a költészet egyetlen igazi metafizikája
Megkérdezte valaki a Mestert, hogyan szól, amikor gyerekhez beszél. Kicsit kajánkodva így válaszolt:
– Ha valóban a gyereknek írok, nyoma sincs a gügyögésnek. A gügyögés, az édes-kedves picimadár meg a többi akkor jelenik meg, amikor az ember egy kárhozott órájában fél szemmel a pedagógusra kacsintva írja a gyerekverset. Mert a pedagógus az, akinek igénye van a gügyögésre. A nevelő. A gügyögés a felnőtt érzelmi kitörése, a szerelmesek gügyögnek, meg a nők, de nemcsak a gyerek, hanem egy szép virág, vagy a kedves kanárimadár láttán is. A gügyögés gyengédséget feltételez, márpedig ez a gyermekből eleinte hiányzik. A pólyás pár hetes korában a torkából zönge hangokat ad, a levegő áramlásával. Ezt aztán szájával, ajkával alakítja. A felnőtt azt hiszi: a gyerek gügyög, holott első elementáris hanggyakorlata ez.
A gyerek versigénye ősi jellegű, kissé úgy fogja fel a képet, a zenét, a ritmust, mint az ősember. A gyerekversnek sokszor varázsige jellege van, éppen mert közel került a nyelvi ősi világhoz, de ennek semmi köze a gügyögéshez. Mert a gügyögés, ha kimondatlanul is, leszáll a gyerekhez, oktalan fölényt tanúsít; a művész pedig előadó és hallgató között éppen az egyenlőséget teremti meg, katedráról csak a tudomány beszél.
De most hadd panaszkodjak még: az ember rossz percben, kínjában, mert megrendelték, megír egy oktató tartalmú versikét – attól kezdve aztán biztos érzékkel, vagyis érzéketlenséggel az effajtát követelik tőle. Nem szabad hazudni, jól kell tanulni, jól kell viselkedni, tornászni kell – így lassacskán az egész verset felváltja ez a tananyaghalmaz, gügyögésben előadva! Hazug kívül-belül, egy ilyen vers képes rá, hogy egy egész kötet, egy újság vagy egy felolvasó-délután hatását tönkretegye.