Sajnos még nem volt időm mindent megnézni ezen a csodálatos oldalon, ezért elnézést kérek ha a most következő idézetet már közzé tettétek, nem rég ismertem meg és egy bizonyos sora miatt - egy hasonlata miatt lett az egyik kedvencem :
ÓRIÁS ARANY-ORGONA
Ó, anyanyelv ! Cserben minket soha nem hagyó,
halottaink szemüregéből is fény felé kúszó,
ünnepnapon, gyászban is legvégső haza,
megvallatunk: értünk vérző, ismeretlen katona.
(Én láttam, jaj, az ismeretlen katonát!
És tudom, hogy a szemét
az ismert tábornok ette meg vacsorára,
és combcsontjáról az ágyúgyáros rágta le a húst,
és máját roston sütötték meg a hadügyminiszter úrnak.)
Anyanyelv, jámbor Jézus-fia vagy,
keresztre van téve mindenegy szavad,
s mi, akik az átkok oldását keressük,
a vérző szókat a keresztről levesszük…
(El vagyok veszve, mondom általad,
s általad mondanom mindezt úgy szabad,
amiként a vad a halálába fut –
vércseppeket vetvén nyomában az út.)
…Az édes szókat a keresztről levesszük,
fájdalmas igéink kebelünkbe tesszük,
melengetjük őket, s világ csudájára,
ráhelyezzük gyöngén gyermekünk ajkára.
Sirass, édesanyám, míg előtted járok,
Mert aztán sirathatsz, ha tőled elválok.
Lesznek siratóim az égi madarak,
Eltemetnek engem az erdei vadak.
(Csak beszélek, mintha nem is volnék,
s a fegyverek közt zörgőn zakatolnék;
öntöltő puska: ismétlem magam…
És nő a körmöm közben, és őszül a hajam.)
„Nem írsz, anyám, a szívedre dér repült.
Kezedre a gonosz, szádra vész települt…
Pedig, mint az Isten, mindenhol ott voltál,
hol fölzengett a forrás és a zsoltár…”
Anyám, anyám, gyújts gyertyára,
Hozzád mönyök vacsorára!
Fóraj nekem édes tejet,
Apríts belé lágy kinyeret!
Hadd ögyem egy víg vacsorát,
Milyet édösanyám csinát.
Hallgatni téged… Hallgatni benned a vér vörös sikoltását,
idegrendszerem titkos szélzúgását:
mint értelmem a kék glóbusz vizeit, dombjait,
átvilágítja lelkem úszó ködfoltjaid.
Ösztönöm és vérem virág-rengetege,
teremtésem első üzenete,
öntudatlan, egyetlen sikolyom,
napba néző, vérző virágszirom,
ó, anyanyelv, óriás anyaméh, végső menedék!
Kiáltozásom, kiátkozásom meghallója, van-e még
hitem, te kiálts, vallani rólad?
Van-e már hitem vallani rólad?
Örökléted elhagyott disznóólba csukták,
tömlöcökbe, sikoltó vagonokba dugták,
uszították Istent, fájdalamas Fiát is ellened,
a poklok bugyrait tömték meg veled…
Ó, sokszor taposott, pokolra taszított!
Bölcsőmet mégis röpíted s ringatod:
egyetlen életem egyetlen csodája,
világ-nagy ékszerem: Hamupipőke-árva.
Te indulat lázában világra jött csoda,
kétszázezer billentyűs, óriás arany-orgona,
létezésem pontos hangszere:
embertelenség csoda-gyógyszere,
sérelmeim és gyönyörűségeim hajója,
szállsz velem, anyanyelv. Ki int a jóra,
ha te nem: Halottaim Piros Virága!
Vérükből ágazva az áldott napvilágra
Amerre én járok,
Még a fák is sírnak.
Gyenge ágaikról
Levelek lehullnak.
Hulljatok, levelek,
Rejtsetek el engem.
Az én édesanyám
Sírva keres engem.
Anyanyelv, te törékeny, mégis kemény lélek!
Végtelen célom és öncélom, akár az élet!
Emlékek emléke, jelenek jelene, jövők jövője,
hallgatásom, álmom, nevetésem és sírásom zenéje,
élő s éltető levegő, lélek lélegzése,
mit is kérdezzek tőled! Félsz-e…?
Féltesz-e engem…? Halálod zúg bennem egyre:
nélküled a halálom értelmetlen és sivár lenne.
Sebzetten verdes anyanyelv-madarunk:
pontosan és gyönyörűn, jaj, már nem fogunk
szólni a Házról, amelyet elhagytunk örökre.
Nem lesz hites szavunk a hívogató rögre,
az udvarokra, szép arcú, ráncos öregekre,
a kapufélfán matató, tanácstalan kezekre…
Nem lesz már egy dalunk sem a szépen szóló szőlőről,
a szoknyáját a földig leeresztő, titokzatos anya-jövendőről.
Ó, eltorzult szavaink szakadékában totyogók,
ti kabátotok ujjába ijedten motyogók,
szívetekben didereg az anyanyelv-madár!
Engedjétek a fényre, szabad röptére vár:
ragyogjon a tolla, s ragyogjon éneke!
Feleim, kérdezem, véreim, féltek-e
röppenteni őt az örök Naphoz, Holdhoz?
Hallgassátok: könyörgőn, riadtan rikoltoz!
Lám, megmondtam, bús gerlice,
Ne rakj fészket az útszélre,
Mert az úton sokan járnak,
Fiaidra rátalálnak.
Raktál volna zöld erdőbe,
Fügefának tetejébe.
Tetejéről az ágára,
Ágáról a sudarára.
Sudaráról gyökerére,
Gyökeréről a tövére.
Ott nem kapják meg fiadat,
Búval nem ölöd magadat.
Édes hazám légy, vérrögös, vén világ!
A téboly láger-füstjein át
látom: elment, elment az én párom,
le az úton, egy fűszálon,
kiszakadt a gyökere, földre dőlt zúgó koronája,
kitántorgott Amerikába
egyedül… S másfélmillión – reménység-létbe:
a bugyrok nyeldeklő enyészetébe.
Légy otthonom, föld! Ne kelljen már „haza”-mennem többé:
keresnem, rettegnem s átkoznom és megtébolyodnom örökké.
Légy a hazám: vésd rá a nevem
bölcsőmre és sírkövemre emberségesen:
Születőhöz, Meghalóhoz illőn !
Főm,
ez az idegroncs, kócos ajándék,
e fényben fürdő, porba hulló játék
hótengerben és tenger vérben ázik,
tenger hóban és vértengerben fázik…
Anyanyelv, előttem jövőként tornyosuló:
szívekben, szájakban aljasuló,
tisztaszobákban bemocskolódó,
küszöbök előtt kínlódó
dadogás… mama én lenni bacilushordozó
én fertőzni nem beszélni ó
én talpalni csikorgó havon
élet nercbundában jönni vágni engem nyakon
kérdezni őt miért ő vihogni válasz helyett
én lenni nemlét hallgatni búgó rettenet
én hallgatni ő papol
élet lassan felmászni zászlórúdra lobogni ott nagyon
én kis könyvecske nem lenni istván
nem lenni istván a jelenlét-listán
a vrátnyiknak én naponta dobri gyeny kívánni
este otthon holtfáradtan felvenni tyepláki
nézni tévé elnökök világpolitika
álmodni éjjel nyílni ördög lika
én mondani bécs nem mondani wien
mondani tudom nem mondani vím
szívem alatt zúgó patak zúgó halál oson
én mondani lipcse mondani pozsony
én gyáva rezegni nagyon
váróteremben élet légycsapóval vágni engem nyakon
én tagadni becstelen meghalás
kiöklendezni kínnal ragyogás
s mondani hősies élni
nem engedni semmi senki kiherélni
engedni a szám pontos szókat hívni
élet engem emelni építeni írni
Árva vagyok, mint gerlice,
Mint akinek nincs senkije.
Árva vagyok apa nélkül.
De még inkább anya nélkül.
Jaj, Istenem, aki árva,
Még a szél is inkább járja.
Én Istenem, árva vagyok,
Szélfúvatlan nem maradok.
Nincsen hitem hinni, hogy el vagyok veszve.
Mint valaha otthon, az ereszre,
üljetek ki számra – szavak, pici cinkék:
dalotokban, röptötökben halálomig hinnék…
És mennék előre: az elrendelés útján… Ver, ver, ver a szívem,
dolgozik a májam, sürgölődik a vesém, s tüdőm is híven
zúgatja lombját…
Mondom hát:
forma bomlik és épül, be akar törni a végtelenbe,
hogy megmondja, hogy kikiáltsa, hogy kizokogja, hogy jelentse
a bőséget. A mindenséget dalolja, a mindent:
vizet, levegőt, lángot, földet, Istent.
Mert bőség van az anyanyelv ősóceán-mélyén!
Szeretet nélküli álmok, fuldoklások, hörgések Szent Bertalan-éjén
a kerékbe törtek, felnégyeltek, a vízbe fullasztottak,
az átszúrt szívűek, az akasztottak
ütötték ezt piros pecsétként szívemre !
És a szülötte föld ! Az ölelés az igenre, a pofon a nemre.
A Dénestava, a Kígyós, a Csomarét, a Virágrét,
mintha sohasem-volt csodalétben járnék,
fölsuhognak: Ember vagy ! S én hiszem,
és sétálok megtartó, gyönyörű „dzsungeleiben”,
árva „őserdeiben” Abaházának, Láznak,
harmat-rangjeles, zöld fűszál-katonák vigyáznak.
Azt tudtam én: míg a világ,
Mindig ég a gyertyavilág;
Fekete föld, nyílj kétfelé,
Bánatimot zárom belé.
Aki szeret, az mindig fél,
Reszket, mint a nyárfalevél,
Búval fekszik, bánattal kél,
Nyugodalmat sohasem lél.
A kettős születés vér-piros és erdő-zöld vadona ez.
Fölötte anyám sikolya s vére száll és csörgedez:
a nap vörös máglyája s a síró, sápadt holdsarló alatt,
hol szemembe fény szökött, és számra szó tapadt.
Kétszer születtem itt: véletlenül, vérben egy őszi délután,
és amikor beszélni tanított meg anyám…
Didergő, pucér állat-testemnek áldozta melegét,
rám terítette anyanyelvem ékes köntösét,
hogy bárhová vetődjem, ne fázzam a fogcsikorgató világban,
mert bár csak egy ágy van,
s egy, csak egy a bölcső,
a végzet csapdája számolatlan ! Áldom anyámat, bölcs ő,
mert tudta, hogy az ő nyelvén hull a hó és dühöng a vihar bennem,
csak az ő nyelvén hullhat és dühönghet. Hogy kifejezhetetlen
s érzékelhetetlen ez számomra másként.
Ki mást imádnék,
mi mást: anyámat,
aki tudta, ha gyermeke megszólal: halottaiból feltámad!
Elhagyja a hús, a csont, a vér állati létét,
s a feltámadás örömével néz szét
a csupa tüske, csupa seb, elmúlásokat jósló világban,
s a nyelvínségben nyomorgókért elindul szemben az árral,
s ha naponta rádől is a tilalmak vára,
nem kell neki, fúj, a néma sírás néma boldogsága!
Mert feltámadt ! A feltámadt, mert megtanult beszélni:
szavainak ledönthetetlen várában élni.
Ó, anya-szók:
múltunkat-jövőnket arcvonásainkban hordozók !
Szentes felől száll egy páva magába,
Nem száll az a páva erre hiába.
A pávának három tolla aranyos –
Nem vagyok én a világgal szabados.
Lesz még idő, lesz még idő, de nem most,
Leszek én még a világgal szabados.
Herr Doktor Herder, a Szó, amely Isten,
Isten, akit Ön vallott, ugye halhatatlan…?! ő, mit nem
adnék az Ön feltámadásáért! A pokolból ha most feljönne,
s ebben a versben nem holtan – élőn megjelenne,
mesélhetne a boldog vadászmezőkről.
Nem, már többé nem a jövendőnkről,
hanem az árnyékvilágról ! Ahol a holtak szörnyi szemürege
áldott fekete humusszal van tele,
s kigyöngyözik belőlük világunkra a gyöngyvirág,
mesélhetne, milyen a burjánzó pokol, az Alvilág,
hogy s mint van a roncsolt szívű, örökléti ember, Ady Endre,
József Attila jajongva vigyáz-e lent is a Rendre,
ég-e Arany pásztortüze a túlvilági őszi éjszakákon,
őrjöng-e, vajh, Petőfi az elveszített világszabadságon,
hazájának rendületlen híve-e még Vörösmarty Mihály
s a többi drága, tébolyult halott, aki körötte áll,
vagy bibliai csapásoktól kínzott arcuk előtt
sebzett testi, őrült vércsesereg zúgatja a levegőt,
s mint kígyómarta, vad arcú, megváltásra váró Eurüdikék,
a kivégzések mezőin vérbe fagyva gubbasztanak az igék,
az ő igéik, a megszentelt s egyben tiltott fegyverek,
melyek őrt álltak egykor az anyanyelv betegágya felett?
S mesélhetne Ön is, ha feltámadna, Meillet úr, Vitéz Mihályról,
zölden zuhogó, szent, sebzett magányáról,
Berzsenyi szomorú, láng-óceánba néző Angyal-szeméről,
a kínokkal átfúrt Balassi bújdok elméjéről,
Kölcseyről, ki sírt, látván: mindig győz a vérszopó gazság,
s elvérzik a megszaggatott mellű, elárvult igazság.
Mesélhetnének kendtek, Herder s Meillet úr,
véget nem érőn, múlhatatlanul.
Mert véget nem érő, múlhatatlan
sors a mi sorsunk: fortyogó katlan.
Szemem künyüel árad,
Én junhum buol fárad.
Te vérüd hullottya
Én junhum olélottya.
Világ világa,
Virágnak virága!
Keserüen kinzatul,
Vos szegekkel veretül.
Porka havak esedeznek, esnek piros havak.
Keresztre tett, vérző anya-szavak
vacognak a megőszült hószakadás-éjben,
áznak az Isten szemgödrében:
szállnak a zord mélyből napteli tájra,
mert keselyik étke lenn a fuldoklók mája,
s Kerberoszként ugat a nemlét vad kutyája:
életfánknak jajongva hasad le egy-egy ága.
Másra születtünk: mindünk énekeljen,
világos és okos, szabad, tiszta nyelven!
Őrizzen a szó minket, mint nyáját Orpheusz:
szelídüljetek hallatán – hiéna, tigris, oroszlán és hiúz.
Kulcsár Ferenc(1984)