobb, itt igazán nem az számít, ki mikor érkezett. Még jó...
Ebben a pillanatban minden gondolata megbénult. Tátott szájjal nézte, ahogy a szerencsétlen balesetes a kínoktól holtsápadtan ugrál az ajtóig - miközben a beteghordó viccelődve udvarol a nővéreknek. Felháborodását csak fokozta, mikor meghallotta az ajtó felől:
-Ennyire fáj a lába? Miért nem szólt?
Már eljutott szegény az ajtóig, úgy ugrálva, mikor végre nagykegyesen alágurították a tolókocsit. Így az utolsó métereket már kényelmesen tette meg az orvosig.
Nem tartott sokáig az első vizsgálat, már tolták is a röntgenbe. A forrázott kezű akkor kerülhetett a Nagy Fehér Mindenható színe elé. Az ránézett a hólyagos kézre, semmit nem kérdezett, csak kihirdette a megfellebbezhetetlen ítéletet:
-Fújkálja Naksollal. Meg tudja jegyezni? Nak-sol. Ez a neve. Vehet a gyógyszertárban.
Szegény nem volt gyengeelméjű, csupán a keze fájt, így kissé sérve érezte magát, amiért teljesen hülyének nézi az orvos. De csak állt tovább, valamiféle ellátásra számítva.
-Nem keni be valamivel a doktor úr?
-Nem. Naksollal fújkálja - és minden nélkül szépen, határozottan kiutálta az ijedt beteget. Szegénynek eszébe se jutott, mi az, csak azt érezte, valami nem stimmel, valami hiányzik. Se ellátás, se papír arról, hogy ő ott volt. Egy cetli, amin legalább aláírásával vállalta volna az orvos a véleményét, miszerint semmiféle ellátásra nem szorul. Ráadásul így szombaton este a gyógyszertárban ügyeleti díjat is kell fizetni, ha nincs ügyeletes által írt recept. Már az ajtón kívül jutott eszébe a régi körzeti orvos mondása:
-Fiam, csak orvos kezére ne add magad!
Bár ő a forrázott kezével az ambulancián teljesen leforrázva úgy érezte, hogy az ügyeletes sebész egyáltalán nem orvos - hiszen ahhoz emberség és együttérzés jócskán kell - csupán csak doktor.

Merre?

Morgok Már megint. Mindenre kíváncsi ember lévén a levélszekrénybe bedobált szórólapok mindegyikét elolvasom. Legalábbis átnézem. Aztán, mint a legtöbben, én is a kukába dobom.
Néha azért találok számomra érdekeset is. Így volt ez akkor is, amikor egy cég, természetesen árubemutatóval egybekötve, szlovákiai kirándulásra invitált, egészen pontosan Podhájskára. Ennek megörültem. Örömömnek két oka is volt. Az egyik maga a kirándulás, bár ez ellen azért szólt néhány nyomós érv. A másik a kilátásba helyezett uticél.
Ez annál is lelkesítőbb volt, mert rokonaim szép számmal élnek Felvidéken, így a kirándulást összeköthetem egy találkozóval. Csakhogy hatalmas ez a terület. Mégis, kit értesítsek? Pozsonyi, lévai, vagy más felé élő rokonaimat? Elővettem hát régi világatlaszomat, hogy megkeressem Podhájskát. De hiába, nem találtam.
Jó, jó, nyugtattam magam, amikor ez az atlasz készült, még Szovjetunió és Csehszlovákia létezett, Sentpétervárt is hiába keresném. Biztosan így lehet ez a Podhájska is. De sebaj, ott a szervező cég telefonszáma. Ők már csak tudják, hová szervezik az utat?
Sietve tárcsáztam a megadott számot. Kérdésemre, hogy melyik városhoz lehet közel ez a település, nehezen akart megérkezni a válasz. Azt viszont hallottam, hogy a telefonos ügyintéző a kollégáitól is érdeklődött, miután ő semtalálta a térképen. Az első megközelítő válasz a távolból annyi volt, hogy nem Szlovéniában, hanem Szlovákiában kell keresni.
Furcsa érzésem támadt, amikor meghallottam a nekem szánt választ:
-Nem tudom pontosan.
Megnyugtattam az ügyintézőt, hogy nem is kérem pontosan, csupán az érdekelne, hogy mégis mihez lehet közel ez a Podhájska? További keresgélés után megkaptam - valóban minden gúny nélkül mondom - a legpontosabb meghatározást, miszerint valahol a határ közelében kell lennie, mivel a kirándulás csak egy napos. És az árubemutató is vagy négy óra...
Minden további kérdésem felesleges, csak a másik gyötrése lett volna. Azt is csak remélni tudtam, hogy a buszsofőr pontosan tudja az útirányt.
Csakhogy én nem lettem okosabb, a kíváncsi természetem csak hajtott tovább. Egyre közelebb kerültünk az indulás napjához, én meg nem jelentkeztem. Nem a feledékenységem miatt. Azért csak kíváncsi voltam, igyekeztem megtudni, merre is van ez az uticél. Bementem az egyik utazási irodába. ahol egy katalógusból hámozhattam volna ki, de semmi. A másik irodánál már többet tudtam meg: egy aprócska térképen jelezték Podhájska helyét egy aránytalanul nagy ponttal, de más, mint például hegy, folyó, vagy nagyváros nem szerepelt azon sem. A kimerítő válasz után, miszerint már tudom, merre kell keresnem,már minden türelmem elfogyott. Több helyre már be se mentem. Fölöslegesnek tartottam.
Ezügyben inkább maradok tudatlan.

Pályaválasztás

Morgok. Már megint. Először, amikor a gyesen lévő két kismamát hallottam, még mérges is voltam. Arról beszéltek, ki hova fog menni, ha a gyerek elmúlik három éves.
-Nem várhatom meg, hogy leteljen a GYES. Egy jobb helyen diploma nélkül már fel sem vesznek dolgozni. Érettségivel meg már csak nem járok három műszakba, inkább tovább tanulok. Az óvónő képzőbe jelentkeztem. Az a legkönnyebb főiskola, bejutni sem nehéz, tanulni sem kell különösen sokat. A gyerek mellett még jó is lesz, otthon gyakorolhatom az elméletet, amit meg a kicsivel tapasztalok, már tudom is, akár vizsgázhatnék is belőle. A gimiben németet tanítottak, azt csak egy kicsit kell átismételnem. Aztán meg majd lesz valahogy.
-Látom, nagyon szereted a gyerekeket - mosolygott kedvesen a másik kismama.
-Dehogy megyek oviba dolgozni! Nem tudom elviselni, ha ennyi gyerek visong. Nekem sokszor még ez az egy is sok!
Bumm. Tehát megint lesz egy munkanélküli pedagógus, egy pályaelhagyó diplomás. Vagy mégis az óvoda marad munkahelynek? Na, szegény gyerekek!Pedagógiai érzék nélkül, hivatástudatot nem ismerve, türelmetlenül foglalkozni 3-6 éves gyerekekkel? Sok jóra igazán nem lehet számítani.
Pár nappal később mást hallottam. Akkor két barátnő beszélgetett a buszon. Az egyiknek a lánya, a másiknak az unokája érettségizik. A vizsgaeredmények kitárgyalása után jött a részletezés, melyik gyerek miből választotta az emelt szintű érettségit, és miből a "simát". Természetesen attól függően, hova jelentkeztek a gyerekek.
-Beadta három helyre is a jelentkezési lapot - mesélte a büszke nagymama. - Mondtam neki, hogy tanuljon csak, ameddig lehet, addig könnyebb az élete.
-Az enyém csak kettőt választott, hasonló egyetemet. Lány létére mindenképpen mérnök akar lenni, nem variált sokat. Ha az egyikre nem jutna be, ott a másik, ahová kevesebb a felvételiző. Hiába beszéltem neki, nem hajlandó mást választani.
-Az unokám másképp döntött. Ha nem megy az egyik, választott másik szakmát. De azt mondja, lehet, hogy egymás után mindháromból megszerzi a diplomát. Gyakorlatias gondolkodású fiú. Szerintem is az a legjobb, amit elsőre jelölt. Ott én is voltam, nagyon szép iskola az az egyetem. Hatalmas és világos, ott még a kedve is jobb lesz, mint egy mogorva épületben. Csak nagyon messze van.
Szó szót követett. Panaszok és dicséretek, sajnálkozások és dicsekvések váltogatták egymást. Az autóbusz végállomásához közeledve a nagymama zárta le a beszélgetést.
-Tudod, valami nagy baj lehet ezzel az oktatással. Egyszerűen nem lehet találni ácsot, víz- vagy villanyszerelőt. Tényleg, ne ismersz véletlenül egy megbízható lakatost? Zárat kellene cserélni, de nem találok senkit. Vagy ha mégis, hát méregdrágán javít meg bármit. Mert szakmát már senki nem akar tanulni. Mindenkinek csak a diploma kell. De akkor ki fog ebben az országban dolgozni?


Maci

Gyakran lehet hallani, különösen az Állatok Világnapja körüli időben, mennyi kutyát bántanak a "gazdik", hány elűzött, kóbor macskát lehet látni. De azért van ellenpélda is.
Maci, a szép csau-csau kan is ilyen kivert kutya volt. Fiatal, úgy három éves lehetett, amikor valaki ráunt, és elhagyta az országúton.
Éhes volt és fázott, egy lakótelep környékén keresett menedéket. Kóbor kutya korában is szelíd, jól nevelt maradt. Az arra lakók közül aki csak látta, megszerette a szomorú szemű kutyust. Hordták egy fa tövéhez a neki szánt csontot, vagy az éppen "személyre szabott" pörköltszaftos rizst. Soha nem kapott az étel után, mindig megvárta, míg szólnak: "Edd meg szépen, a tiéd!" Hamar el is nevezték Macinak.
Egy kis kertes házba fiatal pár költözött. Még csak rendezgették új otthonukat, kerítés e volt a ház körül. Maci kiszemelte őket, lassacskán elfoglalta új állomáshelyét az udvar sarkában. A fiatalok örültek neki, kényeztették. Amikor a kerítés elkészült, nyitva állt ugyan Maci előtt a lehetőség, de ő úgy döntött, marad az új gazdiéknál.
Vigyáztak egymásra, a háziak a kutyára, a kutya a házra. Amikor Macit baleset érte, szaladtak vele az állatorvoshoz, nem kíméltek se pénzt, se fáradtságot.
Az utcabeliek még mindig úgy jártak hozzá, mintha még mindig gazdátlan lenne. Vitték neki a csontot, a főtt- vagy sülthús maradékot, de játszani már nem lehetett. Védte a birtokát még az ismerősöktől is.
Azóta eltelt néhány év. Kutyaidők is jártak rá, volt beteg, de volt, amikor megszökött szégyenében, mert nem tudta megvédeni kis barátját, a szomszédék Szuliját egy betolakodó ebtől. Akkor az ott lakók érte aggódtak, gazdája kocsival járta a környéket, hogy megtalálja Macit, hogy a meggyötört kutyust hazavigye, vigasztalja, megnyugtassa.
Mert egy kivert kutyát is lehet nagyon szeretni. Ő pedig hűséggel fizet minden jóért.

Hol a boldogság mostanában?

Furcsa jelenséggel találkozom mostanában az utcákon. Fáradt, ideges, öreg 20-30 éveseket és fiatal 60-70 éveseket látok. Sokáig tartott, míg rájöttem, mi is okozza ezt a kicsavart világot. Az idősebbek jobban törődnek a fiatalokkal, mint fordítva - bár talán inkább így kellene lenni.
-Szegény gyerekek, annyit dolgoznak - mondja egy szép kort megélt nagymama. - A 4 éves Opelt ki akarják cserélni, ezért vállalják a pluszmunkát. Én meg csak annyit tudok segíteni, hogy főzök rájuk, bevásárolok, néha elmegyek rendet csinálni a lakásban.
Csodálkozva néztem rá. Miért ő gondoskodik a gyerekeiről, mikor fordítva kellene?
-Nekem megéri, mert sokat lehetek az unokáimmal.
Lehet, hogy igaza van. Lehetőségeinkkel együtt igényeink is megnőttek. Már nem elég a kétszobás lakás, négyszobás házat akarunk. A négyéves kocsi túl régi. Az új mellé kell még egy nyaraló is. Igaz, van egy telek, de nagyobbat akarunk, legalább a Balaton mellett, és nem egy kis bodegával, hanem egy szép, kétszintes nyaralóval. Be is kell rendezni, meg az új lakásba is új bútorok kellenek.
A fiú új motort akar, a leányzó nem hajlandó felvenni a tavalyi ruhát. Ráadásul most fog ballagni. Kész vagyon! Ruha, bankett, díszebéd és vacsora legalább harminc vendégnek. Meg a ballagási ajándék. Nem szabad lemaradni senki mögött sem!
Így a napi nyolc óra után jön a másodállás, a mellékfoglalkozás, a vállalkozás. Semmi nem számít. A lényeg: pénz, pénz, pénz.
Semmi nem számít? Talán mégis. Így, a nagymamák segítségével "csak" megöregszik a harminc éves ember. Kiég, belefárad a saját életébe.
Életébe? Hiszen önmaga hajcsárja, és éppen élni: művelődni, szórakozni, tanulni, sportolni nem marad ideje. Öregjeink minderre szakítottak naponta néhány órát, és fiatalok maradtak, boldogok voltak. A fiatalabbak talán azt mondják: a gazdagság megér ennyit.
De valóban ez a boldogság mostanában?


Buszon

Idős asszony szállt fel a Vácról Budapestre induló autóbuszra.
-Megáll a temetőnél?
-Majdnem a kapuban - válaszolt a sofőr. - Oda tetszik menni?
-Igen, de nem tudom, hol kell leszállni. Kérem, szóljon majd.
A busz elindult. Hamarosan elértek a temető bejáratához nagyon közeli megállóig.
-Itt kell leszállni. Tetszik látni, ott van a bejárat.
-Várjon már meg, csak egy pillanat, mindjárt visszajövök. De mennék tovább Pestig, egy másik temetőbe. Onnan meg majd haza, messzire...
-Sokáig nem várhatok, az utasaim is sietnek, de néhány percért biztosan nem haragszik meg senki. Csak óvatosan menjen.
A néni leszállt, öregesen eltotyogott a temető kapujáig. Alig néhány méternyire volt a keresett sír. Látszott, már többször járt itt, de most jött először egyedül. Letett egy mécsest. Meggyújtotta, keresztet vetett némán, és már ment is vissza a buszhoz.
-Köszönöm szépen. Sajnos nem tudtam jobban sietni - nézett bocsánatkérően a többiekre.
Senki még csak nem is nézett haragosan. Inkább kedvesen mosolyogtak rá, ezzel is kimutatva elismerésüket és tiszteletüket.
Messziről jönni öregen, betegen, egyedül, igen nagy feladat.
Egy gyertyagyújtással megemlékezni szép áldozat.
Ebben segíteni talán a legszebb cselekedet.


Apróság

Morgok. Már megint. Kis csapat beszélgetett. Nem történt semmi különös, csak a földszinti lakás ablakából valaki elemelt egy balkonládát. Nem pótolhatatlan műkincs, alig pár száz forintért megvásárolható. Nem botanikai különlegesség virított benne, csupán néhány egyszerű, egynyári virág halódott. De még családi ereklyének se számított a kétéves virágtartó. Csupán bosszantó, hogy ellopták.
Az eset hallatán volt, aki sopánkodott, mondván: mindegy, mi az, de a másét elvenni aljasság. Mások azon csodálkoztak, hogy eddig egyáltalán megmaradt. A vigasztalók lassan egymásra licitáltak.
-Nem kell úgy meglepődni. A boltban sem az az érdekes, ha valaki elemel egy kiflit, bár azt a legszegényebb is kifizeti. Nem annyit ér a becsülete. De márkás italokat, drága desszerteket visznek el fizetés nélkül.
-Ez semmi, csak szemtelenség. De az már pofátlanság, hogy a temetőbe azért nem lehet kivinni egy szál szép virágot, mert egy órán belül eltűnik a sírról. Mindenszentekkor az üvegmécseseket is hazavisszük, bőven elég, ha a gyertyákat lopják el. Jó, ha nem addig, amíg ott vagyunk. Ráadásul jólöltözött emberek.
-Az utcai szemetesekre kinek van szüksége? Lassan mindnek csak a hűlt helyét lehet látni. Vagy ezeket is eladják egy szelet kenyérért?
-Ezeket legalább elviszik. Rá lehet fogni, hogy kellett valakinek. De amit cak összetörnek? Teljesen mindegy szemetes, villanyoszlop, sírkő, vagy egy szobor. Jó erőben lehetnek azok az emberek is...
-Tévedsz, ezek nem emberek. De ha már szóba hoztad, az is "jó" volt, amikor egy "úriasszony" a szép virágos parkban játszott a kutyájával. Tetszett neki az élénk színkavalkád, ezért éppen a közepébe dobta a labdát, utánafuttatva kedvencét, hogy "hozd vissza". Persze az már felháborította, hogy a padok nagy részét összetörték, így nem volt hova leülni, ahonnan gyönyörködhetett volna a virágokban.
Mert irigykedve nézzük külföldön a rendezett tereket, szép szökőkutakat, szobrokat, tiszta utcákat. Itthon pedig összetörik, kitapossák, ellopják, tönkreteszik azt. Mindig valami aprósággal kezdődik, mint például egy balkonláda.

Harcos kisebbségi

Alig lehet annál valami szebb, mint téli reggelen madárébresztőre kelni. Ez még akkor is szép élmény, ha nem éppen csicsergésre, hanem szinte elviselhetetlen zörgésre ébred az ember: a cinkék a lakótelepi ablakokba kirakott magokat eszik jóízűen - és a bádogon nagyon hangosan zörögve.
Napokig el tudnám nézni, ahogy a madarak röpködnek, szinte megszállva a környéket. A széncinkék az ablakpárkányon a csőrükbe fogtak egy-egy napraforgó magot, s már el is illantak. A véletlenül leszórt szemeket a verébhad szedte össze az erkélyen.
Néhány nappal később megjelent a felderítő sereg Tengelicéktől, s megszállták a tálkákat. Sebaj, a cinkék még mindig elérték a nekik kitett szemeket. Egyik madár sem irigykedett a másikra.
Már a harmadik telet tölti nálunk egy sánta vadgalamb. Itt húzta meg magát, amikor nagyon beteg volt, megfagyott az egyik lába. Tőlünk kapott enni, és ezért később olyan hálás volt, hogy első fiókája kikelésekor örömében az ablakunknak repült. Most büszkén ül a helyén, szépen rendet tartva a kisebb testű madarak között.
A rendetlenkedést a meggyvágó pár sem tűri el. Igaz, könnyű nekik rendet tartani olyan erős csőrrel! A kitett magokat csak félve közelíti meg a cinke vagy a tengelic, mert ha azzal a csőrrel koppint Meggyvágó uraság a fejükre, bizony jó, ha nem zuhannak a földre holtan. Hiába, a fegyver tekintélyt parancsol az állatok között.
Az egyetlen, de minden között a legapróbb pinty ezt a tekintélyt irigyelte meg. Korán érkezett, és már pukkadásig ette magát, amikor a karfára repültek a nála nagyobb széncinkék, seregestől. Amikor látták, hogy kisebbségi társuk már nem bír egy falatot sem enni, megpróbáltak végre ők egy-egy szem napraforgóhoz hozzájutni. És akkor kezdődött a harc.
A már jóllakott pinty nem engedte az étel közelébe a többi madarat. Csípett, ütött, de még a lábával is zavarta a többieket. Nem hagyta enni az éheseket, pedig neki már nem kellett, az irigység nem a létfenntartó ösztönből táplálkozott. Csupán iriyg volt. Ha az ő begyébe nem fér már egy morzsányi sem, az éhezőknek se jusson.
Talán hallott valamit a rendszerváltásról, s most úgy gondolta, amit más a fegyverek diktatúrájával ért el (mármint a meggyvágó a csőrével), most neki csak azért jár, mert kisebbségi. Azt már nem vette figyelembe, hogy a meggyvágó - fegyver ide vagy oda - legalább enni hagyta a többieket, még ha azok félve közelítették is meg az "elfoglalt területeket".
Hiába, egy pintytől nem várható el a demokratikus viselkedés, bármennyire is védett madár.

Tisztesség

Politikai életünket figyelve még most is ámulatba ejt annak "színessége". Ilyenkor jut eszembe két öreg barát, akik valaha két ellentétes - szélsőséges - elvet vallottak, aktívan politizáltak. Ma már nem élnek, így még keresztnevüket is megváltoztattam, de a történet az utolsó betűig valós.
Márton, aki túl a hetvenen is kikérte magának a "bácsit" minden felnőtt korútól, a legvéresebb háborús években volt kormánybiztos. Később uygan nem volt erre maradéktalanul büszke, de jöhetett más rendszer, mindig vállalta önmagát. Inkább a börtön, a kötél, mint megtagadja hitét és múltját.
Valahogy börtönévei után is megmaradt vagyonának egy része, aminek értéke a hetvenes években is megért vagy tizenöt lakás árát. Kincsei között volt nem is egy, ami felbecsülhetetlennek számított akkor is, most is. De ezek a kincsek csak halála után kerültek múzeumba a Duna menti kis házból.
Márton kormánybiztosi éveiben Józsi bácsi politikai fogolyként, mint illegális kommunista töltötte börtönéveit, majd partizánnak állt. Igazi, a szó eredeti értelmében vett "moszkovita" volt. Ő sem tagadta meg soha elveit, inkább vállalta az üldöztetést. Kettejük közül csak ő élte meg a rendszerváltást, és bár előtte is nyitva állt a pártváltás lehetősége, soha nem élt vele. Hű maradt önmagához.
Hogy igaz barátságuk mikor kezdődött, már maguk sem tudták, de mindenki tanulhatott tőlük. Akik látták és hallották őket, először csodálkoztak, később csodálták őszinteségüket és kitartásukat.
Sokat jártak össze, beszélgettek, viccelődtek, mint két öregúr. Néha politizáltak is, hiszen mindig ebben éltek, hol hatalmon, hol ellenzékben, vagy éppen titokban, de egymás elveit mindig tiszteletben tartva. Egyik sem akarta meggyőzni a másikat a maga igazáról, nem váltak egy pillanatra sem ellenségekké a legjobb barátok. Néha úgy belemelegedtek a mindkettőjük által megjárt fegyház leírásába, hogy észre sem vették a körülöttük ülőket, akik tátott szájjal figyelték a "négyes cella" eseteit. Ha már kezdett a politika túlsúlyba kerülni és keményedni a hang, röviden lezárták a témát.
-Legyen bármi is, akár el is vitethetsz, de én a zöld nyakkendőmet fel nem cserélném a te vörösödre, hiába az most a divat - mondta ilyenkor Józsi bácsinak Márton. Józsi bácsi pedig dehogy is ártott volna neki! Nagyra értékelte barátja becsületességét, őszinteségét. Mindig nevetve válaszolt:
-Ha bármi történne, én a piros nyakkendőmet nem cserélném a te zöldedre. Inkább a kendernyakkendő!
Azóta közös sorsuk lett. Tisztességben megöregedve költöztek a temetőbe, de nincs nyugtuk a sírjukban. A mai utódok tanulhatnának tőlük tisztességet, őszinteséget, elvhűséget. Bármelyik oldalon.

Ajándék, ó!

Karácsony előtt az utolsó napokban a városba indultam, a még függő dolgaimat elintézni, amikor megállt mellettem egy autó. A kiszálló úriemberről azt hittem, útbaigazítást kér, hát megálltam. Az első mondat után - "Ön nyert!" - már tudtam, ez is egy vevőfogó reklám, amolyan "csakittcsakmostcsakönöknek" hadaróverseny lehet. Legjobb esetben. Vagy valamilyen akció, olyan kettőt fizet, egyet kap. Igyekeztem kitérni előle, de rámenőssége, inkább már erőszakossága mást hozott ki belőlem.
A nap vidáman sütött, de röpködtek a mínuszok, csípős idő volt. Az időjárást pontosan követte a hangulatom. Ilyenkor kifejezetten szerettem a reklámműsorokat. Különösen a villanyszámlát nem emelő, zsíroskenyér-energiával működő konyhai aprítóé és testvéreié. Kedvencem a Vanish reklám, amikorish a csupapecsét inget a csoaoldatból frissen vasalva veszik ki.
Ha már menekülni nem tudtam az engem megállító akciózótól, hát belementem a játékba. Lássuk, mi is lesz az az ajándék, ami tízezrekbe kerül majd, és még használni sem lehet. Dolgozzon csak meg a semmiért!
Minden képzeletet felülmúló hadarással mondta el a "kolléganő", mi mindennel szeretnék megkönnyíteni az ünnep előtti ajándékvásárlást, levenni az egyszerű emberek válláról a gondot, mivel is kedveskedjenek egymásnak a szeretet ünnepén.
Már a harmadik csodamütyűrt szedte elő, és még mindig azt hajtogatta, hogy ezért sem kérnek egy fillért sem. Ráadásul van egy szuperdíjnyertes ajándék is, ami kereskedelmi forgalomban több tízezer forintba kerülne. És az ajándékok sora még folytatódott.
Eddig bírtam szó nélkül, de már elfogyott a türelmem. Rákérdeztem, mennyibe is kerülne nekem ez a sok fölösleges holmi, amiért nem kérnek egy fillért sem? De ő csak hadart tovább megállíthatatlanul, mintha túl gyors fordulaton lenne a lemez. Végül azért eljutott a lényegig.
-Azért nekünk igazolnunk kell, hogy átadtuk ezeket az értékes ajándékokat. Az adatvédelmi törvény értelmében mi nem kérhetünk el nevet, címet, telefonszámot, nem írhatunk semmiféle szerződést, elvégre ajándékot adunk át. Csupán húszezer forintot kérünk ezért a sok csodálatos és különleges ajándékért. Igazán megéri, hiszen kap hozzá még hatvanezret. Volt, aki kettőt is kért, de egy családnak csak egy csomagot adhatunk, és ezt ellenőrzik is.
Először itt vett levegőt. Kihasználtam az alkalmas pillanatot, hogy elmagyarázzam, nem én vagyok az a balek, akit keresnek. Azt már nem is említettem, hogy láttam a boltokban éppen elégszer ezeket a csodamasinákat, jóval olcsóbban , mint amennyit ő kér "munkája igazolására". De köszönöm, nincs rá szükségem.
A fődaráló úgy vérig sértődött, hogy szinte köszönés nélkül rohant le. Nem jött össze ez az akció (sem), pedig mindent elkövettek a szent cél érdekében. A szöveget alig lehetett érteni, a bóvlik ragyogtak, akár a gyémánt, de az sem volt elhanyagolható, hogy az RTL klubra hivatkozva mondták az ATV-n szereplő Laci bácsi műsorát, az engem megszólító férfi pedig a TV2 akkori elnökének nevén, mint Pintér Dezső mutatkozott be.
Ha jól meggondolom, én valóban kaptam tőlük ajándékot. Kifejezetten élveztem az egy mondaton belüli ellentmondásokat, és hogy potyára dolgoztattam azt, aki mások, különösen kispénzű emberek átverésével keresi kenyerét. Gondolom, nem mindennapi fizetésért. Ajándék volt, hogy mulathattam erőlködésén.
Ez valóban nem került egy fillérembe sem.
(Évekkel később ért az örömhír: a szélhámos családot a rendőrség elfogta. Ez volt az igazi ajándék!)

Labirintus

A férfi Vác legszebb részén, Deákváron nőtt fel, úgy hitte, jól ismeri a környéket. Amikor az ismerősét látogatta meg, csak a címet kérte: Kárász utca 15. Mivel nehéz csomagot vitt, kocsival indult el.
Már régen oda kellett volna érnie, de sehogy nem találta a házszámot. Valahogy nem stimmelt a dolog. Ő emeletes, amolyan lakótelepi, mégis tégla épületet keresett, de csak kertes családi házakat látott. Ráadásul az utca számozása is furcsa volt: 2-vel indult, és csak páros számok léteztek.
Nem tehetett mást, felhívta ismerősét.
-Itt vagyok a 25 előtt, végre megtaláltam a páratlan oldalt, de nem tudom, merre menjek. Pedig azt hittem, ismerem a környéket.
-Te most a családi házas részen vagy? A régi KISZ-lakásokhoz gyere.
-Kösz, akkor már tudom. A Gombási út felől kezdődik. Indulok, mindjárt hozzátok érek.
Már nem volt idő megszólalni, letette a telefont. Jó lett volna megmondani, hogy ott csak térkép szerint helyes az irány! Hamarosan meg is csörrent a telefon.
-Most hogyan tovább? Itt állok a Kárász utca 5 szám előtt, de fogalmam sincs, hogyan tovább. Kocsival megmászhatatlan domb van előttem. Még gyalog is nehéz lehet erre közlekedni, télen meg csak a gyerekek csúszkálhatnak ezen a lejtőn. Nekem sincs terepjáróm!
Nagyon ideges volt. Nem az ismerősén akarta levezetni a mérgét, de bizony már megbánta, hogy felajánlotta a segítségét.
-Tudom, bonyolult, de ha most elmondom egyszerre az egészet, nem tudod követni. Menj vissza a Gombási útra. A tölgyfa utcánál, ahol a kapuk vannak, fordulj balra. Innen majd újra hívj
-A régi tiszti háznál álljak meg, vagy a garázsoknál?
-Jaj, ne! A garázsok a Gombási úthoz tartoznak!
Néhány perc és kanyar után ismét a telefon következett. Már megállt minden tudomány. Nem szerette volna, hogy az ismerősök teljesen hülyének tartsák, hát körülnézett, hátha mégis megtalálja a keresett Kárász utca 15-öt. De csak jobban belebonyolódott: egyazon út mellett az egyik épület Tölgyfa utcai címen állt az Akácfa utca felé néző kapuval, a másik Akácfa utcai címmel a Tölgyfa utcára nézőn. Ebben a kérdésben (is) tanácstalan volt, maradt megint a telefon.
-Akkor most indulj el a bekerített rész mellett, az egy kis dombocska, a gyerekeknek focipálya lenne - hallotta az útbaigazítást. - A kockaház előtt fordulj balra, ne menj tovább a Tölgyfa utcán. Ne nézd a házszámokat, az kész átverés...Jó...Akkor most gyere végig azon az úton, aztán jobbra. Ne a garázsok előtt, ne a kockaházak között, ott csak elkeverednél. Gyere végig az árokig...Az az Akácfa utca...Ott aztán, ahogy az út folytatódik, fordulj be...Jó...Most vagy a Kárász utcában, azon a szakaszon, ami hozzánk vezet. Ne keresd a házszámot, látod, az épületek merőlegesek az útra, a számok meg bent vannak a kapunál...A legutolsó háznál állj meg, ahol az út véget ér. Én is azonnal kint leszek.
Találkoztak végre a ház sarkánál. A kocsiból kiszállva, méregtől lila fejjel, szinte köszönés helyett mondta az érkező:
-Miért nem lehetett a másik helyről egyenesen jönni?
-Itt egy darabon csak a gyalogosoknak is keskeny, kitaposott ösvény van a Landerer utcáig, de azon is lehetne kanyarogni, hogy a családi házakhoz juss. Gyere inkább be, kell egy kis pihenés egy ekkora kirándulás után. A csomagot majd bevisszük utána.
-Inkább most. Hogy álljak a kapu elé?
-Ha elég ügyes vagy, éppen be tudsz préselődni, de egyszerűbb lesz kézben bevinni.
Egy csomaggal még rendben van. De mi történik akkor, ha valaki eltöri a lábát, ne adj' Isten, infarktust kap? A mentősök hogy találnak ide, és ha ez sikerül is, hogy viszik az esetleg eszméletlen, túlsúlyos beteget a kocsihoz? Egyáltalán: meg tudnak menteni egy sürgős ellátást igénylő beteget? Talán akkor, ha már megtapasztalták ezt a labirintust. Még az a "szerencse", hogy a környéken nincs egyetlen tűzcsap sem, azok legalább nem jelentenek újabb akadályt.
Az utcák többszöri átkeresztelése során egyszer adhatnának találó nevet is: Labirintus utca...

Korszakok

Az ember életében korszakok követik egymást. Az ártatlan gyermekkor után a gondtalan ifjúság, majd még mindig nagyon fiatalon a forrófejűség következik. Ez után érkezünk a dolgos, majd megfontolt felnőttkorba, és megfelelő "előkészítés" után nyugodt öregkort remélünk. De ha valakit nagyon bántott az élet, annak csak a megfáradt öregség jut.
Életünk korszakait másképp is lehet csoportosítani. Van a miért, majd a nem korszak, amit esetleg a jól-van-drágám-neked-van-igazad, esetleg a csinálj-amit-akarsz követ.
Ha valaki kellően megöregszik - ami nincs egyenes arányban az évek múlásával, - úgy látja, mintha a környezete a nem tudom korba lépett volna, pedig ő maga jutott el a nekem-senki-nem-mond-semmit, vagy az én-már-nem-számítok senkinek korszakba. Ilyenkor már jobb nem válaszolni néhány egyszerűbbnek látszó kérdésre, hiszen minden felelet rossz, éppen a kérdező túlérzékenysége miatt. És ki tudná megmondani, melyik kérdés lenne éppen abban a pillanatban elkerülendő?
Az ilyen mértékű féltést az idős rokon nyugodtan betudhatja a többiek butaságának, esetleg elfoglaltságának. De ha valaki eltúlozza, már nagyon rossz érzéseket válthat ki, és következik az én-már-semmire-sem-vagyok-jó időszak. Jön elkerülhetetlenül a megkeseredés, az élet el nem viselése. Ettől kell megvédenünk egymást.